Vörös Zóna - 7. Nincsenek titkok

 Koichi hátának egy forró test simult, ölelő karok között ébredt. Az első gondolata az volt, hogy miért nem érzi a mellette fekvő bőrét a bőrén, aztán ahogy sikeresen ráfókuszált az erkélyajtó előtt lévő függönyre, minden értelmet nyert. Először is meglepődött, hiszen már nagyon régen aludt bárkivel is együtt, pláne úgy, hogy mindketten rendesen fel voltak öltözve, másodszor pedig nem is érzett késztetést arra, hogy változtasson rajta, hiába borzolta kellemesen az érzékeit Tsuzuku forró lélegzete a nyakánál. A mellkasán lévő kar alatt szinte rendületlen bizsergett a bőre, és fogalma sem volt arról, mégis mi történik a testével. Ez más volt, mint amit eddig érzett, bár kicsit hasonló ahhoz, mint amit anno Keisukével, hiába értek alig egymáshoz.

 – Ébren vagy, édes? – mormogta a gróf rekedtes hangon a füle mellett. Koichi elvörösödött, így zavarát oldva szurkálódni kezdett.

 – Édes, mi? Meddig fogsz még így hívni? – puffogott.

 – Tetszik neked – állapította meg kuncogva Tsuzuku, és közelebb húzta magához a férfit. – Azért vagy ilyen durcás miatta, mert szereted, ha ezt mondom neked. Na, öltözz, kicsit kínos lenne, ha együtt mennénk reggelizni.

 Már nagyon közel voltak a határidő leteltéhez, egyedül a mai nap választotta el őket attól, hogy Koichinak be kelljen mennie a főnökéhez. Tsuzuku szerdán állította ismét munkába a cselédek között, akik természetesen mind elfogadták a kórházas sztorit, Mikot kivéve. A lánnyal pénteken este ismét együtt mosogattak vacsora után, így a cselédnek volt alkalma őt szőrszálhasogatóan aprólékos kérdésekkel bombázni, illetve egy pletykát is hamar megosztott vele. A személyzet körében ugyanis felütötte a fejét az a szóbeszéd, miszerint a gróf beleszeretett a szép, szőke Natsukoba, ezért tölt vele esténként annyi időt. Koichinak el sem kellett ismernie, hogy ez történt, Miko egy óvatos oldalpillantásból és az arcán megjelenő halovány pírból egyből leszűrte a dolgokat.

 – Szóval turbékoltok, mi? – dőlt neki a mosogatónak, miközben kérdőre vonta a férfit. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs értelme hazudni előtte, hiszen majdnem olyan jól olvasott az emberekben, mint Tsuzuku.

 – Fogjuk rá – zárta rövidre végül Koichi. Nem akarta ecsetelni Mikonak, milyen furcsán érzi magát, mióta nincs köztük szex. Amikor csütörtök este, lévén a szerdát Tsuzuku szokás szerint kihagyta, a gróf ismét a lépcsőnél várta őt, eszébe jutott, milyen régen voltak már együtt úgy a férfival, ezért izgatottan sietett fel az emeletre. Azonban Tsuzuku a csábítgatás helyett egyszerűen csak összeérintette az ajkaikat, majd magához ölelte Koichit.

 – Hiányoztál, édes – suttogta a paróka szőke tincsei közé. Koichiban ismét feltört az érzés, amelyet a pihenője alatt számtalanszor megélt már, és nem tudta hova tenni. A bizsergés az egész testében, tagjainak elgyengülése és az a fránya biztonságérzet, amelyről bár mindig azt mondta magának, hogy hamis, a lelke mélyén tudta, hogy ott a helye. Valódi érzelmek, valódi csókok, valódi ölelések. Valódi szerelem. Sosem ismerte volna be az érzéseit Tsuzukunak, mivel már nem sok idejük lehetett együtt hátra, mégis számtalan olyan dolog után vágyódott, amelyről tudta, lehetetlen, hiszen a közös jövő volt a középpontban. Nekik pedig sosem lehet olyan.

