Vörös Zóna - 10. Karjaidban

 Koichi óvatosan simított végig a rajzon, ügyelve arra, nehogy elmaszatolja a festéket, bár az már hetek óta száraz volt, mégis úgy ügyelt az épségére, mintha törékeny porcelánnal tenné. A kép két alakot ábrázolt, amint meztelenül, csupán az altestüket takaró fehér ronggyal magukon csókolóztak. Az egyiknek derékig érő pink tincsei, a másiknak pedig vállat súroló hollófekete frizurája volt. Utóbbi talán kicsit túlontúl sokáig tartotta fogva Koichi immáron vizesedő tekintetét. A francba is, az utóbbi két hétben rengeteg könnyet hullajtott már, és a gyász lassan nem csak a lelkét, hanem a testét is felemésztette.

 Egyszerűen úgy érezte, hogy a torkában lévő fojtogató gombóc még levegőt se igen hagy neki, nemhogy még enni tudjon tőle, ezért mióta eljött a nagyszüleitől a Takebuchi-palotába, minden nap három alma és hét-nyolc pohár víz volt az összes, amit képes volt a szervezetébe vinni. Hiába ettek a reggelinél körülötte a cselédek szalámival és sajttal megpakolt szendvicseket, neki még az az egy alma is hatalmas kihívást jelentett. Az ebédnél a frissen sült csirke illata, amelyet máskor mindig étvággyal tele lélegzett be, most undorítónak tetszett, míg a vacsorához készített kakaó túlontúl édesnek tűnt.

 Miko persze aggódott érte, hogy is ne tette volna, amikor ennek tetejébe a nap bármely órájában nekiállt könnyezni, amely vagy zokogássá erősödött vagy szelíden elapadt. A férfi néha elgondolkozott azon, mégis mennyi idő alatt száradhatnak ki egy ember könnycsatornái, aztán nagy nehezen megállapította, hogy ez fizikai képtelenség, ő pedig az idők végezetéig sírni fog. Kimondhatatlanul fájt neki az is, amikor a palotába visszatérve sírástól vöröslő szemű cselédeket, és zavartan szipogó lovászfiúkat talált. Mintha önmaga tükörképei között élt volna, azonban egy hét eltelte után már csak ő ült le rendszerűen kevés étvággyal és puffadt arccal az asztalhoz.

 Tekintetét lassan a rajz melletti versre fordította, újra és újra az emlékezetébe vésve a sorokat. Minden egyes szó egy-egy kést szúrt már-már sündisznóhoz hasonlatos szívébe, a könnyek pedig könnyedén indultak útnak az arccsontján. Olyan volt, mintha a lelke egy üres, fekete dobozban lebegett volna, Tsuzuku hiánya pedig újra és újra a padlóra küldte őt odabent. Nem látta a kiutat, de nem is igazán akarta megkeresni. Minek lépjen a fényre, ha nincs vele a férfi, akit szeretett? A szerelem csak gyengévé tette őt, esetlenné, ezt már rég tudta, ennek ellenére mégsem akart szabadulni tőle.

 Felsóhajtott, aztán hunyorogva kinézett Tsuzuku erkélyének függönyén túl felkelő Napra. Nem akart kisajátítani magának egy szobát, ha egyszer itt töltötte el a legtöbb idejét, amíg a palotában volt. Az helyiségnek, az ágyneműnek, még ennyi idő után is Tsuzuku-illata volt, amely bár könnyeket csalt a szemébe, mégis megnyugtatta őt. A férfi mégsem tűnt el teljesen ebből a világból, még ha csak ilyen csekély emlékeket is hagyott maga után, amelyek bár hamarost elfakulnak, egy darabig még megőrzik őt Koichi és a többi ember számára.

 Koichi hiába élt ideiglenesen a Takebuchi-palotában, levélben tartotta a kapcsolatot a nagyszüleivel, akik rendkívül aggódtak unokájukért, ugyanis a levélpapírokat lépten-nyomon könnyek pettyezték. A férfi ennek ellenére titkolta a bajt, és bár sokszor érzett arra kényszert, hogy leírja, mennyire szerelmes volt a grófba, a hiánya pedig majd’ szétszakajtja a lelkét és testét, mégsem merte megtenni ezt a lépést.

