Gyűrű

Különböző lények jönnek és mennek a trónteremben, a trón pedig már kezd kényelmetlenné válni, nyomja az ülepemet, hiába van puha és értékes vörös bársonnyal bélelve. Felsóhajtok, ahogy a Bádogkatona elém lépdel, mögötte még vagy ötven ember várakozik meghallgatásra, de ő már szinte mindennapos jelenség az audiencián. Esküszöm, talán még hiányozna is, ha egyszer kihagyná, de az elmúlt huszonöt évben, születésem óta ez egyszer sem történt meg. Amikor apám mellett ülve a kis vörös széken hallgattam a közemberek és középnemesek gondjait, bajait, a Bádogkatona mindig megjelent, és mindig ugyanazzal a kéréssel járult apám elé, és most elém is.
– Felség! – hajol meg előttem, a térde nyikorog.
Biccentek neki, mire nehezen, de újra egyenesbe áll. Valahol a fejem mellett néz el fekete bogárszemeivel, a fémsisakjára metszett száj vigyora cseppet sem tűnik már gonosznak, mint anno, amikor hatévesen a trón mögé bújtam a Bádogkatona megjelenésekor. Féltem tőle, de most már csak egy szenilis öregnek tartom.
– Mit óhajt, Ser? – kérdezem tőle ugyanolyan dallamos hangon, mint az eddigi emberektől.
– Ó, felség, csak a szokásosat! – legyint, csuklója rozsdás nyekergésére elhúzom a számat, és már intek a mellettem álló szolgának, aki elsiet a szomszédos teremben berendezett raktárhoz, hogy egy két literes olajkannával dülöngélve térjen vissza, amelyet letesz a bádogkatona mellé.
– Erre gondoltál, nemde, Ser?
– Igen, felség – hajol meg. – Köszönöm! Áldott napot kívánok Önnek! – mondja, azzal nyikorogva elsétál.
A következő elém járuló láttán felvonom a szemöldökömet, és egyből kihúzom magamat a trónon. Bejelentik.
– Őméltósága gróf Párducvérű Miki – harsogja a terem széléről egy szolgálófiú.
Az ajkamba harapok, és végigmérem a számomra eddig ismeretlen nemest. Az egyik szeme tompán, szürkén fénylik, míg a másik tüzesen, narancssárgán izzik. Fekete hajkoronáján két fehér fülecske. Testes, akárcsak a gazdagok többsége, nyakán véres sál, kezén gyolcsból készült, karmazsinvörös foltokkal tarkított kötés. A szája mintha körös körül vérezne. Vajon a csókjának is véres az íze?
– Mit óhajt, grófuram? – A hangom ezúttal kíváncsi.
– Csak egy kis gyolcsot, felség – hajtja meg magát előttem. Intek a szolgálónak, de a tekintetem nem szakad le róla. Amikor a dobozba tekert gyolcsot a kezébe adják, még egyszer meghajol, majd elővesz a zsebéből egy vörös bársonnyal bevont dobozkát.
– Köszönöm, felség. Kérem, fogadja el ezt köszönetem jeléül! – mondja, és utoljára is meghajol. Oda sem lép hozzám, a dobozka hirtelen terem a trónom karfáján terem, a kezembe veszem, ám mire felnézek, Miki már tovatűnt. Az audiencia zavartalanul folyik tovább.

Az ágyamon ülök vacsora után, csupán a hálóköntösömet viselem, a kezemben a vörös doboz. Még nem nyitottam ki, úgy döntöttem, a szobám rejtekében biztonságosabb lesz megnézni az ékszert. Biztos valami gyűrű, vagy fülbevaló lesz. A tanácsosaim szerint Párducvérű Miki ritkán, csupán ötvenévente kereste fel az udvart.
Felnyitom a dobozt. Egy gyönyörű, rubintköves, aranyba foglalt gyűrű van benne. Ámulva figyelem az ékszert, és óvatosan veszem ki a puha bársonnyal bélelt dobozból. Gond nem lehet belőle, ha az ujjamra húzom, nem? Csak úgy, próbaképp. A gyűrű úgy passzol a gyűrűsujjamra, mintha ráöntötték volna. Megcsillan a sötétben, én pedig továbbra is megbabonázva figyelem.
– Gyönyörű, nem igaz, felség?
Hirtelen pattanok fel az ágyamról, és fordulok meg, a kezem az éjjeli szekrényemen lévő tőrön. Párducvérű Miki áll az erkélyem ajtajában, a selyemfüggönyök kísérteties hangot adnak az alakjának. A kezem elernyed a testem mellett, a tőr csörömpölve koppan a márványpadlón.
– Hogy került ide? – suttogom tágra nyílt szemekkel.
Biccent egyet az erkély felé, majd beljebb lép a hálómba. Ugyanazt a ruhát viseli, mint az audiencián, a kötés és a vérnyomok eltűntek.
– Hogyan, miért? – sorolja. – Felesleges kérdések, felség. Hívtál! – bök a gyűrűre. – Hát, itt vagyok.
Megkerülöm az ágyat, és vele szemben állok meg.
– Nem hívtalak – mutatok rá értetlenül, mi hibádzik a történetben.
– Valóban? – vonja fel a szemöldökét. Ujjaival végigsimít az arcélemen, megborzongok. A szemem azokra a dús ajkakra szökik, amelyeket már nem borít vér. Közelebb hajol hozzám, forró lélegzete megcsapja az arcomat.
– Hallom a gondolataidat, Nika – suttogja. – Mindent, ami abban a kis csinos buksidban megfogan.
Az ajkai az enyémhez érnek, óvatosan megcirógat velük, aztán lágy csókba von, a nyelve a számban, és gyengéden simogatja az enyémet. Fogalmam sincs, mi történik velem, hogy mit akar tőlem a férfi, de a csókja, amelyre az audiencia óta titkon áhítozom, több, mint isteni.
Közelebb préselem a testemet az övéhez, a keze a fenekemre csusszan, és belemarkol, a szájába sóhajtok.
– Miki… - lihegem, ahogy az ágyamra lök a selymes takaróra, és fölém mászik. – A királyod vagyok.
– És? – mordul fel, majd a nyakamnak esik, szívja, harapja, nyalja. – Még sosem háltam királlyal, valahol el kell kezdeni.
– Meg fognak hallani az örök – ellenkezek kétségbeesetten.
– Nem hallanak azok semmit – kuncog, mielőtt széthúzná rajtam a köntöst, és a mellbimbómra tapadna. Felnyögök.
Miki mozdulatai végig lágyak, ám érződik belőlük a vad, fékezhetetlen vágy, ahogy a testünk összeolvad.
Morogva húz a mellkasára az aktus végén, a karjai forrón ölelnek körbe, közben lihegve próbálom visszanyerni az erőmet.
– Nika, te egy nagyon naiv király voltál – suttogja a fülembe. – Majd egy napon megérted.
A tőröm villan a sötétben, ahogy Párducvérű Miki egyenesen a szívembe döfi azt.

