Vörös Zóna - 2. A cseléd

 Az ablaküvegen szánkázó esőcseppek elmosták a külvilág halovány fényeit, melyek ennek az új körülménynek köszönhetően igencsak igézőnek hatottak idebentről. A tágas szobát szürkés homály burkolta be, a fehér falak színe elfakult. Az ablak előtti tölgyfaíróasztalon vezetékes, fekete telefon, a kagyló az asztal melletti ágyon ülő férfi kezében. Különös beszélgetést folytatott egy különös alakkal.

 – Nem volt alkalmam – mondta határozottan, minden egyes szót megnyomva. Utálta beismerni, ha veszített, most pedig különösen bökte a csőrét a dolog. De nem volt mit tenni, muszáj volt valahogy palástolnia a nem mellesleg óriási veszteséget. A kagyló túloldaláról dühös morgás hallatszott, végül egy halk koppanással megszakadt a vonal. A férfi óriási sóhajjal tette le a készüléket, majd eldőlt az ágyán.

 Egy darabig megpróbált minden gondolatot kizárni az agyából, csak hallgatta az esőcseppek monoton melódiáját, aztán hirtelen megborzongott. Eszébe jutott az a forróság, melyet a gróf – nem is, Tsuzuku – karjai között érzett. Lángolt a teste az élvezettől. Ez nem szerelem volt, hiszen vágyon kívül mást nem érzett, ha a férfira gondolt.

 Ágyékához nyúlt, és lassan masszírozni kezdte magát. A szobában szaggatott sóhajai, lágy pihegése törte meg az imént még oly tökéletes csendet. Lehunyt szemhéjai mögött képek peregtek: Tsuzuku többször is a magáévá tette. Először a fehér homlokzatú épületben, abban a fotelben ülve, ahol először észrevették egymást, aztán a szobájában lévő asztalnak dőlve, végül pedig az utcán, egy sikátorban, szégyentelenül, mocskosan. Utóbbi hatására menthetetlenül elélvezett a nadrágjába. Kiéhezett volt, még többet akart a férfiból, és dühösen konstatálta, miszerint ismét saját magával kell beérnie. Szerető kéne neki…

 Hirtelen felpattantak a szemei, ahogy ő maga is az ágyból. Nem érdekelte lucskos ágyéka, az iménti élvezeteket a háttérbe szorította, amint a telefonhoz lépett. Mi lehet tökéletesebb egy tökéletes tervnél? Az a terv, amely hatalmas rizikókkal járt, és minden pillanat magában rejtette a lebukás veszélyét. Tárcsázott. A szaggatott búgás vagy fél percig visszhangzott a fülében, amikor megszűnt. Hallotta a hívott fél türelmetlen szuszogását.

 – Azt hiszem, zseniális tervem támadt a célpont likvidálására – suttogta, mire a másik horkantott egyet, jelezve, hogy hallgatja őt. – Szolgálni fogok a birtokán, és belülről pusztítom el őt.

 A főnöke, mert nyilvánvalóan neki adta elő a rövidke monológot, egy darabig hallgatott, csak lassú, egyenletes légzését lehetett hallani. Végül felsóhajtott.

 – Legyen! Három heted van! Ha elbuksz, tudod, mi vár rád – egyezett bele a hívott, majd letette a kagylót. Koichi egy darabig még önelégülten mosolygott magában, aztán ő is elszakadt a készüléktől. Ideje volt picit változtatnia a külsőjén.

 A tükör elé lépett, az időközben sötétséggé alakult félhomályban szinte csak a körvonalait tudta érzékelni az üveg felületén. Ennek ellenére vetkőzni kezdett, karcsú testéről lassan siklottak le a ruhadarabok. Végig mérte meztelen alakját, ajkai elégedett mosolyra húzódtak. Vékony volt és magas, ezen nem tudott változtatni, bár rendkívül zavarta, hogy valószínűleg a magas sarok nélkül Tsuzuku alacsonyabb lenne nála. A férfi vad természetéhez minimum egy száznyolcvan centit saccolt volna. A francba is a gróffal! Majd ő megmutatja neki, hogy az egyszeri győzelem nem egy lapon játszik a végső diadallal.  Döntött.

 Hosszú hajától nem szívesen vált volna meg, ráadásul feleslegesnek tartotta volna a procedúrát, ugyanis az íróasztal egyik fiókjában ott lapult a megoldás, méghozzá többféle fazonban és színben: parókák. Ahogy ellépett a tükörtől, és leguggolt az asztallal szemben, már tudta, mit keres. A szőke bubifrizura valódi hajból készült, ezért ez volt gyűjteménye egyik legkedvesebb darabja, ha álcáznia kellett magát, ráadásul a háló is masszívan tartotta a parókát a fején. Az ágyra dobta a kelléket, majd előkotrott a fiók aljából egy vékony, fekete hajgumit, és felkötötte a haját.

