Ideál - Hatodik fejezet

 A festő nem találta a nyakkendőjét. Már délelőtt óta égen és földön kereste, szegény Yuuki már vagy százszor pattant félre az útjából, arcán riadt tekintettel, miközben Satoshi homlokán egyre csak gyűltek a ráncok. Nem mehetett el így a kiállításra! Most már nem csak a kép miatt, hanem a külseje miatt is aggódhatott. Ráadásul nem csak a nyakkendő hozta rá lassan a szívbajt, de még Yuukinak is sikerült pont akkor besétálnia a szobába, amikor a magasított talpú cipőit húzta fel. Bár a modell tekintete kifürkészhetetlen volt, Satoshit mégis valamilyen okból kifolyólag mardosta a szégyen.
 Végül megkönnyebbülten rángatta ki a ruhakupac legaljáról a nyakkendőt, majd tekerte a nyaka köré. Egy gyors pillantás a tükörbe, aztán felkapta az előzőleg már gondosan letakart festményt, és a bejárati ajtó felé indult.
 – Sok sikert! – állította meg Yuuki hangja, az édes akcentus mintha egy apró parazsat gyújtott volna lángra a mellkasában, amely kellemesen melengette a belsőjét. Zavartan bólintott és egy mosolyt is sikerült megeresztenie.
 – Köszönöm! – bökte végül ki, majd kiszerencsétlenkedte magát a lakásból.
 A mostani kiállítás színhelye nem sokban különbözött a legutóbbiétól, ahol Yuukit is vette. Még pont időben ért oda, hogy a rendező nemesnél bejelentkezve, kifüggesztethesse a festményét. Amikor a kezdőárat kérdezték, nem mert nagyot mondani. Csupán ezer yent sikerült kinyögnie, amitől mind a nemes, mind az adatait feljegyző szolga úgy tűnt, egységesen meglepődtek. Hogy soknak vagy kevésnek találták-e, azt nem merte megtippelni, mindenesetre nem sokkal később már a terem egyik sarkából figyelte, amint a jól öltözött urak és hölgyek a festmények között grasszáltak. Több más festő is feltűnt neki, akik azonban vele ellentétben elvegyültek a társaság sorai között. Szemet szúrt neki Hitoraba is, a férfi, akitől Yuukit vette. A tekintete akaratlanul is az egyik közeli képre tévedt, amelyet a nagynevű művész készített. Egy teltebb idomokkal megáldott nő üzekedett egy angyallal a tenger mentén. Satoshi próbált nem elfintorodni. A nő helyzete kísértetiesen hasonlított Yutori egyik festményére Chizururől. Ahogy Satoshi maga elé képzelte azt a képet és összehasonlította a kettőt, máris egyből tudta, mi taszítja annyira Hitoraba művében. Nem a szexualitás nyílt ábrázolása, még csak nem is a plágium kesernyés illata. Hitoraba úgy kezelte a testet, mint egy darab húst, a vonalai élethűek, mégis valamilyen szinten nyersek voltak, míg Yutori képe nem csupán élethű, hanem érzelmektől dús is volt. Az értő szem számára le sem tagadhatta volna, mennyire szerette és tisztelte a modelljét. Satoshinak gombóc került a torkába. Ha a művész véleménye a modellről ennyire kiütközik egy képen, az övén vajon látszódik-e bármi is? Hiszen nem tudta, milyen érzésekkel viseltet Yuuki iránt, egyszerűen csak igézőnek, szépnek tartotta őt.
 Gyomorgörccsel indult meg a saját képe felé. Először megdöbbentette, ami ott fogadta. Egy viszonylag kisebb társaság szemlélte eltűnődve a festményt, és különböző, meglepőbbnél meglepőbb mondatfoszlányok, szavak ütötték meg a fülét.
 Ezer yen? Pazarlás. Akár tízszer ennyiért is. Gyönyörű. Káprázatos.
 Satoshi próbálta leplezni vörösödő arcát, kereste a tekinteteket, hogy aztán azokból kiindulva végül a saját képére leljen. Nem értette. Még épp egy utolsó pillantást vetett a festményre, figyelte meg a vonalakat, amelyekből összeállt Yuuki teste, ám a konklúzió levonása előtt egy szemüveges, kalapos férfi a vállára tette a kezét. Satoshi megfordult, hogy az ismeretlen szemébe nézhessen.
