Vörös Zóna - 4. Nyomokat keresve

 Már megint elbukott.

 Koichi egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen olyan jól indult az egész. Rövid incselkedés után rávette Tsuzukut, hogy ismételjék meg a dolgokat az ágyban is, aztán egy kéjtől mámoros pillanatban előbányászta a kést, és már készült is a szúrásra. Azonban a gróf nemcsak, hogy ismét teljes erőből megszorította a csuklóját, hanem egy mély, erőteljese csípőlökéssel is sikerült legyengítenie Koichit, aztán mintha mi se történt volna, folytatták a dolgokat, a kés pedig az immáron elfüggönyözött erkélyajtó előtt hevert.

 Koichi tudta, hogy dühösnek kéne lennie, legalább annyira dühösnek, mint azon a bizonyos vasárnap estén, amikor Tsuzuku gúnyosan utána dobta a kését, ő pedig megalázottan hagyta el a belvárosi palotát. Ám erre most képtelen volt, ahogy egyre mélyebbre merült a kéjben, és szinte teljesen el is feledkezett az iménti intermezzoról. A férfi igencsak jól értette a dolgát az ágyban.

 Koichinak azonban kötelessége volt, így úgy döntött, hogy másnap ismét megpróbálja, ezúttal az aktus után elvenni a másik életét, ám a kés csak egy apró karcolást ejtett Tsuzuku tetovált mellkasán, mielőtt a férfi kiverte volna a kezéből a fegyvert. Dühösen verte bele az öklét az ágytámlába, az éles fájdalom pedig azonnal kijózanította. De tudott várni. Csak nem színlelhetett mindig alvást a másik! Persze, más módszert is kiötölhetett volna a megölésére, viszont a büszkesége nem engedte neki, hogy elvonatkoztasson az eddig jól bevált technikától.

 Ráadásul a mai nap még csak nem is próbálkozhatott, mivel a gróf előre kijelentette, hogy szerdánként nem fogja felvinni magához Koichit, és bár a bérgyilkos reménykedett benne, hogy ennek ellenére a férfi otthon lesz, sajnos csalódott. A reggelinél ugyanis csak a személyzet ült le az asztalhoz, ő pedig szokás szerint Mikoval a jobbján fogyasztotta el a vajas kenyerét. Valamiért úgy érezte, hogy hiába nincs itt a célpont, eljött az ő ideje. Talán körül nézhetne a házban, azonban ehhez valami olyan feladatot kéne szereznie a fő cselédtől, amely elősegíti ezt.

 Amikor befejezték a reggelit, a nő felemelkedett a helyéről, és végig nézett a cselédeken, ajkain szomorú mosoly játszott, amelyet Koichi nem tudott mire vélni. A lovászfiúk közben csendesen felálltak, majd kellemes napot kívánva nekik, kisétáltak a palotából. A komornyik is sarkon fordult, így már csak ők heten maradtak.

 – Szerda van – sóhajtotta a fő cseléd, mire a lányokból is halk, hasonló sóhajok törtek elő. – Ki szeretné végig felmosni és felporszívózni a palotát? – tette fel az amúgy teljesen költőinek ható kérdést, ám Koichi keze egyből a magasba lendült. Szinte alig hitte el, hogy a lehetőség szinte rögvest az ölébe hullott. Semmi jót nem tett eddig az életében, mégis jutalmat kapott.

 – Natsuko, biztos vagy benne…? – pillantott rá aggodalmaskodva a fő cseléd, homlokán ráncok gyűltek, ahogy összehúzta a szemöldökeit. Koichi azonban nem habozott, heves, elszánt bólogatásba kezdett, mire a nő intett neki, hogy kövesse, és megindult a cselédszállás felé. A férfi követte őt, miközben már előre izgult azon, hogy vajon mit fog látni a palota eddig nem ismert részeiben. Az étkező, a konyha, a vendégszoba és Tsuzuku szobája már nagyjából részletesen a fejében voltak, ám utóbbi kettőt szerette volna még egyszer ellenőrizni, hátha talál bennük valami érdekeset, hiszen sosem akadt ideje alaposabban megfigyelni őket. Az egyikben ráadásul ideje nagy részét fekve, ájultan töltötte. Na, nem mintha a másikban olyan sok időt töltött volna a lábán állva, de Tsuzuku fantáziája igencsak élénk volt, ezt meg kellett hagyni.

