Vörös Zóna - 3. Az erkély

 Tsuzukut akár hivatalosan is őrültnek lehetett volna nyilvánítani. A férfi ugyanis kerekperec megmondta Koichinak, hogy örömmel veszi a próbálkozását a megölésére, ha a bérgyilkos cserébe minden este lefekszik vele, kivéve a szerdákat. Azonban azt már korántsem garantálta, hogy hagyni fogja magát, így Koichinak szüksége volt arra, hogy gondosan meg tudja tervezni a gyilkosságot, anélkül, hogy Tsuzuku tenni tudna ellene.

 Koichi hitetlenkedve játszotta vissza magában a beszélgetésük fontosabb pillanatait, miközben a kése vajként szelte a húst a tányérján. Meglepte, hogy Tsuzuku a szolgáival osztozott a vacsorán, de mikor látta, milyen közvetlenül beszélget a komornyikkal, és nevet össze a lovászfiúkkal, rájött, hogy ez egy bevett szokás volt itt. Ő maga persze zavarmentesen játszhatta az előre eltervezett cselédlány szerepet, amely immáron újabb részletekkel bővült.

 A gróf találta őt meg a kapuban ájultan, és ajánlott neki munkát a birtokán, hogy legyen mit ennie – mondta a többi nőnek, akik persze egyből maguk közé fogadták az új jövevényt, és az ájulására való tekintettel, csak a krumplit pucoltatták meg vele a nap során. Vékony, hosszú ujjai fürgén végezték a rájuk bízott feladatot, miközben felmérte a konyhát. Egyből kiszúrta, hol tartják a késeket – az ajtó melletti harmadik polcon, balra –, és innentől fogva már nem nagyon törődött a berendezés alaposabb megszemlélésével. Csak felületes pillantásokat vetett a tágas helyiségre, amelyben rajta kívül még négy nő dolgozott.

 Összesen négy konyhaszekrény sorakozott a fal mentén, középütt pedig hatalmas asztalok álltak, rajtuk vágódeszkákkal, a szemközti falnál pedig a mosogató, és a száradó edényeknek fenntartott asztal húzódott meg. Amikor Tsuzuku elvezette Koichit a konyhába, a férfi már útközben is rájött, hogy igaza volt a gróf minimalista berendezkedési stílusával kapcsolatban, ugyanis a palotában úgy tűnt, semmit sem bonyolítottak túl a látvány kedvéért.

 Ahogy kitisztult fejjel végignézett a vendégszobában, nem látott semmi pompát. Csak barackszínre meszelt falak néztek rá vissza, továbbá egy hatalmas ablak az ágytól balra, amely a kert és az istállók felé nézett. A bútorok közül is minden egyszerűnek hatott; az ágy egyszerű tölgyfa, ahogy a szekrények is, akárcsak nála otthon, míg a padlószőnyeg szürke szálai kellemesen bizsergették meztelen talpát. Talán ezutóbbi volt az egyetlen, viszonylag drága holmi odabent.

 Pedig Tsuzukunak rengeteg pénze volt. A drog ugyanis az egyik legjövedelmezőbb holmi hírében állt, csak főnöke megbízójának a szemét igencsak szúrta a konkurencia, amelyet egyszemélyben jelentett a gróf, és annak megbízott dílerjei, akik jóval jutányosabb áron árulták a drogokat a népnek, mint a megbízó férfi vagy nő. Koichi nem tudhatott túl sok részletet az ügyfelekről, neki mindig csak a célpont adataival kellett törődnie, bár karrierje elején sokszor fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon ki akarja eltüntetni az alig húszéves báróörököst. Gondolt ő az örökségre pályázó nagynénikre és nagybácsikra, ördögi terveket szövő unokatestvérekre, ám az igazság sosem kerülhetett a szemei elé.

 Az evőeszközök végül zörögve álltak meg az üres tányérokon, majd a cselédek felpattantak, hogy összeszedjék őket. Koichit a könyökénél fogva állította talpra a mellette ülő lány, akit, ha jól emlékezett, Mikonak hívtak. A férfi kíváncsian pillantott a fiatal, galambalkatú cselédre, ám az nem viszonozta a pillantását, hanem egyből a kiürült levesestányérok után nyúlt. Koichi végül megragadta az asztal közepére tett fazekat, és a nők után eredve vitte be a konyhára.

 – Miko, Natsuko, ti mosogattok! – bökött csontos mutatóujjával előbb a vékony lányra, majd Koichira a fő cseléd, aztán lágyan elmosolyodott. – Csak ügyesen, addig mi feltakarítunk az étkezőben.