 A tagjai lassan mozdultak meg, amikor a gyomra korgása emlékeztette a reggeli időre. Fel sem kellett öltöznie, mióta itt lakott ugyanis minden egyes napját ugyanabban a hálóköntösben töltötte, hiába küldtek neki a nagyszülei a méretében mindenféle ruhát. Volt köztük olyan is, amit normál esetben minden héten minimum kétszer felvett volna, ám azon kívül, hogy engedett Miko javaslatának, hogy együtt nézzék át a csomagokat, nem igazán ért az új holmikhoz. Persze, azért egy köszönőlevelet küldött értük, ám többhöz nem volt kedve.

 Némán sétált le az étkezőbe, ahol aztán helyet foglalva az asztalfőn a rá váró személyzetre nézett, végül egy biccentéssel, amely akár egy jó reggelt-köszönésnek is értelmezhető volt, nekilátott az almájának. Lassan, szinte étvágytalanul reggelizett, gondolatai pedig olyan kis semmiségek körül forogtak, mint például, van-e még elég zsebkendője a hétre, vagy vajon Takeshi elküldte-e már a levelet, hogy rangban feljebb ne léptessék, hiába mondta ki a végrendelet.

 Épp a pohár vízért nyúlt, amikor csengettek. A fémes kondulás visszhangzott az egész palotában, mire Miko kimentette magát, és egyből a kapuhoz rohant. Koichi nem aggódott, ugyanis a postáson kívül senki nem szokott csengetni, azonban egy minimális kíváncsiság töltötte el őt. A férfi ugyanis általában délután négykor szokott levelet hozni, most pedig igenis reggel fél kilenc volt. Talán a nagyszülei jöttek látogatóba? Na, de ilyen korán?

 Csizmák kopogása hallatszódott az előtér felől, amely mellé Miko alig hallható, puha léptei vegyültek. A bérgyilkosként eltöltött idők alatt könnyedén megtanulta az ilyen mások számára csekély dolgokat kivenni a cipők kakofóniájából. Felhörpintette a vizét, miközben a vendégük hallhatóan átlépte az étkező küszöbét. Meglepték őt a cseléd torkából előtörő halk sikolyok, és a lovászfiúk meg Takeshi arcára költöző sápadtság, így lassan felemelkedett a székéről, és megfordult. Mégis ki lehetett az, aki ilyen sokkos állapotba taszította a személyzetet?

 A válasz letaglózta. A szemeibe könnyek szöktek, a kezét a szája elé kapta, és térdre rogyva átadta magát a megkönnyebbült zokogásnak. Először azt hitte, csak álmodik, de az étkező csempéjének könyörtelen hűvössége azonnal ráébresztette arra, hogy ez a valóság. A valóság, amely becsapta őt, és olyan gyászba lökte, amelynek nem is szabadott volna léteznie.

 Két élettel teli, meleg kéz nehezedett a vállára, majd egy ismerős test ismerős hője vonta körbe őt. Úgy, ahogy megtörölte a szemét, aztán kétségbeesetten felpillantott. Tsuzuku. A gróf, aki nagyon is életben volt, könnyedén hajolt oda Koichihoz, és lassú, lágy csókba vonta őt, nem törődve a személyzet döbbent hangjaival. Koichi úgy simult a másik férfi ölelésébe, mintha az magát az élet értelmét, a világ közepét jelentené neki, amely nélkül létezni is felesleges.

 – Tsu – suttogta, mikor nagy nehezen elszakadtak egymástól, ujjaival hitetlenkedve simított végig a sápadt arcbőrön.

 – Hiányoztál, édes – döntötte össze a homlokukat a gróf, majd kibontakozott az ölelésből, és Koichival együtt talpra álltak. A férfi végig nézett a személyzeten, akiknek az arcán a sokkos hitetlenkedéstől elkezdve egészen az őszinte örömig. Tsuzuku elmosolyodott, aztán tiszta, érthető hangon beszélni kezdett.

 – A szobámban leszünk – karolt bele Koichiba. – Ebédnél elmondok mindent, de előbb még fontos dolgokról kell beszélnem a párommal.

