Másról álmodtam - Első fejezet

 Kíváncsian lépek az öltöző hosszú asztalához, ahol a telefonom mellett egy sárga cetli hever. Mikor kimentem a mosdóba, még nem volt ott, így kíváncsian emelem fel. Egyből felismerem a kézírást, holott eddig csak egyszer láttam, mégis, az a könnyedség, ahogy a szótagokat írja, nem az a tipikus macskakaparás. Lehuppanok a székembe és miután mondom a sminkes lánynak, hogy nem kell ellenőrizni a rúzsomat, olvasni kezdek.

 Remélem, legalább mosolyt csaltam az arcodra az előző levelemmel. Ha kíváncsi vagy rám, várj meg az öltöződben a koncerted után.

 Hatalmas sóhajjal rakom le a papírt, amit persze a többiek nem hagynak figyelmen kívül, páran felém is kapják a fejüket, köztük Lune is, aki miután megköszönte a fodrásznak a munkáját, mellém áll, és a vállam felett átnyúlva magához ragadja a cetlit, mielőtt egy szót is szólhatnék. Figyelem, ahogy a homlokát ráncolva olvassa el a két mondatot, majd visszaadja a papírt és mellém húzva egy üres széket, leül. Az ajkain apró mosoly játszik, ahogy csillogó szemekkel rám néz.
 – Van tipped, ki lehet a lovagod, Rynk-kun? – kérdezi izgatottan, mire megrázom a fejemet, ő pedig még inkább belelkesedik. A hangját ennek ellenére halkra fogja, bár a bandán belül mindenki tudja, hogy meleg vagyok, a staffon belül nem igazán szeretném, ha ez elterjedne, amit Lune mindig tiszteletben tart.
 – Mesélj egy kicsit arról a levélről! – kéri. Felsóhajtok, de azért belevágok.
 – A szülinapomra kaptam a többi rajongói levéllel együtt, aztán hamar felismertem, hogy… Egy bandomantól van – pirulok el, Lune pedig megforgatja a szemét.
 – Úgy értettem, hogy még miket tudtál meg benne róla! Hiszen kíváncsi vagy, kire számíthatsz a koncert után, nem? – dönti el oldalra a fejét. Ilyenkor tisztára olyan, mint egy animekarakter.
 – Énekes, mert szeretné, ha tisztábban énekelhetne, ahogy én. Akkor, már találkoztam vele, mivel megdicsérte a parfümömet – gondolkozom el, aztán beugrik az egyik leglényegesebb pont. – Tud a diszlexiámról! – jelentem ki úgy, mint aki hatalmas felfedezést tett. Lune zavartan néz rám.
 – Ha arra gondolsz, sokan írnak neked kanjik nélkül – ráncolja a homlokát. Megrázom a fejemet.
 – Említette, hogy sokáig írta a levelet, mert szerette volna, ha minél könnyebben el tudom olvasni – mosolyodok el, ahogy visszagondolok a halványsárga, parfümmel illatosított lapra. Természetesen azt használta, amit én is szoktam. Talán látta nálam valamikor.
 – Még van fél óránk kezdésig. Addig kiderítjük, kik a lehetséges jelöltek – lelkesedik be, majd előkapja a telefonját és megnyitja a táblázatot, amiben a fellépők sorrendje van a mai napra felírva. Sejtem, miért veszi ennyire komolyan, ugyanis mióta ismer, tudja, hogy meleg vagyok, de barátom még egy sem volt. A barátságunk pedig már jó pár éve tart.
 – Oké, szóval! Amit tudunk, az az, hogy énekes, ismeritek egymást személyesen, itt van az eventen és a legfontosabb, hogy tud a diszlexiádról, tehát nem futólagos ismeretség – összegzi, aztán babrál valamit a képernyőn, hogy rajzolni tudjon a tabellára. Néhány bandát élből kihúzunk, majd pár perces szelektálást követően csak négy lehetséges jelöltünk marad, ugyanis nem tudjuk tovább szűkíteni a kört.
 – Szóval, Ryoga, Akuta, Ikuma és Kazuki – sorolja a neveket. – Mesélj kicsit róluk! – kéri, mire vállat vonok.
 – Mit mondhatnék? Barátok… De például Ryoga vagy Kazuki nem hinném, hogy irántam érdeklődne – utalok finoman néhány igencsak nyilvánvaló dologra, a Razor és a xaa-xaa neve pedig eltűnik egy fehér vonal alatt Lune telefonján. Megint összeráncolja a homlokát, mintha nagyban gondolkozna, végül tanácstalanul fordul felém.
 – Szerintem Akuta reálisabb, de te tudod – mondja óvatosan. Elgondolkozom. Akutával mostanában egész sok időt töltök együtt. Elmegyünk esténként sétálni a városban, néha iszunk egy keveset, mentünk már vadasparkba is az elmúlt hónapokban. Vajon lehetséges, hogy tényleg Akuta írta volna a levelet és a cetlit? Még sosem volt szó köztünk párkapcsolati témákról, bár azt tudja, hogy meleg vagyok, de mióta elmondtam neki, talán most először van változás a kapcsolatunkban. Ez lényegében abban merül ki, hogy több időt töltünk együtt, azonban Akuta viselkedése változatlan. Nem tudom hova tenni a szituációt, a koncert pedig mindjárt kezdődik, így már állnék fel, hogy megkeressem a fodrászt, hátha szeretne még rajtam igazítani valamit, ám Lune elkapja a karomat, az arcán olyan kifejezéssel, amitől muszáj visszahuppannom félúton a székbe.
 – Engem pont sminkeltek, mikor vécére mentél, de Melt például nem! Talán látta, ki rakta oda a cetlit az asztalra – veti fel, majd meg sem várva a válaszomat, a dobos felé int. Mel felemeli a fejét a telefonjából, és mosolyogva odajön hozzánk, a fejére csatolt nyuszi fülek finoman himbálóznak.
 – Csinosak vagytok! – állapodik meg mindkettőnkön a tekintete, végül Lune-hoz fordul. – Mit szeretnél?
 Lune felmutatja neki a cetlit, mire én akarva akaratlanul is, de elvörösödöm. Mel felhúzza a szemöldökét és elneveti magát. Felém fordul.
 – Ezt én tettem ide – mosolyog rám. Zavartan harapok az alsó ajkamba.
 – De te Kazuharuval jársz, nem? – kotyog közbe Lune, az arcán hasonló kifejezés ül, mint valószínűleg az enyémen.
 Mel bólint.
 – Igen. Kazuharuval járok – erősíti meg, ám mielőtt bármit is reagálhatnánk, a menedzser szól, hogy indulnunk kell a színpadra. Szinte összeütközöm a fodrásszal, ahogy felpattanok, ő pedig gyorsan igazít egy tincset a frufrumnál, hogy minél jobban takarja a szememet, de azért még kilássak, aztán sietünk a színpadra. A rajongók sikítása egyből mellbe vág és melegséggel tölt el, amint színpadra lépek. Most már a fiú vagyok, aki a plüssállataival álmodik emberalakban jó és rossz dolgokról egyaránt.  A fiú, aki csak az emberek képzeletében él, nem beszél, csak énekel, remélve, hogy eléri a lelküket a dalaival.
 Tulajdonképpen a Grimoire óta nézek így a zenélésre. Előtte csak az éneklés felszínes és menő oldalát láttam, az ismertség lebegett a szemem előtt, aztán történtek dolgok, amik ráébresztettek arra, hogy túl sok mindent nem láttam meg magam körül. Azóta nem magamért énekelek, hanem másokért, és azt hiszem, ennél jobbat nem is kívánhatnék.
 Amikor vége a koncertnek, szívből mosolygok az emberekre, szinte el is feledkeztem a cetliről, ám amikor az öltözőben Lune elkapja a karomat, ismét eszembe jut az egész, illetve az, amire jutottunk. Akuta küldte valószínűleg a levelet és adta a cetlit Melnek, hogy jutassa el hozzám, de a kép nem akar összeállni.
 – Lune, lehetne, hogy akkor beszélünk róla, ha átöltöztem? – kérem tőle mosolyogva, mire bólint és magamra hagy, legalábbis amennyire az öltözőben lehetséges. A sminkes lány lemossa azt a kevés sminket, amit rám kent, majd átmasszírozza az arcomat egy krémmel, amitől puhább lesz a bőröm.
 – Készen vagyunk, Rynk-san – paskolja meg a vállamat. Megköszönöm neki a kemény munkát és miután minden nő távozott az öltözőből, az egyik sarokba állva, háttal mindenkinek, gyorsan átöltözöm. Közben próbálom leküzdeni a remegésemet, és elképzelni, hogy egyedül vagyok, de szinte lehetetlen ebben a nyüzsgésben, ami van. Végül lehuppanok ugyanabba a székbe, ahol a koncert előtt ültem, Lune pedig velem szemben.
 – Mit gondolsz? – kérdezem. Megvonja a vállát.
 – Szerintem megérdemelnél egy olyan pasit, mint ő. Talán többet mosolyognál.
 Elnevetem magam. Lune óvatos mosolyra húzza a száját.
 – Nem tudom, mit szóljak ehhez – komolyodom el. – Nem igazán tudom elképzelni Akutával.
 – Vissza fogod utasítani? – lepődik meg.
 – Lehet. Nem tudom. Sosem gondoltam még rá úgy – ismerem be. Akuta helyes férfi és kedves velem, de még egyszer sem játszottam el a gondolattal, hogy bármi is lehetne köztünk.
 Lassan kiürül az öltöző, csak Mel marad velünk, miután Kie is távozik. Leül közénk és kíváncsian néz ránk.
 – Hogyhogy itt vagy még? – kérdezi Lune.
 – Kazuharuék még csak nemrég végeztek. Együtt megyünk haza – mondja. – Rynk, mit szólsz hozzá? – bök a cetlire, ami még mindig ott van az asztalon a telefonom mellett, ezúttal arccal lefelé, nehogy bárki illetéktelen beleolvasson. Babrálni kezdek a pulcsim ujjával.
 – Még nem nagyon tudom, mit kéne szólnom hozzá – felelem óvatosan. Közben Mel zsebe megrezzen, Kazuharu lehet, mivel Mel feláll, azonban Lune-t is karon ragadja. A basszusgitáros összeráncolt homlokkal mered a dobosra, aki finoman elkezdi kifelé húzni az öltözőből.
 – Sok sikert, Rynk-kun! – mosolyog rám Mel, azzal eltűnnek a helyiségből. Egyedül maradok.
 A telefonomra akasztott mobildíszeket piszkálom, amikor kopognak.
 – Szabad! – szólok ki, és leküzdöm az ingert, hogy felnézzek, amikor valaki belép az ajtón.
 – Szia!
 Felkapom a fejemet az ismerős hangra és leesik az állam.

