Látogatás

 A kórterem fehér csendjét a betegek egyenletes szuszogása töltötte be. Az ajtó felőli, jobb szélső ágyon egy világosbarna hajú férfi feküdt, szemei csukva, bal karjának vénájából egy cső vezetett az ágy mellett álló infúziós tasakig. Bár nem volt életveszélyben, jobb kezét mégis egy, a mellette lévő széken ülő másik férfi fogta, akinek lilás tincsei egészen a válláig értek. Külsője zilált volt, láthatólag napok óta nem aludt rendesen, szemei alatt mély táskák ültek, amelyeket semmi kedve nem volt elfedni. Minek, ha egy közeli ismerőse sem látja őt?
 Mélyet sóhajtott, majd a plafon felé fordítva az alvó férfi tenyerét, hüvelykujjával körözni kezdett a sima bőrön. Bár bőrkeményedésekre számított, azok csak az ujjbegyeken ütköztek ki a rendületlen basszusgitározás következtében. Igencsak magasztalta a másik férfi szorgalmát és kitartását. Ez is egyike volt azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket annyira szeretett benne.
 – Daisuke – suttogta maga elé, ám az alvó beteg arca meg se rezzent, így zavartalanul folytatta. – Szeretlek. És gyógyulj meg, kérlek, mert mihamarabb szeretném újra elmondani neked. Kíváncsi vagyok a te érzéseidre is, még akkor is, ha nem törnek feljebb a barátságnál, mert fontos vagy. A legcsodálatosabb, de egyben legszörnyűbb dolog az életemben.
 Csókot lehelt a puha kézfejre, majd felállt, és kisétált a kórteremből.