Reménytelen Esetek Társasága - 6. Ryoga

 Mióta lekaptam Tsurugit az ajtóban, csak tengődök. Mármint, otthon ülök, várva a csodára. Hogy felhívjon, történjen valami, beszéljük meg! De mégis mit beszéljünk meg rajta, ha szóba sem akarja hozni? Eddig kétszer kerestem, mindkétszer kinyomta vagy foglaltat jelzett. Talán elfoglalt. Remélem, elfoglalt.
 Az a csók… Nem tudom, mégis hogy jött, de annyira jól esett, hogy ha csak egy pillanatra is, de megtörténik, és ezzel együtt elkövettem a legnagyobb hibát is. Emiatt akár szét is mehet a banda, de Tsurugi minimum kiléphet. Rámozdultam, konkrétan kétszer. Az egyikből az lett, hogy mivel részegek voltunk, lefeküdtem vele, és búcsút intettem a seggem szüzességének, a másikból pedig az, hogy élvezve a szabit, napok óta a telefonomat bűvölöm, és az idegtől előjöttek a pattanásaim is. Tudniillik, egy óriási ragya csücsül a homlokom közepén.
 A konyhában ülök, épp az ebédemet eszem, amikor megcsörren a telefonom. Szinte eldobom az evőpálcikákat, és a konyhapulthoz pattanva mohón tapadok a képernyőre. Tsurugi! Végre…
 – Halló? – szólok bele, próbálom nem elárulni magam, bár gondolom sejti, mennyire vártam a hívását.
 – Halló. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk ma kávézni. Gondolom, ráérsz.
 Tsurugi hangja tárgyilagos. Hiába teszi hozzá, hogy gondolja, tényként állapítja meg, miszerint nekem ma délutánra semmi programom. A fogamat szívom, mielőtt válaszolnék neki.
 – Igen, persze. Hánykor? – kérdezem.
 – Négy. Odamegyek hozzád – jelenti ki. – Szia!
 Bontja a vonalat, szinte esélyt sem hagy arra, hogy azt mondjam, jó az időpont. Hiszen tudja, pontosan tudja.
 Remegő tagokkal ülök vissza enni, ám az agyam annyira pörög, hogy szinte alig bírok az evésre koncentrálni, a gyomrom is összeszorul az idegtől. Tsurugi idejön. Idejön, azok után, hogy lekaptam, és ennek tetejébe kávézni hív. Fogalmam sincs, hogy fogok reagálni rá, erre az egész szituációra, és végül bosszankodva öntöm a vécébe a maradékot, amelyből bár nincs sok, mégis fáj érte a szívem.
 Visszamegyek a szobámba, aztán úgy döntök, letusolok, igyekszem jó benyomást tenni, úgy készülődök, mintha nem is tudom, életem legelső randijára mennék. Pedig ez nem randi. Ez csak Tsurugi. Ez csak Tsurugi, akivel lefeküdtem és megcsókoltam. Nos, ha még mindig panelban laknék, kiugranék a hatodikról, de így csak fantáziálok a menekülésről. Konkrétan fogtam a saját életemet, és betettem egy turmixba, mindezt azért, mert részegen minden helyes pasi valahogy százszor vonzóbbnak tűnik a szememben. Nem vagyok normális.
 Tusolás után a kanapémon ülök a nappaliban, az arcomat a tenyerembe temetem, és közben a lábammal dobolok. Tizenöt óra ötvenkilenc perc. Tsurugi mindig tűpontos, így remegő tagokkal állok fel a kanapéról, és pont akkor érek az ajtóhoz, amikor csengetnek. A kezem a kilincsen, mégsem merem kinyitni neki az ajtót. A francba már, Ryoga, ez csak Tsurugi!
 Sóhajtva nyomom le a kilincset, és nekidőlök az ajtófélfának, a lábaim még mindig remegnek, a kezeimet karba teszem, így azok csak bizseregnek. Mi ütött belém?
 – Hello! – köszönök felvont szemöldökkel Tsuruginak, aki csak biccent, aztán besurran mellettem a lakásba.
 – Szia! – mondja, ahogy leveti a cipőjét, majd teljesen önállósítja magát. A szövetkabátját a fogasra akasztja, a hatalmas, rojtos sálját az ujjába tömi, és felém fordul. Ezek szerint nálam fogunk kávézni. Felsóhajtok, és a konyhába terelem, ahol egyből helyet foglal az egyik széken, mintha csak otthon lenne. Szemével minden mozdulatomat követi, aztán egyszer csak felszisszen, és mellém pattan. Lefagyok.
 Tsurugi a vállam felett nézi, ahogy a kávészemekkel szerencsétlenkedem, és a derekam mellett átnyúlva csinálja helyettem a kávét. Forró lélegzete a nyakamat cirógatja, a mellkasa a hátamnak préselődik, érzem a drága parfümjének az illatát, és teljesen elbódít. Lehunyom a szemeimet, és a karjai közé dőlök, mire fújtat egyet, és ellép mögülem.
 – Ülj le, majd én megcsinálom – utasít, majd elkészíti helyettem a kávét. Mindent olyan precízen, gyakorlottan csinál, mintha mindennap kávét szolgálna fel két személyre.
 Mikor leül velem szemben, úgy mér végig, mintha valamiféle ügyfél lennék, a lábai keresztben, a kisujját eltartja a kávéscsészétől, ahogy belekortyol.
 – Szerintem az agyadra megy – állapítja meg, aztán keserű mosollyal teszi le a csészét. – Mit tegyek, hogy elfelejtsd? – sóhajtja.
 Egy darabig nem tudom, miről beszél, aztán leesik, hogy valószínűleg az együtt töltött éjszakánkról lehet szó. Ezek szerint tudja, érzi belőlem, hogy még mindig azon jár az agyam, mégis mi történt köztünk. Én is felsóhajtok, ahogy leteszem a csészémet az asztallapra.
 – Rugi, igazad van. Az agyamra megy. Az agyamra megy, hogy nem tudom, mégis mi a franc történt a testemmel, velem. A combom tele van foltokkal, és lövésem sincs, hogyan kerültek rám! Tudom, hogy te voltál, de hogyan? Érted, nem? – fakadok ki, közben végig a csésze mintáit bámulom, és csak a végén nézek a szemébe.
 Csendben, türelmesen néz rám. Megrázza a fejét.
 – Nem értem – mondja nyugodt hangon. – El kéne engedned.
 Felpattanok az asztaltól, és dühtől remegve nézek rá.
 – Engedjem el, hogy megdugtál, és leszögezted, hogy nem akarsz róla beszélni, ennek ellenére most is felhozod, és nem merek rákérdezni, hogy pontosan mi volt, mert két szóban elintéznéd azt is, mint eddig annyi minden mást! A telefont sem vetted fel napokig, a csókról sem beszéltünk, mégis mit vársz, hogyan felejtsem el? Annyi minden kavarog bennem, te pedig ügyet sem vetsz rájuk, mert a saját lelki békéden kívül más nem érdekel! Utálom, hogy ekkora egy felfuvalkodott, önző hólyag vagy, Tsurugi!
 Kiabálok, a kezeimmel az asztal szélébe kapaszkodok, a szemeimbe könnyek szöknek, ahogy mindent a fejéhez vágok. Nem kéne bántanom, de amekkora kiborg, meg se fog neki kottyanni. Zihálva ülök le a székemre, aztán kitört belőlem a sírás, az arcomat a tenyerembe temetve zokogok.
 – Ryoga?
 Tsurugi keze a vállamon, a hangja furcsa. Nem az a hűvös, kimért hangszín, amelyet már megszoktam, hanem valami más, mintha… Aggódna esetleg? Miért magyarázok bele érzéseket egy olyan férfi tetteibe, akinek köztudottan nincsenek érzései?
 – Sajnálom. Bárcsak tehetnék valamit, hogy ne így érezd – suttogja, majd puszit ad a fejemre. Könnyes szemmel, hitetlenkedve nézek fel rá. A mosolya szomorú, az egyik kezével letöröl egy könnycseppet a szemem alól, majd cirógatni kezdi az arcomat. Újabb puszit ad, ezúttal a homlokomra. Fogalmam sincs, mégis mit művel, így döbbenten figyelem őt, nem mozdulok.
 – Igazad volt, ugye tudod? – kérdezi, hüvelykje tovább simogatja a bőrömet. – Meg kellett volna beszélnem veled. Rendesen. Csak nem szoktam ilyen helyzetekbe keveredni, és nem tudtam, mégis mit mondhatnék neked.
 Még mindig úgy meredek Tsurugira, mintha valami furcsa kór kapta volna el, aztán ahhoz a kezéhez nyúlok, amelyik a vállamon van, és megszorítom.
 – Akkor mesélsz nekem róla? – kérdezem halkan, a hangom rekedt a sírástól. Bólint, és idehúzza az egyik széket velem szemben, leül rá. Elengedi az arcomat, csak azt a kezemet fogja, amelyikkel megszorítottam. Játszik az ujjaimmal, simogatja a kézfejemet, a tenyeremet, miközben a szemembe néz, és beszélni kezd.
 – Igazából, sajnálhatod, hogy nem emlékszel rá. Csodálatos volt – köhint egyet. – Sokkal részegebb voltál nálam, és mindenféle butaságot összehordtál, amikor átvittelek az ágyamba, és vetkőztetni kezdtelek. Például, hogy rettegjek a híresen nagy farkadtól – nevet, én pedig elpirulok. Komolyan ilyen marhaságokat mondtam volna neki?
 – Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg még szűz vagy… Mármint, olyan értelemben voltál az. Szóval, amikor hozzád értem odalent, egy pillanatra, mintha kétségbeestél volna, de annyira be voltam állva, hogy nem törődtem vele. Meg később te sem. Akkor kezdtem el szívni a combjaidat, hogy ne érezd a fájdalmat, miközben felkészítettelek. Aztán… Igen, lefeküdtem veled, és ha láttad volna magadat – félrenéz, majd vissza rám. – Végig csillogó szemekkel néztél rám, a végén pedig egyből elaludtál a karjaim között, alig tudtam magunkat rendbe szedni.
 Megkövülten nézek rá. Ahogy mesélte, néhány képsor, csak haloványan ugyan, de felsejlett a szemeim előtt. Megrázom a fejemet.
 – Tsurugi? – kérdezem óvatosan, mire kérdőn néz rám, az arcára visszatér a hűvös nyugalom.
 – Szerinted mit érezhettem közben?
 Vállat von, majd feláll a székről, és visszateszi a helyére.
 – Fogalmam sincs, Ryoga. Ezt neked kell tudnod. Miért?
 Végigmérem Tsurugi alakját. Annyira… Szép. Felvonom a szemöldökömet, és zavartan állok fel, hogy kiengedjem a lakásból, mert úgy tűnik, menni készül. Nem is válaszolok a kérdésére, de úgy tűnik, nem nagyon érdekli. Felveszi a cipőjét, a nyakába tekeri a hatalmas, kockás sálat, begombolja a kabátját, és elém lépve megszorítja a vállamat. Biccentek neki köszönésképp, és figyelem, ahogy elsétál a házamtól. Csak akkor nyitom ki a számat, és suttogom bele a hűvös, téli délutánba:
 – Mert azt hiszem beléd estem.