Katonák Kézikönyve - 2014. október 2.

 Reggel Zero karjai között ébredek, és egy pillanatra mintha újra a szobámban lennénk, várva, hogy végre hét legyen, és mehessünk reggelizni, aztán kitisztul a kép. Elsőként Zero maszk nélküli, hegekkel borított arca döbbent rá, hogy ez már egy másik valóság, egy újabb, rémesebb, amelyben bármikor ránk törhetnek az orosz őrök, hogy az ezredes elé hurcoljanak minket.
 – Zero – motyogom, és megcsókolom az állát. – Fel kéne öltöznünk.
 Zero azonban ignorálja, amit mondok, és szenvedélyes, lassú csókba von.
 – Fájsz odalent? – kérdezi, miután nagy nehezen elszakadunk egymástól. Eldöntöm oldalra a fejemet, mire felsóhajt.
 – Nagyon?
 – Nem, de ha huzamosabb ideig ülnöm kell, akkor gondban leszek – nevetem el magam.
 Lassan kimászunk az ágyból, összeszedjük a ruháinkat és felöltözünk. Zero már nyúlna a maszkja felé, de elkapom a csuklóját és megrázom a fejemet.
 – Ne! Legalább amíg nem jönnek értünk, addig hadd lássalak! – kérem tőle. Egy darabig néz engem, aztán lehajol és megcsókol.
 – Milyen kár – suttogja két csók között –, hogy ilyen keveset csókolhattalak.
 – Ne mondj ilyeneket – lehelem. – Ha létezik túlvilág, akkor még ott is velem lehetsz.
 Zero felnevet, aztán leülünk a priccsre, ahol az ölébe húz.
 – Olyan kis pukkancs voltál, amikor megismertelek! – dörgöli össze az orrunkat, majd felkuncog. – Azt hittem, csak két cél lebeg a szemed előtt: a fegyelmezett katonák és a tiszta vécék.
 Nem bírom megállni, elnevetem magam, és csillogó szemekkel nézek Zerora.
 – Ennyire egyszerűnek tűntem? – nyújtom ki rá a nyelvemet, ő pedig bólint, de tudom, hogy csak ugrat.
 – Egy gyönyörű férfi kellemetlen jellemmel. Aztán egyre közelebb engedtél magadhoz, és hidd el, hogy nem egyszer átkoztam a döntéseimet, amiért ezt a nyavalyás maszkot kell hordanom.
 A hangja se perc alatt megy át vidámból komolyba, én pedig nem bírom megállni, muszáj feltennem a kérdést, ami tegnap este óta foglalkoztat.
 – Hogyan szerezted a sebeket? – kérdezem, az ujjaimmal közben lágyan végigsimítok az ajkán lévő hegen.
 –  Ezt jobb, ha nem tudod – sóhajtja. – Nem akarom, hogyha túléljük, utána egész életedben kerülj engem, és azt szeretném, ha azért szeretnél, aki most vagyok, és nem gyűlölnél azért, aki évekkel ezelőtt voltam.
 Az ajkaimat az övéire tapasztom, és egy darabig nem mozdulok, csak csókolom.
 – Soha nem tudnálak gyűlölni – suttogom –, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Szeretlek, Zero.
 – Én is szeretlek, Saku – motyogja, és már újból hajolnék az ajkaira, amikor zörgést hallunk az ajtó felől. Egyből felpattanok Zero öléből, hogy a priccs túlsó felére ülhessek, ő pedig rutinos mozdulattal kapja fel a maszkját.
 Amikor az oroszok bemasíroznak, egy szót sem szólnak hozzánk, csak újból bilincsbe vernek minket, és kitaszigálnak a zárkából. Most felemelt fővel nézem végig az utunkat, ahogy visszavisznek a terembe, ahol az ezredes már-már ugyanúgy ül, ahogy tegnap is. Van egy olyan érzésem, hogy takarodó után, amíg senki sem látja, idejön, és élvezi a hatalmát, ami ugyan mulandó, mégis mindennél büszkébb rá. Ostoba, aki az alázatot még hírből sem ismeri. Mindent megadnék, csakhogy ne egy ilyen félkegyelmű keze által kelljen meghalnom, de tudom, hogy ezt a feladatot úgyis az egyik emberére fogja bízni. Vajon mit tervez? Két golyó, esetleg elmetszi a torkunkat, vagy talán odakint már összeeszkábált egy akasztófát, és most csak a műsor következik?
 Sokan vannak körülöttünk, amiből arra merek következtetni, hogy igazi látványosságot, afféle prezentálását a hatalmának akar a katonák szeme láttára bemutatni. Nem csalódok. Feláll a székéből, hogy körbenézhessen az összegyűlteken, egy pillantásra sem méltat engem és Zerot.
 – Mint tudjátok, azért gyűltünk össze, mivel a mai egy igencsak különleges alkalom: japán foglyaink érkeztek, egy százados és egy közlegény. Általában utóbbiakat egyből kivégezzük, de most változás lépett fel, egy igencsak érdekes tényező, ami miatt gondolkodnom kellett. Este azonban végül megszületett a döntésem – jelenti ki büszkén, mire a tömeg tapsolni kezd. Zerora pillantok, aki elkapja a tekintetemet. Beléje kapaszkodok.
 Ekkor a mellettem álló katonák a csuklómnál kezdenek babrálni, hogy levegyék a bilincsemet. Észre se vettem, mikor adta ki az ezredes a parancsot erre, annyira el voltam foglalva azzal, hogy Zerora koncentráljak.
 – Gondolom, hallottátok a pletykákat, hogy ezt a két embert, ha élhetek ezzel a szóval, egymásba gabalyodva találtuk az erdőnél. Engem pedig igazán meghatott kettejük szerelme, így úgy döntöttem, hogy valami kellően nyálas kivégzést szánok nekik.
 A szónoklata teátrális, felfordul a gyomrom a hanglejtésétől, attól, ahogy rólam és Zeroról beszél. Legszívesebben kikaparnám a szemeit, de tudom, hogy nem lenne okos lépés nekiesni. Ha nem is én, Zero biztos megjárná. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehetnek az oroszok ilyen felfújt, öntelt hólyagok, és mégis miért uralják fél Japánt az ilyen szemétládák, mint ez itt előttem.
 – Adjatok pisztolyt a nőnek! – int felém az ezredes, a szemeiben lévő sötét csillanás láttán pedig elernyednek a végtagjaim. Leesik, hogy mit akar, és képtelen vagyok felfogni a dolgot. A szemeim kitágulnak, csak meredek először magam elé, majd Zerora, a térdeim megrogynak. Legszívesebben felüvöltenék, de a torkom nem engedelmeskedik, egy hang sem jön ki rajta. Ordítani akarok, küzdeni, elmenekülni ebből a valóságnak nevezett rémálomból, ám a testem nem engedelmeskedik nekem. Amikor a kezembe nyomják a pisztolyt, már látom, hogy Zeronak is leesik. Értelmetlen lenne az oroszok ellen menni, csak pár másodperccel hosszabbítanám meg az életét.
 – Hé! – ugatja felém az ezredes. A kábaságomnak ekkor vége, a helyét tompa üresség veszi át, mintha valaki elzárt volna bennem egy csapot, ami az érzéseimért felelős. – Ha megölöd, elengedünk. Ha nem, akkor halálra kínozzuk, amit végig kell nézned. Egy percet kapsz.
 Automatikusan bólintok, majd letérdelek Zeroval szemben, és már emelem a pisztolyt a halántékához, amikor észreveszek valami olyat a szemeiben, amit eddig még egyszer sem láttam: fél. Elkapom a tekintetét, és halványan rámosolygok. Az arcizmai elengednek, a tekintetében megnyugvást látok. Visszamosolyog. Kibiztosítom a pisztolyt, és ekkor beugrik a jelenet, ami két napja este történt köztünk. Ahogy az ujjaimat pisztolyként szegezem a fejéhez. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és mintha az összes közösen együtt töltött perc leperegne a szemem előtt ezalatt az egy másodperc alatt: amikor először megláttam, ahogy üvöltöztem vele a vécéknél, a betegségem, a közös cigizések, az első szex, a randik, a csókjaink. Vége.
 Szeretlek, Zero.
 Meghúzom a ravaszt, Zero vére pedig szanaszét fröccsen. Odanézek, mégsem látom tisztán. Az agyam kikapcsolt, már nem gondolkozom, csak egy dolog zakatol a fejemben: van még egy golyó. A homlokomra szegezem a fegyvert, és mielőtt bárki is közbeléphetne, lövök.