 Felegyenesedett, aztán felkapta a parókát a fehér, dohos paplanról. A tükörhöz lépve öltötte magára a naiv, szőke cselédlány szerepét. Meglehetősen elégedett volt magával, azonban a sminkjét jelen pillanatban igencsak túlzónak találta, hiába hivatott a nőies arcvonásokat kiemelni. Úgy döntött, reggel valami sokkal visszafogottabb verziót kéne csinálnia, azonban most már semmi kedve nem volt kísérletezni. Hiszen tudta, hogy feltétel nélküli sikerben bízhat, a terve pedig nemes egyszerűséggel tökéletes. A gróf nem fogja felismerni a vakolat és a pink frizura nélkül, a csábosan kivágott ruhákról nem is beszélve. Azokra új, ideiglenes munkahelyén semmi szüksége nem lesz, bár valamelyest csalódott volt, amiért nem bújhatott ismét ágyba a férfival. Még mindig megborzongott, akárhányszor eszébe jutott a pár órával ezelőtti kis afférjuk, ám agyát hamar elöntötte a düh, amiért a gróf ilyen könnyedén kijátszotta őt. A főnöke egyik legprofibb bérgyilkosát.

 Kattogó fogaskerekekkel az agyában dobta le a parókát az íróasztalra, majd húzta be a szaténból készült, sötétkék függönyt, és vágódott be az ágyába. Miután hanyagul magára igazította, a takaró hűvösen simogatta meztelen bőrét. Lehunyta a szemeit. Remélte, hogy hamar sikerül taccsra vágnia a grófot, mivel volt egy olyan sanda gyanúja, hogy addig sajnos a saját fantáziájára kell hagyatkoznia, ha testi kielégülésről van szó. Márpedig ez mindennél fontosabb volt neki.

 Tizenhat éves kora óta, közel négy éve nem volt szűz, azóta pedig a sok ehhez hasonló megbízás végett a szex rabjává vált. Akkor vette észre ezt a számára édes függőséget, amikor két hétig nem kapott feladatot. Valamiért senki sem akart férfiakat likvidálni, ő pedig egyre türelmetlenebb lett, és úgy érezte, muszáj lesz magához érnie. Amikor végül megtette, hatalmas megkönnyebbülés áradt szét benne. A vére már nem forrongott olyan eszeveszetten, és éjszakánként sem álmodott az eddigi partnereivel. Aztán ismét beindult az üzlet, Koichi pedig azt csinálhatta, amit szeretett; szex és gyilkosság. Az utóbbit is igen nagyra értékelte, hiszen az számított a fő pénzforrásának, ezért sok szabad estét töltött különböző anatómiakönyveket bújva. Pontosan tudta, milyen típusú fegyverrel, hova érdemes célozni, ezért mindig az alany testfelépítésének megfelelően választott az eszközök közül.

 Ma pisztolyt kellett volna vinnie, ez hétszentség. De a fene gondolta volna, hogy Tsuzuku ilyen erővel rendelkezik! Amikor a férfi elkapta a csuklóját, lőfegyverrel még bőven lett volna esélye meghúzni a ravaszt, de így… Még mindig átsöpörtek rajta a megalázottság keserű hullámai, amelyek alig hagyták őt aludni.

 Kócosan, elkenődött sminkkel ébredt, amelyhez hozzátársult még hivalkodóan meredező ágyéka is, ezért magában halkan szitkozódva intézte el az utóbbi problémát. Az álma a gróffal eléggé nagy hatással volt Koichira, és magában eldöntötte, hogy igyekszik majd minél kevesebbet érintkezni a férfival a gyilkosság előtt. Ez különben is egy jó stratégia volt, amely elterelte volna róla a gyanút, azonban ezzel saját magának is szívességet tett. Valahogy úgy érezte, hogy a többi cselédlány nem igazán kultiválná, ha esténként felverné őket a saját kis ügyleteivel, amelyekből ráadásul könnyen kikövetkeztethető volt férfi mivolta is.