Reménytelen Esetek Társasága - 5. Lime

 Felsóhajtok, ahogy a tenyere végigjárja a combom és a fenekem vonalát, majd a hüvelykjét beleakasztva a nadrágomba és az alsómba, lehúzza rólam mind a kettőt, lassan, óvatosan. Sürgetően az ajkába harapok, azonban Kazuki még mindig a vádlimnál tart, így sietősen kilépek a ruhákból, és elrúgom őket. Teljesen meztelen vagyok, ahogy hozzásimulok, a csókunk vad és kibaszott jó érzés, hogy közben a fenekemet markolássza.
 – Túlöltöztél – búgom a szájára, még egyszer az alsó ajkába harapok, majd elszakadok tőle, hogy lehúzhassam a felsőjét. Még mindig az ajtajában állunk, és nem érdekel minket, hogy Reiya bármelyik percben kijöhet a szobájából, mondjuk, nem igazán szeretem, ha a testemet azok is látják, akiknek semmi közük hozzá… Csókolgatni kezdem Kazuki felsőtestét, a mellkasa pont fejmagasságban van, így könnyedén szívok rá a mellbimbóira, mire reszelősen felsóhajt.
 Vigyorogva tolom be a szobájába, és fordulok, hogy bezárjam az ajtót, ő azonban hátulról nekem simul, és lehajolva szívni kezdi a nyakamat. Az ökör!
 – Ott ne, te fasz! – szisszenek fel. – Kilátszik a ruhámból, majd csináld megint a combomon.
 Felmordul, és egy mozdulattal az ágyára lök. Felém térdelve húzza le magáról a maradék ruháját, aztán újból csókolni kezd. A nyakamat most csak puszikkal halmozza el, aztán gyors léptékkel indul meg a mellkasomon és a hasfalamon át lefelé, ahol egy csókot nyom a makkomra. Felszakad egy nyögés a torkomból, az ujjaim a takarójába markolnak.
 A combom következik. Még mindig nem tűntek el teljesen a nyomok legutóbbról, és Kazuki most újabbakat szív melléjük. Ezúttal folyamatosan nyögdécselek, a szememet szorosan lehunyom. Miért. Ennyire. Kurva. Jó?
 – Kazuki~ – hörgöm, amikor beleharap egy különösen érzékeny területbe, ujjaimmal a hajába markolok.
 Körülbelül mindig ez van, ha szexelünk. Belépek a lakásukba, teával vagy üdítővel kínál, nem kérek, és ha Reiya a szobájában van, vagy épp nincs itthon, smárolni kezdünk, eljutunk a hálójáig, vetkőzünk, majd dugunk. Most is ez a fáma. Miután egy hangos morgás kíséretében elélvez, és én is elmegyek, kielégülten borul rám, tiszta kezének az ujjai a hajamban, a nyakamba szuszog. Idegesít, de épp próbálom visszanyerni az erőmet, így annyira nem érdekel.
 – Lime… - suttogja a nyakamba. – Annyira gyönyörű vagy.
 Nem mozdulok, a levegő benne reked a tüdőmben. Hogy mi van?
 – Ha csúnya lennék, nem basztál volna meg – röhögök fel, és könnyedén vállba bokszolom.
 Felsóhajt.
 Kazuki, már megint mi a kurva élet van veled?
 Felkönyököl az ágyon, és mélyen a szemembe néz. Zavartan elfordítanám a fejem, de a kezével óvatosan megtámasztja az államat. Annyira meglepődök, hogy még tiltakozni is elfelejtek.
 – Ha csúnya lennél is szeretnélek – suttogja, mielőtt megcsókolna. Tágra nyílt szemekkel, mozdulatlanul fogadom a csókunkat. Mégis mi ütött megint belé?
 Miután felocsúdok az első sokkból, ellököm magamtól, és zihálva nézek rá.
 – Mi a fasz bajod van? – ripakodok rá.
 Látom, ahogy kissé össze van zavarodva, majd megrázza a fejét, és kimászik az ágyból, engem pedig gondosan betakar. 
 – Semmi. Hozok neked narancslevet, azt szereted, ugye? – kérdezi, miközben a szekrényéhez lép, hogy elővegyen magának egy tiszta alsónadrágot és egy atlétát. Hihetetlen, milyen gyorsan képes túllendülni az iménti jeleneten, mintha mi sem történt volna! Balfasz.
 – Kösz – mordulok fel. – De ha megint leöntesz, letépem a golyóidat.
 Bólint, és kisétál a szobából. Hihetetlen… Felemelem a nadrágomat, ami az éjjeli szekrény elé sikerült elrúgnom, majd kiveszem a zsebéből a telefonomat, és úgy döntök, írok Reikinek. Csütörtökön végül mégsem osztottam ki azt a gyökereket, hagytam, hogy ketten elintézzék a dolgokat, igen ám, csakhogy Reiki ránézni sem mert, nemhogy hozzászólni. Azt hittem, szétvet az ideg a felvétel közben, és a szokásosnál nagyobb erővel énekeltem fel a dalt.
 Azonban Reiki nincs online, így hagyom az egészet a francba, inkább felmegyek Twitterre, végigpörgetem, lájkolom, ami tetszik, és várok, hogy Kazuki visszajöjjön. Nem lep meg, hogy körülbelül húsz perc telik el, mire beteszi a lábát, azonban attól igencsak elkerekedik a szemem, hogy egy tálcát egyensúlyoz a bal karján, a jobb kezében a narancslé. Ha azt leejti…
 De nem, a tálcát könnyedén az ölembe teszi, a poharat pedig az éjjeli szekrényre. Egy csepp sem löttyen ki. Hitetlenkedve nézek a tamagoyakitól roskadozó tányérra. Kis póréhagyma darabok kandikálnak ki a rántott tojásból, nekem pedig összefut a számban a nyál. Mohón kapom be az első falatot, aztán a következőt. Isteni!
 Kazuki leül az ágy szélére, hatalmas kezét a takarón keresztül a térdemre teszi, miközben mosolyogva figyeli, ahogy eszek. Idegesít, ahogy bámul.
 – Te csináltad? – bökök a pálcikámmal a tamagoyaki felé. Bólint. Magához képest… Nem, ez tényleg nagyon finom lett. Szinte percek alatt eltüntetem az egészet, és az éjjeli szekrény felé nyúlva magamhoz veszem a poharat, hogy megigyam rá a narancslevet is. Jóllakottan dőlök hátra a párnára. Kazuki kitett magáért.
 – Pedig azt hittem, örök kétbalkezes vagy – vetem oda. – Mikor tanultál meg ilyen jól főzni?
 – Pár éve – von vállat. – Mikor ideköltöztünk Reiyával. Amúgy tudom, nehéz lesz elhinni, de kedvel téged.
 Reiya? Kedvel? Engem? Ez mégis hogy a picsámba jött neki össze?
 – Persze. Én meg Yoshiki fia vagyok – forgatom meg a szemeimet.
 Kazuki felvont szemöldökökkel néz rám.
 – Reiya tényleg kedvel téged. Csak szerinte mást is csinálhatnánk a szex mellett.
 – Mégis mi mást? – kérdezek egyből rá.
 – Beszélgetni? Ahogy most? – tárja szét a kezeit. – Figyelj, Lime, szerintem is változtatunk kéne azon, ami most van, mert…
 Eszembe jutnak Reiki szavai Kazuki viselkedéséről. Szerinte belém van esve. Akkor és ott nem hittem neki, élből elutasítottam az örök romantikus férfi tippjét, azonban érzem, sőt, már tudom, hogy igaza volt. Most épp arra próbálna rávenni, hogy ismerjük meg egymást jobban, randizzunk, sőt, esetleg később majd járjunk is. De mennyi a garancia arra, hogy ő nem basz át? Semmi. Szinte egyből a szavába vágok.
 – Mert tisztára belém vagy zúgva, ugye? – kérdezem gúnyosan. A torkára fagy minden szó, a szemei a kétszeresükre tágulnak. Mentegetőzni kezd.
 – Mi? Lime, én nem úgy értettem!
 Nem várom meg, amíg folytatja, így továbbra is mondom a magamét.
 – Már az elején ledumáltuk, hogy csak dugni fogunk. Idejövök, széttárom a lábaimat, berakod, baszunk, és ennyi! – gesztikulálok hevesen. – Erre te gyengéd csókokkal, kajával és egy bókkal próbálsz levenni a lábamról. Szerinted miért mondtam azt, hogy csak a seggemet fogod megkapni? Ha annyira akarnék tőled valamit, randira hívtalak volna ahelyett, hogy leszoplak az Edge mosdójában, aztán felajánlom, hogy legyünk szexpartnerek!
 A beszédem végére megemelem a hangomat, szinte ordítok, mire az utolsó szót is hozzávágom. A dühtől remegve nézek Kazukira, aki meglepetten, és talán kicsit megbántva pislog rám. Ekkor nyílik az ajtó, és Reiya jéghideg szemei pillantanak be a szobába. Miután látja, hogy bár meztelen vagyok, be vagytok takarózva, és Kazukin is van ruha, óvatosan belép a szobába.
 – Lime – néz rám. – Öt perced van felöltözni és elmenni innen. Se több, se kevesebb. És többé ne gyere ide.
 A hangja végig nyugodt és hűvös, semmi érzés nincs benne. Kazuki felé biccent, mire a férfi feláll mellőlem, hogy aztán Reiyával együtt kimenjenek a szobából. Mégis mi a franc volt ez? Reiya csak úgy kibasz a lakásból, mert ordibálni merészeltem az öccsével? Ennek ellenére nincs kedvem tovább rontani a kapcsolatunkat a xaa-xaa-val, így morogva kimászok az ágyból, magamra kapom a szétdobált ruháimat, és kisétálok az előszobába. Közben duruzsolást hallok a konyhából, ám ügyet sem vetek rá, magamra csavarom a sálat, begombolom a kabátomat, felhúzom a csizmámat, és kisétálva a lakásból, becsapom az ajtót. Basszák meg!
 Fújtatva baktatok hazáig, ugyanis még azt a kurva metrót is lekésem, így mire belépek a lakásunk ajtaján, már alig érzem a végtagjaimat.
 – Reiki – ordítom el magamat.
 – Igen? – bukkan fel a feje a nappaliba vezető ajtó mögül. – Mi történt?
 – Hogy mi történt? – dobálom le magamról a kabátot és a sálat, majd a csizmámat az övé mellé hajítom. – Reiya kibaszott a lakásból, mert ordibálni mertem az ő drága öccsével!
 – És mégis miért? – értetlenkedik Reiki, aztán idejön hozzám, és gondosan elrendezi a ruháimat a fogason, majd a cipőmet is megigazítja.
 – Fasz se tudja. Kazuki elkezdte nekem mondani, hogy csinálhatnánk mást is szexen kívül, mondjuk beszélgetni, én meg arra gondoltam, amit mondtál, és kiosztottam, hogy attól még, hogy kaját csinál nekem, bókol meg ilyenek, soha az életben nem fogunk járni…!
 Reiki felegyenesedik, és pofon vág.
 – Paraszt vagy – jelenti ki.