 – Maga a művész úr, nemde? – tette fel a kérdést, amely után a társaság többi tagja is feléjük fordult. Satoshit mintha fojtogatni kezdte volna a nyakkendője. Bólintott.
 Hirtelen mindenféle árajánlat elkezdett repdesni felé, míg végül fél óra után, a zsebében kilencezer négyszáz yennel távozott. Szinte bele sem mert gondolni, mennyi pénzzel lépdelt az otthona felé, amikor az egyik késő éjszakáig nyitva lévő borkereskedés felkeltette a figyelmét. Közepesen drága bort vett.
 Amikor hazaért, Yuuki ébren volt, a széken üldögélt, ahol Satoshi a minap lefestette őt, ám ezúttal teljesen öltözékben volt. A festőt zavarba hozta, ha visszaemlékezett arra az estére, így a konyha felé indult, és intett a férfinak, hogy kövesse őt.
 Nem tudta, mi lepte meg jobban a modellt: a rengeteg pénz, ahogy szétterült az asztallapon, vagy a bor, ahogy Satoshi lassan két vizespohárba öntötte a sötétvörös nedűt. Koccintottak. Egyikük sem szólt egy szót sem, tudták, mekkora jelentősége van ennek a pillanatnak. A festő meglepően jó áron adta el a képet Yuukiról, holott az egész csak egy spontán, kétségbeesett terv szüleménye volt.
 A bor fogyott. Yuuki egyre többet mosolygott, Satoshin azonban mintha nem fogott volna az alkohol, csak ült a konyhaszéken, és döbbenettel vegyes boldogsággal figyelte azt a rengeteg pénzt. Nem is remélte, hogy valaha ennyit nevezhet majd a tulajdonának. A tulajdonuknak. Ahogy Yuukira nézett tudta, hogy nem szabad önzőnek lennie.
 A modell ledöntött még egy pohárral a már erősen fogyatkozó italból, majd felállt és bizonytalanul Satoshi elé lépett, aki kérdőn nézett fel rá. Yuuki elmosolyodott.
 – Köszönöm – mondta, ám mintha az az édes akcentus teljesen máshogy csengett volna. Megmaradt a báj, a szépség, ami annyira megragadta Satoshi füleit, egyszerűen csak ismerősebbnek, lágyabbnak hatottak a szavak. Talán a bor tette.
 A férfi ekkor lehuppant Satoshi ölébe, a karjai a festő nyaka körül, kapaszkodott, nehogy lecsússzon a combjairól. Satoshi nem tudta, mit tegyen, mígnem végül Yuuki derekához kapott és stabilan tartotta őt, próbálva tartani a szemkontaktust és megálljt parancsolni az arcára kúszó pírnak. Mit volt mit tenni, a gyönyörű férfi az ölében ült, felbátorodva az italtól, Satoshinak pedig fogalma sem volt, mégis mi a teendő egy ilyen helyzetben. A figyelmét rabul ejtették a másik telt ajkai, a hosszú szempillák alatt rejtőző barna íriszek. Az agya kikapcsolt.
 Aztán Yuuki előrehajolt. A csókja ügyetlen volt, Satoshiban mégis elindított valamit, ahogy óvatosan visszacsókolt. Hirtelen pont nem jutott eszébe, hogy Yuuki egy férfi, hogy ő le is szögezte Yutorinak, miszerint nem olyan, mint ő. Átadta magát a csóknak, a borízű, puha ajkaknak. Felbátorodtak. Yuuki kezei Satoshi nyakát, arcát simították a csók közben, néha elvándorolva a felsőteste más pontjaira is, míg a festő kíváncsian érintette a formás csípőt, a puha combokat. Mintha Yuuki valami rejtett ajtócskát nyitott volna meg benne. Nem érezte zavarónak az alkatát, a csókját, hogy amikor véletlenül a lába közéhez ér, igenis volt ott valami. Majd a csók végül elveszítette a tüzét, lassacskán kialudt az egész. Yuuki feje egyszer csak Satoshi vállán kötött ki, és a férfi békésen szunyókált, miközben a festő szépen lassan realizálta, mit is műveltek az imént. Először úgy döntött, eltereli a kavargó gondolatait, és inkább arra koncentrált, hogy eljuttassa Yuukit a hálóba, ahol az ágyba fektette őt. Aztán lerogyott a ruhakupacra. A teste még mindig érezte a csók hatását, és megpróbálta lehűteni magát, miközben mindenféle undorító dologra gondolt. Végül borzongva vette tudomásul, hogy elmúlt a nadrágjában feszülő problémája. Ekkor úgy, ahogy volt, még mindig kiöltözve, dőlt el a ruhakupacon.