 A férfi egy nagy sóhaj kíséretében rakta le a fazekat az asztalra, miközben Miko egy biztató mosolyt küldve felé, megnyitotta a csapot. Koichinak muszáj volt valami nőies nevet választania, ezért döntött a Natsuko mellett. Egy régebbi tanulmányban olvasta, hogy a „ko”-végződésű személynevek többnyire nőkhöz köthetők, így gyorsan összetákolt magának egy álnevet.

 Miután Miko a kezébe nyomta, szinte gépiesen törölte le az edényeket, majd tette félre őket száradni. Már alig várta, hogy az evőeszközök következzenek, hiszen a valódi feladatára emlékeztető kések armadája egyelőre még a zsírtól csillogva várta, hogy Miko végre megtisztítsa őket. Amikor sorra kerültek, Koichi az első kettőt még a szárítóba rakta, azonban, amikor Miko a negyedikért fordult, a harmadikat villámgyors mozdulattal tűzte a szoknyájába, amelynek gumija szorosan préselte a hűvös fémet a jobb csípőjéhez. Nagyon remélte, hogy járás közben nem fogja megkarcolni magát.

 Néhány villa és kanál után Miko leengedte a mosogatóból a vizet, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében megtámaszkodott annak szélén. Fáradt mosollyal nézett Koichira, aki óvatosan viszonozta azt. Majd olyasvalami történt, amit élete hátralevő napjaiban sem tudott igazán hová tenni, pedig rengeteget agyalt miatta, ám a megoldás továbbra is rejtve maradt a szemei elől.

 – Te pasi vagy – közölte Miko, mire Koichinak is muszáj volt megkapaszkodni valamiben. Úgy érezte, menten kicsúszik a lába alól a talaj, így jobb híján a száradó edények asztalának szélét markolta meg. Ujjbegyei egészen elfehéredtek, olyan erővel szorította az asztallap szélét.

 – Szép volt – nyögte ki végül, ezúttal nem törődve, hogy mások is meghallhatják, amint férfihangon beszélt a nőhöz. Amaz csak vállat vont, aztán alaposan végig mérte Koichit. A férfi még sosem érezte ennyire azt, hogy valaki egyenesen a bőre alá néz, az idegvégződéseket, a belső szerveket szemléli, azonban Miko most pontosan így nézett rá. Áthatóan, mindent alaposan feltérképezve.

 – Ugye nem akarsz bebújni a szoknyáink alá? – kérdezte a nő, hangjából hallatszódott, hogyha Koichi igent felel, akkor képes itt helyben felkapni a mellettük lévő asztalon heverő sodrófát, és azzal agyonütni. Márpedig a férfi köszönte szépen, ő a gyilkos helyzetekben szerette a fegyvert tartó támadó szerepét betölteni, mivel az esetek mindegyikében eddig ő úszta meg ép bőrrel.

 – Inkább a nadrágokat kedvelem – mondta a férfi, mire Miko szemöldöke a homloka közepére szaladt, Koichi pedig elütve a dolog élét, tréfásan hozzátette:

 – Jó, azért a szoknyás férfiaknak sem mondok ellent.

 A cselédlány elnevette magát. Koichi életében először érezte úgy, hogy valóban összebarátkozott a célponthoz közelállók egyikével. Milyen ironikus, amiért ez a barátság valószínűleg tiszavirágéletű lesz, miután végre elmetszi Tsuzuku torkát. Vagy a bordái közé döfi a kést, ezt még nem döntötte el, de mindkét lehetőség ugyanolyan hatásosnak tetszett. Ezúttal a gróf nem fogja őt megállítani, ezt eldöntötte, ugyanis nem az aktusuk után tervezett végezni vele. Vajon, miközben elönti az agyát a kéj, Tsuzuku képes lesz megállítani őt? Koichi még sosem gyilkolt szex közben, de egyszer mindent el kellett valahol kezdeni.

 – Na, gyere, elkísérlek a cselédszállásra – szólt végül Miko, majd a férfival a nyomában megindult kifelé a konyhából, hogy aztán átgyalogoljanak a tisztaságtól szinte vakítóan csillogó étkezőn, és a hallba jussanak. A tágas mennyezetén lógó csillár kellemes fényárba borította a helyiséget, ahogy a páros a lépcső felé haladt, amely alatt a cselédek szállása helyezkedett el. Tsuzuku már elmondta neki, miközben lekísérte a konyhába a lányokhoz.