 Az, hogy némi gyilkosságot elősegítő információ érdekében mellékesen fel is kellett takarítania, annyira nem izgatta. Ráadásul azt is szívesen kiderítette volna, miért nincs itthon ezek szerint minden egyes szerdán a gróf. Úgy tűnt, a cselédeknek külön menetrendjük van szerdára, és csak ezen a napon takarították fel mindenhol a csempét és a padlószőnyeget.

 Amikor a cselédszállás végében lévő, Koichi által eddig öltözőnek hitt helyiség ajtajához értek, a fő cseléd könnyedén belökte az ajtót. Takarítóeszközök garmadája kacagott rá gúnyosan, mire aprót nyelt, és megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Bár tudta, hogy csak a felmosóvödröt és a rongyot kapja majd meg, illetve azt az elektromos porszívót, amely egy partvisra hasonlított, a végén porszívófej, míg a testén egy kis tartály, amelyben a felszívott szemetet tárolta.

 – Oké – sóhajtott fel a fő cseléd látható megkönnyebbüléssel, amikor Koichi kezébe nyomta az eszközöket. Úgy tűnt, senki sem vállalta szívesen ezt a szerdai feladatot, ám a férfinek fogalma sem volt róla, miért. Ki tudja, talán mégiscsak valami olyan információhoz juthat, amely elősegíti a gróf meggyilkolását.

 – A legfelső emelettel kezd, padlás nincs, ha ebédig nem végzel, semmi gond, étkezés után folytathatod. Közben is pihenhetsz, de vacsoráig azért próbáld meg befejezni – mondta a nő, majd szorított egyet Koichi vállán, és kisétált a cselédszállásról. A férfi a helyiség végében lévő csaphoz lépett, majd megtöltötte vízzel a vödröt, és ő is megindult kifelé. Csak nagy küszködések árán sikerült felérnie a legfelső emeletre anélkül, hogy egy csepp vizet is kilötykölt volna, így amikor szuszogva, kipirultan és izzadtan megállt a második emeleten, elégedetten támaszkodott a korlátnak. Tetszett neki a lépcsők megoldása, ahogy az első emeletről a másodikra két oldalt vezettek fel, és nem középen, úgy, ahogy a földszintnél. Ez változatosságot kölcsönzött az épület belső elrendezésének, a változatosság pedig mindig felért számára egy apró kis csemegével. Mindkét lépcső teteje felől indult egy-egy folyosó, azonban Koichi nem tudta eldönteni, vajon melyikkel lenne érdemesebb kezdeni. Végül egy gyors kiszámolót követve balra indult. Mint az első emeletet, itt is mindent padlószőnyeg borított, beleértve a lépcsők tetején lévő apró teret is, amelyből a folyosók ágaztak ki. Ahogy Koichi elért a végén lévő ablakhoz, rájött, hogy valószínűleg a Tsuzuku szobája feletti helyiséggel fogja kezdeni. Visszanézett a válla felett, és megszámolta, hogy körülbelül hat szobával lesz ezen a részen dolga, akárcsak egy szinttel lejjebb tapasztalta, így egy gyors fejszámolást követően rájött, hogy huszonnégy helyiséget kell feltakarítania, plusz a lépcsőket, az előtereket és a földszinten lévő közösségi helyiségeket. A komornyik irodájában nem volt teljesen biztos, erre úgy döntött, majd ebédnél rákérdez, a palotának az a része úgyis a földszinten helyezkedett el.