Reménytelen Esetek Társasága - 4. Ikuma

 – Hékás!
 Rynk mutatóujja az ajkaimon pihen, ismét keresztülhúzva a számításaimat a csókunkról. Imádom, mikor nincsen rajta a szemkötő, azok a gyönyörű barna szemek pedig olyanok, mintha egyenesen a lelkem belsejéig látna el velük. Igéző a tekintete, van benne valami pajkos, ártatlan csillogás. Magukhoz láncolnak, az ajkai pedig…
 Vékonyak, az alsó egy icipicit teltebb, mint a felső, és rendkívül csókolni valóak. Annyira érezni akarom az apró száját az enyémen, aztán átölelni azt a vékony kis derekát, és addig csókolni, amíg teljesen az enyém nem lesz. Rynk már régi függőségem, egy olyan drog, amely nem ereszt, pedig alig kapok belőle valamicskét.
 – De miért nem, Rynk-kun? – motyogom a mutatóujjára, majd lesütöm a szemeimet, és óvatosan végignyalok a bőrén. Édes.
 – Tíz évvel idősebb vagy nálam, Ikuma-san – mosolyog rám, de csak a szájának az egyik sarka emelkedik fel. Imádom ezt a mosolyát. Van benne valami, amitől egyből megmozdul a lelkem. Dalszövegeket akarok írni róla, megpróbálni szavakba önteni ezt a megfoghatatlan csodát.
 – Számít az valamit? – mosolygok vissza, és kapva az alkalmon, hogy elvette a mutatóujját a szám elől, hogy a nadrágjába törölje, ismét az ajkaira hajolok. Ezúttal azonban a fejét fordítja félre, így szám az arcának bőrén landol. Így se rossz… Apró csókokat hintek rá, megindulok a nyaka felé, de Rynk elhúzódik tőlem.
 – Ikuma-san!~
 Kuncog. Jó jelnek veszem, hiába utasított már megint vissza. Nem tágítok.
 – Csak Ikuma – hajolok a füléhez, majd belefújok, mielőtt visszahúzódnék.
 A háttérben dorama duruzsol, amit azelőtt néztünk, mielőtt újból rámozdultam volna. A fotelemen ülünk, a dohányzóasztalomon a hamutartóban csak egy elnyomott cigaretta van, azt is én szívtam, mielőtt átjött volna hozzám. Rynk nem dohányzik, vigyáz arra az angyali hangjára. Nem értem, miért ment bele abba, hogy átjön filmezni, ha tudja, hogy odavagyok érte. Lehet, szereti nézni, ahogy az udvarlói epekednek utána, és próbálják őt elcsábítani. Ha ez így van, akkor velem sajnos sikerrel járt.
 Visszafordul a dorama felé, látom a profilját, és elbűvöl a szépsége. A keze után nyúlok, de egyből az ölébe húzza. Összeráncolja a homlokát, majd felém fordul.
 – Te tényleg akarsz tőlem valamit – jelenti ki.
 Na. Ne. Végül is, csak két hónapja hívom el minden szabad percemben mindenfelé, hátha megtörik a jég, és legalább megcsókolhatom őt. Próbálom visszafojtani a gúnyos mosolyt, és csak bólintok helyette.
 – Legyen – biccent felém nagy kegyesen, mint aki épp hatalmas áldozatot készül hozni. Ezt annyira nem szeretem benne, mégis olyan édesen csinálja.
 – Mi lesz? – bíztatom arra, hogy kimondja, akármi is az.
 – Elvihetsz egy randira. Ha tetszik az első, akkor kettőre is, és így tovább – mondja lassan, minden egyes szót jól megrágva.
 – És most hirtelen nem zavar, hogy tíz évvel idősebb vagyok nálad? – kérdem tőle, mire végighordozza rajtam a tekintetét. Nem tudom kiolvasni belőle, mégis mire gondol.
 – Igen vagy nem? Mielőtt még meggondolom magam – veti oda, aztán feláll, és megindul az előszoba felé. Követem őt, mire odaérek, már a nyakában a sála. Az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy a cipőjét húzza.
 – Igen – felelem. Csak egy pillanatra néz fel, arcán átsuhan a féloldalas mosoly, majd feláll a földről, és közelebb lép hozzám. A pólóm nyakára simít, a szívem sebesen ver.
 – Majd hívj fel, hogy egyeztessük a részleteket – suttogja, és puszit nyom az állcsontomra, mielőtt sarkon fordulva magára öltené a kabátját, és kiengedné magát a lakásomból. Továbbra is az ajtófélfának dőlök, miközben az illatfelhőt szagolom, amit maga után hagyott. Méz és vanília. Annyira ő. Annyira imádom.
 Felsóhajtok, majd beleöklözök az ajtófélfába, és sajgó karomra hajtom a fejemet. A bolondját járatja vélem, mégsem zavar, mert szeretem őt. Ilyen az, amikor elveszik egy férfi eszét, kettétörik a vadász puskáját, és mindezt az orra előtt teszik, mégsem zavarja őt. Azonban nem hittem volna, hogy egy másik férfi fogja megtenni velem.
 Visszamegyek a nappaliba, kikapcsolom a tévét, majd ledobom magamat a kanapéra, kezemben a telefonom, és tárcsázom Ryoga számát. Remélem, este kilenckor még azért nem a lóbőrt húzza…
 – Haló? Ikuma-kun? – morogja a telefonba, aztán ásít egyet, hallok valami neszezést a háttérben.
 – Haló, Ryoga-kun. Nem zavarlak, ugye? – kérdezem, válaszul pedig kapok egy beletörődő szusszanást.
 – Nem, amúgy sem tudtam elaludni – ásít. – Mit szeretnél?
 – Csak Rynk… Belement abba, hogy eljöjjön velem randizni – sóhajtok fel. Nem tudok kiigazodni ezen az egészen. Játszik velem. Vagy?
 – Csakhogy megjött az esze – neveti el magát. – Jaj, Ikuma-san, ezt nem szabad, tíz évvel idősebb vagy nálam, vén kéjenc! – vinnyogja magas hangon, és kicsit azért sérti a büszkeségemet, amiért így kiparodizálja a férfit, akit hónapok óta próbálok becserkészni, mégis felkuncogok.
 – Jó, Rynk, tényleg egy kicsit…
 Keresem a megfelelő szót, azonban nem tudom, mégis hogyan írjam körbe a viselkedését.
 – Kéreti magát? – röhög Ryoga. – Kérlek, az előző csajom is ezt csinálta, aztán a falnak nyomtam, és elmondtam, mi merre hány méter. Ha nem lennél vele ennyire szelíd, már rég le kellett volna feküdnöd vele, azzal tisztáztad volna, hogy ki a főnök.
 – Ha pár évvel fiatalabb lennék, akkor ezt tenném. De mindjárt negyven leszek, ezzel a módszerrel pedig alig lennénk együtt pár hónapnál tovább – világosítom fel Ryogát a szándékaimról. Mintha nem tudná! Néha játssza a macsót, aki már mindent megtapasztalt életének harmincegy éve során, holott komoly kapcsolata nem sok volt. Irigylem, amiért ezt még így könnyedén tudja venni. Engem már üldöz a kapuzárási pánik, és ha pont egy pasi mellett akarok megállapodni, akkor rendesen fogom csinálni.
 – Jó, mit szólnál ahhoz, ha elmennénk erről beszélgetni? Mert tulajdonképpen, nekem is van valami, de… Nem akarom telefonon megtárgyalni.
 A hangja komolyabb, mire haloványan elmosolyodom. Na, csak nem ütött be valami nagy gikszer Ryoga életébe? Különösen érdekes lenne.
 – Oké, akkor ott, ahol a múltkor is voltunk? Mikor lenne neked jó? – kérdezem, miközben fél kézzel egy toll után matatok a dohányzóasztalon, majd a térdemre teszem a másik lábamat, és felhúzva a nadrágot a bokámról, leírom az alábbiakat: Ryoga. Holnapután. Délután öt. Kissé feledékeny típus vagyok, így mikor letesszük a telefont, a szavakat átmásolom a telefonom naptárjába, emlékeztetőt állítva be hozzájuk. Legalább arra jól emlékeztem, hogy a csütörtök szabadnap.
 A fürdőmbe megyek, ahol gyorsan megmosakszom, különös figyelmet szentelve a bokámnak, amire sebtében feljegyeztem a tudnivalókat. Vajon Rynk csak egy szenilis vénembernek tart, aki retteg attól, hogy magányosan fog meghalni, ezért ráharapott egy csinos, fiatal fiúra? És mi van, ha tényleg az vagyok? Egy megkeseredett férfi, aki szeretne egy stabil párkapcsolatot, mielőtt betölti a negyvenet. Szánalmasan hangzik.
 A zuhany falának döntöm a homlokomat, és felsóhajtok. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat, így dúdolni kezdem a Chu x Chu x Chu-t. Vidáman lépek ki a tus alól, megtörölközöm, és egy szál bokszerben meg egy atlétában zuhanok az ágyamba. Már majdnem elnyom az álom, ám ekkor megrezzen a telefonom, és egy türelmetlen horkantással nézem meg az SMS-t.
 Ne felejts el felhívni a randi miatt. Szép álmokat, Ikuma-san! –RyNK
 Felnyögök, és a hátamra fordulok. Megőrjít ez a férfi!

Reménytelen Esetek Társasága - 3. Reiki

 Gyerünk már! – kiáltok rá Kyounosukére a gondolataimban, azonban meg sem mozdul. Csalódottan húzom vissza a kezemet az övé mellől. Pedig mindent tökéletesen elterveztem, de hiába. Lime pont ma ment el Kazukihoz, én pedig kapva az alkalmon, rávettem a xaa-xaa énekesét, hogy tartsa ott reggelig az izgága barátomat. Azt mondta, nem lesz vele gond. Persze, éreztem a hangjából, hogy valamelyest örül a helyzetnek. Nem értem, hogy lehet Lime ennyire vak...
Mindenesetre, áthívtam Kyounosukét filmezni. Egy film annyi titkos lehetőséget rejt a flörtölésre! Direkt olyat választottam, ami annyira nem köti le a figyelmet, mégsem annyira unalmas, hogy bealudjunk rajta. Még csak húsz perc telt el, de Kyounosuke már a harmadik közeledésemet utasítja vissza anélkül, hogy tudna róla. Mégis mit csináljak, hogy végre felfigyeljen rám? Ordítsam a képébe, hogy szerelmes vagyok belé?
Döntök.
Felmérem a terepet, minden adott a tervemhez, így nyújtózkodást mímelek, és Kyounosuke ölébe hajtva a fejem, elterülök a kanapénkon. Megrezzennek a combjai, azonban nem rá nézek, hanem a képernyőre. Próbálom visszafojtani a boldog sikkantást, amely kitörni készül belőlem, amikor az ujjai a hajamba csavarodnak. Végre! Végre, végre, végre sikerült! Még egy darabig nem mozdulok, pedig legszívesebben ugrálnék örömömben, aztán lustán felpillantok Kyounosukére. Riadtan rántja vissza a kezét, én viszont rámosolygok.
– Kyounosu? – suttogom. A szívem közben hevesen dörömböl a mellkasomban, majdnem áttépi a bordáimat. Megfogom a kezét, amit az imént húzott vissza. Igen, ez lesz az a pillanat...
Felülök, a szabad kezemmel a combja mellett támaszkodom, és sikerül pont úgy helyezkednem, hogy az ajkaink között alig van csupán pár centiméternyi távolság. Nem hallok mást a szívverésemen kívül, ahogy még közelebb hajolok Kyounosukéhez, és óvatosan összeérintem a szánkat. Nem hunyom be a szememet, ahogy ő sem, így végig a tekintetét figyelem. Reménykedem. De Kyounosuke nem mozdul, így csalódottan húzódom el tőle. Próbálok nem sírni, az ajkaimat összeszorítom, még mindig bizseregnek. Leszegem a fejemet.
– Reiki...
Ez a hang. Annyira elutasító. Szinte már fáj, ahogy felnézek Kyounosukére, a szemeim szúrnak a visszafojtott könnyektől.
– Én nem beléd vagyok szerelmes.
Majdnem leesek a kanapénkról, de Kyounosuke elkap, és visszaültet maga mellé. A szemeim elkerekednek, és hiába, már megindultak a könnyeim is. Végigcsorognak az arcomon, miközben két kezem a mellkasomon, ott fogom, ahol a legjobban fáj, bár nem tudom, pontosan honnan jön az a nyomás, amit érzek.
– Kibe?
A szavak szárazon jönnek ki belőlem, szinte fel sem fogom, hogy kimondom őket.
– Lime-ba.
Szinten azonnal felpattanok a kanapéról, és rámeresztem a szemeimet, amelyekből még mindig ömlenek a könnyek.
– Kifelé!
Ordítok, mielőtt térdre rogynék, és zokognék. A világ elsötétül előttem. Mintha kitépték volna a szívemet, és messzire hajították volna. Üres vagyok legbelül, a fájdalom az, a mélységesen sötét fájdalom, ami egyedül megtölt. Lime-nak igaza volt. El kellett volna már rég engednem, és keresni valakit, aki nem csak egy ábránd, és viszontszeret. De lehetetlen. Ha behunyom a szemem, látom Kyounosuke mosolyát, érzem az illatát, ahogy a zöldalma keveredik az édes fahéjjal, hallom a hangját, ahogy a nevemen szólít, és annyira lágy...
– Reiki.
Óvatosan kinyitom a szememet, és bár először nem igazán látom, mégis ki szólt hozzám, lassan kirajzolódik előttem Lime alakja, aztán a többi részlet is a helyére kerül. Az ágyamban fekszem, nyakig betakarva, a homlokom egy nedves kendő. Eszembe jut a csúfos visszautasítás, és az ajkamba harapva fojtom vissza a sírást.
– Csakhogy felébredtél! Jobban vagy? Mit érzel? Mi a franc történt? – halmoz el Lime a kérdéseivel, én azonban leintem őt, és megrázom a fejemet. Próbálok megszólalni, de egyelőre csak köszörülgetem a torkomat, próbálkozom kicsalni magamból egy-egy hangot.
– Kyounosuke... Hova lett? – kérdezem. Lime ingerülten az éjjeli szekrényemre csap.
– Honnan tudjam? Felhívott, hogy elájultál, de neki el kell mennie, és kibaszott mérges voltam rá, ugyanis Kazukival a második menetre készültünk, amikor csörgött a telefonom. Nem is egyszer, nem kétszer, kurvára háromszor csörgetett meg, plusz egy SMS, mire felvettem neki. Aztán amikor ideértem, ő már felöltözve rongyolt ki a szobádból, és köszönés nélkül rohant ki mellettem az ajtón. Most mondd meg! – puffogott magában, nekem pedig összeszaladnak a ráncok a homlokomon. Elájultam? Mondjuk, sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehet szó, de azért meglep a dolog.
– Lime – sóhajtok fel. – Sajnálom.
Látom, ahogy átsuhan valami az arcán, amit dühként tudnék azonosítani, aztán a kulcscsontom alá bök a mutatóujjával.
– Te csak ne sajnáld – sziszegte. – Nem te voltál az, aki idecsődített engem, mielőtt másodszorra is megdugattam volna magam. De majd holnapután a felvétel előtt..! Ellátom annak a kis szarosnak a baját!
– Lime – nyögök fel. – Nem azt sajnálom, mármint, tudom, tök rossz lehetett otthagyni Kazukit, mielőtt megint csináltátok volna, de tulajdonképpen miattam történt ez az egész, mert megcsókoltam Kyounosukét – bököm ki. Lime szemei elkerekednek, majd megragadja a vállaimat, és egy mozdulattal felém ugrik az ágyamban. Rémülten pislogok fel rá, a szemei ugyanis szinte vérben forognak, ahogy lenéz rám. Megszoktam már, hogy kissé temperamentumosabb, mint az átlag, de azért ilyen még nem történt, mióta lakótársak vagyunk.
– Megcsókoltad? – ordít rám, aztán összeráncolja a homlokát, elenged, és visszamászik az ágyam mellé tett székre.
– Bocs – motyogja, és megvakarja az orrát. – Hogyan történt?
– Úgy döntöttem, kicsit konkrétabb leszek, ezért az ölébe hajtottam a fejemet, miközben néztük a filmet. Elkezdett a hajammal babrálni, így azt hittem, végre sikerrel jártam, ezért felnéztem rá, és felülve megcsókoltam. De nem láttam semmit a tekintetében, az ajkai sem mozdultak, ezért abbahagytam aztán...
Csak itt veszem észre, hogy zihálok, miközben beszélek, és a sírás ismét a torkomat fojtogatja. Lime-ra nézek. Az arca feszes, innen látom, hogy ideges. Összegyűjtöm a maradék erőmet, és egy szuszra elhadarom a végét.
– Közölte velem, hogy nem belém szerelmes, hanem beléd.
Nevet.
– Befejeznéd? – ripakodok rá Lime-ra, aki csak megrázza a fejét, és bocsánatkérően meglapogatja a kezemet.
– Bocs, csak belém? Mi van? – kacag tovább. – Kyounosuke soha nem járna velem.
Óvatosan felkönyökölök az ágyamban, a párnámat pedig a hátam mögé rakom, így puhának dőlök. Mégis mi ütött Lime-ba?
– Ő maga mondta – mondom olyan hangon, mintha egy ötévesnek magyaráznék.
– Akkor átbaszott – legyintett úgy, mintha csak valami semmiségről lenne szó, aztán hirtelen a fejéhez kap, és a zsebébe nyúl. – Az éjjeli szekrényeden találtam ezt a fecnit, mielőtt magadhoz tértél volna. És ha ez nem bizonyíték, akkor én sem találtam meg a múlt héten a dildódat véletlenül a szennyesbe szórva.
Elpirulok arra, amit mond, és kikapom a kezéből a papírdarabkát. Volt egy kisebb szóváltásunk a játékszerem miatt, de végül elsimultak a dolgok, és azóta igyekszem biztos helyen tárolni azt. Lime szerint felnőtt pasi vagyok, nem kéne szégyellnem azt, hogy vannak vágyaim, és vakon tagadni azt, hogy a játék az enyém lenne, mert mióta Kazukival vannak, azt se tudja, hol van az övé, de az biztos, hogy nem a szennyesbe vágta bele, mert akkor már jó párszor kimostuk volna.

