#GenKoi - Hatodik fejezet

Szóval kicsókolta belőled még a lelket is. Ezek után ne mondd azt, hogy nem vagy jó pasi, mert pofán csaplak. Fix kimostad a pulcsit, mikor hazaértél, tegnap megszáradt, ma meg már abban ülsz. Ugye? 

Genki nevetve olvasta Aryu reakcióját a randiról írt tömör összefoglalóra. Persze nem részletezte a csókot, meg úgy magát a délutánt is csak két mondatban foglalta össze, de a régi barátságok ezzel jártak. Már túl jól ismerték egymást.

Valami olyasmi. Holnap pedig együtt vacsorázunk, de csak valami kisebb, kevésbé komolyabb helyen. Tudod, hogy nem bírom a puccos éttermeket, meg a tömeget. Kiderült, hogy Koichi sem rajong értük annyira. 

Közben újabb üzenete érkezett, és mosolyogva kattintott át Aryu ablakából Koichiéba.

Befejeztem a videó vágást, közben pedig gondolkodtam. Rámenhez mit szólnál holnap? Szereted? Ha igen, csípősen vagy kevésbé csípősen?

 Genki egyből pötyögni kezdte a választ, ujjai sebesen száguldottak a billentyűzeten.

 Szeretem, igen, és kevésbé csípősen. A nagyon csípős, forró, vagy túl hideg dolgoktól mindig megered az orrom, így azokat igyekszem kerülni. Pláne egy randin. Gondolom, nem értékelnéd, ha az arcodba szipognék. 

 Kvázi egyszerre érkezett meg Aryu és Koichi válasza, ám Genki inkább utóbbiét reagálta le előbb. Persze nem tervezte elhanyagolni a barátját, de teljesen bele volt habarodva Koichiba. És az a csók! Úgy érezte, ő is kezd beleszeretni a másikba, amit egyáltalán nem bánt.

 Velem is pontosan ez van. Tök romantikus lenne együtt szipogni. Azt mondják, az ilyesféle helyzetek összehozzák az embereket.

 Nem csókolhatsz meg, ha taknyos lesz az orrod! 

 Genki vigyorogva kattintott át Aryuhoz.

 Jaj, mennyi közös van bennetek, egyem a szíveteket. A végén még össze is házasodtok majd, nem? De nem lehet érvényes, ha nem én leszek a tanú, hallod? Na, lépek próbára, hali. 

 Kicsit előreszaladtál, nem? Már lassan azt is kitalálod, melyik idősek otthonába vonulok be vele. Adj bele mindent a próbán! 

 Genki hevesen dobogó szívvel nézte meg Koichi új üzenetét, miközben magában igencsak jól szórakozott Aryu képzelgésein. A férfi hajlamos volt néha túlzásokba esni, és szívni mások vérét, ám egyszerűen nem lehetett haragudni rá.

 Szóval, ha majd náthás leszek, akkor csóktilalom van? Ki fogjuk bírni? 

 Nem hinném. 