 Belökte az ajtót. A szoba valószínűleg a vendégeknek lehetett fenntartva, ugyanis szinte tökéletesen megegyezett azzal, amelyikbe az ájulását követően vitték. Ennek ellenére úgy döntött, hogy bármilyen helyiségbe is ér, alaposan át fogja azt vizsgálni, így az ajtófélfának támasztotta a kezében lévő takarítóeszközöket, majd belépve tüzetes kutatómunkába fogott. Körülbelül negyedóráig fésülte át a szobát, ám semmit sem talált, hiába nézte meg még a párnahuzatot is. Ha Tsuzuku bármi fontost is titkolt, hát biztosan nem ide rejtette. Talán a személyesebb helyiségekben, úgy, mint a gróf szobája, többet találhat, amely felfedhet előtte olyan dolgokat, amelyekért a férfi az életét kockáztatná, meghalna értük.

 Csalódott sóhajjal nyomta meg a gombot a porszívópartvison, majd nekilátott elvégezni a rá szabott feladatot, miközben reménykedett abban, hogy a padlószőnyeg szőrszálaiból egyszer csak előugrik valamiféle megoldás. Azért reménykedni szabad volt, ő pedig szíves örömest tette, bár tudta, hogy kvázi csak az idejét fecsérli vele, így viszonylag gyorsan haladt végig a folyosó vendégek számára fenntartott fürdőin és szobáin.

 Próbálta magát visszafogni, de végül sietős léptekkel indult meg a jobboldali folyosó felé, ahol azonban rögtön meg is torpant. Bár első pillantásra folyosónak nézte, ez pusztán egy illúzió volt csak, ugyanis egy körülbelül félméter mély bemélyedésen egy ajtó kapott helyet. Koichi szíve a torkába ugrott, ahogy a kilincsre tette a kezét. Talán ez is olyan könnyen az ölébe hullik, mint az, hogy ilyen közel kerülhetett a célponthoz? Ám az is lehet, hogy csalódnia kell majd a túloldalt lévő szobában, amely igencsak nagynak ígérkezett. Nem tétovázott hát, lenyomta a kilincset, és belépett.

 Hatalmas házi könyvtár tárult a szemei elé. Szinte sokkolva nézte a könyvespolcok hadát, amely egészen a tetőformájú plafonig felért. Úgy tűnt, hogy a könyvek kizárólagos érdekében emelték fel a maximumig a belmagasságot. Nem gondolta volna Tsuzukuról, hogy ekkora könyvrajongó hírében állhat. Bár a drogok dílereknek való továbbítása nem vont maga után analfabetizmust. Ráadásul a könyvtárt úgy tűnt, rendszeresen használják, ugyanis a középütt lévő íróasztalon, amelyre pont olyan szögből sütött rá a nap, hogy ne vakítsa meg az ott ülőt, tollak és könyvek hevertek, némelyikük nyitva, míg másuk egymásra halmozva, becsukva.

 Izgatottságtól remegő tagokkal indult meg az asztal felé, miközben felületesen megszemlélte a könyvtárat. Rengeteg polc, ez már tiszta sor volt, ráadásul az ablak alatt galériaszerű emelvény és lépcső volt, hogy ne kelljen életveszélyesen magasra mászni a letámasztott létrán. Koichi azonban már égett a kíváncsiságtól, hogy végre az asztalhoz érjen, így amikor végül reszketve kifújta a levegőt, és a székre ült, elégedett mosoly kúszott az arcára. Lepillantott a kinyitott könyvre, amely mellett egy jegyzetfüzet is feküdt. A könyv lapjain lévő szavak egy ismeretlen nyelvek íródtak, talán spanyol, vagy valami ilyesmi, míg a füzetben hosszú tájleírás állt a saját anyanyelvén. Érdeklődve nézte meg előbb a spanyol írást, majd a jegyzet borítóját.