  Sóhajtva kászálódott ki az ágyából, majd indult meg az apró fürdőszoba felé. A padló kellemes melege után a csempe könyörtelen hűvössége azonnal kiélezte az érzékeit. A helyiségben csupán egy kis kád, egy vécécsésze, továbbá egy mosdó árválkodott, amely felett tükör lógott, rajta pedig szappanok, sminkeszközök hevertek. Koichi megnyitotta a kád csapját, és elzárta annak lefolyóját, aztán a mosdókagylón lévő egyik tégely felé nyúlt, amelyben sminklemosóval átitatott vattakorongokat tartott. Közel hajolt a tükörhöz, miközben megszabadult a csábosan feketére húzott szemeitől és csillogó, vörös ajkaitól. Hiába volt egészen idáig ruha nélkül, csak a smink eltávolítása után kezdte magát meztelennek érezni, így kissé feszengve lépett a kádhoz, hogy elzárja a csapot, aztán elmerüljön a forró víz ölelésében.

 Körülbelül negyedóráig áztathatta magát, amikor végül egy kicsit hűvösnek találta a fürdőjét, így kihúzta a dugót, és a kád mellett heverő, összehajtott törülközőért nyúlt. Az anyag kellemesen ölelte körbe a testét, miközben felitta a bőrén lévő vízcseppeket. A mosdókagylóhoz lépve rögvest nekikezdett a sminkjének. Készített pár karcolást a bőrére, néhány koszfoltot az arca és a nyaka környékére, majd diszkréten kihúzta a szemeit. Egy rózsaszín hajú „nő” képe nézett vissza rá a tükörből, aki igencsak ágról szakadtnak tűnt. A tökéletes illúzió.

 A törülközőt lecsavarta magáról, aztán összehajtogatva a kád mellé tette, és visszament a szobájába. A bejárati ajtaja mellett lévő tölgyfaszekrényhez lépett, hogy kihalásszon belőle valami rongyos göncöt, habár olyanból csak nagyon kevés lakozott nála, hiszen többnyire a tegnapihoz hasonló, kihívóbb ruháit viselte.

 A szürke, általa összeeszkábált szoknya és blúz szinte lógtak róla, és rengeteg helyen elszakadtak, ennél fogva tökéletesek voltak. A halovány dekoltázsra pillantott, amely lapos mellkasán kívül mást nem igazán tudott mutatni, így lehúzta magáról a felsőt, és ismét a szekrénybe túrt. Végül két zoknigombócot kötözött a mellkasára egy harisnyával, hogy aztán az egészalakos tükréhez lépve, elégedetten szemlélje meg újdonsült domborulatait. Már csak a paróka hiányzott, így azt is gyorsan a fejébe húzta, ügyelve, nehogy felsejljenek a rózsaszín tincsek, és útnak indult.

 Nem igazán tudott volna mit magával vinni, amely egy útszéli, koplaló cselédlány imázsát erősítette volna, ezért üres kézzel lépett ki a lépcsőházba, amely sötéten, fenyegetően tárult a szemei felé. A lépcső szűken kanyarodott lefelé, alig fért el rajta két ember egymás mellett, így amikor Koichi az egyik itt lakóval összefutott rajta, sajna nem tudta hasznát venni a soványságának. Valamelyiküknek mindig félre kellett húzódnia az útból.

 A macskaköves utcára kiérve megállapította, hogy valószínűleg olyan reggel hét óra fele járhat, mivel az emberek mind egyirányba, a fél nyolckor nyitó piac felé siettek. Koichi azonban nem követhette őket; az ellenkező irányban ment végig a szűk utcán, majd jobbra kanyarodva sietett a város széle felé. Az információi szerint a gróf a várostól északra élt, körülbelül kétórányi útra gyalog, így olyan fél tíz fele már bemutathatta az éhező lány című mutatványt. Nem aggódott a férfias hangszíne miatt sem, hiszen a főnöke egyrészt a tökéletes hangutánzása végett figyelt fel rá, majd választotta ki végül a többi bérgyilkosjelölt közül. Büszke volt arra, amit a hangszálaival tudott elérni.

 A nap sugarai forrón tűzték Koichi fejét. A férfi majd megbuggyant a szőke paróka alatt, az ajkai kicserepesedtek, a léptei a percek múltával egyre nehezebbé váltak. Gúnyosan arra gondolt, hogy valószínűleg nem lesz szüksége színészkedésre – tökéletesen tudja majd adni a szerepét a szomjazó lányról, és nagyon remélte, hogy Tsuzuku befogadja. Valószínűleg elájult volna, ha meg kell tennie visszafelé is az utat ebben az állapotban.