„Rei-chan. Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy Lime-ba vagyok szerelmes. Megleptél ezzel az egésszel. Még sosem csókolóztam pasival. Remélem, már jobban vagy! –Kyounosu"

Leteszem a cetlit az éjjeli szekrényemre, és nagyot sóhajtva a párnámnak dőlök.
– Még sosem csókolózott férfival, én pedig csak úgy lekaptam – túrok a hajamba, hitetlenkedve saját hülyeségemen. – Nem is meleg! Se bi, se pán, semmi!
Lime felhorkant.
– Lekaptad, mert szerelmes vagy belé. És attól még, hogy idáig nem érdekelték a pasik, még lehet biszex vagy pán. Esetleg queer... – gondolkozik el az állát vakargatva, aztán egy legyintéssel elintézi a témát, mielőtt szúrós szemekkel az arcomra tenné a kezét.
– Ha ezt most elkúrjátok, és szétmegy a banda, kibelezlek titeket. Világos?
Bólintok.

Reménytelen Esetek Társasága - 2. Ryoga

Kissé talán erélyesebben csapom le a poharat az üvegből készült dohányzóasztalra, legalábbis Tsurugi meglegyinti a kezemet, amikor épp visszahúzom azt magam mellé. Ránézek, és elvigyorodok, bár tudom, hogy nem a legjobb formámat hozom. Hányadik viszki volt ez? Hét? Nyolc? Már a fene se tudja, de piszkosul jól esett. Talán egy kilencedikre is beruháznék, ha Tsurugi nem hajtaná le a maradékot egyenesen az üvegből, majd tenné le az üres üveget egy kecses mozdulattal az asztallapra. Közelebb csúszom hozzá. Végre az enyém.
– Tsurugi~
Egyből az ajkai fölé hajolok, és a nevét búgom, mielőtt megpróbálnám megcsókolni, azonban a kezével határozottan meglöki a mellkasomat. Nem tágítok, ezúttal átkarolom a nyakát, és nem törődve az ellenkezéssel, egyből a szájába dugom a nyelvemet. Belenyög a csókba, majd viszonozza azt. Éljen! Ma van a szerencsenapom.
Kicsit erélyesebben csókolom, mígnem ledöntöm őt a fekete bőrhuzatos kanapéjára, az ujjaim bekúsznak a felsője alá, már a hasát simogatom, amikor egy szemvillanás alatt megfordítja a helyzetünket. Az ajkai a fülemnél, alkoholszagú lehelete megcsapja az orromat.
– Ne tovább! – suttogja, majd a fülcimpámba harap. Képszakadás. Ó, Istenem...
Kótyagos fejjel ébredek. Az a rengeteg viszki... Valamiért kényelmetlen a hátamon feküdni, így oldalra fordulok. Felhúzom a lábam, de még így is fáj a fenekem, mert bizony az a ludas, aztán kitisztul a látásom, és észreveszem, hogy valaki fekszik mellettem, aki jó eséllyel Tsurugi. Aztán leesik, hogy meztelen vagyok, és ahogy elnézem, rajta sem lehet nálam több ruha, és a másik oldalamra fordulva próbálom összerakni a kirakós darabjait.
Szóval, az este ittunk. Sokat, nekem pedig határozott szándékomban állt megdönteni Tsurugit, ugyanis amikor részeg vagyok, minden helyes pasival képes vagyok ágyba bújni. Nemrég pont emiatt szakadt meg egy sokéves barátságom, azonban... Valami balul sült el. Nem én dugtam meg Tsurugit, hacsak nem estem valami miatt seggre. Hanem ő engem. Te szentséges szűz...
Óvatosan megfordulok, hogy megnézzem, felébredt-e már, és egy igencsak sokatmondó szempár néz vissza rám. Nyelek egyet, és küszködve a fej- és fenékfájással, teljes testemmel feléje fordulok. Meg kéne beszélnünk. Végül is engem még senki nem dugott meg, és amikor most mégis, nem emlékszem belőle semmire, bárhogyan is erőlködöm, mert csak jobban fáj a fejem.
– Jó reggelt! Hozok neked gyógyszert meg vizet – mondja, majd felkel, és fittyet hányva rám, meztelenül suhan el az orrom előtt. Gondolom, érzi, hogyan nézek rá, ugyanis miután felvesz egy alsót, felém lövell egy szúrós pillantást. Most meg mi baja? Ő tette be, nem én. A hasamra fordulok. Fogalmam sincs, mégis mit kéne tennem. Vajon mit csinálnak azok a szűz fiúk, akik semmire nem emlékeznek abból, hogyan vesztették el, csak a fájdalmat érzik? Gondolom, félnek. Az ilyenek mindig félnek.
– Tessék!
Tsurugi rángat ki a gondolataimból. Az egyik keze a vállamon, míg a másikkal mesterien tartja egyszerre a poharat és a gyógyszert is. Feltornászom magam, azonban ülni nem igazán esne jól, így térdelek. Először nem törődök azzal, hogy látja a testemet, de van a tekintetében valami, amitől inkább magam elé húzom a paplant, miután visszaadtam neki a poharat.
– Köszönöm – motyogom.
– Nincs mit. Menj, tusolj le, addig összedobok valami reggelit, aztán hazamehetsz – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. De nekem ez így nem kóser. Elkapom a karját, és nem eresztem, amíg újból rám nem néz.
– Tsurugi, szerintem... - nyelek egyet. – Nekünk meg kéne beszélnünk, ami tegnap este történt, mert nem igazán emlékszem a dolgokra, és kissé feszélyez, hogy életemben először voltam alul egy pasival, és még csak rémleni se rémlik semmi.
Tsurugi felvonja a szemöldökét, majd felhorkan. Látom rajta, hogy valami zavarja, azonban nem ad neki hangot. Ehelyett leül mellém az ágyra, és óvatosan megpaskolja a derekamat.
– Én sem emlékszem sok mindenre, ha ez megnyugtat. Csak arra, hogy rám másztál, én pedig feléd kerekedtem. Aztán szexeltünk. Ezt amúgy sem tudnám hova ragozni – sóhajtja. – Találsz fogkefét a tükrös szekrény jobb oldalán, második polc. Használhatod a tusfürdőmet.
Feláll mellőlem, majd a szekrényéhez lép, és felhúz magára egy inget, amit nem gombol be. Itthoni szerkó, Tsurugi módra. Van benne valami számomra idegen elegancia, ahogy beszél, öltözködik és viselkedik, mindent olyan méltósággal tesz. Mégis a legjobb barátom. Volt. Nem tudom, az ember nem fekszik össze a legjobb barátjával, szóval fogalmam sincs, mik vagyunk. Nem lényeg.
– Hé! – szólok neki, mikor a kezembe nyom egy tiszta alsót, meg egy szürke Adidas melegítő felsőt. Kíváncsian rám pillant, ám látom rajta, hogy már kicsit unja a dolgaimat.
– Fáj a fenekem, és... Ja, ilyenkor mi van? – kérdezek rá igencsak sután a dologra. Látom, ahogy ráncok gyűlnek a szeme körül. Csak nehezen tudja visszafojtani a mosolyát.
– Pedig igyekeztem a lehetőségekhez mérten jól bánni veled – sóhajt fel. – Szerintem ülj puhára, ha ülni kell, és ne erőltesd meg magad. Délutánra már sokkal jobbnak kell lennie.
Miközben beszél, óvatosan végigsimít az arcomon, aztán mintha csak szembesülne a saját tettével, elhúzza a kezét, és homlokráncolva sarkon fordul. Tudom, merre van a fürdő, így elmegyek letusolni. A nap második sokkja akkor ér, amikor a tükörbe nézve felfedezem a foltokat a felsőtestemen, aztán ahogy végignézek magamon, találok egyet a csípőmön és a belső combomon is. Tudni akarom a történetüket, hogy Tsurugi hogyan ért ott a bőrömhöz, megnyugtatta-e egy-egy csókkal a foltok után, vagy csak nyomot nyomra halmozott a testemen. Zavar, hogy sosem fogom megtudni, hogyan kerültek rám.
Miután végzek a fürdéssel, és a fogamat is megmosom, kimegyek a konyhájába. Tsurugi egyből elém teszi a rántottát, még forró, amikor a tányéromra rakja, ad mellé egy evőpálcikát, majd, mint egy profi táncos, saját magának is tesz egyet, a tányért az enyémmel szembe rakja, aztán leül a székre, és nekilátunk. Nem szólunk egy szót sem evés közben. Néha helyezkedek a párnán, amit a fenekem alá tett, még mielőtt helyet foglaltam volna. Puha, és annyira nem is szörnyű így ülni, de még mindig roppant kellemetlen, ahogy újból a fenekembe nyíllal a fájdalom.
– Köszi mindent – mondom, miután lenyelem az utolsó falatot is.
– Semmiség – teszi le a pálcikáit. – Lehetne, hogy nem emlegetjük majd fel, hogy lefeküdtünk?
– Mármint így egymás között, vagy...?
– Leginkább sehogy. Teát? – kérdezi, majd feláll az asztaltól, és visszatér egy kancsóval és két bögrével. Hihetetlen, ahogy egy-egy ujján ott lógnak a bögrék... És még hihetetlenebb, hogy konkrétan először fekszem le úgy pasival, hogy én vagyok alul, és az a pasi soha többé nem akar róla beszélni.
– Köszönöm – biccentek felé, majd lehajtom a teát. Lassacskán elmúlik a fejfájásom, így felállok az asztaltól, ám csak tétován toporgok, nem tudom, mitévő legyek.
– Vegyél kölcsön nyugodtan egy nadrágot is. Majd odaadom a ruháidat, ki kéne mosnom őket.
Úgy teszek, ahogy Tsurugi mondja, majd az előszobába megyek. Magamra veszem a kabátomat, a sálat, és a sapkámat is a fejembe húzom az arcmaszkkal egyetemben. A csizmám rásimul Tsurugi farmerjére, ami kissé szűk rám. Szélesebb a csípőm, mint az övé, így inkább ott szorít a nadrág egy csöppet. Mielőtt elmennék, még benézek a konyhába elköszönni.
– Óvatosan a fenekeddel, oké? – kéri, bőrkeményedéses ujjai az arcomra simulnak. Bólintok, aztán hirtelen átkattan bennem valami, és óvatosan összeérintem az ajkainkat. A keze a mellkasomon, egyből eltol magától, a tekintete zavart, akárcsak az enyém. Mégis mit művelek?