 Tűzvörös éj – állt az utóbbi elején gondos kézírással, míg előbbi borítóján egy kocsma kültéri képe volt látható; felette vörösen izzott a Hold. Koichi összeráncolta a szemöldökét, aztán úgy döntött, megbizonyosodik a sejtése felől, és szegényes spanyoltudásával kikövetkeztette, hogy Tsuzuku épp a könyv fordításán dolgozott, méghozzá kézzel, pedig a hozzá hasonlóknak futott volna a keretből egy laptopra, amelyen könnyedén legépelhették volna azt a több száz oldalt. De nem, Tsuzuku ebben is eltért az átlag nemestől. Ráadásul az átlag nemes nem is fordított volna könyveket a saját szakállára – vagy pénzért, egyre megy. Koichinak valamiért az a benyomása támadt, hogy a grófnak ez is egy megélhetési forrás lehet, ugyanis az asztalon állt egy csinos, ezüstből készült könyvtartó is, rajta egy Lelkek sorsa című kötettel. Kinyitotta, majd böngészni kezdte az impresszumot. Szinte egyből kiszúrta Tsuzuku nevét, mint egyedüli fordítóét, aztán visszatette a könyvet. Valamiért úgy érezte, hogy a gróf egy új oldalát ismerte meg, az irodalomkedvelő és -művelő embert. Felállt az asztaltól, betette a széket, és megigazította a parókáját.

 Hát – mondta magának –, ha rajta múlik, nem fogják több lefordított művét kiadni Tsuzukunak, ebben mindenki biztos lehet. Maximum, ha halála után megtalálják ezt a füzetet, akkor talán társfordítóként feltüntethetik a nevét.

 Az ajtónál hagyott takarítófelszerelésekért lépett, majd nekiállt felporszívózni. Amíg a porszívót húzogatta, többször is átsuhant rajta a gondolat, miszerint vegyes érzései vannak a felfedezésével kapcsolatban. Mármint, oké, talált valamit, ami valószínűleg kedves volt Tsuzuku szívének, ám sajnos nem tudta felhasználni a gróf ellen, akármilyen kreatívnak is vallotta magát. Most komolyan, mégis mit tudott volna tenni azzal a jegyzettel? Megfenyegetni a férfit, hogy a szeme láttára gyújtja fel, ha nem szúrhatja le? Valószínűleg Tsuzuku még biztatta is volna, tegye csak meg, őt nem érdekli, újra fogja tudni írni. Dühítette is őt a másik nemtörődöm viselkedése – most komolyan, ki kockáztatná az életért egy jó kis szexért?

 Rendületlen takarított, így hamar végzett a második emelettel, ezért az ebédidő már az első emeleten érte őt. Majdnem Tsuzuku szobájához ért, amikor Miko szembejött vele a lépcső felől, és szólt, hogy jöhet enni. Bár Koichi eléggé beleélte magát abba, hogy hamarosan ismét a gróf személyes terébe léphet, ezúttal részletesen megvizsgálva azt, mégis megkönnyebbült a női szavai hallatán.

 – Pasiként jobban bírod, mi? – kérdezte Miko, ahogy a földszintre vezető lépcső felé sétáltak.

 – Mit? A takarítást? – kérdezett vissza Koichi hibátlan női hangszínen. Félt, hogyha a beszélgetésük tárgyát nem is hallják meg mások, férfi mivolta bármikor lelepleződik. Ezért is merte az álcáját kizárólag Tsuzuku szobájában, vele kettesben levetkőzni – sok más egyébbel együtt.

 – Azt – bólintott Miko. – Hallod, miért nem mentél szinkronszínésznek?

 Koichi visszatartotta a nevetését. Ó, ha Miko azt tudná! Ahhoz rang és vagyon kellett, hogy valaki a fővárosba utazva fenntartsa magát, amíg nem figyel fel rá valamelyik vállalat. Pontosan tudta, miként kéne ennek mennie, mikor a szülei halála után lassacskán elhalványult a gyász a megélhetés szükséglete mellett. Aztán bérgyilkos lett belőle. Milyen ironikus! Azoknak a munkáját végezte immáron négy éve, akik elvettek tőle mindent, amit egy reményekkel és álmokkal teli, idilli kamasz életből lehetett. A mostani élete már egy cselszövésekkel, szexszel és gyilkossággal teli maszlag volt, amelyet bár minden pillanatával együtt tökéletesen élvezett, tudta, hogy nem fog sokáig tartani. A vonzóereje évről évre csökkenni fog, a bőre petyhüdt, ráncos lesz, és hús nélkül fog lógni a csontjain, amíg végül pénz híján éhen hal. A jövőkép, amely mindig is ott lebegett az agya egy eldugott szegletében most ismét előjött kísérteni őt, ahogy gondolatai egyre közelebb merészkedtek hozzá. Viszont addig még volt egy pár célpontja, akiktől meg kellett szabadulnia, és nem igazán állt szándékában pont Tsuzukun bebukni. Négy év alatt rengeteg tapasztalatra tett szert, akkor most miért ne lenne képes végrehajtani ezt a feladatot is, majd tovább állni a következő áldozatára?

