#GenKoi - Kilencedik fejezet

 Közel egy hét telt el azóta, hogy Koichi szüleinél töltötték az estét, és kimondták, hogy egy párt alkotnak. Genki néha még mindig alig hitte el, hogy ez a valóság volt, amelyben élt, és nem csak egy illúzió. Tényleg Koichi párja volt, és lassan minden délután félretették a videózással kapcsolatos teendőiket, hogy elmehessenek együtt sétálgatni a városban.
 Genki persze nem győzte hallgatni Aryu folyamatos locsogását, amikor a férfi épp a mai sétája előtt pár perccel hívta fel őt telefonon. Igencsak sietős volt a dolga, így kihangosította a barátját, és közben futólag elejtette, hogy mióta ténylegesen járnak, délelőtt és este olvas, meg videózik, ugyanis a délutánokat meghagyták egymásnak Koichival. Aryu azonnal harapott a témára, és egészen vonalbontásig ecsetelte, milyen büszke Genkire, amiért sikerült elmondania Koichinak, hogy szerelmes belé. De azért még feltette az aduász kérdést is: Genki mikor mondja el mindezt odahaza?
 Így eshetett meg az is, hogy a férfi állandóan elmerengett séta közben, és ha Koichi nem húzza félre, még egy villanyoszlop is majdnem elkaszálta volna őt. Hamarosan már egy aggódó barna szempár fürkészte őt meglehetősen közelről, és csak nagy nehezen sikerült leküzdenie a késztetést, hogy a nem valami forgalmas utca közepén megcsókolja Koichit.
 – Csúnya kis gondolatok kergethetik egymást odabent – bökött a rózsaszín hajú férfi Genki homlokára a mutatóujjával, szemöldökei kérdőn megemelkedtek. – Na, bökd ki, mielőtt tényleg nekimész egy villanyoszlopnak!
 Genki tekintete a talajra villant, majd ismét Koichi szemébe nézett.
 – Szívesen bemutatnálak én is odahaza, csak… Anyuék ugye nem tudják, hogy biszex vagyok. De mivel nem laknak nagyon messze, ezért szombaton esetleg, ha ők is belemennek, átmegyünk vacsira? És akkor egyszerre mondanám el, hogy érdekelnek a férfiak is, meg hogy veled járok – javasolta, miközben megindultak a járdán.
 – Felőlem rendben van – vont vállat Koichi. – Mesélsz kicsit a családodról?
 – Hát, van anyu meg a nagyiék. Ennyi – mosolyodott el keserűen Genki.
 – Apukád..? – kérdezte óvatosan Koichi, mire a férfi legyintett egyet.
 – Anya terhes lett velem, mire lelépett. Nem érdekelte, hogy gyereke lesz.
 Genki kezei ökölbe szorultak a teste mellett, ahogy beszélt. Mindig is haragudott emiatt az apjára. Az ismeretlen férfi összetörte édesanyja szívét, és megfosztotta Genkit attól, hogy bárkit is apának hívhasson. A nagyapja természetesen valamelyest betöltötte az űrt, de az nem volt ugyanaz. Már hogy is lehetett volna!
 Óvatosan pillantott rá Koichira, aki épp őt nézte, így mikor a tekintetük találkozott, Genki nem törődött a túloldalon siető hátizsákos lánnyal, sem a mellettük elhaladó autóval, lehúzta magához Koichit, és megcsókolta.
 – Szeretlek – suttogta a férfi ajkaira, majd elengedte őt, és sietősen tovább indult.
 – Genki – szólt utána Koichi, aki még mindig ugyanott állt, ahol az előbb csókolóztak. Mosolygott.
 – Szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád.
 Genki megtorpant, majd óvatosan hátrafordult.
 – Büszke? – visszhangozta, mire Koichi vállat vont, és közelebb sétált hozzá.
 – Határtalanul. Emlékszel, hogy anno leszögezted nekem, hogy márpedig te nem fogod elmondani senkinek sem? Azóta már Aryu tudja, és most épp arra készülsz, hogy otthon is felvállald.
 Genki vállat rántott, ám a tekintetét nem emelte fel a járdáról. Kicsit zavarba jött, amiért Koichi elmondta neki ezeket a dolgokat. Pedig igaza volt, ó, de még mennyire igaza! Amikor Genki életében először megcsókolt egy másik fiút, hetekig rettegett attól, hogy az anyja és a nagyszülei megtudják. Mintha csak a homlokára lett volna írva. Aztán egyre természetesebbé vált számára, hogy az életének egy igencsak nagy falatját nem oszt meg a családjával, hiába tudta, hogy ez így nincs teljesen rendben. Viszont most, amikor úgy érezte, hogy talán távolabbi jövőre is tervezhet Koichival, már nem halogathatta tovább.