Reménytelen Esetek Társasága - 1. Lime

– A kurva anyád.
Fapofával meredek Kazuki arcába, ám ezt csak nehezen tudom kivitelezni, ugyanis vagy másfél fejjel magasabb nálam, és pont az imént öntött nyakon boroskólával, ami mindjárt belefolyik a szemembe. Egy ideges mozdulattal megtörlöm az arcomat a ruhám ujjával, majd összehúzott szemekkel hátba csapom, hogy érezze a törődést, és elvonulok átöltözni.
– De most Lime! – fordul hitetlenkedve utánam, a szemei kitágultak a meglepettségtől. Szerintem még csak most esett le neki, mégis mit művelt. Balfasz.
Kazuki hálója rémesen egyszerű, ám a színei… Gesztenyebarna falak, ébenfából készült bútorok és egy szürke ágynemű, amelyet a két kezével csinált, és rémesen büszke rá, ugyanis a Maru to Batsu kislemezükhöz híven fekete körök és fehér ikszek alkotnak rajta mintát. Ezt még gyorsan elhadarta nekem, mielőtt a matracra lökött volna, és megszabadított a maradék ruháimtól is, amelyek még mindig ott hevernek a párnán.
Lehúzom magamról a kölcsönkért felsőt, hogy aztán a szekrényéhez lépve egy újabbat vegyek elő. Nagyok rám. Felveszem az egyik Xaa-Xaa-s pulóverét, majd megtapogatva a hajamat, sziszegve megállapítom, hogy ebből hajmosás lesz, és dörmögve caplatok be a fürdőbe. Amikor felajánlottam neki az Ikebukuro Blackhole mosdójában öt percnyi smárolás után, hogy amúgy megdughatna megint, mert a múltkor is kicseszett jó volt, egyből belement.
A bátyja persze nem nézi jó szemmel. Reiya kifejezetten gyűlölködő pillantásokkal ajándékozott meg a legutóbb, amikor beállítottam kettejük közös lakására, és másnap reggel is ugyanezt tette, csak a szemei alatt sötét karikák ültek. De szólni soha nem szólt egy szót sem. Most is némán tűrte, hogy Kazuki elküldje Haruval meg Annel iszogatni egyet, amíg… Nos, amíg kielégítettük egymást.
Tulajdonképpen az ágyban minden tökéletesen működik köztünk, így akár össze is jöhetnék vele, ha Kazuki nem lenne épp történetesen ekkora gyökér, mint amekkora. De nem, egyszerűen annyira idegesít, mikor beszél és a két ballábassága sem valami egyszerű dolog, hogy ez egyszerűen nem működne köztünk.
Felkapom a hajszárítót a sarokban, és nekiállok megszárítani immáron boroskólától mentes hajamat. Közben végig a mosdó felett lévő párás tükörbe nézek, és bár nem látok sokat magamból, igencsak bosszant, hogy az is csak nyaktól felfelé van. Itt mindent olyan zsiráfoknak terveztek, mint Kazuki meg a bátyja. Tudom, mert mikor legutóbb megleptem ezt az ökröt idebent, simán benne volt a mellkasa is a képben. Végzek a hajammal, majd kisétálok a fürdőből, és az előszobába megyek, hogy felöltözzek, és végre távozhassak a lakásról, mielőtt még megint valamit elbénázna, és én innám meg a levét. Épp a cipőmet húzom, amikor egy árnyék vetül rám. Szúrós szemmel nézek fel Kazukira, aki úgy támaszkodik az ajtófélfának, mint egy megvert kiskutya. Felhorkantok, majd felállva a sámliról, a nyakam köré tekerem a sálamat.
– Lime… Sajnálom – böki ki végül, és úgy néz rám azokkal a nagy barna szemekkel, hogy a lábam is majdhogy beleroggyan. Csakhogy eszembe jut, tulajdonképpen miért kért bocsánatot, így ismét magamra öltöm a faarcot, ahogy elkezdem gombolni a kabátomat. Közelebb lép hozzám, hatalmas tenyere a vállamon pihen, könnyedén maga felé fordít, a másik kezével pedig gyengéden megragadja az államat, és felemeli, hogy a szemembe nézhessen. Megpróbálom lerázni magamról, azonban erősen fog. Ó, a francba, Kazuki, ne most jöjjön elő belőled a Rómeó! Azonban nem mond semmit, amiért kifejezetten hálás is vagyok, viszont megcsókol. Sosem csókol meg így, általában csak akkor smárolunk, ha dugni akarunk. De most csak elenged, és egy szomorú mosollyal az arcán tessékel ki a lakásból.
– Majd legközelebb – mondom neki. – Két hét múlva?
Bólint. Csodás, Kazuki, mégis mi ütött beléd? Eddig mindig tök lelkes voltál, amikor megtudtad, hogy mikor érhetsz legközelebb a seggemhez… Mindegy is, mire eltelik az a két hét, addigra biztos elfelejti azt a marhaságot, ami miatt még most is úgy néz rám, olyan… Nem találok rá szavakat, de furcsa. És idegesít.
Összehúzom magamon a kabátomat, és próbálok nem elbaszódni a havas járdán, ahogy a metró felé sietek. Kemény húszpercnyi hidegben való szenvedés után megállok a társasház kaputelefonjánál, ahol Reikivel élek. Amikor felvetettem neki a banda ötletét, mindketten kvázi hajléktalanok voltunk. Addig a pasinkkal laktunk, csak engem már hónapok óta csaltak, Reikinek meg elege lett abból, hogy csak a testével foglalkoznak, és kiadta az útját a barátjának, csakhogy a lakás nem az ő nevén volt. Aztán jött a fantasztikus ötlet, hogy a feloszlás után kapott utolsó fizujából, meg az én végkielégítésemből, amit a kiválásom apropóján kaptam, béreljünk egy lakást magunknak.
Beütöm a kapukódot, az ujjaim sebesen száguldanak a számokon, aztán felcaplatok a másodikra. Utálom a lifteket. Közben megnézem a postaládákat, hátha érkezett valamink, de semmit nem találok, így üres kézzel lépek be az ajtón. Az előszobából nyílik a konyha és a nappali, egyedül utóbbi felől látok fényt, és hallom a tévében duruzsoló dorama zaját. Halkan vetem le a cipőmet, miközben a konyha bejárata felé akasztott órára pillantok. Éjjel fél tizenkettő. Reiki ilyenkor már aludni szokott. Vagy bealudt a felvett sorozat ismétlésén?
Felakasztom a kabátomat és a sálamat a fogasra, majd kissé lejjebb engedem a cipzárt Kazuki pulcsiján. Reikinek fel fog tűnni, és ha eddig nem sejtette volna, mégis merre jártam, akkor ezek után holtbiztosra tudni fogja. Amikor először érkeztem haza egy Kazukival töltött este után, nekem szegezte a kérdést, amit ilyenkor egy férfinak szoktak. Bordélyban voltam-e? Mondom, nem. Akkor love hotel? Majdnem. Kivel? Elmeséltem neki az egész sztorit, ő pedig csak annyit mondott, hogy legyek óvatos. Nem tudtam, mire utalt, így rákérdeztem. Reiki utána összehordta a világ legklisésebb marhaságait arról, hogy ilyenkor általában az egyik fél reménytelenül szerelmes lesz, megrontja a bandáink közti viszonyt, meg a többi ilyen csacskaság. Kinevettem.
Besettenkedek a nappaliba, és már élből látom, hogy valami nincs rendben. Reiki lehajtott fejjel ül a kanapén, és ha jól hallom, szipog. Egyből odasietek hozzá, nem törődve azzal, hogy akkora zajt csapok, mint egy rinocérosz, így mire odaérek mellé, már könnyes szemekkel bámul az arcomba. Hű. Hát erre tényleg nem számítottam.
– Lime?
Szemeiből ömlenek a könnyek, ahogy rám néz, kezei között egy telesírt zsebkendő, körülötte pedig még vagy húsz. Egyből leülök mellé, és a mellkasomra húzom a fejét. Mégis mi a franc baja lehet, ami miatt ennyire kikészült?
– Mondd, mi bánt! – nógatom, mire megered a nyelve.
– Kyounosuke – kezdi. – Koncert után mondtam neki, hogy menjünk el inni egyet, tudod, hátha feloldódik egy kis alkoholtól. Aztán elkezdtem vele flörtölni, de teljesen sügéren reagált, mint akinek fogalma sincs arról, hogy ha valaki megfogja a combját, és a vállára dönti a fejét, akkor legalább átkarolni kéne, vagy valami, nem pedig megkérdezni tőle, hogy rosszul érzi-e magát!
A történet végére már szaggatottan veszi a levegőt, és újból zokogni kezd. Sajnálom, azonban mégsem tudom teljesen támogatni ebben az egészben, ugyanis Kyounosuke bandatárs. Bandatárssal pedig nem járunk, ezt pont Reiki tudhatná a legjobban, mert pont ő volt az, aki ezzel legutóbb megjárta.
– Reiki… Engedd el. Ha nem megy, akkor ne erőltesd, vannak sokkal jobb pasik a városban, akik…
–… nem játszanak velünk egy bandában, blabla, tudom! – szipog, és elhúzódik tőlem. – Neked könnyű! Lefekszel párszor Kazukival, és máris minden szükségletednek eleget tettél. Nem vágysz rá, hogy megcsókoljon, magához öleljen és szeressen, mert neked, hangsúlyozom, neked ennyi bőven elég. Nekem nem elég, ha keresek valakit, aki alatt nyögdécselhetek! Akkor nem szakítottam volna Yukival, ha csak szexet akarnék.
Egy kicsit felcseszi az agyamat azzal, amit mond rólam, és kissé erélyesebben vágok vissza.
– Nekem sem elég, ha betömik a seggemet pár hetente, de több, mint a semmi. Tudnék ám neki örülni, talán még jobban is, mint te, ha pasim lenne, de sajnos nincs, és valószínűleg nem is lesz, hanem életem végéig szeretőket fogok magam köré gyűjteni, mert ha ők átbasznak, az legalább nem fáj annyira.
Reiki annyira meglepődik azon, amit mondok, hogy csak néz rám, és még sírni is elfelejt. Idegesen a hajamba túrok, majd a tévé felé fordulva elhelyezkedek a fotelen, és leállítom a doramát. Úgysem nézzük, akkor meg nem mindegy? Meg különben is jobban tudok Reikire figyelni, ha a mit tudom én, melyik hercegnő a sok közül nem vinnyog a háttérben.
– De Lime… Nem élhetsz úgy örökké, hogy nem bízol senkiben, csak Kazukiban, és abban, hogy napról napra ki tudja elégíteni, amit a tested akar!
Már vagy százszor lezongoráztuk ezeket a köröket. Idegesen kopogok az ujjammal a kanapé karfáján, ahogy újból Reikire pillantok. Változtatok a játék menetén.
– Lassan már Kazukiban sem bízhatok – jelentem ki az ajkaimba harapva.
– De miért?
Látom Reiki szemeiben a kíváncsiságot. Egészen idáig jó szeretőnek írtam le Kazukit, aki valamilyen csoda folytán ért abból, ha valaki azt mondja neki, hogy elég. Meg vagyok vele elégedve az ágyban, az ágyon kívül meg… Hát, tényleg nem tehet róla, hogy akkora gyökér, amekkora. Na, de, ami ma művelt…
– Leöntött boroskólával, ami gondolom, nem lep meg, hiszen voltak már más faszságai is. Aztán amikor eljöttem tőle, odajött bocsánatot kérni, és még meg is csókolt. Persze elengedtem, gondoltam, épp megszállta az ihlet, aztán azért ilyen, de amikor meglebegtettem előtte, hogy két hét múlva is csinálhatnánk, egyszerűen csak bólintott, és még mindig úgy nézett rám, olyan… Révetegen, vagy nem is tudom – próbálom kifejezni magamat, miközben a levegőben hadonászok a kezeimmel, illusztrálva a történéseket.
– Lime…
Reiki hangja olyan, mint aki épp valami konklúziót készül levonni a dolgokból, így kíváncsian nézek rá.
– Mondd! – buzdítom.
– Szerintem Kazuki beléd van esve.
– Meg a nagy lófaszt.