 Felkelt az ágyból, majd a hálóing takarásában magára húzta a szoknyát, aztán a hátát mutatva Tsuzukunak levette a térdközépig érő ruhát, és felkapta a frissen vasalt blúzt. Az elszakadt helyett egy újat kapott, amelybe ráadásul már eleve bele voltak varrva a tömések a mellrésznél, így hálás volt a nők hiúságának, na meg persze a gróf figyelmességének. A csuklóján lévő hajgumi segítségével fabrikált magának egy kontyot, majd felkapta a kanapéra dobott szőke parókát, és eligazgatta a fején.

 – Indulok – bökte oda a férfinak, és már nyúlt is a kilincs felé, amikor Tsuzuku keze a vállán megállította. Kíváncsian fordult hátra, a gróf pedig egyből elkapta az ajkait. Furcsán érezte magát a csók miatt, pedig mostanában szinte mást sem csináltak, ha kettesben voltak. Pír szökött az arcára, amelyet szavakkal próbált palástolni.

 – Úgy érzem magam, mint egy feleség – forgatta meg a szemét, és meg sem várva a választ, kilépett az ajtón. Hazudott. Sosem érezte magát így, de valamivel úgy érezte, muszáj fednie azt, hogy mennyire élvezi a kapcsolatuk alakulását, az este elsuttogott bókokat, a biztonságot adó öleléseket, kellemes csókokat. Tsuzukunak igaza volt abban is, hogy tetszett neki az édes becézés. Mostanában ugyanis már nem csak úgy leperdült a férfi ajkairól, hanem érezni lehetett a mögötte megbúvó érzelmeket is, amelyeket afférjaik során sosem. Nehezen birkózott meg azzal, amit egymás iránt éreztek, hiszen tudta, hogy holnap el kell mennie a főnökéhez bejelenti, miszerint kudarcot vallott. Utána ki tudja, mennyi idejük volt még együtt hátra. Pár óra, egy nap, egy hét. Megrázta a fejét, hogy elűzze a borús gondolatokat. Ki fog tartani Tsuzuku mellett, amíg el nem éri őt a vég, utána pedig megpróbál visszarázódni a régi, sivár életébe, ahol a szeretet és a szerelem fogalma nem ölthetett számára valódi testet.

 – Hahó, a Föld Natsukonak!

 Koichi összerezzent, ahogy észrevette a lépcső alatti ajtónál álló Mikot. Fogalma sem volt, hány perce állhatott a korlátot markolva, elterelődött gondolatokkal, így arról sem, mikor bukkant fel a lány és kezdte szólongatni őt. Kicsit kínosnak érezte, hogy ennyire elbambult, ám úgy döntött, magabiztosan fog viselkedni, és nem mutatja ki a gyengeségét.

 – Mennyi időnk lehet reggeliig? – kérdezte, mire a cseléd vállat vont, fejével az étkező felé bökött. Együtt léptek be a tágas térbe, majd a már ott szorgoskodó fő cseléd egyből kiadta nekik a feladatot: hozni két doboz narancslevet a konyhában nyíló kamrából. Koichi persze egyből tudta, hogy nem egyhamar fognak kikeveredni onnan: Mikonak ugyanis mindig rengeteg kérdése volt, mióta felépült, ezek elől pedig most sem tudott kitérni. Mégsem érezte kellemetlennek a lány társaságát, sőt. Jókat tudott vele beszélgetni, megnyílni is könnyű volt a számára, habár erre nem nagyon volt szüksége, lévén Miko úgy olvasott az emberekben, mint a könyvekben szokás, és ez alól ő sem volt kivétel.

 – A gróf azt mondta, holnap a városba mész. Igaz ez? – kezdte a cseléd. Koichi egy pillanatra megrémült, hogy Tsuzuku kifecsegte a titkát, és keserű harag öntötte el a szívét. Így feladni őt a személyzetnek!

 – Mondta, hogy mit csinálok? – kérdezte, próbálva palástolni a mérgét, ám Miko előtt ez szinte egyenlő volt a lehetetlennel.

 – Nem, szóval nyugi. Csak azért szólt a személyzetnek, hogy ne kapj feladatot, és legyen egy lovászfiú, aki elkísér titeket a lovaskocsival – magyarázta a lány. Koichi dühe lassan elpárolgott, ahogy kisétáltak az étkezőbe, majd teletöltötték az asztal közepén lévő kancsókat a finom narancsszín nedűvel. A férfi közben óvatos pillantást vetett az asztalfőnél ülő Tsuzukura, aki egy halovány mosollyal viszonozta azt. Koichi szíve heves dörömbölésbe kezdett a mellkasában, és magában mindennek elhordta a főnöke megbízóját, bár tudta, hogy semmit sem tehet ellene. Ennek ellenére jól esett számára a lázadás tudata.