 Az előző párjaival ilyenkor már túl voltak az első együttléten, vagy legalábbis nagy léptekben közeledtek felé, ám Koichival abszolút nem siettek, ehelyett minden egymással töltött időt a másik megismerésére fordítottak, amelynek meg is lett az eredménye. Genki szinte pontosan tudta, hogyan kezdett el Koichi komolyabban foglalkozni a kreatív dolgokkal, miért ment el ennyire a ruhatervezés irányába, de persze Koichi is tudott olyanokat Genkiről, mint például, hogy melyik volt az a könyv, ami az olvasás szerelmesévé tette.
 – Tolakodásnak vennéd, ha ma este nálad aludnék? – kérdezte Koichi, mire Genki felemelte a fejét, és óvatosan elmosolyodott.
 – Nem, ráadásul képzeld, megint túl jól haladok a könyvvel, így még rá is érek.
 Eközben sarkon fordultak, és elkezdtek visszafelé sétálni Genki lakása felé.
 – Ha minden este olvasol, mi lesz veled, ha majd sűrűbb esti programjaink lesznek? – vetette fel a magasabbik férfi, mire Genki arca lángba borult, és kissé túlságosan is nagy érővel bokszolta vállba Koichit, aki a karját dörzsölgetve nézett a másikra.
 – Hallod, Genki, nem gondoltam semmi olyanra – sziszegte fájdalmasan. – Csak mondjuk egy nyaralásra.
 – Ó – szaladt ki Genki száján. – Akkor bocsánat.
 – Á, semmi, megértem, hogy még nem állsz rá készen. Én se szeretném elsietni. Így is mindent megkapok tőled – mosolygott Koichi.
 – Mindent? – kérdezte óvatosan Genki.
 – Szeretsz, nem?
 – Igen.
 – Akkor talán még többet is kapok, mint amennyit érdemlek.
 Genki ezúttal az üres utca közepén csókolta meg Koichit, aki nem ellenkezett, hanem még szorosabban húzta magához a másik férfit. Ahogy összetapadtak az ajkaik, Genki úgy érezte, hogy a világ egyensúlya a helyére billent, ő pedig ott van, ahol lennie kellett. Már alig várta, hogy szombaton ezt a családjának is elmondhassa.
 Amikor felértek Genki lakására, Koichi egyből elment fürdeni, a férfi pedig addig felhívta az édesanyját, aki természetesen nagyon lelkesen fogadta, hogy a fia hazalátogat, ráadásul a párját is bemutatja. Aztán ő ment a fürdőbe zuhanyozni, és mire kijött, Koichi már a konyhájában tevékenykedett, ám Genki ezt egy cseppet sem bánta, pedig a magasabbik egyből észbe kapott, és bocsánatot kért, amiért a konyhai felszerelések között turkált.
 – Omlettet? – mutatta fel ügyesen Koichi a tojásokat a két-két ujja között. Genki azonnal bólintott, majd ahogy elkezdték összeszedni a hozzávalókat, magyarázkodni kezdett.
 – Csirkecomb helyett mellből szoktam, mert nem rajongók annyira a combért, de amúgy a töltelék gondolom nálatok is hasonló.
 Koichi bólintott, miközben feltörte a tojásokat, és elkezdte őket felverni, Genki pedig felkockázta a már kifilézett csirkemellet. Tökéletes szinkronban mozogtak, a két serpenyő pedig hamarosan ínycsiklandó illatokat árasztott magából, míg végül Genki Koichi segítségével a rántottára öntötte a tölteléket, és gondosan egybesütötték a hatalmas omlettet.
 Leültek az asztalhoz, és mihelyst nekiláttak a vacsorának, Genki átnyúlt az asztalon, és megfogta Koichi kezét, aki próbálta elfojtani a mosolyát. Mióta Genki realizálta, hogy Koichi balkezes, így múltkor ezért nem zavarták egymást az étteremben, azóta minden ottani közös étkezésnél megragadta az alkalmat, és ez itthon sem volt másképp.
 Úgy döntöttek, hogy a mosogatást reggelre hagyják, így vacsora után egyből elmentek fogat mosni, majd aludni. Genki könnyedén elfészkelte magát Koichi karjainak ismerős ölelésében, és szinte azonnal elnyomta őt az álom. Ott volt, ahol lennie kellett, és ezt szombaton a családjának is kifejthette végre.