#GenKoi - Tizenegyedik fejezet

 Genki egyedül feküdt az ágyán. A temetésnek alig egy órája lett vége, és Koichinak megbeszélése volt a délután, így csak este tudott majd jönni. A férfi az elmúlt napokban igyekezett mindig mellette lenni, ám Genkivel ellentétben videókat is felvett néha odahaza, aki ennek ellenére mélységesen hálás volt Koichinak. Nélküle ki tudja, mi lett volna vele. Főzött rá, elmosogatott, és gyengéden noszogatta a fürdésre. Genki végtelenül hálás volt neki.
 Koichi mindig bíztatta. A temetés után az édesanyja mintha megkönnyebbült volna, és nem ejtett több könnyet, ahogy a nagyanyja sem. Genkinek erősnek kellett volna lennie. Egyedül gyenge volt, azonban Koichi megmutatta neki, hogy képes rá. A fenébe is, a párja nélkül sehol nem lett volna! Most, amikor Koichi nincs vele, kell tehetetlen bábúvá válnia?
 Felkelt az ágyáról, és kiment a konyhába. Zoknis talpa csattogott a hűvös konyhakövön, ahogy a mosogatóhoz lépve vizet engedett magának. Miután megitta, remegő kezekkel vette elő a kontaktlencséjét. Behelyezte a lencséket, a szobájába sietett, és átvette a temetésen viselt ruháit az egyik kedvenc szettjére, amit videózáshoz szokott felvenni: fekete belebújós pulóver és a szaggatott farmer, bár utóbbiból nem sok látszódott a felvételeken. Ezután a fürdőbe ment, a lábai sebesen szelték át a kis távolságot. Megfésülködött, és félénken a tükörképére mosolygott. Megcsinálja.
 Beállította a fényeket, a kamerát, leült az ágyára, majd elindította a felvételt.

 Sziasztok, itt Genki! 
 Az utóbbi hétben eléggé eltűntem. Meghalt a nagyapám, és nem viseltem valami jól a gyászt. Azonban valószínűleg még ennél is nehezebb lett volna feldolgoznom, ha nem lett volna velem valaki. A párom. Aki férfi. Szerettem volna őszinte lenni veletek, és elmondani, hogy biszexuális vagyok, ráadásul hiába a gyász, boldogabb, mint valaha. Ugyanis egy olyan személy mellett lehetek, aki mindig támogat, mindennél jobban szeret, én pedig viszont. Mintha csak valamelyik romantikus könyvbe csöppentem volna… Apropó, könyvek! Hamarosan érkezik az értékelés a Páratlan Smaragdról, addig is, rengeteg emlékezetes könyvet nektek! Sziasztok! 

Genki Könyves Sarka feltöltötte a következőt: Coming Out | Biszexuális vagyok - 30 másodperce

 Genki te mégis a mi a jó francot műveltél?! Kibaszott büszke vagyok rád, hallod? Legszívesebben téged és Koichit is megszorongatnálak, te ökör. <3 –Aryu 

 Genki döbbenten figyelte, ahogy Aryu üzenete mellé, amelyet a privát Twitterén kapott, a rendes fiókján egyre gyűlnek a retweetek a videójának linkjével, és a kis boríték mellett lévő szám is egyre nagyobbat mutat. Felpörgött a közösségi oldala, a YouTube, mindenhol bátorító szavakat olvasott, amelyek mellett eltörpültek a csúnya szurkálódások. Ő azonban egyelőre csak Aryuval törődött.

 Nem tudom, de… Jól esett. Majd holnap megbeszéljük a kondiban, oké? Elkísérhetsz megint, ha szeretnél. 

 Épp hogy csak elküldte Aryunak a választ, amikor csengettek. Türelmetlen csengetés volt ez, ő pedig egyből a kaputelefon felé eső részéhez ment. Amikor a füléhez emelte a kagylót, egy ismerős hang dobogtatta meg a szívét.
 – Genki, beengednél?
 Koichi hallhatóan egyszerre volt ideges és boldog, Genki pedig izgatottan nyitotta ki neki a lenti kaput, majd kinyitotta a saját ajtaját, és az ajtófélfának dőlve várta Koichi érkezését. Amikor a férfi feltűnt a folyosó végén, és meglátta Genkit, a léptei gyorsulni kezdtek, és köszönés nélkül tapadt az alacsonyabbik férfi ajkaira. Ez a csók más volt. Koichi szenvedélyesen, kissé talán türelmetlenül csókolta őt, azonban ez egyáltalán nem feszélyezte Genkit. Kissé ügyetlenül becsukta maguk után az ajtót, és a teljes lényét átadta a perzselő csóknak. Az ujjai valahogy betaláltak Koichi bő, fehér felsője alá, kitapintottak a selymes, puha bőrt, majd lassan lehúzták róla azt. Genkit meglepte önmaga vadsága, és megszakítva a csókot, hátralépett. A vádlija az ágyának ütközött. Észre sem vette, mikor jutottak be a szobájába.
 A szája kiszáradt, ahogy Koichi meztelen, sovány felsőtestére nézett, aztán gyorsan elfordította a tekintetét.
 – Én… Nem is tudom – motyogta.
 Pedig tudta. Szeretkezni akart Koichival, az övé lenni, érezni a férfi ujjait a meztelen bőrén.
 – Genki. Nem muszáj, ha nem állsz még készen rá.
 Koichi közelebb lépett hozzá, és lágyan megemelte az állát. Genki reszketegen sóhajtott, aztán mélyen a szemébe nézett.
 – Rendben van. Le akarok feküdni veled.
 Koichi bólintott, majd lassan ismét megcsókolta Genkit. Ez a csók ezúttal ismerős volt, és lágy. A férfi érezte, ahogy lassan lekerül róla a felső, Koichi pedig a paplanra döntötte őt. Belemosolygott a csókba. Már nem szégyellte a testét. Koichi ezután apró csókokat hintett a mellkasára, egészen a köldökén át, ahol megállt, és Genki hasára támasztva az állát, felnézett a férfira.
 – Gyönyörű vagy.
 Genki beleborzongott ebbe a két szóba, aztán hamarosan már kéjes borzongások futottak végig a testén, ahogy lassan Koichié lett. A lábait a férfi csípője köré fonta, az arcát pedig hol a másik nyakhajlatába temetve nyögdécselt, hol pedig Koichi szemébe nézve sóhajtotta a férfi nevét. Minden egyes pillanat tökéletes volt, mígnem egymás karjaiban utolérte őket a gyönyör.
 – Szeretlek.
 Genki felemelte a fejét Koichi mellkasáról, és a férfira nézett.
 – Én is szeretlek.
 A teste még mindig bizsergett, és hihetetlenül boldognak érezte magát. Sosem gondolta volna, hogy ez megtörténhet vele.
 – Mit szólnál, ha kibújna a szög a zsákból? – kérdezte Koichi, végigsimítva Genki lapockáin. – Megcsinálhatnánk a boyfriend taget. Aztán összeköltözhetnénk valamikor. Mit szólsz?
 Genki felkönyökölt az ágyon, és lenézett Koichira. Tetszett neki az ötlet. Végül is, ha összeköltöznek, akkor előbb-utóbb úgymond hibázhatnak, és a nézőik maguktól jönnének rá, hogy együtt vannak. Így azonban önként vállalhatják fel a kapcsolatukat, és akkor semmi gond nem adódna abból, ha egy-egy videójuk ugyanazon háttér előtt készülne el.
 – Rendben! – vágta rá csillogó szemekkel, és hagyta, hadd vonja őt Koichi egy újabb, hosszú csókba.

