Kirándulás

 A piros kocsi kerekei csikorogtak, ahogy lefékezett az apró kavicsokkal felszórt parkolóban. Csak ez az egy jármű állt ott, lévén reggel fél nyolc, ilyenkor pedig a kirándulást tervező családok még otthon keltegették a gyerekeket. Csend, béke és nyugalom – az autóban ülő két férfinek erre már régóta égető szüksége volt.
 A motor elcsendesült, majd a páros szinte egyszerre nyitotta ki az ajtókat, és lépett a kavicsos terepre. A csomagtartóhoz sétáltak, miközben úgy tűnt, hogy mozdulataik továbbra is teljes tükörképei egymásnak, ám ez most megtörni látszott. A magasabb, fekete sapkát viselő megigazította csíkos pulcsijának ujját, majd zavart mozdulattal feljebb tolta az orrán feketekeretes szemüvegét. Az alig pár centivel kisebb, ezüsthajú férfi ekkor lágy mosolyra húzta ajkait, és közelebb lépett a másikhoz. Fejét feljebb emelte, ajkai pedig egyből megtalálták a magasabbéit, aki egy gyors mozdulattal karolta át a derekát, és húzta még közelebb magához, miközben elmélyítette a csókot.
 – Nem szoktál te nyilvános helyen ennyit kockáztatni, Gen-kun – motyogta a sapkás a férfi ajkaira, mire amaz lazán megrántotta a vállát, és kibontakozva az ölelésből, felnyitotta a csomagtartót.
 – Korán van – emelte ki az ott lévő két apró hátizsákot, majd az egyiket a beletörődően mosolygó sapkásnak dobta. – Meg különben is, Koichi, azt mondtad, hogy ez egy randi. A randevúkon pedig szokás csókolózni.
 – Igen, ez kétségkívül egy randi – bújt bele a hátizsákba Koichi, aztán Genkihez lépett, és belepuszilt a selymes, ezüstszín hajba. A férfi röhögve tolta el magától.
 – Gyomorforgatóan romantikus vagy, tudod-e? – bokszolt bele gyengéden Koichi mellkasába, majd bezárta a csomagtartót, és mustrálni kezdte a tőlük alig pár méterre kezdődő erdőt. A sűrű fák lombja fölött büszkén feszített úticéljuk; a kilátó. Genki fájdalmasan felnyögött, ahogy fejben kikalkulálta az út lehetséges hosszát. Minimum egy órára lehetett az a nyüves famonstrum, és bár szeretett gyalogolni, valahogy túl soknak hatott neki reggel fél nyolckor megküzdeni az erdei utakkal. Ám Koichival már több hete megbeszélték, hogy amikor melegebb lesz az idő, eljönnek ide kirándulni egyet. A férfi már az erdő szélénél toporgott, láthatóan rá várt, így végül lassú, kimért léptekkel megindult felé, csakhogy idegesítse őt egy picit. Szerette nézni Koichi szenvedő, ideges arckifejezését, amely egy durcás ötévesre emlékeztette.
 – Kézen fogva foglak felhúzni oda – fenyegette meg Genkit, mire a férfi elvigyorodott, és egyből visszavágott.
 – Ez egy randi. Szóval csak nyugodtan.
 Erre Koichi összefonta maga előtt a karjait, és látszólag sértődötten megindult az erdei úton. Genki magában jót kuncogott a másikon. Szerette cukkolni őt, a másik gyerekes énje pedig egyből belement a komolytalan játékba. Jól szórakoztak ilyenkor együtt, na, nem mintha máskor olyan harapós lett volna a kapcsolatuk. Inkább amolyan ártatlan tréfálkozás volt ez köztük, amely végül mindig édes engeszteléssel végződött, ám ennek ellenére Genki sokszor érezte úgy, hogy inkább Koichi csitítja őt, mint fordítva. Bár ezt egy cseppet sem bánta.
 – Na – kapta el incselkedve Koichi könyökét, amikor mellé ért, majd a vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Remélte, hogy nem fog elesni egy nagyobb kavicsban vagy egy letört ágacskában, hogy aztán magával rántsa a másikat. Valamiért túlságosan nagy árnak találta volna ezért a pillanatért.
 – El fogsz esni – találta ki a gondolatait Koichi, majd egy beletörődő sóhaj kíséretében megfogta Genki kezét, aki erre egyből elvigyorodott, és kinyitotta a szemét. Nem hitt a tökéletes randevúkban, így a tökéletes kapcsolatokban sem, ezért döbbentette meg, hogy szinte alig akadt köztük vitatéma vagy olyan esemény, amely súrlódásra adott volna okot. Meglepte Koichi türelme és kitartása. Amikor a múlt árnyai újfent kísérteni kezdték, a férfi nem hagyta őt ismét elsüllyedni a kétségbeesés és önmarcangolás mocsarjában. Feltételek nélkül szerette őt, ezért pedig Genki rendkívül hálás volt.
 Lassan, már-már andalogva haladtak az úton, amikor végre felsejlett előttük a kilátó lábának alja. A fák sűrű, tompazöld lombjától szinte alig láttak valamit a tetejéből, Koichi mégis aprót szorított Genki kezén, mielőtt elengedte volna őt. Az alacsonyabb férfi kíváncsian nézett a másikra, aki látszólag izgatottan mérte végig a faszerkezet látható részeit, aztán hirtelen Genkihez fordult.
 – Verseny a tetejéig – vigyorgott, azzal futásnak eredt a kavicsos úton. Genki megcsóválta a fejét, ám ő inkább csak gyorsított a léptein, mintsem futott volna. Azért így is kikészítette a domb, amelyet idáig megmásztak, ezért amikor a kilátó aljához ért, már tudta, hogy Koichi majd megveszik odafent a türelmetlenségtől. A másik férfinek rengeteg energiája volt.
 A réginek tűnő falépcső egyből megnyikordult alatta, ahogy fellépett az első fokra, és bár nem volt szokása, mégis megkapaszkodott a korlátban. Nyelt egyet, majd bizonytalan haladt tovább felfelé. Amikor már látta a fenti padlódeszkákat, ám Koichi sehol sem volt, rögtön tudta, hogy a másik valami meglepetést tervez neki, amelyet akár jól el is ronthatott volna azzal, ha alaposabban körbe néz, de nem tette, hanem anélkül, hogy a háta mögé nézett volna, megtette az utolsó lépéseket.
 Még mindig semmi – állapította meg, majd előrébb sétált, egészen a korlátig. Kikémlelt a tájra, és önkéntelen mosolyra húzta a száját. A közeli kisváros mesebelien aprónak tűnt innen nézve. A narancssárgán fénylő háztetők csillogtak a felkelő nap fényében, az egyik busz kerekének csikorgása pedig egészen idáig elhallatszódott.
 Ekkor két kar ölelte át hátulról, egy test simult az övéhez, a gerincének préselve a hátizsákot, ám nem törődött vele, ahogy megérezte a nyakán azt az édes nyelvet, amelyet már lassan testének minden porcikája jól ismert. Felsóhajtott, és mielőtt elvesztette volna az irányítást saját maga felett, megfordult, hogy szembe nézzen Koichival. A férfi, mintha csak erre várt volna, szenvedélyes csókba vonta őt, és Genki egyből elkönyvelte magában a tényt: élete legcsodálatosabb kirándulásán vett részt.
 – Köszönöm – lehelte Koichi ajkaira.