 Már látta a távolban a birtokot. A fehérfalú klasszicista épület nyomokban a tegnap esti belvárosi palotára emlékeztette, ahol az összejövetelt tartották. Azonban úgy gondolta, hogy Tsuzuku csak nem cicomázta fel úgy belül, mint ahogy a vendéglátók tegnap. Kicsit sok volt a gyomrának a rengeteg aranyberakás, bársony tapéta meg miegymás. A saját lakását is igyekezett letisztultan berendezni, mert bár imádott a saját külsőjével bíbelődni, sminkelni, azért igazán bosszantotta volna, ha a környezetét alaposabban vizsgálják meg nála. Rémesen hiú volt, ezellen nemigazán tudott mit tenni.

 Ahogy közeledett a kapuhoz, úgy érezte, hogy valóban el fog ájulni, így megállt, hogy összeszedje magát egy kicsit. A felette lévő ádáz égitestre emelt homályos tekintetét, miközben elmotyogott az orra alatt egy rövid szitokszót, és tovább erőltette a testét a menetelésre. Igazán kevés volt már csak hátra, így megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, amikor a csengő zsinórjához ért. Itt volt hát. Az utolsó emléke pedig, mielőtt a világ elsötétült volna az volt, hogy csengetett.

 A szurokfekete sötétség szinte már-már kellemesen nyelte el a testét, szinte nem is akart küzdeni ellene. Lebegett, érezte, ahogy elemelkedik a talajról, a forró levegő pedig továbbra is tompán perzselte a bőrét. Úgy érezte magát, mintha egy sivatagban lenne, pedig déltől távol élt, egy meglehetősen kellemes időjárással rendelkező vidéken. De azok a fránya nyarak…! Csikorgás, talán egy kétszárnyú ajtóé. Hirtelen sokkal hűvösebbnek érezte a környezetét, majd halk, suttogó hangokat hallott maga körül, és már nem tudott többé a körülötte folyó eseményekre koncentrálni, csak arra a hívogató sötétre.

 Száraz, kaparó torokkal ébredt, ám a szemei még mindig csukva voltak. Hűvös paplant érzett maga alatt, mire kíváncsian kikukucskált a szemhéjai mögül. Fehérre meszelt plafon volt a feje felett, és haloványan érzékelte, hogy a blúzát kigombolták rajta, továbbá a paróka sem volt már a fején. Az egész teste zsibbadt, így kíváncsian könyökölt fel, azonban egy ismerős, sötétbarna szempárba botlott, amelynek tulajdonosa rögvest visszanyomta őt az ágyra. Igen, egy ágyon feküdt, és ahogy elnézte, a helyiség csakis egy vendégszoba lehetett. A berendezés ugyanis bár gazdag volt, mégis hiányoztak belőle azok az apró tárgyak, vonások, amelyek személyesebbé, valakihez tartozóvá tették volna.

 Mikor lassan realizálta, hogy Tsuzuku tényleg mellette ül, és valószínűleg galád módon megfosztotta őt a nőiesség álcájától, legszívesebben azonnal felugrott volna megfojtani a grófot, ám mégsem tehette, hiszen alig volt még erő a kezében. De ha sikerül végre összeszednie magát… Nem hagyhatja ezt a lehetőséget, a tökéletes tervet elúszni.

 – Hát, te sosem adod fel – nevette el magát Tsuzuku, mire Koichi idegesen felkapta a fejét, ám annyira megszédült, hogy egyből vissza is hanyatlott a párnára. Igen, párna volt a feje alatt, amely kissé zavarta, hiszen otthon többnyire nem használta a sajátját.

 – Azt hiszem, meg kéne becsülnöm a fáradozásodat – folytatta, a bérgyilkost pedig ismét megkísértette a fojtogatás gondolata. – Ám egyelőre nem túl megfelelő hozzá az állapotod. Remélem, estére rendbe jössz, és akkor tudunk megint szórakozni egy kicsit.

 Koichit ledöbbentette a nyilvánvaló ajánlat, és az, hogy Tsuzuku ezek szerint marasztalni akarta, holott pontosan tudta, miért jött ismét. Ennyire csak nem lehet jó az ágyban, hogy valaki az életét kockáztassa! És mégis, ez valamilyen formában legyezgette a büszkeségét.

 – Igyál egy kicsit – lépett az ágya mellé a gróf, a ki tudja honnan előkotrott vizespohárral, majd óvatosan megemelve Koichi felsőtestét, megitatta őt. – Csúnyán kiszáradtál – jegyezte meg, ahogy segített visszafeküdni a férfinak.

 – És akkor most beszélhetünk arról, hogy mit terveltél ki, amihez szükséged volt ezekre – indítványozta Tsuzuku, majd a földről Koichi látóterébe emelte a harisnyával átkötött zoknikat és a szőke parókát.