 Mégis mi a jó franc üthetett belé? Mert Yuuki a bortól viselkedett így, ez annyi szent. De hogy ő, Satoshi, mégis miért hagyta megtörténni ezt az egészet, a csókot, mindent. És ami a leginkább megrémisztette az az volt, hogy élvezte. Élvezte, hogy egy férfi csókolja, érinti őt, akármilyen bizonytalanok is voltak Yuuki mozdulatai. Talán mégis Yutorinak volt igaza. De Satoshit sosem érdekelték úgy a férfiak! Ő nem érezte azokat a dolgokat, amiket a másik festő. Össze volt zavarodva. Beszélnie kellett Yutorival, meg kellett tudnia, miért jöttek elő ezek az érzések, miért pont most, miért pont Yuukinál és eddig miért érezte magát mindig olyan kényelmesen a lányok társaságában, ha egyszerűen most itt van Yuuki és… Nem értette, de mindennél jobban megakarta.
 Másnap egy viszonylag kiadósabb – vajas zsemle és tej - reggeli után Satoshi elindult Yutori rezidenciája felé. Amíg készülődött, sőt, még étkezés közben is próbálta kerülni Yuuki tekintetét. Nem tudta, a másik emlékszik-e bármire is az előző estéről, ha pedig igen, mégis mit gondol róla így utólag. Egyszerűen képtelen volt szembesülni az esetleges undorral, bármi mással pedig nem igazán tudott volna mit kezdeni.
 Az út hosszú volt, pláne gyalogszerrel, ám amikor felsejlett előtte az ismerős, díszes homlokzat. Becsengetett. Egyszer, kétszer. A küldönc nyitott neki ajtót. A férfi homloka izzadtnak tűnt, a tekintete zavartnak.
 – A művész úr most nem ér rá – dadogta, azonban az épületet ekkor egy velőtrázó sikoly töltötte be. A küldönc összerezzent. Satoshi vonásai megkeményedtek, és arrébb tessékelte a rémült férfit, aki remegő kezekkel állt neki babrálni a bejárati ajtó zárjával.
 – Uram, el kéne mennie – próbálkozott ismét, azonban Satoshi megrázta a fejét. Újabb sikoly. Mintha egyenesen a szívét tépték volna ki. A hang forrása felé indult, nyomában a még mindig hullasápadt küldönccel.
 A vörös falú szalonba érve megdöbbentő, mégis ismerős látvány fogadta. Yutori a kanapén gömbölyödött össze, körülötte szétszóródva a kék tabletták. A festő teste reszketett, mintha láz kínozná, aminek gyanúját verejtékező homloka és sápadt bőre rögvest megerősítette Satoshiban. Az asztalon egy pohár feküdt, látszólag kiborítva, a víz még mindig csepegett a drága szőnyegre. Satoshi ekkor vette észre Chizuru kétségbeesett alakját, amint az asztal mellett térdelve, könyörgően nézett a párjára.
 – Kérlek, édesem. Muszáj bevenned a gyógyszert – suttogta Yutorinak, miközben az asztal száraz részére tette a leesett bogyókat. Újabb sikoly. A feketehajú modell arcán könnyek folytak végig, majd észrevette az ajtóban álló Satoshit. Kérlelően nézett a festőre.
 – Te tudod, mit kell tenni, ugye?
 Satoshi pislogott egyet. Yutori veszélyben volt, ráadásul nem először. Ennyit ért hát az ígérete… Nem mintha Satoshi nem szokott volna már hozzá. A barátja makacsabb volt, mint egy tucat öszvér. Ha úgy érezte, hogy már minden rendben, hanyagul kezdett bánni a gyógyszerével.
 – A szobájában van nyugtató. Injekciós – mondta végül. Chizuru bólintott és felállt a földről.
 – Ami a neheze lesz, az az, hogy le kell majd fognunk – tette hozzá Satoshi.
 Hirtelen nem is tudta, hogy a bensőjét maró fájdalom, vagy az, ami Chizuru szemében csillant meg az élesebb-e.