Katonák Kézikönyve - 2014. október 1./2

 Nem tudom, mennyi ideig rohadunk a kamionban, amikor egyszer csak megállunk. Bár Zeroval az egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, és most bármennyire is szeretem és szükségem van rá, muszáj őt elengednem, mielőtt még több orosz kezdene ki velem. Zero is segít, hogy minél távolabb kerülhessek tőle, és mire a katonák kinyitják a rakteret, mi annak a két különböző pontjából nézünk fel rájuk.
 Valahogy kiszednek minket a kamionból, aztán meglátom a bázist. Olyan, akárcsak a miénk a századdal, csak nagyobb, de az atmoszférája merőben más. Mindenhol nagy a nyüzsgés, katonák masíroznak ide-oda, és mindegyikőjükből árad valamiféle kegyetlen szürkeség. Nem bírok rájuk nézni, ahogy elkezdenek vezetni közöttük a főépület felé. A hírünk már elérhetett ide, az elsuttogott szavak között többször is ott van a homokos. Összeszorul a gyomrom, és ez a szorítás még akkor sem ernyed, amikor átérünk az emberek gyűrűjén.
 A főépületbe érve meghallom az ezredes hangját és felnézek rá. Úgy ül a teremben, ahová behurcoltak bennünket, mintha ő lenne a hajdani orosz cárok egyike, maga Nagy Péter. Hatalma van felettünk és ezt pontosan tudja, úgy osztja a parancsokat, olyan fennköltséggel. De ha nem lennének rajta a rangjelzések, senki sem tisztelné. Ő más, mint a bátyám és remélem, hogy más, mint én. Az emberei nem azért tisztelik, mert példát látnak benne, hanem fenyegetést. Félik őt.
 – Dobjátok be őket egy zárkába reggelig. A bilincseket vegyétek le, és ha szökni próbálnak, azonnal lőjétek le őket – adja parancsba, és még mindig érzem az elégedett tekintetét, ahogy lyukat éget a hátamba, miközben a zárka felé taszigálnak bennünket. Ott úgy tesznek, ahogy mond. Egyszerre veszik le a bilincseinket Zeroval, majd löknek be a hideg, homályos lyukba. Ezúttal nem verem be a fejem, Zero figyel rám és felsegít a földről, egyenesen a priccsre, ami meglepően puha, és egy vastag, jó minőségűnek tűnő takaró és párna van rajta.
 – Legalább az ellátás jónak tűnik – nevetek fel, Zero azonban komoly marad.
 – Te tudsz oroszul, igaz? – kérdezi, mire bólintok. – Miket mondanak? Mik a terveik?
 El is felejtettem, hogy Zero valószínűleg nem tudhat oroszul, és ezért nem is nagyon tudta követni, mi történik körülöttünk.
 – Semmi konkrét – vonom meg a vállamat. – Reggel elővezetnek minket. Gondolom, akkor lesz a kivégzésünk.
 Zero vonásai megkeményednek a maszk alatt, a kezei ökölbe szorulnak.
 – Mocskok – jegyzi meg dühösen. – Amit az a disznó is tett veled… Nem érdekelt, hogy mit fogok kapni érte, jól esett eltörni a légcsövét annak a szemétnek.
 Arrébb húzódok, nem igazán tudok mit kezdeni Zero dühével, de aztán a tagjai elernyednek, és magához húz. Viszonzom az ölelését, egy darabig kapaszkodok beléje, aztán zörgést hallunk az ajtó felől, és elengedjük egymást, bár tudjuk, hiába. Úgyis mindenki tudja, mi van köztünk. Azonban katonák helyett csak az ajtó aljára vágott vékony résen csúszik be egy tálcányi étel, majd harsannak az orosz parancsszavak:
 – Megvacsorázni. Tizenöt perc. Utána a tálcát ugyanide vissza – mondja egy ismeretlen hang. Lefordítom Zeronak, amit mondott, ő pedig bólint, és a tálcához menve felveszi azt, majd a priccshez hozza. Az étel finomnak, jó minőségűnek tűnik.
 – Akár méreg is lehet benne – mondom két falat között. – De mindegy, mert reggel úgyis meghalunk.
 Zero visszahelyezi a tálcát, amit egyből ki is húznak, majd mellém ülve komolyan rám néz, az arcomat a kezei közé fogja.
 – Nyugodj meg, Saku! Remegsz, mióta csak itt vagyunk, és közben úgy beszélsz a halálról, mint valami kedves játszópajtásról.
 Elfordítom a tekintetemet az övétől, és az aprócska ablakra nézek, amely nem csak, hogy magasan van, hanem még jó szűk is. Már alig jön be rajta fény, jó sokáig tarthatott az út. Vajon mi lehet a többiekkel? Remélem, senki mást nem fogtak el, bár arról valószínűleg tudnánk. De Zeronak igaza van. Ha ez is az utolsó esténk, azt nem kéne cinikus kesergéssel tölteni.
 Visszanézek rá, szinte egyszerre mozdulunk a másik nyaka felé. Harapom, csókolom Zerot, miközben rutinos mozdulatokkal simogatja a bőrömet a maszkjával. Aztán eltol magától, mindketten zihálunk, és mélyen a szemembe néz, továbbra is fogja a vállaimat.
 – Ha nem halunk meg holnap, akkor is életem végéig bánnám, hogy egy ilyen helyzetben is jobban érdekelt a büszkeségem, mint te – mondja, én pedig nem tudom, mire akar kilyukadni. – Szeretném, ha levennéd a maszkomat, Saku – kéri.
 Hirtelen azt sem tudom, mitévő legyek. Tétován nyúlok a füleihez, ahová beakasztotta a maszkot, közben végig tartom a szemkontaktust. Biztatóan néz rám, én pedig nyelek egyet mielőtt óvatosan lehúznám róla az anyagot. Aztán percekig csak nézem.
 Az első, ami eszembe jut az, hogy bár megértem, miért viselte a maszkját, felfogni mégsem bírom. Az anyag egy lélegzetelállítóan helyes férfit rejtett véka alá, és most, hogy végre egyben látom Zero arcának eddig elfedett részeit azzal, amit már ismerek, azt se tudom, mitévő legyek. Az állkapcsa szögletes, az ajkai vékonyak és íveltek, azonban az arca tele van apróbb hegekkel és forradásokkal, mint akit kis karmok szaggattak széjjel. Próbálom emészteni a látványt, keresem a szavakat, de egy értelmes gondolatom sincs.
 – Csókolj meg! – suttogom végül, Zero pedig tétovázás nélkül hajol az ajkaimra. A szája tényleg annyira puha, amilyennek tűnt, bár az alsó ajkán lévő egyik heget így is tisztán érzem. A csókunk lágy és hosszú, az egész testem belebizsereg, és amint lehunyom a szemeimet, már tudom, hogy bár semmi nem biztos, ami körülöttünk van, mégis hazatértem. Percekig faljuk egymás ajkait, a karjaimat Zero nyaka köré kulcsolom, képtelen vagyok őt elengedni, és nem is akarom, mígnem végül rászánom magamat, hogy csak egy kis időre is, felhagyjak a csókunkkal.
 – Ígértem valami ma estére – motyogom, aztán egy apró csókot nyomok Zero egyik hegére, és eldöntöm a priccsen.
 – Saku – sóhajtja, ahogy az arcának minden eddigi eltakart pontját végigkövetek az ajkaimmal. – Nem tudlak mivel síkosítani.
 Elhajolok tőle és komolyan a szemeibe nézek. Még mindig alig hiszem el, hogy láthatom az arcát.
 – Hacsak nem áll le a nyáltermelésed a látványomtól, akkor ezt a kifogást meg se hallottam – kuncogok, aztán újabb csókba vonom. Zero lassan megfordít minket, hogy felettem legyen, majd gombolni kezdi az egyenruhámat. A kezeink néha egymásba gabalyodnak, ahogy egyszerre vetkőztetjük egymást, először a felsőink, majd a nadrágok és az alsók kerülnek a szűk zárka sarkába.
 – Húzd fel a lábaidat! – mormogja Zero az ajkaimra, én pedig engedelmeskedek. – Fájni fog. Biztos ezt szeretnéd?
 – Csak téged, Zero. Csak téged – suttogom, ő pedig megnyálazza az első ujját, és cirógatni kezdi vele a bejáratomat. Felnyögök az érzéstől, majd óvatosan belém csúsztatja az ujját. Hiába, ez azért teljesen más, mint eddig. A vállába karmolok, és olyan erősen szorítom össze a szemeimet, hogy még egy könnycsepp is kigördül.
 – Nagyon rossz? Kivegyem? – kérdezi Zero, miközben az orromat csókolgatja.
 – Nem – préselem ki magamból. – Csináld csak. Jobb lesz.
 Végül nincs igazam, a tágítás végig gyötrelmesen fáj, de nem hagyom, hogy leálljon vele. Viszont Zero ügyesen próbálja terelni a figyelmemet a fájdalomról, és amíg csókol, egy idő után már alig érzékelem azt a szörnyű feszítést. Aztán belém hatol, a világ pedig megszűnik létezni számomra. Csak Zerot érzem, magamban, magam körül, ahogy a karjai ölelnek és finoman mozog bennem.
 Nem tudom, mikor következik be az a pont, amikor két csók között könnyezni kezdek, tudván, hogy ez az utolsó, hogy együtt lehetünk, de Zero minden egyes könnyemet felitatja az ajkaival vagy az ujjaival. Boldog vagyok, hiába lebeg a fejünk felett Damoklész kardja.