 Niiyama Koichi feltöltötte a következőt: Boyfriend Tag | #GenKoi - 10 perce

 – Sziasztok, Koichi vagyok, és itt van velem a párom, Genki! 
 – Sziasztok! 
 – Irtózatosan büszke voltam rá, amikor megcsinálta a saját coming out videóját, és úgy döntöttünk, hogy akkor felvállaljuk a kapcsolatunkat, és megcsináljuk a boyfriend taget. Az első öt kérdést nálam a másik ötöt Genkinél nézhetitek meg, akinek a csatornája lent van a leírásban. Kezdjük! Első: hogyan ismerkedtünk meg? 
 – Twitteren. Láttam Koichi coming out videóját, és tetszett, ahogy megszólította az embereket, ezért ráírtam. Aztán randizni kezdtünk. Második: hol volt az első randink? 
 – Elvittél abba a könyvesboltba, én meg a partnerüzletembe. Most is az a pulcsi van rajtad! 
 – Ne bökdöss!~ 
 – Harmadik: hol volt az első csókunk, és milyen volt?
 – Az ajtómban. Elhívtál vacsizni, majd átkaroltad a derekamat, és… Hát, megcsókoltál. 
 – Legszívesebben végig vigyorogtam volna! Elpirultál…
 – Mert visszaemlékeztem. Belebizseregtem. Negyedik: mi volt az első benyomásunk egymásról? 
 – Nagyon bizonytalan voltál, és gyönyörű. Azonnal megcsókoltalak volna. 
 – Hát. Te pink voltál. Meg magas. Gyönyörű. Szexi. Kedves. Megöleltél. 
 – Szeretlek. Ötödik: mikor ismertük meg egymás családját? 
 – Pár hete. Anyukád nagyon kedves…

 Genki épp Koichi vállának döntött fejjel figyelte a kommentáradatot, amit az első videó kiváltott, ugyanis a másodikat még jelenleg is együtt vágták Genki csatornájára, amikor megrezzent a telefonja. Kíváncsian emelte meg a készüléket, ami azt jelezte, hogy a privát Twitterén üzenetet kapott. Aryutól. És megint bekapcsolva hagyta a mobilnetet.
 – Mi az, gyönyörű?
 Genki hümmögött egyet Koichi kérdésére, aztán ahogy átfutotta a férfi sorait, és átérkezett a csatolt kép is, hitetlenül elröhögte magát.

 Asszem randin vagyok Setsunával. Ez még a te coming outodat is felülmúlja. :P -Aryu

 Genki vigyorogva mutatta meg Koichinak a képet, amin Aryu bandatársa épp puszit nyomott az énekes arcára.

#GenKoi - Tizedik fejezet

 Genki elszántan nézett fel az előttük magasodó hegyre, miközben Koichi a hatalmas táblán lévő térképet tanulmányozta. Amikor múlt héten a magasabbik férfi felvette a Genki szüleinél elköltött vacsora után, hogy elmehetnének kirándulni ketten, Genki azonnal beleegyezett. Azonban mihelyst meglátta, hogy az úti céljuk milyen magasra nyúlik, egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy biztosan akarja-e ezt. Aztán Koichi izgatott mosolya és csillogó tekintete minden kétségét eloszlatta. Legalább holnap nem kell elmennie a kondiba, ha most megvalósítják a tervüket, és felsétálnak a hegy csúcsára.
 – Szerintem – kezdte Koichi, miközben mutatóujja a térkép felett lebegett. – Válasszuk a piros utat! Egy forrás mellett is elhalad, ahol meg lehet tölteni a kulacsainkat.
 Genki közelebb lépett hozzá, és mivel rajtuk kívül más nemigen járt reggel fél kilenckor erre, ezért hagyta, hogy Koichi átkarolja a derekát. Belesimult a másik férfi ölelésébe, a fejét a vállának támasztotta, és a szemével végigkövette a piros csíkot. Annyira nem tűnt nehéznek az út, bár a látszat néha csalt.
 – Felőlem rendben van – egyezett bele Genki, majd megemelte az állát, így Koichi ajkai könnyedén az övéire találtak.
 Ezután megfogták egymás kezét, és megindultak a hegy aljáról felfelé kígyózó ösvények felé, ahol aztán a piros jelzés irányába sétáltak. Genki egy kicsivel közelebb bújt Koichihoz, ahogy beértek a fák közé, és úgy szemlélte az leveleikkel tarkított ösvényt, az azt szegélyező bokrokat. Elvarázsolta őt a természet, az agya pedig olyan szavak után kutatott, amelyekkel a könyvek szerzői az ilyen varázslatos jelenségeket körbeírták, ám csak keveset érzett méltónak a táj jellemzésére.
 – Elbűvölt? – suttogta a fülébe Koichi, mire Genki megborzongott, és nagyot nyelve bólintott.
 – Száz százalékig – motyogta.
 – Akkor jó helyre hoztalak – közölte Koichi, Genki pedig kénytelen volt egyetérteni. Csillogó szemekkel figyelte a bokrok leveleit, amint a lenge késő őszi szellő megrezegtette őket, hallgatta a susogást, amely olyan volt, mintha a növények beszédbe elegyedtek volna egymással, a lépteik ropogását a már megszáradt avaron. A madarak csiripelésének melódiája megnyugtatta, és melegséggel töltötte el őt. A randevújukat talán a varázslatos jelzővel tudta volna a leginkább körbeírni.
 Hamarosan vízcsobogást hallottak, Genki pedig izgatottan gyorsítani kezdett a léptein. Koichi ugyanígy tartotta vele a tempót, mígnem elérték a kis forrást. A víz pajkosan csobogott a kövecskék között, keresztül egy híd alatt, amelyen a deszkák halk nyikorgásával kísérve sétáltak át, hogy aztán a táblához érjenek, amely azt hirdette, hogy a víz iható. Genki egyből leguggolt, és bár a kulacsaik még nem ürültek ki teljesen, a két tenyere közé merte a hűvös, tiszta folyadékot, majd a szájához emelve belekortyolt. Felpillantott Koichira, aki mellette állt meg, és mosolyogva figyelte őt. Leguggolt Genki mellé, és ő is megkóstolta a forrás vizét.
 – Igyuk ki a kulacsból a maradékot, és töltsük után most, vagy majd visszafele? – kérdezte Koichi.
 Genki hümmögött egy párat mielőtt válaszolt volna. Belegondolt abba, mennyi van még a csúcsig, és lassan bólintott egyet. A térdeire támaszkodva felállt. Koichi is így tett.
 – Visszafelé. Nincs már annyi hátra. – vont vállat, majd hagyta, hogy a férfi megfogja a kezét.
 Hamarosan felértek a csúcsra, ahol padok várták őket, középütt pedig egy bronzdombormű magasodott ki, amely kicsinyítve ábrázolta a hegyet. A páros megindult az utóbbi felé. Amikor odaértek, Genki ujjai lágyan végigsimítottak a napsugaraktól meleg fémen, mígnem Koichi kezének ütköztek, aki a hegy lábát érintette meg épp. Egymásra mosolyogtak, majd Genki lassan Koichihoz hajolt, hogy megcsókolja őt. Az ujjaik lecsúsztak a domborműről, és egymás felsőibe markoltak, miközben a nyelveik lassú táncot jártak egymással. Genki gerincén forró hullámok kúsztak végig, ahogy igyekezett minél közelebb kerülni Koichihoz. A bensőséges pillanatot Genki telefonjának rezgése szakította félbe. A férfi zavartan, ködös tekintettel szakadt el Koichitól, és kapkodva vette fel a telefont. A kijelzőn az anyja neve szerepelt.
 – Haló, szia, anyu! – köszöntötte kipirult arccal a nőt. Koichi közben megértő mosollyal hátrébb lépett Genkitől, és figyelmét a domborműnek fordította.
 – Szervusz, kincsem!
 Genki vonásai komollyá váltak. Az anyja sírt.
 – Anyu, mi a baj?
 Genki hangja hallhatóan ideges volt, Koichi ugyanis egyből feléje fordult, és aggódva mérte végig a férfit, ugrásra készen, hogyha Genkivel bármi baj történne, egyből magához húzhassa.
 – A nagypapád… Jaj, Genki – A nő hangja remegett. – Annyira, de annyira sajnálom. Rosszul lett, és be kellett vinni a kórházba, de… Kincsem, ugye nem vagy egyedül?
 Genki hallotta a szavakat, azonban mintha egy külső burokból figyelte volna az eseményeket.
 – Szívrohama volt, és egyszerűen… Nem élte túl – szipogott az anyja, mielőtt újra zokogni kezdett volna.
 A férfi térde megroggyant, Koichi pedig egyből ugrott, és elkapta őt, mielőtt összerogyott volna.
 – Értem – suttogta rekedtes hangon a vonalba, mielőtt kinyomta volna. Aztán kitört belőle a zokogás. A teste megfeszült Koichi karjai között, aki szorosan tartotta őt, és miután egyenesbe segítette, a mellkasához húzta őt. Megnyugtató semmiségeket suttogott Genki fülébe, ám a sírás csak lassan kezdett csitulni. Közben néhány túrázó érkezett köréjük, akik furcsa, ferde szemmel méregették a jelenetet. Koichi nem törődött velük.
 – Genki, mi történt? – suttogta, mikor a férfi már csak hangtalanul sírt.
 – Nagyapa… Meghalt.
 Koichi vonásai megkeményedtek.
 – Hazaviszlek. És ma nálad alszom – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
 Genki bólintott, és hagyta, hogy Koichi levezesse őt a hegyről. Nem emlékezett az útra, arról, hogyan jutottak le, sem arra, hogyan szálltak be Koichi autójába, és mentek a lakására. Egyszer csak arra eszmélt, hogy az ágyában fekszik, a plafont bámulja, Koichi pedig az ágya szélén ülve a kezét simogatja.
 – Annyira sajnálom – suttogta a férfi.
 Genki csak megrázta a fejét. Nem tudta feldolgozni a hirtelen gyászt. A testét csupán üres porhüvelynek érezte, mintha a lelke kiszökött volna belőle odafent a hegyen. A hideget, amelyet maga körül érzékelt, egyedül Koichi ujjainak melege törte meg. Bárcsak Koichi az egész testét melegítette volna… De nem kérte meg rá. Legszívesebben eldobta volna a gátlásait, és szexért könyörgött volna, hogy elfelejtse azt, ami történt, még ha csak egy kis időre is. Viszont eszébe jutott, amit Koichival átélt az elmúlt alig egy hónap során. Nem hamarkodhatta el, így csak Koichira pislogott kisírt szemeivel, és odébb csúszott az ágyán.
 – Bújj mellém. Kérlek – nézett a férfira, aki szomorúan sóhajtott, majd azt tette, amit Genki kért. A hűvöst így is elűzte, bár Genki gondolatait nem teljesen sikerült, hiába rajzolt köröket, és különböző mintákat a szomorú férfi hasára.
 – Mindig melletted leszek, Gyönyörű – suttogta Koichi Genki fülébe. – Bármi történjék, és ha szükséged van rám – sóhajtott fel –, akkor csak hívj, és repülök.
 Genki szemeibe könnyek szöktek Koichi szavainak nyomán. Megfordult a férfi ölelésében, majd lehunyva a szemhéját, amely alól folytak a könnyei, megcsókolta Koichit. A párja viszonozta azt, és igyekezett abba a csókba mindent belesűríteni. Genki számíthatott rá.