Amit Batsu mondott

– Pont leszarom, ha elkésünk – jegyzi meg Batsu a hátsó ülésen, aztán visszafordul az ablak felé, és bámulja a mellettünk várakozó autókat. Karu elhúzza mellettem a száját, én pedig félig hátrafordulok az énekesünk felé.

– Ne utáld már őket ennyire! Nem is ismered a srácokat – próbálok hatni rá, de tudom, hogy semmit sem fogok elérni, mégis, a jó erkölcs azt diktálja, hogy egy kevésbé utálatos Batsut kéne leszállítanom a kiadóba, ami az ő esetében felér egy lehetetlennel.

– Ryusei. Szerinted úgy nézek ki, mint aki meg akarja őket ismerni? – veti oda. Ekkor dudálást hallok magunk mögül, így a fejemet csóválva fordulok vissza a kormányhoz, és a gázba taposok. Még tíz percnyi utat kell kínos, néma csendben megtennünk a kiadóig, aztán Karuval karöltve beimádkozom Batsut az épületbe, ahol épp egy közös vacsoraszerű partin készülünk részt venni a két új bandával: a Hueyével és a IIIRD-val. 

– Kurvára semmi kedvem nincs hozzá, szóval hiába erőlködsz – morogja nekem Batsu, mielőtt kitépné a karját a szorításomból, és köszönés nélkül betrappolna a terembe, amit teleraktak hosszú büféasztalokkal. Karu utána sündörög, azonban Batsuvel ellentétben udvariasan köszön mindenkinek. Én egyelőre nem megyek be, csak fáradtan figyelem az ajtófélfából az eseményeket, ahogy a fiúk elvegyülnek a másik két bandával és a menedzsmenttel. Egyelőre senki sem hiányol. Nem vagyok valami társasági ember, így egy pár percet az ajtófélfának támaszkodva töltök.

– Bocsáss meg, beengednél? 

A hang egy férfihez tartozik, egészen közel jön a fülem mellől, egy finom kéz pedig óvatosan arrébb tol a derekamnál fogva. Lágy parfümillat lengi be a teret. Kíváncsian fordulok az idegen felé. Fekete haját oldalra fésülve hordja, divatos szemüvege van, ahogy kiegyenesedik mellettem, felfigyelek a magasságára és szépfiús vonásait sem hagyom figyelmen kívül. Nyelek egyet, és ekkor tudatosul bennem, hogy a Hueye énekesével, Naoval állok szemben. Először nevethetnékem támad. Nem csoda, hogy Batsu ennyire ellenséges az újakkal szemben. Tagadhatatlanul az az archetípusa az énekeseknek, aki vonzza a rajongókat. Főleg a lányokat. 

Odébb lépek, hogy Nao be tudjon menni, azonban egy tapodtat sem mozdul. 

– Hogyhogy nem mész be, senpai? – int a fejével a büféasztalok felé. 

– Csak kicsit kiszellőztetem a fejemet – eresztek meg egy mosolyt. 

– Sok a munka? – cövekel le mellettem, úgy tűnik, az sem zavarja, hogy időközben Karu és még néhány újonc felénk pillant, sőt, egyenesen minket néz. 

