#GenKoi - Nyolcadik fejezet

 Aryu csípőre tett kézzel mustrálta a Genki ágyára szórt ingek hadát. Már lassan két perce állt így, amikor végül megfordult, és a kanapén ülő barátjára nézett. A homlokán kisimultak a ráncok, majd elmosolyodott.
 – Válassz te! – lépett arrébb Aryu, hogy aztán Genki felállva a kanapéról, kiválaszthasson egy fekete inget. Azért lőtt egy bizonytalan pillantást Aryu irányába, mielőtt felvette volna, és feljebb húzta a csípőjén a bő farmerét.
 – Rendben lesz ez így? – kérdezte, barátja pedig magabiztosan bólintott egyet.
 – Tökéletes! Ott is alszotok akkor?
 Genki helyeslően hümmögött egyet, tekintete a hátizsákjára esett, amelyben a pizsamája, egy váltóruha és néhány tisztálkodási szer lapult. Koichi szülei Saitamában laktak, ami egy közel háromnegyedórás vonatutat jelentett a Shonan-Shinjuku vonalon, ráadásul egy kellemes húszperces sétával is kalkulálhattak a Minami-Ikebukuro és az állomás között, plusz ugyanennyi ideig tartott elérni a saitamai állomástól Koichi szüleinek házáig. Nem csoda, ha úgy döntöttek, inkább ott alszanak.
 Persze Koichi megint eléje jött, aminek Genki roppantul örült, ugyanis nem kellett egyedül az állomásra gyalogolnia. Aryu szívesen elkísérte volna, azonban ma este neki is programja volt, mégpedig egy könnyed kis ivászat a bandájával, így amikor lesétáltak a társasház bejárata elé, odaterelte Genkit Koichihoz, majd játékosan vállba veregette a barátját:
 – Csak nehogy te legyél a vacsora! – kacsintott, azzal egy huszáros lendületet véve elsétált. Genki arca egyből lángba borult, és próbált nem Koichira nézni, aki egy idővel megelégelte a dolgot, így átkarolta a férfi derekát, hogy közelebb húzva magához, megcsókolhassa őt.
 – Indulnunk kéne, mielőtt még lekéssük a vonatot – suttogta Genki ajkaira. – Anyu tempurát csinál nekünk, remélem, szereted – tette hozzá, miközben távolabb húzódott a férfitól, aki a csóktól kissé mámorosan pislogott rá.
 – Igen, szeretem – helyeselt, és megindultak az állomás felé. – Biztos, hogy rendben van ez így?
 Koichi felsóhajtott.
 – Genki, már megbeszéltük Twitteren is, de akkor most is elmondom neked, hogy nem, abszolút nem gond, hogy még nem vagyunk egy pár, oké? Nem siettetlek semmiben – mosolygott.
 Genki lehajtott fejjel bólintott egyet. Időközben az érzései Koichi iránt nem csak, hogy megerősödtek, hanem szilárddá is váltak, de egyelőre úgy döntött, nem vallja még be őket. A megfelelő pillanatra várt, amikor Koichi szemébe nézhet, és kimondhatja, hogy szerelmes belé.
 Ahogy közeledtek az állomáshoz, lépten-nyomon egyre több ember lett körülöttük, mígnem Genki tekintete a földhöz tapadt, a légzése pedig hallhatóan felgyorsult. Koichi egyből felfigyelt arra, hogy valami nincs rendben, és kihasználva a tömeget, megfogta Genki kezét.
 – Majd én vigyázok rád, csak ne engedj el – szólt oda Koichi a férfinak, majd mikor megérezte az erős szorítást a kézfején, megkönnyebbülten húzta el magukat a vonatig. Szokás szerint ott is rengetegen voltak, Genki szorítása pedig lassan csontropogtatóvá vált. Koichi idegesen pillantott a rengeteg, néma csendben álldogáló, faarcú emberre, majd minden mindegy alapon a mellkasára húzta a férfi fejét, és átölelte őt. Néhány körülöttük állónak megrándult a szája sarka, ám pár megvető pillantáson kívül mást nemigen kaptak. Koichit nem is érdekelték a negatív reakciók, ehelyett Genki sebesen pulzáló szívverésére figyelt. Fél kézzel a feje felett lógó kapaszkodót fogta, míg a másikkal a férfi hátát simogatta.
 Mikor végre leszálltak Saitamában, és elhagyták az ottani állomás forgatagát, Genki halkan megszólalt:
 – Köszönöm.
 Aztán mindkettejük legnagyobb meglepetésére, megfogta Koichi kezét.
 – Semmiség – mosolyodott el Koichi. – De akkor este át kell beszélnünk, hogy melyik vonattal menjünk vissza. Bár a fél hetes Saikyon kívül más lehetőségünk nincs, hacsak nem akarsz az öt óránál kellemetlenebb időpontban felkelni.
 – Jó lesz az úgy szerintem – egyezett bele Genki. – Hogyhogy elköltöztél innen? – tette fel a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, hogy megtudta, milyen messzire jönnek. Persze, nem ritka, hogy a fiatalok minél közelebb akarnak lenni Tokió szívéhez, de itt is teljesen rendben voltak az életkörülmények.