Katonák Kézikönyve - 2014. október 1./1

 Reggel majdnem beadom a derekamat Zeronak egy kis szórakozásra, de néhány finom harapás után sikerül őt meggyőzni arról, hogy este még több időnk is lehet egymásra, így végül elenged, és hagyja, hogy átöltözzek.
 – Most én is sértődjek meg azon, hogy folyton kanos vagy? – kérdezem, miután eligazítottam magamon a sapkámat.
 – Csak tegnap óta – rántja meg a vállát. – De nem akarlak minden este a magamévá tenni, mert amúgy is az enyém vagy.
 Már nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, csak az a baj, hogy tudom, hogy igaza van. Ezért inkább eléje lépek, és az ajtónak nyomom őt, az ajkaim a nyakánál cirógatják a bőrét.
 – Az lehet, hogy a tiéd vagyok. Viszont akkor te is az enyém, Zero – suttogom, majd kihasználva a meglepettségét, arrébb tolom őt, és kisétálok a szobámból.
 Legközelebb reggeli után találkozunk a század bázisa előtt, ahol a kirendelt buszok várnak minket, hogy az erdőhöz vigyenek. Miután felszállunk, tartok egy beszédet arról, hogy mennyire fontos jól teljesíteni, azonban senkinek sem kell túlhajtania magát, elég csak az egyéni maximumot hozni. Utána persze egyből levágom magamat a leghátsó ülésre Zero mellé, ahol pont takarásban vagyunk, ráadásul Akane, Satsuki és Ritsu ülnek mellettünk, így hagyom, hadd fogja a kezemet, amíg odaérünk. Veszélyes, tudom, de valamiért nem tud érdekelni, és csak akkor engedem el Zerot, amikor le kell szállnunk az erdő szélén. Tartok még egy gyors eligazítást, hogy kinek hol van a bázisa, és hogy sípszóra indulunk, aztán elindulunk megkeresni az egységemmel a mi nagyzászlónkat. 
 – Oké, akkor öten itt maradnak, Akane vezetésével. Kisebb egységekben mozogjunk, ha megvannak a kiszászlók, akkor induljatok az ellenséges zászlók felé. Ha kevesen vagyunk egy helyen, nehezebben vesznek minket észre – magyarázom, majd miután mindenki lenyújtott, megfújom a sípot, a hangja visszhangzik a fák között.
 Zeroval indulunk neki zászlókat keresni, a miénk a világoskék. Sokat haladunk az erdő mélye felé, és sikerül is egyet összeszednünk. Abban mindketten egyetértünk, hogy erre több úgysincs, és keresni kéne a többiek nagyzászlóit, csak van egy kis bibi. Egy tisztásra értünk, és már fogalmunk sincs, merről jöttünk.
 – Na, uram, tudja, hogyan jutunk vissza? – kérdezi Zero, a hangja kissé gúnyos. Összepréselem az állkapcsomat.
 – Fogalmam sincs – szűröm ki a fogaim között. Kissé pipa vagyok Zerora, amiért gúnyolódott velem, ugyanis a tájékozódás mindig is a gyengém volt. A falitérképen egyszerűen kiismerem magam, ha stratégiáról van szó, abban verhetetlennek tartom magam, de ha arról van szó, hogy A-ból B-be kéne jutnom, akkor teljesen leáll az agyam.
 – Amúgy is, itt minden fa ugyanolyan! – fakadok ki, körbemutatva a minket körülölelő óriásokon. Már kezdene eluralkodni rajtam a pánik, amikor Zero közelebb lép hozzám, és átkarol, a fejemet a mellkasára húzza, és csitítani kezd.
 – Higgadj le egy kicsit, aztán próbáljunk meg együtt kikeveredni innen, oké?
 A hangja lágy és kellemes, ahogy egyre több időt töltök a mellkasára hajtott fejjel, úgy kezd csillapodni a szívverésem. Zero nem beszél, csak a hátamat simogatja, én pedig egy idő után a felsőjébe markolok, és felemelem a fejemet. A nyakába csókolok és lehunyom a szememet, Zero szorosabban ölel magához. Aztán megmerevedek.
 Kattanás. Mint mikor felhúzzák a pisztolyt. Majd még egy és még egy. Körbevettek minket.
 – Kezeket fel! – harsan a parancs oroszul. Elengedem Zerot és felemelem a karjaimat, majd egy pillantásommal elérem, hogy ő is így tegyen. Nem harcolhatunk, pláne így, hogy semmi fegyverünk nincsen. Tíz orosz katona vesz minket körbe, egyikőjük, aki az imént szólalt meg a rangjelzésekből ítélve ezredes lehet. Hiába, a tíz kilométer távolság sem volt elég ezeknek a rohadékoknak.
 – Nocsak! Úgy tűnik, a japán sereg már nem törődik azzal, kiket helyez a felsőbb pozíciókba, úgy tűnik, az asszonyokat is belevonják – röhög a pofámba a majd két méter magas ezredes. Összeszorítom a számat. – Igor, Nikolai, fogjátok le őket!
 Két katona mozdul felénk, az egyik fürgébben, mint a másik, és elém lépve görcsösen fenekembe markol. Maga felé ránt, az ujjai fájdalmasan mélyednek a bőrömbe. Felszisszenek és elönt a szégyen, amiért ez történik velem, amiért Zero is látja, és legszívesebben elmenekülnék ezelől az undorító alak elől. Egy darab húsnak érzem magam a kiéhezett oroszlánok között.
 – Formás asszonyok, mi? – sziszegi oroszul, azonban a társa még nem fogja elég szorosan Zerot, így a keze kiszabadul, és egy határozott csapással töri ketté az én lefogásomra küldött katona légcsövét, akinek a keze olyan hirtelen tűnik el rólam, ahogy jött, de az érintése még éget. A vére egy része a kabátomra fröccsen. Hitetlenkedve meredek Zerora, a szeme lángol a dühtől, ahogy a holttestet nézi, miközben a hozzá küldött katona próbálja őt újból lefogni. Aztán rám néz, a tekintete pedig megváltozik. Olyan gyengédséggel figyel, hogy muszáj lehajtanom a fejemet. Ez az idióta még a végén megöleti magát a szemem láttára!
 – Levegyük a maszkját ennek a kismajomnak, uram? – bök Zero feje felé az egyik őt lefogó katona.
 Az ezredes úgy tűnik, megfontolja a dolgot, sőt, ő lép közelebb Zerohoz, és ragadja meg az állát.
 – Biztos csúnya egy pofád lehet! Nem akarom, hogy elrontsa az embereim kedvét – nevet fel, majd sarkon fordul.
 – Hozzátok őket a kiskamionhoz! Majd később eldöntöm, mi legyen velük – parancsolja, aztán fintorogva a hullára bök. – Takarítsátok el ezt a mocskot!
 Felnézek Zerora, akinek a szemében még mindig valami eddig nem látott sötétség tombol, ahogy az oroszokra mered, így elkapom róla a tekintetemet, és inkább a földre szegezem. Az orosz fogság kegyetlen, ezt pontosan tudom. Még csak nem is a körülmények, ó nem. Inkább az, hogy a túlélők száma általában nulla, és szerintem ezt a statisztikát mi sem fogjuk feljebb tornászni. Zero az egyik legerősebb ember, akit ismerek, de még két orosz katona szorítása is képes őt elnyomni. Akárcsak Japán és Oroszország, csak kicsiben: könnyűszerrel tipornak el minket.
 A katonák bilincsbe vernek, ahogy a kiskamionhoz érünk, majd az oldalához állítanak minket, háttal az erdőnek. Miközben a járművet bámulom, csak egy dolog zakatol a fejemben, a tenyereim izzadnak: az ezredes sumákolt. Meg fognak minket ölni. Nem merek Zerora pillantani, se a másik irányba, de még lefelé és felfelé sem. Csak a kamion oldalát bámulom, a szívverésem az egekben.
 De várnak, amíg az ezredes megérkezik.
 – Dobjátok be őket a raktérbe! – adja ki a parancsot. Engem löknek be elsőként, ahogy a fejem a fémpadlót éri, élből felszisszenek. A lüktető fájdalom még akkor sem múlik, amikor ránk zárják az ajtót, a kiskamion pedig útnak indul az erdő göröngyös talaján. Próbálok felkönyökölni, és a sötétben kivenni Zero alakját. Amikor a szemem hozzászokik a sötétséghez, megindulok feléje, de egy zökkenőnél újból beverem a fejemet.
 Ekkor két összebilincselt kéz nyúl az enyéim felé, és Zero magához húz. Valahogy sikerül a lábai közé szenvednem magam, ő pedig homlokon csókol.
 – Nem lesz semmi baj – suttogja.

Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 30.

 Ez az utolsó lazább napunk, holnap már megyünk a terepgyakorlatra. Végül Zero velem van, Akira pedig Reijel, akinek mostanában újból több figyelmet szentelek, és talán még sosem láttam ennyit mosolyogni. A többi katona is egyre izgatottabb, mindenki várja már a holnapot, főleg az újoncok, ők még sosem voltak ősszel terepen, és bár hasonló a dolog, mint anno szeptemberben, itt most nagyobb egységekben mozgunk és több célpont is van, ráadásul színekhez kötve. A színeket ma reggeli után ki is húztuk egy bödönből, és most minden csapatnak annyi a dolga, hogy készítsen valamiféle tervet a holnapi napra. Ez nem valami nagy dolog, a többség nem is vesz részt benne. Csak én, Akane, Zero és Satsuki ülünk össze a társalgóban, hogy megvitassuk a holnapi napot.
 – Szerintem oszoljunk kisebb csapatokra – veti fel Akane, ujjai a térképen táncolnak. Bólintok, és átveszem a szót.
 – Megpróbáljuk párfős csapatokban megszerezni tíz kiszászlót. Utána már mehetünk az ellenfelek területére, és miközben öten védik a mi nagyzászlónkat, a többi csapatot szépen leszereljük – magyarázom. Miután egyetértünk abban, hogy ez egy hatásos terv, mindenki a dolgára megy, és a nap többi részét úgy töltjük, ahogy egy átlagos pihenőnapot szoktunk.
 Este takarodó után indulok csak el az irodámból a szobám felé, és remélem, hogy Zero még nem feküdt le nélkülem aludni. Arra azonban nem számítok, hogy a szobám ajtaja előtt áll, a karján két törülköző.
 – Egy utolsó randi a terepgyakorlat előtt? – kérdezi, mire bólintok, és megindulunk a fürdő felé. Így neveztük el azokat a hetente párszor előforduló alkalmakat, amikor egy közös fürdő után kiülünk az ablakomba nézni a csillagokat. Tényleg olyan, mintha randin lennék Zeroval, és mióta ezt bevezettük, kevesebbszer fekszünk le egymással. Utoljára talán egy hete hagytam neki, hogy elcsábítson, de azt az alkalmat nem fogom elfelejteni, ahogy az eddigieket sem.
 A zuhanyzókhoz érve levetkőzünk, majd miután magunkra zárjuk a kabint, megengedem a vizet, és az apró helyiséget hamarosan forró vízgőz tölti meg. Zeroval megmosdatjuk egymást, ő külön figyelmet szentel a derekamnak, a kidomborodó csípőcsontjaimnak, ám ebben semmi erotikus töltet nincs. Bevallottan az a kedvenc pontja rajtam, én pedig ugyanígy előnyben részesítem a mellkasát borító izmokat.
 Miután letusoltunk, magunkra csavarjuk a törölközőket, és a koszos egyenruhákkal a kezünkben visszalopózunk a szobámba. Zeronak már saját pizsamája van a szekrényemben, így miután felveszi a galléros, sötétszürke felsőt és a nadrágot, választok magamnak valamit. A kezem ügyébe akad a pizsama, amit még anyu küldött nekem szülinapomra, és felsóhajtok. Zerora nézek, a szeme melletti mosolyráncokból már látom, hogy tudja, mi következik.
 – Csak azért, mert szereted, mikor ez van rajtam! – mondom, majd felveszem a kék színű, macimintás pizsamámat. Zero felkuncog, mielőtt magához húzna, és homlokon csókolna.
 – Azért szeretem, mert ilyenkor meg nem mondanám, hogy százados vagy. Olyan vagy, mint Saku, a férfi, akit szeretek – suttogja, aztán végighúzza a maszkját a nyakamon, és elenged, hogy felnyalábolja a takarómat. Közben az ablakhoz lépek és kinyitom. Visszafordulok a még mindig nyitott szekrényemhez, kiveszek egy plédet, majd a párkányra terítem. Zero felül rá, maga mellé gyűri a takarót, és felsegít először maga mellé, majd az ölébe. Elfészkelem magam, ő pedig magunkra húzza a takarót, és a vállamra hajtja a fejét, a karjai körülölelik a derekamat.
 A csillagok apró, fényes pontokként izzanak a mélykék égen, a hold vékony sarlója pedig lágy fénybe burkolja a tájat.
 – Gyönyörű – motyogom, Zero pedig megböki a nyakamat a maszkjával.
 – Te gyönyörűbb vagy – suttogja, mire halkan felnevetek.
 – Ez nyálas volt – jegyzem meg, holott legbelül imponál a dolog, és kissé zavarba is jövök tőle.
 Egy darabig néma csendben ülünk, nézzük a csillagokat, a sötét, mégis fényes égboltot. Nem is gondoltam volna, hogy az ablakomból ilyen jól látni, amíg Zero nem hívta fel rá a figyelmemet.
 Mozgolódok kicsit az ölében, majd az ujjaimat összekulcsolom az övéivel, amelyek a hasamon pihennek. Aztán a keze elkezd lefelé csúszni, a hüvelykje már néhány centivel a köldököm alatt, amikor elfordítom a felsőtestemet, hogy ránézhessek, és komoly arccal szegezem az ujjaimat a halántékának, pisztolyt formázva belőlük.
 – Vidd csak feljebb a mancsodat! – parancsolom, a hangom kissé fenyegető, Zero azonban vidáman csillogó szemekkel engedelmeskedik nekem. Komolyan vesz és mégsem.
 – Pont neked nincs hozzá kedved? – cukkol.
 – Nincs – vallom be. – Ma nincs. De ha holnap este visszaérünk, nehogy azt hidd, hogy nem pótoljuk be.
 – Nagyon helyes – sóhajtja. – Van tipped, kik fognak nyerni?
 Megvonom a vállamat, de közben lázasan gondolkozom, vajon melyik egységben lesz olyan jó a csapatmunka, hogy elsőként legyenek készen. Végül megtalálom az egészben a kulcsszót, és már tudom a választ.
 – Rei. Vele van Akira és Rutta, ha a többiek látják, milyen jól dolgoznak együtt ők hárman, biztos hamar összekovácsolódik a csapat. Pedig még néhány problémásabb katonát is kért magához, hogy ne legyen annyi előnye, de hiába. Profi.
 – Akkor hogyhogy mégis te lettél a százados? – kérdezi Zero, miközben megigazítja rajtam a takarót, kezdek fázni. – Várj, előbb menjünk be, a lábaid már biztos jéghidegek – találja ki a gondolataimat.
 Besegít a szobámba, majd együtt elrámolunk és becsukjuk az ablakot. Befekszem az ágyamba, és a plafont kezdem el bámulni, miközben Zero leül mellém, és az ölébe veszi a lábaimat, majd a két tenyere közé fogja őket. A keze forró, jól esik az érintése.
 – Rei nem akarta vállalni – válaszolok végül a nemrégiben feltett kérdésre. – Lehet nekem se kellett volna – sóhajtok fel, mire Zero megnyomkodja a lábamat. Felszisszenek.
 – Ha csak miattam nem vállalnád, akkor buta vagy, Saku. Kiváló százados vagy.
 Összeszorítom a számat és elfordítom a fejemet.
 – Néha nagyon utállak – morgom, mire Zero elengedi a lábaimat, és fölém mászik.
 – Tényleg? – suttogja, a maszkja már a nyakamnál.
 – Igen – makacsolom meg magam. – Nem hagysz tisztán gondolkozni, és miattad fontolgatom azt is, hogy nem hosszabbítok a szolgálati időmön.
 Zero ekkor mellém gördül, a szoba sötét homályában látom, ahogy csillognak a szemei, mielőtt magához húzna.
 – Tudod, egyáltalán mit csinálnál, ha nem katona lennél? – teszi fel a kérdést, az ujjai már megint a hajamban, lágyan masszírozza a fejbőrömet. Lehunyom a szemeimet.
 – Szívesen lennék orvos, mint apa, de nem tudom, bekerülnék-e egyetemre. Amikor otthon elmesélte ebéd közben, hogyan mentett meg ismét egy életet, mindig annyira büszkék voltunk rá anyával és a bátyámmal! Olyan akartam lenni, mint ő – itt megakadok, nem tudom, folytassam-e – Aztán rájöttem, hogy már kapásból van egy dolog, ami miatt nem lehetek olyan, mint apa.
 Megmarkolom Zero felsőjét, ő pedig szorosabban ölel magához. Anélkül, hogy kérdezne, válaszolok a ki nem mondott kérdésére.
 – Nekem nem lehet családom. De már azzal is megelégszek, hogy itt vagy velem.

Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 15.

 Mióta kibékültem Zeroval, minden visszatért a régi kerékvágásba. Meglátogat munka közben, együtt kártyázunk Akanéékkel és minden este a szobámban vár. Azonban egy valami változott. Ez pedig Rei, aki azóta napi szinten meglátogat az irodámban. Van, amikor csak ül a padon, és olyan, mintha egyedül lennék, van, amikor beszélget is velem. Nem kerül szóba, mégis ott lebeg a levegőben kimondatlanul a bátyám szelleme, aki anno összekötött bennünket. Viszont minden egyes beszélgetésünknél egyre inkább erősödik bennem egy gondolat, amit még saját magamnak is nehezen ismerek be. Aztán Rei, mintha csak olvasna a gondolataimban, megelőzi a kérdéseimet, és magától kezd el mesélni, én pedig csak hallgatom őt.
 – Kyoukival egyszerre kerültünk a századba, bár először nem tulajdonítottunk egymásnak túl nagy jelentőséget. Két újonc a sok közül, neki ott volt pár ismerőse is. Aztán valahogy egymásra találtunk. Ő szokatlan volt a hirtelenszőkére festett haja miatt, nekem pedig a piercingjeim szúrtak szemet másoknak – az ujjaival közben öntudatlanul is megpiszkálja a szája alatti fémdarabokat –, szóval, amikor közös szobába kerültünk, nem ellenkeztünk. A bátyád csókolt meg engem először, amikor kettesben voltunk a szobában, utána pedig jó ideig csak lopott csókokból állt a kapcsolatunk. De minden megváltozott, amikor Kyouki százados lett, olyanok voltunk, akárcsak te meg Zero, csak ő sokkal szenvedélyesebb, hirtelenebb. Még most is hiányzik, de Akirával… Vele végre megnyugodtam, és ha éjszaka felkelek, már nem Kyoukit keresem magam mellett tudva, hogy úgysem találom meg.
 Vegyes érzésekkel hallgatom Reit. A hangjából érződik, hogy mennyire szerette a bátyámat, hiába talált rá most Akirára, amit Kyouki iránt érzett az több, mint amit valaha is el tudnék képzelni.
 – Köszönöm, hogy szeretted őt – mosolygok Reire, aki csak biccent egyet, és már állna fel a padról, hogy elmenjen, de úgy érzem, még nem elégítette ki a kíváncsiságomat.
 – És Akira? Vele hogy történt? – kérdezem, mire Rei felkacag és visszahuppan a padra.
 – Még mindig hihetetlenül kíváncsi vagy! – nevet. – Azt hittem csak újabb öt újoncról van szó, akiknek fogom a kezüket, amíg be nem illeszkednek. Rutta, Kyohei, Shunsuke és Toui pontosan olyanok voltak, amilyenre számítottam, de Akira a lelkesebb fajtába tartozott. Mindig kérdezett, feszülten figyelt és folyamatosan pörgött, akárcsak most. Úgy nézett rám, olyan tekintettel, hogy nem tudtam, mitévő legyek. Aztán kettesben maradtunk a társalgóban sakkozni, és olyan könnyedén sikerült az ujjai köré csavarnia, hogy végül megcsókoltam.
 Miközben Rei mesél, valahogy mindent könnyedén el tudok képzelni, de van még valami, amivel teljessé tenném a képet.
 – Amikor kificamodott a bokája, már vele voltál? – nézek fel Reire, aki időközben felállt és az asztalom elé jött.
 – Igen. Utána sokat aludt nálam, figyeltem rá, amíg felépült – mosolyodik el, majd a zsebébe nyúl és letesz egy borítékot az asztalomra, akárcsak Akane a múltkor.
 – Igazából ma ezért jöttem. De örülök, hogy tudtam veled beszélni. Legközelebb feltétlenül meséld el, hogyan jöttetek össze Zeroval – vonja fel a szemöldökét, majd kisétál az irodámból. Nem sokkal később én is követem, és a társalgóba megyek. Nem lep meg, hogy ott találom, az már annál inkább, amit látok.
 Zero az egyik sarokban ül és egy doboz baracklevet szürcsöl szívószálon át, ebben semmi különös nincs, de Akane Satsuki vállára hajtott fejjel kártyázik Akira ellen, aki Rei lábai között ülve próbál megszabadulni a lapjaitól. A halántékomon érzem, ahogy kidagad egy ér, és bár nem szokásom, üvölteni kezdek.
 – Attól még, hogy a szobában lévők tudnak egymás kapcsolatairól, még nem kéne kályhapartit tartani! Bárki más is benyithatott volna!
 Akane felemeli a fejét Satsuki válláról, aki riadtan néz engem, Akira pedig mocorogni kezd Rei ölében, aki viszont nem engedi szabadulni, hanem még a hátának is támasztja a homlokát.
 – Meg vagy sértve, amiért nem hívtunk meg, és így vezeted le a dühödet? – szólal meg Zero a sarokban, hallom a hangján, hogy mulattatja a kifakadásom. Megrázom felé a mutatóujjamat, majd közvetlenül eléje állok.
 – Ismerd el, hogy jogos volt! – sziszegem.
 Zero vállat ránt, majd befejezvén a baracklevet, az asztala melletti kukába dobja az üres dobozt.
 – Jogosnak jogos volt, de alapja nemigen volt. A többiek az étkezőben vagy a pályákon vannak ilyenkor, rajtunk kívül senki sem jár a társalgóba, csak Ruttáék, de ők ebédet készítenek.
 – És ha mégis?
 – Ha mégis, akkor ott a zsebedben a kulcs, zárj be és szálljunk be kártyázni.
 Vörös fejjel megyek az ajtóhoz, amit aztán kulcsra zárok, és csípőre tett kézzel a középső nagy asztal mellé állok.
 – És hogyhogy így összegyűltetek? – kérdezem, azonban mielőtt választ kapnék, Zero leránt maga mellé egy székre és összekulcsolja a kezünket.
 – Bejöttem és elmondtam, hogy mindent tudok – von vállat Rei, majd átemeli Akirát egy másik székre, mintha csak egy könnyű tollpihe lenne.
 – Mindent? – vonom fel a szemöldökömet. Rei bólint, én pedig hirtelen nagyon érdekesnek találom a Zeroval összekulcsolt kezeinket. Pedig annyit gürcöltünk, hogy Satsukivel is elhitessük az ellenkezőjét, erre tessék, most már négy ember tudja. Amikor felnézek, egyből Zero tekintetét keresem, aki egy aprót szorít a kezemen. Szóval neki nem gond. Akkor nekem se, ha mind a hatan meg tudjuk őrizni egymás titkát, akkor rendben leszünk.
 – Osztasz? – nézek Satsukire, aki úgy tűnik hamar túllendült azon, hogy ha úgy vesszük, akkor meg lett vezetve, és hamarosan újból átélhetem a csapatos unozás izgalmait. A többiek mernek önmaguk lenni játék közben, vállalva az érzéseiket, így amikor Akanéék győznek, Satsuki mindig kap egy puszit, Akira pedig lassacskán visszavándorol Rei ölébe, ezúttal féloldalasan, hogy mindketten tudjanak a játékra figyelni. Csak én nem merek lépni semmit Zero felé, vagy legalábbis, nem tudom, mit kéne tennem. Aztán egy idő után Zero vállára hajtom a fejemet, és még sikerül elcsípnem Rei bátorító mosolyát, amikor Akanéék újabb győzelmet aratnak. Még mindig nem merek teljesen megnyílni mások előtt, és úgy kezelni a kapcsolatomat Zeroval, ahogy a többiek teszik, de egy idő után már egészen jól érzem magamat, és kissé csalódott vagyok, amiért menni kell ebédelni.
 Kissé lemaradunk a többiektől Zeroval, és amikor ők bekanyarodnak a folyosón, a falhoz nyomom őt, és a nyakába csókolok. Egyből átkarolja a derekamat és ő is a nyakamra hajol, ahol aztán gyengéden megcirógatja az ütőerem mentén a bőrt.
 – Édes voltál – suttogja. – Legszívesebben én is az ölembe rántottalak volna, de majd ma este.
 – Mit tervezel? – mormogom.
 – Zuhany, természetesen együtt, aztán kiülünk az ablakodba nézni a csillagokat, mint tegnap este, jó?
 Bólintok, aztán hagyom, hogy puszit nyomjon a homlokomra.

Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 9.

Napok óta ez megy. Próbálom elérni Zerot, beszélni vele, de kerül, és már lassan minden lehetőséget kiaknáztam. Akanének igaza volt: csendes, néma szakítás lesz ez. De ha legalább Zeron látszana valami, hogy egy kicsit is fáj neki, ami történt, azonban semmi. Ugyanúgy viselkedik társaságban, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy felém se szagol.
 Amikor elsírtam magamat a folyosón a minap, azt hittem, csak egy pillanatnyi gyengeség volt a részemről, viszont mikor aznap este lefeküdtem aludni, újból könnyezni kezdtem. Már lassan hozzászokok ahhoz, hogy esténként egy csomag zsebkendővel fekszem le, holott érzem, hogy ez nincs rendben, hogy valahogy rá kell vennem Zerot arra, hogy beszéljük meg.
 Akanét is kerülöm, egyszerűen képtelen vagyok elviselni a kérdő tekintetét, pedig szerintem pontosan tudja, miért hívtam ki Zerot a társalgóból. Elég, ha sejti a kudarcot, nem akarom még elismerni is előtte, hogy valószínűleg elveszítettem Zerot.
 Már ismerős a fájdalom, amit érzek, mégis más. Hasonlít a gyászhoz, amit a bátyám elvesztésekor éreztem, azonban a tőr mégsem döfi át a szívemet, hanem csak megállás nélkül, lassan forog benne. Gyötrelmes, tompa fájdalom ez, lassú méreg. Bárcsak vége lenne már!
 Az irodámban ülök, és mindennel foglalkozom, csak az októberi terepgyakorlattal nem. A két név még mindig függőben van, habár erősen gondolkozom azon, hogy Akirát teszem magam mellé. Addig sem gyötörne az, hogy bár Zero alig egy karnyújtásnyira van tőlem, mégsem ölelhetem át, csókolhatom a nyakát, érezhetem az ujjait a hajamban. Mindent megadnék azért, ha csak egy futó pillanatra érhetnénk egymáshoz.
 Savanyú gondolataimból kopogás zökkent ki, és csak remélem, hogy nem Akane az. Szerencsém van, azonban a belépő katona látványától szinte leesik az állam. Rei talán még sosem jött be az irodámba magától, csak ha hívattam valami miatt, így csak nehezen tudom palástolni a meglepettségemet.
 – Uram! – tiszteleg, majd becsukja az ajtót maga mögött és az asztalom elé lép. A hangja eddig mély volt és határozott, most azonban ellágyul. – Már régen nem jártam itt csak úgy – sóhajt fel.
 Mindketten tudjuk, mire gondol. A bátyám halála előtt rengeteget jött ide ő is meg én is, és segítettük, ahogy csak tudtuk. Összeszorítom a számat és az előttem fekvő dossziéra nézek.
 – Igazából azért jöttem, hogy megköszönjem – kezdi. – Akira ma reggel elmondta, hogy tudsz rólunk, és mégsem teszel semmit. Onnantól pedig már összeálltak a dolgok.
 Kérdőn pillantok fel rá. Mégis miről beszél? Mit akar mondani pontosan megköszönés címszó alatt? Reit mindig is nehezen tudtam megérteni, így az asztalomra könyökölök, a fejemet a megtámasztom a kezeimen. Ez hosszú lesz.
 – Satsuki és Akane. Te és Zero – sorolja, az arca közömbös. Nekem pedig kikerekednek a szemeim. Mégis honnan tud ennyi mindent?
 – Rei, ezeket..? – teszem fel a kérdést, mire lebiggyeszti az ajkait.
 – Leülhetek? – int a pad felé, én pedig bólintok. Odamegy, és a lábára könyökölve vizslat.
 – Akane akármennyire is jó pókerarcban, ha az ember sokáig figyeli, észreveszi, ahogy Satsukire néz, akin még ennél is könnyebb észrevenni, mennyire odavan érte. De ezt gondolom, nem kell bemutatnom neked. Ti ketten viszont egész jól titkoltátok idáig. Feltűnt, hogy kerülöd Zerot és ő is téged, nem beszéltek már egymással, és Akira szerint unozni se mész el esténként – magyarázza.
 – De másoknak miért nem tűnik fel? – terelek. Nem akarok reagálni a mondandójának a fő pontjára, de már értem, a bátyám miért kedvelte annyira. Rei nem csak a legjobb katona, hanem rendkívül okos is.
 – Mert nem figyelnek oda rátok. Viszont az már szemet szúrhat nekik, hogy nem beszéltek Zeroval. A megszokott dolgokat nem firtatják, de ha változás következik be, a kíváncsiság is színre lép. Szóval? Mit nem tudtok megoldani?
 Idegesen hátradőlök a székemen.
 – Tisztára olyan vagy, mint Akane! Mindketten beletúrtok a magánéletembe, mintha ez olyan nagyon természetes lenne – fintorgok. Rei elmosolyodik, majd feláll a padról.
 – Ismerlek, Saku. Nem adod fel ilyen könnyen. Küzdj, mert a végén még csalódok benned – kommentálja, és köszönés nélkül sétál ki az irodámból. Egy darabig rágom a szám belsejét, ám mielőtt még kiserkenne a vérem, felpattanok a székemből, és elpakolok. Nem azért teszem, hogy Rei belém vetett hitét helyre állítsam. Nem is magamért, nem is Zeroért, hanem kettőnkért, így amikor elkapom a folyosón, és ráncigálni kezdem a szobám felé, annyira dúl bennem az adrenalin, hogy hiába nehezebb, magasabb és erősebb nálam, az első meglepetését követő felocsúdás után is könnyű szerrel lököm be az ajtón, rá az ágyamra, ahol aztán fölé telepszem.
 – Most pedig végre idefigyelsz rám! – zihálom, Zero pedig abbahagyja az ellenem való viaskodást, és csak unottan bámul fel rám. Érzem a mellkasomban a nyomást, mégsem törődök vele.
 – Sajnálom! Sajnálom, amiket mondtam neked, és legszívesebben visszaszívnám az egészet, mert csak hirtelen felindulásból történt, és bár néha igen, zavar a maszkod, ez semmi ahhoz képest, amit irántad érzek.
 Várok. Aztán Zero leránt magához, és szorosan átölel. Megszorítom a vállát.
 – Szeretlek. Ha majd egyszer elmegyünk a seregből, leveszem a maszkot, és annyiszor és úgy csókolsz meg, ahogy csak akarod, rendben?
 Hümmögök egyet, majd vigyorogva a nyakába csókolok.
 – Nagyon hiányoztál – suttogom, és még engem is meglep, milyen könnyedén mondom ki az érzéseimet. Felkönyökölök, Zero szemeit figyelem. Boldog, akárcsak én.
 – Mit szólnál, ha ma mindenkit lealáznánk unoban, aztán aludnánk? Csak szeretnék melletted feküdni, kíváncsi vagyok, milyen – motyogom, az ujjaim közben Zero egyenruhájával babrálnak. Fújtat egyet, majd megfordít minket, és a hajamat simogatja.
 – De most is csak fekszünk – kuncogja. – Szóval, milyen?
 – Jó. El tudnék így aludni – jegyzem meg. Zero megcsípi az oldalamat, mire felszisszenek. Ennyit arról, hogy ebéd előtt alszok egyet vele. Hirtelen felül, és magával húz, egyenesen az ölébe ültet, a kezei a hasamon pihennek, ami ebben a pillanatban kordul meg. Zero felhorkant, mire megcsípem a kézfejét, persze csak finoman.
 – Na, elviszlek kajálni, mielőtt még éhen veszel itt nekem – mondja, a hangjából hallom, ahogy vigyorog, aztán hirtelen ölbe kap, és feláll. Döbbenten kapaszkodok a nyakába, és valószínűleg rendkívül jót szórakozhat az arckifejezésemen.
 – Ha ki mersz így lépni velem a szobámból, visszaküldelek a klotyók mellé! – fenyegetőzöm, de Zero pár lépés után letesz az ajtó előtt, és egy gálánsnak szánt mozdulattal kinyitja előttem.
 – Nehéz a segged ahhoz, hogy odáig elcipeljem.
 Szinte meg sem lepi, amikor a gyomrába öklözök, továbbra is ott van az a pajkos csillogás a szemében, ahogy az étkező felé megyünk, és bár idegesít, valamilyen szinten kimondhatatlanul örülök, hogy már nincs köztünk ellentét.

Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 5.

 Már jó pár nap eltelt a csapatverseny és az óta, hogy felfedeztem Akira és Rei kapcsolatát. Meglepő módon az én csapatom nyert idén, holott eddig a második helynél nem sikerült feljebb jutnunk. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy ígéretemhez híven belevertem a fegyelmet Ranjube a módszereimmel. Azóta meglepően jó a magaviselete, a minap még sakkozni is láttam Rutta társaságában. Úgy tűnik, csak egy kis löket kellett neki.
 Zeronak később elmondtam, mire jutottam Akiráékkal kapcsolatban. Talán még sosem láttam olyan melegséget a tekintetében, mint amit akkor. Legszívesebben levettem volna a maszkját, hogy szájon csókoljam, de ehelyett a nyakába haraptam, és igyekeztem nem foltot hagyni, holott szívem szerint megtettem volna.
 Amikor ma reggel kinyitom a szememet, még csak hat óra van. Zero felé fordulok. Még alszik. Megpróbálhatnék visszaaludni, de felidézve a tegnap esténk mocskos részleteit, inkább repeta után áhítozom. Végigsimítok izmos mellkasán, az ajkaimmal végigkövetve az ujjam vonalát, gyengéd csókokat nyomok a bőrére. Érzem, ahogy a légzése, megváltozik, felébred, ami egyre inkább felbátorít, azonban egyszer csak elkapja a fejemet, és felhúz magához, hogy az arcunk egy szintben legyen. Csillogó szemekkel nézek rá, Zero tekintete azonban komoly.
 – Baj van? – kérdezem összeráncolt homlokkal, de Zero arckifejezése nem változik.
 – Saku, beszélnünk kéne.
 Egyre zavarodottabban nézek rá. Fogalmam sincs, mit akar.
 – De hiszen most is beszélünk! – nevetek fel kínosan, ám még ezzel sem oldódik a köztünk lévő feszültség.
 – A szexről lenne szó – mondja, mire megfagy az ereimben a vér. Rossz lennék az ágyban? Nem elég jók az együttléteink, nem tudom kielégíteni Zerot? Láthatja rajtam a rémületet, ugyanis a két tenyere közé veszi az arcomat, és összedörzsöli az orrunkat.
 – Nem veled van a baj. Csak alig van éjszaka, amikor nem fekszünk le egymással, és bár imádom, mikor együtt vagyunk, szerintem kezd sok lenni. Nem csak abból áll a kapcsolatunk, hogy ágyba viszlek – fejti ki.
 – De Zero… Nem tudlak megcsókolni a hülye maszkod miatt, nem mehetünk randevúzni, nem csinálhatunk semmit, amit a normális párok szoktak! Mindezt amiatt a kibaszott maszk miatt, mert túl büszke vagy ahhoz, hogy levedd azt a vackot – fakadok ki, és elhessegetem a kezeit az arcomról. A vonásai megkeményednek.
  Néma csendben áll fel az ágyamból, és se perc alatt öltözik fel, majd távozik a szobámból. Miután becsukódik az ajtó, megérzem a nedvességet az arcomon. Odakapok. Könnyek. Legszívesebben utána mennék, felpofoznám, és… Utána mi lenne? Nem tudom. Zero már annyira a része az életemnek, hogy nem tudnám nélküle elképzelni a napjaimat.
 Felöltözök, és elindulok, hogy levezényeljem a reggeli gyakorlatot. Zero kerül engem és a tekintetemet is, holott eddig, ha tudott, rám kacsintott, vagy egyszerűen csak egy pillanatra fogva tartotta a tekintetemet. Ürességet érzek legbelül, ami megrémiszt, mégis úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Azonban a látszatot csak reggeli utánig vagyok képes fenntartani, amikor is belefutok Akanébe rögtön az irodám ajtaja előtt.
 – Saku, látom, hogy baj van – kezdi.
 – Akane, nem lehetne, hogy inkább nem látod? – szúrok oda. Egy pillanatra mintha meghökkenne, aztán megrázza a fejét, és az ajtó felé biccent. Beengedem magunkat, majd hagyom, hogy újult erővel támadjon.
 – Tuti, hogy Zeroval akadt megint gondotok, mert mikor Ritsu véletlenül meglökte a könyökét, ölni tudott volna a szemeivel, ráadásul egyszer sem pillantott feléd reggeli közben. Szóval? – tudakolja, a tekintete szigorú és egyben kíváncsi.
 – Muszáj a magánéletemben áskálódnod? Én se szólok bele a tietekbe! – morgom, miközben az asztalhoz ülve előszedem a dossziékat, amikkel ma dolgoznom kell, jelezve, hogy békén hagyhatna, és mehetne, mert dolgozom.
 – De ti ketten olyan zárkózottak és makacsok vagytok, hogy magatoktól soha az életben nem mennétek oda a másikhoz elnézést kérni. Úgy mennétek szét, hogy egy szót nem szóltatok volna egymáshoz.
 Amit Akane mond az belül nagyon is megrémiszt. Ha soha többé nem érhetnék Zerohoz, nem érezhetném azt a melegséget, amikor velem van, akkor ezúttal talán tényleg nem tudnék másokhoz kötődni.
 – Veszekedtünk – kezdem, de megakadok. – Sokallta a szexet, én meg hozzávágtam, hogy az egész a maszkja miatt van, ő pedig ott hagyott.
 Óvatosan pillantok fel Akanére, és összeszorítom a számat.
 – Tedd félre a büszkeségedet kettőtök érdekében, és kérj bocsánatot. Aztán beszéljétek meg, mi lenne az, ami mindkettőtöknek jó lenne. Kössetek kompromisszumot. Ilyen egyszerű – tanácsolja, majd a zsebébe nyúlva előhúz egy borítékot és az asztalomra teszi.
 – A jövő évi tervezettel kapcsolatban érkezett – mondja, azzal távozik az irodámból.
 Felsóhajtok. Nem tudok kibújni a bocsánatkérés alól, és muszáj lesz nekem kezdeményeznem. Ha nem Zeroról lenne szó, akkor ennyivel le is zárnám a dolgot, de bele sem bírok gondolni, mi lenne. Mintha mindig is mellettem lett volna a seregben, és ez megrémiszt.
 Megpróbálom kiszellőztetni a fejemet azzal, hogy kinyitom a dossziémat, és a munkába temetkezem, ami egy idő után sikerül is. Megnézem a boríték tartalmát, felírom magamnak, milyen határidős munkák vannak, mihez kell már a héten hozzálátnom, majd előveszem az októberi terepgyakorlat dossziéját. Már szép vastag, bár a papírok jó része inkább egyezkedés a sereg fejeseivel, hogy még öt kilométerrel növeljük az orosz területtől való távolságot. Ebben végül szerencsés voltam. A mai napra húsz fős csapatokat terveztem alakítani, amihez ki kell választanom az öt csapatkapitányt. Én leszek az egyik, ez már csak természetes. Akanének külön csapatot adnék, de a többi tiszt lehet, hogy felháborodna egy zöldfülű miatt, így végül az én csapatom helyettes csapatkapitánya lesz. Miután sikerült elosztanom az embereket, már csak két név maradt a listámon: Akira és Zero. Most Akira lenne velem, Zero meg Reinél, de nem akarok kegyetlen lenni Reiékkel. Meg különben is, bocsánatot fogok kérni Zerotól. De mi van, ha nem fogadja el?
 Üresen hagyom a maradék helyeket, és elpakolok a fiókomba. Mindjárt ebéd, azonban én még előtte akarok beszélni Zeroval. Felállok az asztaltól és elindulok megkeresni őt. Nem lep meg, amikor az irodám melletti hely üres, így a társalgó felé megyek. Az viszont már telitalálat, azonban jó páran vannak még ott rajta kívül: Akane, Satsuki, Akira és legnagyobb meglepetésemre Rei. Ezúttal egyéniben unoznak, Nekem pedig egy pillanatra meginog a bátorságom, pláne mikor mind az öten tisztelegnek nekem, és Zero szemeiben nem látok többet a puszta közönynél.
 – Zero, beszélhetnénk, négyszemközt? – kérdezem, ő azonban oda sem figyel rám. Nyelek egyet. – Ez parancs! – mondom szigorúbb hangon, mire egy nehéz sóhajjal kísérve feláll, és kijön velem a folyosóra.
 – Zero, én… – kezdeném, de sarkon fordul, és ott hagy. Valami furcsát érzek a mellkasomnál, mintha valaki teljes súllyal ránehezedett volna, nyomasztó és ijesztő az érzés. Nehezen veszem a levegőt, és csak egy kis idő elteltével veszem észre, hogy megállás nélkül folynak a könnyeim.