– Igen. Fogjuk rá – bólintok. Hirtelen jól esne valami tömény a büféasztalról. Talán nem érezném olyan élesen az oldalamba fúródó kíváncsi tekinteteket. 

– Bocsáss meg. Még be sem mutatkoztam – mosolyodik el, aztán egy meghajlás tekintetében elmondja az igazi, majd a művésznevét. Én is bemutatkozom neki, bár a művésznevemet úgy tűnik, ismeri. 

– Esetleg lenne kedved inni velem egyet, Ryusei-san? – kérdezi, miután túlestünk a formaságokon. Egy esély, hogy megszabaduljak a kíváncsiskodóktól, így egyből belemegyek, és együtt lépünk be a terembe. Üdvözlöm a menedzsert és Karu meg még két újonc mellé szegődünk. A szöszkéről kiderül, hogy Mayu, a IIRD énekese, míg a világosbarna hajú srác Mitsume, Mayuék dobosa. Közben Nao kerít nekünk egy-egy italt, és mintha olvasna a gondolataimban, hamarosan már egy koktéllal a kezemben hallgatom, a többiek eszmecseréjét. Közben Nao és Mayu gyorsan elhadarják, ki kicsoda, én pedig rajtakapom Batsut, ahogy az egyik sarokban állva iszogatja a sörét, miközben Mitsume fenekét stíröli, és kifejezéstelen arccal eszik egy zsúrszendvicset. Jellemző… 

– Az énekesetek nem valami társaságkedvelő – jegyzi meg nekem halkan Nao, ahogy Mayu és Mitsume belemerülnek a beszélgetésbe, Karu pedig egykedvűen bólogat minden elhangzott szóra. Ő így szocializálódik.

– Csak Batsu. Őt nem érdeklik az ilyenek – vonok vállat, elhallgatva előle, hogy részben miatta ilyen magába forduló az énekesünk. A dolgot Mitsumével szerintem vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli, így azt nem firtatom. 

– És téged? 

Nao teljes testével felém fordul, kiszorulunk az eddigi körből, akik már nem nagyon figyelnek ránk. Mintha Mitsume vetne néhány oldalpillantást Batsu felé, de nem akarok bunkón mindenfelé figyelni, így inkább Naora koncentrálok.

– Elvagyok velük. De nem szeretek utolsóként érkezni, olyankor mindenki ránk figyel, és az valamiért olyan…

– Feszélyező? – fejezi be helyettem Nao a mondatot, én pedig élből bólintok egyet.

– Igen-igen. De Batsu miatt mindig késünk – nevetem el magam, aztán gyorsan korrigálok. – Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nehéz eset lenne, de… 

– Az – mosolyog rám Nao. Ezúttal zavarba jövök, amikor újból befejezi egy mondatomat, a tekintete éget, ahogy rám néz, de próbálok úgy tenni, mintha semmi különös nem történne. Közben elfogy a koktélunk, és csak az üres poharakkal a kezünkben állva beszélünk tovább. 

– Hozok még! – ajánlom fel a poharára mutatva.

– Nem szükséges. Inkább együnk valamit! – javasolja Nao, aztán mellém lép, és a derekamnál fogva terel az egyik büféasztal közelébe. Megborzongok, és ezt valószínűleg ő is észreveszi, ugyanis amikor megállunk az egyik tálca előtt, egészen közel hajol hozzám, az ajkai a fülem mellett, a keze még mindig a derekamon, újból megcsap a parfümjének illata. 

– Tempurát? – mormolja a fülembe. Lehunyom a szememet. Ó, a francba! 

Felkapok egyet, és gyorsan beleharapok, a tekintetemmel egy csendesebb helyet keresek, ahol kevés az ember. Páran már megint minket néznek. Miután Nao is felkap egy tempurát, az egyik ablak mellé terelem magunkat, ahol csak Batsu van a háromméteres körzetünkben. Közben egy leheletnyit előbbre lépve megszakítom köztünk a testi kontaktust. Könnyebb tiszta fejjel gondolkodni, ha az ember dereka szabadon van. 