 Azzal meg sem várva a reakciókat, a báróifjúval együtt elindult a lépcső felé. Koichi még mindig nem tért teljesen magához, így aztán hagyta, hadd vezesse a másik a szobája felé, ahol aztán az ajtócsukódás után egyből egymásnak estek. Ám ezúttal nem pusztán a szimpla testi vágy vezérelte a mozdulataikat, ugyanis Tsuzuku gyengéden fektette a férfit az ágyra, majd életükben először, ám korántsem utoljára, lágy, szerelmes csókokkal hintette be Koichi arcát és nyakát, hogy az ajkaira tévedve hosszú csókkal tüzelje tovább a testét.

 – Szeretlek – mondták végül tökéletesen egyszerre, majd a szavaik nyomán a testük is egybeolvadt.

 Koichi mosolyogva, lehunyt szemmel pihentette a fejét Tsuzuku szabályosan emelkedő és süllyedő mellkasán, miközben minden egyes porcikája sikított örömében: a férfi életben van! Életben van, és épp az imént ajándékozta meg őt élete első szeretkezésével. Koichi sokféle szóval leírta már a fejében az utóbbi évek során a szexet, amelyekben gyakran szerepeltek a vadító, vérpezsdítő, kielégítő szavak, azonban most már teljesen másként gondolt a dologra. Inkább volt számára szeretetteljes, megnyugtató, gyengéd és varázslatos. Mikor egyszer volt alkalma kihallgatni az egyik tetthelyén az asszonyok sikamlós tematikájú beszélgetését, és először hallott arról, hogy különbség van szex és szeretkezés között, magában jót nevetett rajtuk. Attól még, hogy valaki olyannal van az ember, akiről azt hiszik, hogy szerelmesek egymásba, még nem változik semmi. Akkoriban a szerelmet is elítélte, most pedig fordult a kocka, és leereszkedett a szeme elé a rózsaszín köd jótékony fajtája. Viszont kíváncsi volt, vajon mivel érdemelték ki azt, hogy boldogok lehessenek, így először kicsit ficergett, hogy felhívja magára Tsuzuku figyelmét, majd beszélni kezdett.

 – Ad egy: azt mondtad, fontos dolgokról kell beszélnünk és ad kettő: komolyan csak ebédnél akarod elmondani, mégis hogyan élted túl, mikor kvázi a karjaimban haltál meg? – kérdezte durcás arccal, mire a gróf először elmosolyodott, majd harsányan nevetni kezdett. Koichi már épp elgondolkozott azon, hogy megsértődjön-e, amikor a férfi válaszolt neki.

 – Azt hittem, jobban figyelsz a részletekre, Koi – bökött a kulcscsontja felett lévő hegre, amelyet láthatólag a golyó okozhatott. Ekkor már Koichi sem bírta, ő is kuncogni kezdett, ám Tsuzuku tovább fokozta a helyzetet.

 – Az ember azt hinné, hogy az olyan tapasztalt bérgyilkosok, mint te, könnyedén felismerik az ájulás és a halál közötti különbséget, ám ahogy elnézem, igencsak magas lehet az esélye annak, hogy néhány célpontod valójában még mindig élhet.

 Koichi fülig pirult, amiért ennyire figyelmetlen volt, de a sok vér, a sokk és az izgalom megtette a hatását, és a hozzá hasonló profi sem tudta a szokásosat nyújtani. Na, de ekkora fatális hibát elkövetni!

 – El is vérezhettél volna – bökte ki a legelsőt, ami az eszébe jutott. – Semmi esélyed nem volt egyedül a túlélésre – jelentette ki Koichi, mire Tsuzuku csettintett a nyelvével, és már-már bohókás örömmel szólalt meg újra.

 – Látod, egyedül mindenkép holtan végeztem volna ott. Azonban rajtam, rajtad, meg a pokolra szállt főnökön kívül mások is voltak ott, méghozzá két, igencsak kedves barátom, akik mikor felkeltem az egyikük lakásán, egyből a fúriaként távozó pink szépség után kérdezősködtek – magyarázta a férfi. – Persze azonnal meg akartalak velük kerestetni, és megüzenni, hogy még életben vagyok, de a mai napig még az ágyból felkelni se engedtek. Pedig tudtam, mennyire lesújthatott téged és a többieket a hír, viszont azok a marhák azt mondták, hogy így sokkal jobban fogtok nekem örülni – forgatta meg a szemét Tsuzuku.