 – Kalandvágy – révedt el Koichi tekintete a házfalak között. – Meg akartam mutatni anyuéknak, hogy képes vagyok nélkülük is boldogulni egy olyan nagyvárosban, mint Tokió. Sikerült. Most pedig végre hazaviszem hozzájuk a főváros leggyönyörűbb férfiját – kacsintott Genkire, aki zavarát leplezve, gúnyolódni kezdett.
 – Magadat – jegyezte meg, mire Koichi nevetve oldalba bökte.
 – Anyu nagyon lelkesnek tűnt a telefonban, amikor mondtam, hogy elhozlak hozzájuk – folytatta Koichi. – Ne lepődj meg, ha téged is megölel. Hozzám hasonlóan közvetlen, így tradicionális bemutatkozásra se számíts. Apu majd később jön meg a munkából, de fél nyolcra már otthon lesz.
 Genki folyamatosan bólogatott az elhangzottakra, mígnem megálltak egy alacsony, egyszintes családi ház előtt. Itt aztán hirtelen rátört a pánik, és nem akart a bejárati ajtó irányába mozdulni. Az a kevéske magabiztossága is elpárolgott a semmibe, így csak meredt a bejáratra.
 – Genki.
 Koichi szembefordította magával a férfit, és mélyen a szemébe nézett.
 – Nyugi.
 Koichi ajkai könnyedén találtak rá Genki szájára, majd mintegy nyugtatásképp, lágyan csókolni kezdte az alacsonyabbikat. Aztán mikor Genki végre reagált volna a csókra, Koichi elhúzódott, és mosolyogva az ajtóhoz sétáltak. Megnyomta a csengőt. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és egy magas, vékony asszonyság mosolygó arca fogadta őket.
 Koichi anyukája beljebb terelte a két férfit, majd előbb Koichit ölelgette meg jó alaposan, aztán Genki vállaira tette a kezét, és tanulmányozni kezdte a vele körülbelül egy magas jövevényt.
 – Ko-channak nagyon jó ízlése van – töprengett el a nő, aztán megszorongatva Genkit is, a nappaliba terelte a párost. Leültette őket a kanapéra, majd elhelyezkedett velük szemben, és bizalmasan előre hajolva alaposan megnézte magának a két férfit. Homlokán összefutottak a ráncok.
 – Nem hiszem el, hogy idősebb vagy Ko-channál – motyogta maga elé alig hallhatóan a nő.
 – Jaj, anya – nevetett Koichi. – Az a három év nem olyan nagydolog.
 Az asszony csak legyintett, majd megpróbált beszélgetést kezdeményezni Genkivel, ami végül Koichi segítségével sikerült is neki. A szőke férfi fokozatosan megnyílt Koichi édesanyjának, ám voltak olyan kérdések, amikor csak feszülten meredt maga elé. Ezek szerint még mindig volt benne egy kis távolságtartás. Koichi nem hibáztatta érte, így is örült, amiért Genki jól kijött az édesanyjával.
 Amikor később megérkezett az apja, a még nála is magasabb férfi csak pár kérdést tett fel Genkinek, utána pedig egyből leültek vacsorázni. Édesanyja tempurája szokás szerint ínycsiklandozó volt, és láthatólag Genkinek is ízlett az étel. Evés után még egy keveset beszélgettek, aztán Koichi látva Genki fáradt tekintetét, elnézést kérően a szüleire nézett.
 – Elmegyünk aludni, oké? – mondta, miközben az asztal alatt összefűzte az ujjait Genkiéivel. A szülei elmosolyodtak, majd az apja bólintott egyet, így Koichi felhúzta az álmosan pislogó férfit, és megindult vele a régi szobája felé.
 – Izgultál tegnap este? – kérdezte, ahogy belökte az ajtót.
 – Kicsit – mormogta Genki, és körülnézett Koichi szobájában. A falak hófehérek voltak, néhol egy-egy fekete tollal készített firka törte meg egyhangúságukat, az íróasztal alacsony, egy iskolás gyereknek azonban tökéletes méret, míg az ágy lehetetlenül keskeny volt. Genki kérdőn pillantott Koichira.
 – Megoldjuk – mosolygott a férfi, majd leült az ágyára, és megpaskolta a combját. Genki odasétált, és bizonytalanul Koichi ölébe ült. A magasabbik összedöntötte a homlokukat.
 – Hogy tetszenek anyuék? – kérdezte, mire Genki vállat vont.
 – Szimpatikusak. Kedves szüleid vannak – mondta, miközben próbálta leküzdeni a késztetést, hogy megcsókolja Koichit.
 – Akkor ezek szerint szívesen jönnél még velem máskor is? Persze, ha lesz máskor – pillantott félre a rózsaszín hajú férfi.
 – Lesz – erősítette meg Genki, aztán összeszedve minden bátorságát, előrébb csúszott Koichi ölében.
 – Szeretlek, Koichi.
 Az alatta lévő férfinek tágra nyíltak a szemei, majd lassacskán mosolyra húzódott a szája.
 – Szeretlek, Genki – suttogta. – Már azt hittem, sosem mondod ki.
 Ekkor összeért az ajkuk, és egy hosszú csókkal pecsételték meg az imént kimondott szavakat.