 Koichi elhessegette múltjának és jövőjének tragikus kimeneteleit, ahogy belépett a láthatóan vidám hangulattal átitatott étkezőbe. Magára erőltetett egy mosolyt, amint leült a már megszokott helyre, Miko mellé, és mert magának egy merőkanálnyi levest. Sosem evett valami sokat, de nem is bánta, hiszen szent meggyőződése volt, hogy részint innen nyerte vékony alkatját, ami, ha nem lenne, már a szülei mellett feküdne. A francba is, hiányoztak neki! Próbálta kizárni az étkezőben zajló vidám csevegést az agyából, miközben némán kanalazta a levesét. Emlékek hada rohanta meg.

 Talán tizenkét éves lehetett, amikor az anyja már egyedül engedte iskolába menni, és nem autóval vitte. Autó. Gazdagok voltak, így természetesen volt rá bőven pénzük, hogy megengedhessék maguknak ezt a luxust. Ennek ellenére boldogan trappolt az iskolába, ahol már várták őt a barátai, akikről a szülei halála óta semmit sem hallott. Egyszerűen minden kapcsolata megszakadt a régi életével, pedig annyi minden kezdett neki összejönni akkoriban! Az utolsó végig járt évében majdnem osztályelső lett, a gyilkosság előtti hónapokban pedig jó esélye volt arra, hogy valóra váljon egy másik álma is: szerelmes lett. A fiú kedves volt, törődött vele, de Koichi már nem sokra emlékezett belőle. Az elmúlt négy évben igyekezte kitörölni az emlékei közül, csak a neve és az arca maradt meg benne, meg néhány apró, imponáló cselekedete, amelyek egy rózsaszín felhőben élő kamasznak akkor még a világot jelentették. Koichi világa most már vérből, árulásból és szexből tevődött össze. Vajon ehhez az új énjéhez mit szólt volna a fiú?

 – Elnézést, Natsuko!

 Koichi hirtelen szakadt ki az álmodozásból, ahogy meghallotta a komornyik türelmetlen, aggódó hangját. Ezek szerint már percek óta szólongathatta őt.

 – Tessék? Bocsáss meg, nem figyeltem – vágta ki magát, mire a férfi elnéző mosollyal biccentett, és látszólag megkönnyebbült, amiért Koichi végül felfigyelt rá.

 – Az irodámat magam takarítom, így nyugodtan hagyd figyelmen kívül – közölte vele a komornyik. A férfi hálásan bólintott, és innentől fogva a gondolatai a szobák köré koncentrálódtak. Vajon fényes nappal észre fog venni Tsuzukunál olyan részleteket, amelyekkel akár fel is gyorsíthatná a munkáját? Mondjuk egy helyet, ahova a kést elrejtheti úgy, hogy a gróf ne találja meg.

 Amikor befejezték az ebédet, izgatottan pattant fel az asztaltól, és sietett vissza a takarításhoz, ám csalódnia kellett. A férfi úgy tűnt, nem tud semmi olyannal szolgálni, amely könnyebbé tenné a megölését, ráadásul a drogüzletre utalva sem talált érdemleges dolgokat. Ennyire távol tartaná valaki az üzletet és a személyes teret az otthonából? Lehetett-e ezt a helyet valaki otthonának hívni, ha ennyire rideg volt? Egyedül a könyvek mutattak meg valamit a gróf személyiségéből.

 Koichi aznap este csalódottan tért aludni. De döntött. Másnap újra fog kísérletezni a gróf aktus közbeni megölésével.