 – Hidd el, mindenhogyan örülünk neked – bökte oldalba Koichi, majd nyújtózkodott egyet, és félszegen Tsuzuku szekrénye felé sandított.

 – Miko teletömte a szekrényedet a ruhákkal, amiket a nagyitól meg a nagyapámtól kaptam. Megkapod azt a varázslatos előjogot, hogy eldöntsd, melyikben látnál szívesen – nyalta meg kacéran a szája szélét, aztán elnevette magát.

 – Gondolom sort meg miniszoknya nincs bennük – piszkálódott a gróf, ahogy kimászott az ágyból, és kutakodni kezdett a szekrényben. Végül mindketten sikeresen felöltöztek, Tsuzuku tetovált karján pedig halovány csípésnyom emlékeztette őt arra, hogy soha többé ne merjen tangákról akárcsak szót emelni Koichi előtt.

 Kényelmes tempóban sétáltak le a lépcsőn az étkezőig, ahonnan már messziről megcsapta őket a citromos csirke savanykás illata. Tsuzuku mosolyogva köszöntette a személyzetet, amikor beléptek, majd elhúzta a száját. Koichi jelenlegi ülőhelye igencsak távol esett tőle, pedig szeretett volna minden pillanatot megragadni, amikor kicsit kacérkodhatott a férfivel az asztalnál, persze csak diszkrét keretek között.

 – Arrébb csúsznátok egy hellyel, kérlek? – nézett kedvesen a cselédlányokra, mire ők buzgón felszabadították a grófhoz legközelebb eső helyet, mire a férfi elégedetten helyet foglalt, és Koichira kacsintva neki látott a levesének.

 Koichi megforgatta a szemeit, aztán kissé meglepetten jött rá, hogy valójában mennyire éhes, és a lencseleves igencsak ínycsiklandozó mulatságnak tűnik, hát még az utána következő citromos csirke és rizs is egyre jobban vonzotta őt. Úgy tűnt, Tsuzukuval együtt az étvágya is visszatért, bár igyekezett óvatosan enni, és nem habzsolni, hiszen azért még teljesen tisztában volt a saját határaival. Mikor pedig az utolsó falatok is eltűntek a tányérokról, Tsuzuku megköszörülve a torkát, magára hívta a már teljes izgalomban ülő személyzet figyelmét, és mesélni kezdett.

 Koichi érdeklődve hallgatta a grófot, amint előadta kettejük történetét, kezdve a gyilkos szándékú ismeretséggel, mire a cselédek szúrós szemeket meresztgettek Koichira, azonban a női tekintetek hamar ellágyultak, amikor terítékre került a két férfi között lassan kibontakozó szerelem története. Utóbbinál persze a lovászfiúk már kissé fintorogtak, míg Takeshi végig kíváncsi arccal figyelte az urát, aki áttért Koichi főnökének ügyleteire. Ez Koichinak még új volt, így érdeklődve hegyezte a fülét, hogy aztán döbbenten hallgassa, hány embert kellett meggyilkolnia neki és társainak azért, mert a főnökük piszkos céljainak útjában álltak. Soha nem volt szó megbízókról, ahogy ez a Tsuzuku barátai által elcsent laptopból kiderült. A gróf azt is megemlítette, hogy Koichinak azért kellett volna őt megölnie, hogy az új törvények szerint ezután árverésre kerülő birtokát a főnök vegye meg, és itt rendezze be új bázisát. Mindenki megkövülten hallgatta a történteket, aztán Tsuzuku felállt, megköszönte a figyelmüket, és karon ragadta Koichit.

 – Azt hiszem, még mindig van egy kis megbeszélnivalónk négyszemközt – indult meg a szobája felé, Koichi viszont az istenért sem mozdult meg, így a gróf kíváncsian pillantott hátrafele.

 – Tök jó, hogy minden idődet velem töltenéd, de szerinted a többieknek nem hiányoztál? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire Tsuzuku az ajkába harapva bólintott, és megköszörülte a torkát. Ez a kioktató Koichi még új volt neki, mégis igazat adott a számára, és ugyanúgy szerette, mint a dívát, az érzelmeset és a félénket. Na meg a pokolba is, a férfi többi oldalát is szívesen megismerte volna. Erre pedig jelenleg úgy tűnt, a világ minden ideje a rendelkezésére állt.