 – Jó reggelt mindenkinek! – mondta Tsuzuku, és a hangsúlyából ki lehetett következtetni, hogy a mondandójának lesz még folytatása. Koichi nem csalódott, ugyanis a gróf felemelkedett az asztaltól, majd barátságos mosollyal körbenézett az egybegyűlt személyzeten. Valami fontosra készülhetett, hiszen az elmúlt hetekben ez még egyszer sem fordult elő, és a cselédek halk susmorgásából úgy tűnt, ez tényleg ritka eseménynek ígérkezik.

 – Ezt a borítékot itt – emelt ki kabátjának belső zsebéből a gróf egy viaszsárga papírdarabot –, csak akkor nyithatjátok ki, hogyha holnap napnyugtáig nem érek vissza. A könyvtárban lesz, a dolgozóasztalomon. Szeretném, ha közösen hallgatnátok meg, ami benne áll. Amennyiben visszatérek, az egészet tekintsétek tárgytalannak, egy ifjú nemes hóbortjának.

 Koichit meglepte, mennyire máshogy beszélt a férfi, amikor ilyen komoly dolgokról volt szó. Szófordulatok hagyták el az ajkait, a viselkedése ünnepélyesebb lett, szöges ellentétje annak a Tsuzukunak, aki kettesben volt, és fogadni mert volna, hogy hamis. Csak egy álarc, amelyet a grófi címmel járó kötelesség akasztott rá ezekben a helyzetekben. Vajon milyen lehetett nemesként élni? Hiába élt a férfival már lassan három hete, csak a felszínét sikerült megkapargatnia ennek az egésznek, pedig annyira kíváncsi lett volna, igazak-e a könyvek által szőtt mesék a bálokról, kitüntetésekről, teadélutánokról és egyéb hangzatos társasági eseményekről. Bár eddig akárhányszor ilyenekre küldték őt, egyedül csak a célpontra tudott figyelni, az ő elcsábításán dolgozni, így teljesen kimaradtak neki a részletek. Kiskorában persze elbűvölte őt, amikor a szülei bálba mentek, szemével csak itta édesanyja báli ruháinak a látványát. bár bonyolult szabásúak voltak és díszesek, nem vettek el az asszony szépségéből. Hiányzott neki ő is és az édesapja is. Vajon mit szólnának, ha látnák, mi lett a fiúkból? Ahhoz, hogy férfiakkal hál? Már sosem tudhatja meg. És Keisuke? Ha látná, kicsoda, micsoda lett abból a srácból, akivel az első csókjukat tervezgették…

 A gondolatai egészen estig nem hagyták nyugodni őt, még a Mikoval való beszélgetésre sem tudott koncentrálni munka közben, pedig máskor olyan könnyedén ütötték el vele az időt. Ennek ellenére így is gyorsan érkeztek el az ebédhez, a vacsoráról már nem is beszélve. Koichi még akkor is azon kattogott, vajon mi lett volna, ha nem ölik meg a szüleit és nem áll bérgyilkosnak utána, adja fel az örökségét újfent a nagyszülei javára, hogy aztán nyomtalan tűnjön el a szerettei elől. Egy világának közepétől megfosztott kamasz lázadása volt csupán, hogy gyáván, a saját bőrét féltve beállt azok közé, akik végeztek a szüleivel. Úgy hitte, így megkímélik őt, és igaza lett. Gyilkosságokkal sároztatták be a becsületét, férjek félrelépésének kiváltó okává vált, özvegy asszonyok és árva gyermekek elsuttogott átkává. Életében először volt bűntudata, és a kenyér csak nagy nehezen csúszott le csomóba szorult torkán. Nem nézett senkire sem az asztalnál, félt, hogy a megszokott arcokra megvetést, bánatot és haragot vizionálna.