 A gróf most a lépcső tetején állt, a kezében ismét ott volt a bot, amelyet Koichi a minap látott már nála, bár pontosan tudta, hogy a szemüveggel egyetemben semmi szüksége nincs rá. Mégis, rengeteget hozzátett a magabiztos, ragadozóhoz hasonló kisugárzásához, amely már önmagában is arra késztette a férfit, hogy Tsuzukuhoz lépve felajánlja neki testének minden porcikáját. Bár tudta, hogy ez fog következni, hiszen a gróf céltudatosan megindult feléjük lefelé a kopottas márványlépcsőkön, így Miko engedelmesen megállt, tekintetét mereven az urára szegezte. Tsuzuku közvetlen volt a szolgálóival, mégis hatalmas tekintélye volt, ez hamar kiszúrta Koichi szemét. Ráadásul rájött, hogyha ez az információ előbb is a rendelkezésére állt volna, most nem toporogna itt a lépcső aljában harisnyából és zokniból eszkábált műmellekkel a mellkasán. Simán felvehette volna egy lovászfiú szerepét is, mivel a közös étkezések után könnyűszerrel elrejtőzhetett volna az épületben. De most már mindegy volt, meg különben is, lovászként maximum egy ostorral tudta volna megfojtani a grófot.

 Tsuzuku pont előtte állt meg, ajkain negédes mosoly játszadozott, ahogy óvatosan Koichiba karolt, tekintetével rabul ejtette a bérgyilkos íriszeit, aki egyszerűen nem akart neki ellenállni. Az ágyéka ugyanis ennyitől is képes volt megkeményedni, és a folytatás reményében engedett a csábításnak. A gróf azonban egy elégedett pislantás után Mikohoz fordult, megtörve a kábult varázst.

 – Erről egy szót se a többieknek, oké?

 Miko habozás nélkül bólintott, mire Tsuzuku, immáron Koichival együtt megindult az emelt felé.  A bérgyilkos férfi igyekezett feltűnésmentesen ellenőrizni, hogy megvan-e még a kés, amit a szoknyája korcába rejtett az imént. Amikor a könyöke menet közben a csípőjének ütközött, megkönnyebbült, pláne, hogy Tsuzuku a jelek szerint nem tudta, hogy fegyver – vagy legalábbis, annak minősíthető eszköz – lapul nála. Igazából, elgondolkozott azon, hogy hogyan fogja az aktus közben rejtegetni a kést.

 A két férfi egy folyosó végi ablaknál találta magát, amelyen lágyan tűzött be a holdfény, kékes derengésbe vonva a barna padlószőnyeget. A jobb oldalukon egy ajtó volt, amely Koichi sejtései szerint Tsuzuku szobáját választotta el a ház többi részétől. Megérzései nem csaltak, a gróf benyitott, majd maga utána húzva Koichit, az ágyra lökte a férfit, ő maga azonban nem mászott be mellé. Becsukta az ajtót, majd az ággyal szemközit fotelhez sétált, és helyet foglalt.

 Koichi várt. Tekintete gyorsan végig cikázott a szobán, miután felült. Ahogy a sötétben meg tudta állapítani, a falak itt halványsárgára lehettek meszelve, a plafon közepén pedig apró, diszkrét csillár lógott egy vastag, fekete fémláncra kötve. Ablak helyett egy masszívnak tűnő üvegből készült ajtó nyílt a helyiség ajtóval szemközti oldalán, amely valószínűleg a gróf saját erkélyére vezetett. A zöld fotel mögött, amelyben Tsuzuku ült, plafonig érő könyvespolc állt, amelynek igencsak bő tartalmából Koichi megállapította, hogy a férfi rajonghatott a könyvekért. A meglehetősen puha, a vendégszobában lévőhöz hasonló ágy mellett pedig egy szintén a mennyezetet súroló szekrény állt, amelyben valószínűleg ruhák lehettek, legalábbis, erre a következtetésre jutott.

 – Vetkőzz – mondta végül a gróf, mire Koichi először megdermedt, aztán készségesen elmosolyodott. Szóval, a férfi műsort akart! Hát akkor megkapja, és így a kés ottlétét is tudja palástolni. Ennyit a tervéről mára. A blúz legfelső gombjához nyúlt, amikor Tsuzuku még hozzátette:

 – Ha jól csinálod, akkor feledhetetlen éjszakában lesz részed – mondta halkan és sokat sejtetően a férfi. Az ígéret hallatán Koichi ágyéka vad lüktetésbe fogott.

 Megkereste Tsuzuku tekintetét, és mélyen a szemeibe nézve folytatta, amibe belekezdett; lassan, lépésről lépésre gombolta ki a blúzát - megfog, fordít, kibújtat, elenged, megfog, fordít, kibújtat, elenged. Amikor az utolsó gombot is kioldotta, a jobb kezébe fogta a harisnya és a zoknik kupacát, majd megragadva a felsője alját, ügyelve, hogy a kés takarásban maradjon, kicsempészte a szoknyájából. Tsuzuku úgy tűnt, nem vette észre, tekintete bár elengedte Koichiét, a férfi kulcscsontjánál kalandozhatott. A bérgyilkos félmeztelen siklott ki az ágyból, majd állt meg Tsuzuku előtt alig fél méterre. Koichi a bal kezével saját mellbimbóját morzsolgatta, míg a ballal csípőcsontját masszírozta. Felnyögött, a grófban pedig elpattant valami.