– Szóval – fordulok szembe Naoval, amikor az ablakhoz érünk –, nagyra értékelem, hogyha egy helyes pasi flörtöl velem, de tényleg. Viszont én nem egyéjszakás kaland vagyok.

Nao közelebb lép. Megint az a bódító illat… Felemeli a kezét, és kisimít egy tincset az arcomból.

– Csak meg szeretnélek ismerni, nem kell egyből rosszra gondolni – vigyorog rám.

– Ó, tényleg? – húzom fel a szemöldökeimet, és közelebb lépek hozzá.

– Fiúk, húzzatok már szobára! – mordul fel ekkor mellettünk Batsu, mire egyből szétrebbenünk, ő pedig halkabban hozzáteszi:

– Nagyon cuki, hogy így összemelegedtetek, de a fél terem titeket néz, szóval dugasd meg magad a szépfiúval, aztán holnap a stúdióban – címezi nekem Batsu a bájos megjegyzéseit, aztán otthagy minket, és elindul Karuék irányába. 

Savanyú képpel meredek Naora, amiért Batsu valószínűleg mindent elrontott a beszólásával, de csak a szemét forgatja, és megragadja a kezemet. 

– Szerintem tegyük azt, amit Batsu mondott. Már ha nem bánod. – sóhajt fel, és mivel a terem figyelme ekkor egyöntetűen az énekesünk felé irányul, amint rácsap Mitsume fenekére, úgy érzem, itt az idő a távozásra, így észrevétlenül kisurranunk a teremből. 

– Szóval szex? – teszem fel a kérdést semleges hangsúllyal, ahogy kiérünk a parkolóba, Nao pedig elengedi a kezemet. 

– Ha akarod, akkor első körben igen – vonja meg a vállát, miközben előszed egy doboz cigarettát és egy gyújtót. Felém nyújtja a cigit, én pedig megköszönöm, és előhúzok egy szálat. Az ajkaim közé veszem, ő pedig meggyújtja először az enyémet, majd a sajátját is. Nem kezdem el szívni, hanem a két ujjam közé fogom, és mielőtt Nao bármit is tehetne, röviden megcsókolom őt, azonban fél kézzel eltol magától, és beleszív a cigijébe.

– Majd ha már nem az utcán leszünk – magyarázkodik. – Mondjuk a love hotelben esetleg.

– Minek menjünk love hotelbe, ha van egy jól szigetelt lakásom? – nézek rá kérdőn, mintha tudhatta volna. Nao elvigyorodik.

– Jól szigetelt? 

Bólintok, majd előveszem a slusszkulcsot. 

– Alapvetően nem vagyok hangos, de… 

– Rásegíthetek – fejezi be immáron sokadszorra is a mondatomat. Már mozdulnék egy újabb csókra, amikor Batsu hangja félbeszakít.

– Ne mondd már, hogy még mindig itt vagytok! – kiáltja ide.

Elnézek Nao válla mellett, és észreveszem az énekesünket, amint egy kissé feldagadt jobb orcával, de Mitsumével az oldalán közeledik felénk. Amikor mellénk érnek, elengedi a gitáros derekát.

– Bocs, szívem, ez a kettő úgy tűnik, nem találja az ágyát.

– Te – bök rám Batsu –, fogd a csinos segged, rakd be a kocsiba, és engedd, hogy a szépfiú valami fedett helyen beléd rakja a farkát. Te, szépfiú – mutat itt az ezúttal kissé döbbent Naora –, fogd a lapos segged, rakd be a kocsiba, és tedd bele a pici farkad az ő csinos seggébe. Az én csodás farkam pedig felfedezi ezt a csodás segget – csap rá egy nagyot Mitsume fenekére, aki csak kínosan vigyorog ránk. – Most, hogy ezt tisztáztuk, mi lépünk. Hosszú éjszaka áll még előttünk – vigyorodik el, aztán elballagnak a metró fele. 

– Most akkor… - kezdi Nao lassan. 

– Azt tesszük, amit Batsu mondott.