 Egy robothoz hasonló mozdulatokkal szedte le az asztalt, majd indult meg szokás szerint utolsóként a lépcső irányába, fejét szigorúan lehajtva. Úgy vizslatta a padlócsempét, mintha az élete múlna rajta. A keze már a cselédszállás kilincsén volt, amikor egy puha, meleg kéz ereszkedett a vállára. Összerezzent, majd megfordult, és szembe találta magát Tsuzuku aggodalmas tekintetével.

 – Baj van, édes? – nyúlt lágyan Koichi ujjai felé, hogy összefonhassa a sajátjaival. – Szeretnél ma egyedül lenni?

 Koichi még azelőtt rázta meg a fejét, hogy átgondolta volna a dolgokat. Talán jó lett volna, ha tényleg egyedül marad a gondolataival, talán álmatlan forgolódott volna éjjel, ezt már sosem tudta meg, ugyanis pár perc múlva már Tsuzuku ágyában feküdtek, egymással szemben. Tekintetük összekapcsolódott, tenyerük egymáshoz simult, arcuk alig pár lélegzetnyi távolságra. Koichi kezdeményezte az első csókot, amely lágy volt, lassú és teljesen elbódította őt.

 – Akarsz róla beszélni? – duruzsolta Tsuzuku az ajkaira, majd óvatosan megbökte az orrával Koichiét. Amaz felkuncogott, aztán gyorsan el is komorult, ahogy eszébe jutottak az aznapi, önmarcongoló gondolatok. Hallott már olyanról, hogy elmondani a gondjainkat egy olyan személynek, akit szeretünk, általában könnyít a lelkünkön, ám nem tudta, mennyi benne az igazság. Meg szereti-e a másik férfit? Talán igen.

 – A szüleim – kezdte, ám a hirtelen rátörő érzelmektől megakadt a hangja. Tsuzuku végigsimított az arcán, forró tenyere kellemesen simult Koichi bőrének. Igen, így könnyebb lesz előadni az aggályait, megpróbálni felfesteni előtte a családját. Még nem tudta, meg fogja-e említeni Keisuke nevét.

 – Bárók voltak. Tizenhat voltam, amikor a főnököm emberei megölték őket. – A hangja megremegett, mégis folytatta. – Azért álltam bérgyilkosnak, hogy megvédjem magam. Tudom, gyávaság volt a szüleim gyilkosával lepaktálni, de nem láttam más kiutat, ezért elszöktem a nagyiék elől, otthonról, és közéjük álltam. Arra gondoltam, ha nem vagyok nemes, mint ők, akkor megkímélik az életemet, amely óriási hülyeség volt. Most pedig, életemben először mondok ellent a főnökömnek, előjött bennem ez az egész, hiányoznak, a nagyiék is meg a gyerekkori barátaim a középsuliból. De biztos letagadnának, ha meglátnák, mi lett belőlem – suttogta, aztán kitört belőle az elfojtott zokogás. A könnyei patakokban csorogtak le az arcán, a teste megállíthatatlanul rázkódott. Tsuzuku óvatosan húzta a mellkasára, miközben hamis, ám megnyugtató szavakat suttogott: minden rendben lesz, semmi baj.

 – Úgy örülök, hogy elmondtad nekem – mormogta a gróf, amikor Koichi könnyei végül lassacskán elapadtak, és csak feküdt a másik férfi mellkasán. – Az én szüleim is meghaltak, de még kicsi voltam, öt-hat éves talán. A bátyám nevelt fel, aztán tizennyolc éves koromban külföldre költözött, azóta évente egyszer, ha felém szagol. Szerintem ne pazarold el a lehetőségedet a nagyszüleiddel, ha adódik rá alkalmad. Biztos szeretnek téged – simított végig a hosszú, rózsaszín tincseken. Koichi mélyen belélegezte a férfi levendula illatát, majd halovány mosoly szökött a szájára.

 – Köszönöm, hogy meghallgattál – motyogta, aztán elnyomta az álom.

 Másnap reggel szorító torokkal, gyomorgörccsel ébredt, a szíve pedig hevesen vert a mellkasában. Eljött a nap, amikor úgy fog a főnöke elé járulni, hogy képtelen volt elvégezni a rábízott feladatot. Mások is vallottak kudarcot körülötte, olyankor mindig át lett passzolva a feladat, meg volt egy kis fizetéscsökkentés, ezt ő is kibírná. Viszont Tsuzuku elvesztése… Aj, a francba is, kár volt belemennie ebbe az egészbe vele, mégsem tudta tiszta szívből bánni, annyira élvezte az elmúlt néhány napot, amikor közelebb kerültek egymáshoz.