 Ennek ellenére, amikor elérkezett az ominózus nap, görcsbe állt gyomorral toporgott a bejáratnál, és egész egyszerűen nem merte eltekerni az ajtó gombkilincsét. Idegesen pillantott Koichira, aki egyből vette a lapot, és óvatos csókot nyomott a férfi homlokára. A terv végtelenül egyszerű volt: Genki bemegy, coming outol, majd ha pozitív reakciót kap, beviszi Koichit. Ha esetleg nem, akkor elmennek. Genki bele se mert gondolni, hogy az utóbbi egyáltalán bekövetkezhet.
 Kifújta az eddig benntartott levegőt, majd benyitott a házba. Édesanyja vidám, dallamos hangja egyből felcsendült a nappali irányából, ahogy az ajtó egy halk kattanással bezárult.
 – Üdv itthon, kincsem! – Az asszony közeledő, puha léptei hallatszódtak, arcán széles vigyor, ám amikor meglátta a cipőjét egyedül papucsra cserélő Genkit, a mosolya semmivé foszlott, két formás szemöldöke között apró ránccsokor nyílt.
 – Hát a lányka? – csodálkozott a nő.
 – Nem jött el a kisasszony? - hallotta a nagypapa reszelős zúgolódását, mire leküzdve az első pánikrohamot, Genki kihúzta magát, és próbált megnyugtatóan az édesanyjára nézni. Nehéz feladat volt.
 – Menjünk be a nappaliba – javasolta, majd az édesanyja oldalán belépett a tágas, rendezett helyiségbe. A nagyapja a szemközti fotelben üldögélt, ráncos, csontos ujjai egy bögre tea köré fonódtak, míg a nagymama a jobb oldali ülőalkalmatosságon foglalt helyet, és fürgén kötögette a karácsonyra szánt ajándék sálak egyikét. Egész évben ezt csinálta.
 – Anyu, szerintem jobb lesz, ha te is leülsz – mutatott Genki a nagyanyjáéval szomszédos fotelra, mire az anyja a száját rágva helyet foglalt. Ujjai görcsösen szorították a karfát. Aggódott.
 – A párom is itt van, csak a ház előtt vár – kezdte, mire a nagyapja helytelenül csettintett a nyelvével.
 – Hát hagyod őt megfázni? – méltatlankodott, ám a lánya egy ideges pillantással elhallgattatta.
 – Vár, mert nem biztos, hogy jó szívvel fogadnátok őt idehaza.
 Genki idegesen nyelt egyet, aztán lehajtotta a fejét, és kimondta:
 – Ugyanis férfi.
 A kötőtűk lázas csattogása hirtelen megszűnt. Genki felpillantott. A nagyapja olyan erősen szorította össze a száját, hogy csak egy keskeny vonal látszódott, míg a nagymamája szemöldöke felszaladt a homloka közepére. Az édesanyja reakciója döbbentette meg őt a legjobban. Az asszony szája ugyanis tátva maradt, majd hirtelen felocsúdva felpattant, és szorosan a karjai közé zárta a fiát.
 – Jaj, kincsem, semmi baj, mi így is szeretünk téged, hallod? Nem baj, ha férfi, egyáltalán nem baj – hadarta az édesanyja, ám Genki érezte, hogy sír. A saját szemébe is könnycseppek szöktek, és így álltak, összeborulva, nem egészen két percig, amikor is a nagyapja dörmögő hangja ismét betöltötte a teret.
 – Na, lássuk a medvét!
 Genki kibontakozott az anyja öleléséből, majd még mindig szipogva elindult a bejárat felé. Amikor ajtót nyitott, Koichi szinte egyből az arcához nyúlt, és letörölt egy kósza könnycseppet.
 – Sírsz – állapította meg a nyilvánvalót, miközben nekiállt lecserélni a cipőjét. – Anyukád megölelt, megnyugtatott, és eltört a mécses? – találgatott, mire Genki bólintott, és megragadva Koichi kezét, a nappaliba húzta őt. Még szinte szóra sem nyitotta a száját, a nagyapja már egyből véleményt is formált.
 – Ez a cukorka a párod? – utalt Koichi pink tincseire, ám a nagyi megtörve saját hallgatását, lepisszegte.
 – Az unokád bemutatja neked a fiatalembert, és ilyen tüskés módon kell viselned magad? Hát hová tetted az eszed tokját, apjuk? – méltatlankodott az idős asszony, majd Koichihoz fordult. – Ne aggódj, fiam, az öreg nem rajong a modern dolgokért.
 – De anyjuk! – hőbörgött az idős úr, mire Genki édesanyja hangosan összecsapta a kezeit, és szigorúan végignézett a társaságon.
 – Asztalhoz! Ezt meg kell ünnepelnünk – mosolygott Genkire és Koichira.