 Másnap rendkívül zsibbadtan ébredt. Szinte az egész éjszakát átbeszélték Koichival, és a rámenektől kezdve egészen egymás videóiig, mindent kitárgyaltak, ám amikor végül nagy nehezen elköszöntek, még mindig úgy tűnt, hogy akadna téma bőven. De ma végre ismét találkozhattak, ráadásul Koichi újabb csókokat ígért neki. Állítása szerint alig bírt betelni Genki ajkaival, és azzal heccelte a férfit, hogy előbb-utóbb függővé fog válni. Ilyet se mondtak még neki soha, ezért lassacskán azon kapta magát, miszerint kicsivel több az önbizalma, mint eddig.
 Ez olyan aprócska dolgokban nyilvánult meg, mint például reggel kézmosás közben nem a kézfejére folyó vízsugarat, hanem a tükörképét figyelte, agya pedig nem kutatott a hibák után. Egyszerűen csak megállapította, hogy jó lenne megfésülködni, ám odáig már nem jutott el, hogy kritizálja magát. Koichi az első randin megmutatta neki, mennyire gyönyörűnek is tartja, másnak pedig nem is igazán akart megfelelni.
 Miután tegnap este lefekvés előtt sikeresen befejezte a Rubint vége a kezdet második részét, a Ragyogó Zafírt, reggeli után kamera elé ült. Mivel már csak egy kötet volt hátra a trilógiából, ezért úgy döntött, körülnéz az e-mailek között, hátha talál újabb ajánlatokat. És bingó! Egy másik kiadó kereste fel, akikkel már vagy fél éve nem levelezett, és ismét egy fantasy trilógiát ajánlottak neki. Szinte vakon gépelte be a válaszlevelet, amelyben elfogadta a könyveket.
 Mire elérkezett az este hat óra, amikorra a találkozót beszélték Genki lakása előtt, a férfi már jócskán felélte a Páratlan Smaragd fejezeteinek nagy részét. Pedig nem kellett volna ennyire sietnie, hiszen a következő recenziós csomagjáig még három nap volt hátra, de nem ritkán esett meg vele, hogy egy világ ennyire magába szippantotta.
 Amikor kilépett a kapun, Koichi már a társasház falának dőlve várt rá, raszta haját ezúttal kontyba tekerte, csak néhány tincs lógott szabadon az arcánál, és a cipőjének az orrát tanulmányozta. Genki ábrándosan elmosolyodott. Vacsorázni fog ezzel a férfival.
 – Hello – kapta fel ekkor a fejét Koichi, és megindult Genki felé. Amikor egymással szemben álltak, lehajolt, és gyors csókot nyomott a férfi ajkaira, aki nem érte be ennyivel, így átkarolta Koichi nyakát, hogy ezúttal egy kicsit elidőzhessenek egymás szájának feltérképezésével.
 – És ha most folyna az orrom? – motyogta Koichi, miután pihegve összedöntötték a homlokukat, mutatóujjával pedig finoman végig simított Genki állkapcsán.
 – Nem érdekelne – mondta Genki, aztán nyelt egy aprót, mielőtt kimondta volna azt a szót, amiért ennyi időt töltöttek a bejáratnál.
 – Hiányoztál.
 Koichi elmosolyodott, és egy lágy puszit nyomott a férfi homlokára.
 – Te is nekem.
 Szemtől szemben mégis csak más volt, mint monitoron keresztül. Genki nem ellenkezett, amikor Koichi összefűzte az ujjaikat, és úgy indultak meg a néptelen utcák labirintusában. Az eldugott kis rámenesig így sétáltak, miközben csak úgy ömlött belőlük a szó. Nevetgéltek régi, gyerekkori csínyeken, meséltek kicsit a barátaikról – Genkit valamiért nem lepte meg, hogy Koichinak rengeteg barátja van –, és természetesen előkerültek az iskolai anekdoták is.
 – Angol óránk volt, gondolhatod, mindenki imádta – kezdte Koichi –, és épp fordítanunk kellett. Az volt a mondat, hogy She moved to England. Haladó csoport voltunk, nyelvvizsgára készültünk, szóval senkinek sem kottyant meg a dolog, kivéve Seijinek. Aki ügyesen benyögte, hogy Amerikába költözött – kacagta el magát Koichi az emlék hatására, Genki pedig vele együtt nevetett.
 – Mi matekból voltunk úgy, hogy senkit nem érdekeltek a vizsgák, az érettségi, elbolondoztuk az egészet, ennek ellenére volt hozzá eszünk, senki nem bukott meg. Egyik gyerek dolgozat előtt megkérdezte a tanárt, hogy levon-e pontot azért, ha véletlenül rontja el. A tanár ugye azt mondta, hogy igen, mire a gyerek így: és direkt rontom el, akkor véletlenül vonja le.
 – Jesszusom – törölgette a nevetéstől könnyes szemét Koichi. – Nektek is voltak akkor nagy sztorijaitok!
 Jókedvűen léptek be a rámeneshez, ahol egy eldugott kis asztalnál foglaltak helyet. Rajtuk kívül csak a helyiség túloldalán üldögélő, egy fikusz által gondosan kitakart ötfős diákcsapat nevetgélt, ezért minden feltétel adott volt egy kellemes randihoz. A légkör azonnal bensőségesebb lett, ahogy leültek, és pár perccel később leadták a rendelésüket. Már nem nevettek, hanem egymástól alig egy lélegzetnyire lévő ujjbegyeiket figyelték. Egy apró kis mozdulat, és máris újból egymás kezét foghatták volna.
 Koichi kérdőn pillantott Genkire, aki egy óvatos, apró biccentéssel adott neki engedélyt. Ujjaik lassan kulcsolódtak össze a tölgyfaasztal kemény, hűvös felületén.
 – Koichi…
 Genki kissé idegesen pillantott körbe, ellenőrizve, hogy senki sem látja őket, ám Koichi ekkor előrébb hajolt, és halkan magyarázni kezdett.
 – Nem csak azért hoztalak ide, mert isteni a rámen – mosolyodott el –, hanem mert a nagyon ritka helyek egyike, ahol bármilyen nemű is legyen a párod, nyíltan foghatod a kezét, nem ítélnek el érte. A felszolgálók csak azokra szólnak rá, akik nagyon nyalják egymást, de ez mindenkire érvényes.
 A férfi elmosolyodott, és hüvelykjével megsimította Genki tenyerét.
 – Megnyugodhatsz. Minden rendben van.
 Amikor a felszolgálólány feltűnt, kezében a két gőzölgő tállal, Genki keze aprót rándult Koichi ujjai között, ám mikor a nő biztatóan rámosolygott, elejtette az aggodalmait.
 – Hozhatok még valamit az uraknak? – hajolt meg illedelmesen, mire Koichi udvariasan visszautasította az ajánlatot, és megköszönték az ételt. Csendben falatoztak, ám a kezük továbbra is ott pihent egymáson, ahogy Genki szerint jó is volt.
 Nem sokkal később már újfent kéz a kézben sétáltak vissza a társasház felé, a férfi szíve pedig összefacsarodott, amikor egymással szemben megálltak a bejáratnál. Tekintetével könyörgően ostromolta Koichit, ám hogy mit akart, azt ő sem tudta pontosan.
 – Mit szeretnél? – simított végig elgondolkozva Genki ajkain Koichi. A férfiból önkéntelen bukott ki a kérés.
 – Maradj velem!
 A magasabb férfi beharapta az alsó ajkát.
 – Biztos vagy te ebben…?
 Genki bólintott, szemei kétségbeesetten villantak.
 – Nem akarok még lefeküdni veled! Csak… Aludhatnál itt, ha nem gond neked – motyogta, miközben lehajtotta a fejét. Annyira kínos volt!
 – Hidd el, mindennél jobban szeretném, de nincs nálam váltóruha, és nem egészen ugyanaz a méret vagyunk… De legközelebb feltétlenül élnék az ajánlatoddal, jó? Mit szólsz hozzá? – mosolygott Koichi, hangjába cseppnyi bánat vegyült, amiért csalódást kellett okoznia Genkinek.
 – Oké – bólintott a férfi, aztán hagyta, hadd melengesse őt át Koichi hosszú, végtelennek tűnő csókja, amely ezúttal minden eddigit felülmúlt.
 – Két nap múlva? – mormolta Koichi Genki fülébe.
 – Két nap múlva.