 Remegő kezekkel próbálta begombolni a blúzát, ám nem sokra ment vele, így végül hagyta, hadd csinálja meg neki Tsuzuku. A férfi lágy mosollyal az arcán, gyors kézzel végzett a gombsorral, aztán még egy gyengéd csókra is futotta neki. Koichi azonban nem érte be ennyivel. Szorosan húzta magához a grófot, mintha az élete múlna rajta, ajka kétségbeesetten tapadt a másikéhoz. Amikor végül elváltak, már könnyek futottak végig az arccsontján, a szíve pedig majd megszakadt. Meg akarta állítani az időt, vagy valamit, bármit tenni, hogy még több napot tölthessenek együtt. Igazságtalan és mélységesen fájdalmas volt a helyzet.

 – Ne sírj, édes – mondta halkan Tsuzuku, ujjaival pedig végig követte a könnycseppek kusza vonalát Koichi arcbőrén, majd összekulcsolta az ujjaikat, eligazgatta a férfi parókáját, és kisétáltak az ajtón.

 Reggeli után már egyből a bejárat előtt várakozó lovaskocsihoz indultak, amelyet a lovászfiúk étkezés előtt készítettek elő. Tsuzuku persze megköszönte nekik, amiért emiatt vették a fáradtságot, és korábban keltek, a fiúk pedig vigyorogva fogadták a dicséretet. Koichi az ittléte alatt sajnos nem tudta megjegyezni a nevüket, annyira hasonlítottak egymásra: napbarnított bőr, hófehér fogak, kócos barna haj és sötéten csillogó íriszek. Mint a négyesikrek – gondolta magában, ahogy elhelyezkedett a bársonnyal borított ülésen. Nem lepődött meg, hogy Tsuzuku mellette ült le, holott az illem szerint vele szemben kellett volna helyet foglalnia, ám igencsak jól esett neki, ahogy a gróf magához húzta, és egész úton a kezét szorongatta. Igyekezett ezúttal megacélozni a szívét, így a könnyek elkerülték őt, ám korántsem olyan messziről, mint szerette volna. Amikor a bakon ülő lovászfiú felkurjantott, hogy mindjárt a célállomáshoz – a piac mellé érkeznek, Koichi gyomra ismét összeszorult, Tsuzuku pedig, mintha csak olvasna benne, csókot nyomott az ajkaira.

 – Itt találkozunk, ha végeztél, oké?

 Koichi bólintott, majd amint kiszálltak a kocsiból, körül sem nézve, egyből elindult a főnöke által birtokolt emeletes épület irányába. Alig pár utcányira volt, így nem kellett sokat sétálnia, és nem sokkal később már az iroda ajtaján kopogtatott. A már ismerős érdes hang rövid szünet után egyből engedélyt adott neki a belépésre, így nem hezitált, lenyomta a kilincset, majd belépett a tágas, szürkére meszelt irodába. Igazából nem értette, minek kellett egy ekkora helyiség egy darab tölgyfa íróasztalnak, amelyen csupán egy laptop és egy vezetékes telefon árválkodott, ám nem kérdőjelezte meg a főnök döntéseit, aki a másik bútordarabon, egy karosszéken foglalt helyet.

 A férfi az ötvenes évei elején járhatott, kopasz volt, szemei vizenyősök, húsos ajkai felett szürke, tömött bajusz. Nem volt egy elhízott típus, magas, izmos alaknak tűnt első ránézésre, a tapasztaltabb megfigyelők, mint Koichi pedig látták rajta egy tapasztalt gyilkos kisugárzását, aki bár régóta nem ölt, mégis bármelyik pillanatban, ha úgy hozta volna a sors, képes lett volna rá.

 – Szóval, eljöttél hozzám, hogy beismerd, hogy elbuktál, nemde? – vonta fel a szemöldökét a férfi, ajkain gúnyos mosoly jelent meg, amint kezeit összekulcsolva, hátradőlt a székben. – Azt hitted, nem jövök rá, hogy az elmúlt héten végig a célponttal romantikáztál? Ennél okosabbnak gondoltalak, kölyök.