 Úgy ugrott fel a fotelból, mintha darázsfészekbe ült volna, testét hozzápréselte Koichiéhoz, a parókát könnyed mozdulattal félre hajította, ajkai pedig a férfi nyakát kezdték el ostromolni, méghozzá olyan hevesen, hogy amaz majdnem összerogyott a hirtelen rátörő élvezettől. Ám az nem tartott sokáig, ugyanis Tsuzuku elszakadt az érzékeny felülettől, és egy gyors mozdulattal tolta le Koichiról a szoknyát meg a bokszert, hogy aztán hátrébb lépve gyönyörködhessen a meztelen, izgalomban lévő férfitesten.

 – Fel tudod készíteni magadat? – kérdezte, hangján hallani lehetett, hogy legszívesebben azonnal, minden óvatoskodást mellőzve tenné a magáévá Koichit, aki aprót bólintott a kérdésre. Bár tegnap este Tsuzuku ujjai meglehetősen értették a dolgukat, akkor teljesen más helyzetben voltak, mindketten ruha nélkül simultak össze, most azonban a grófon rengeteg zavaró ruhadarab éktelenkedett.

 Tsuzuku Koichit megkerülve lépett a ruhásszekrényhez, és azt kinyitva előtúrt a zoknik közül egy kis flakont meg egy másik, igencsak sokatmondó csomagot. Utóbbit az ágy szélére, míg előbbit Koichi kezébe dobta. A férfi hiba nélkül kapta el az adományt, és várta a következő utasítást.

 – Feküdj az ágyra – vetette neki oda csak úgy mellékesen a gróf, majd elkezdte kigombolni a kabátját. Koichi nem tudta, mégis minek egy ilyen kellemesen fűtött helyre kabát, ám nem adott hangot a kérdésének, hanem engedelmesen a matracra dőlt, majd kizárva Tsuzukut a figyelméből, kinyitotta a flakont, és vett egy keveset a gélből az ujjaira. Először a mutatóujját csúsztatta be, a hirtelen kontaktus hatására pedig ágyéka heves lüktetése ismét élesen kirajzolódott előtte, így félretéve a flakont, szabad kezével masszírozta magát, miközben egyre több ujját vonta bele a kellemes játékba. Szinte nem is érzékelte, mikor jelent meg mellette Tsuzuku, és fogta meg a csuklóját, mire abba kellett hagynia önmaga kényeztetését. Kérdőn pillantott fel a férfira, aki egy óvatos mozdulattal húzta ki Koichi kezét, majd talpra segítette őt. A gróf az erkély felé vezette őt, miközben Koichi próbált uralkodni a lábain, amelyek alig tartották őt.

 A hűvös levegő apró tűkként szurkálta Koichi bőrét, ahogy kiléptek az erkélyre. Kezdte megérteni Tsuzuku tervét, és a fenébe is, száz szálékig benne volt. Ráért utána is használni azt a kést, most azonban a saját élvezetét előbbre helyezte a kötelességnél. Tsuzuku hirtelen simult a hátának, nyelvével a nyaki ütőeret vette célba, míg két kezével Koichi mellkasát masszírozta. A férfi úgy érezte, lábai most tényleg megadják magukat, azonban a gróf lágyan tessékelni kezdte a korlát felé, így remegő léptekkel ugyan, de megindult a fekete vas felé. Hagyta, hadd nyúljon Tsuzuku az egyik combja alá, majd emelje fel, és tegye rá a hűvös fémre. Koichi megremegett, ahogy a hideg karcsú ölelésbe vonta a lábát, aztán valami teljesen más érzés temette őt el.

 Tsuzuku egyik pillanatról a másikra hatolt a testébe, ő pedig egyből felsikoltott. Egyrészt a kéjtől, másrészt pedig a hirtelen ijedtségtől, amikor egy másodpercre azt hitte, hogy hiába vette elő, a másik nem húzott magára óvszert. Azonban hamar rájött ennek az ellenkezőjére, így onnantól fogva már nem volt ereje gondolkodni. A korlát mélyen a tenyerébe vájt, ahogy kapaszkodott, a nyögéseit pedig visszaverték az udvaron lévő istállók falai, ahogy egyre jobban elmerültek egymásban. A gróf valami teljesen újat, páratlant mutatott meg neki, amely életének hátralevő részében is élénken élt az emlékeiben.

 Most már tudta. Miután megöli ezt az embert, nem talál még egy olyat, akivel ennyire isteni lenne a szex. Épp ezért kellett vele mihamarabb végeznie, hiszen akkor nem válik a rabjává ezeknek a csodákat is felülmúló éjszakáknak.

 Koichi felnyögött, és átadta magát a kielégülés felhőket súroló érzésének.