Ideál - Hatodik fejezet

 A festő nem találta a nyakkendőjét. Már délelőtt óta égen és földön kereste, szegény Yuuki már vagy százszor pattant félre az útjából, arcán riadt tekintettel, miközben Satoshi homlokán egyre csak gyűltek a ráncok. Nem mehetett el így a kiállításra! Most már nem csak a kép miatt, hanem a külseje miatt is aggódhatott. Ráadásul nem csak a nyakkendő hozta rá lassan a szívbajt, de még Yuukinak is sikerült pont akkor besétálnia a szobába, amikor a magasított talpú cipőit húzta fel. Bár a modell tekintete kifürkészhetetlen volt, Satoshit mégis valamilyen okból kifolyólag mardosta a szégyen.
 Végül megkönnyebbülten rángatta ki a ruhakupac legaljáról a nyakkendőt, majd tekerte a nyaka köré. Egy gyors pillantás a tükörbe, aztán felkapta az előzőleg már gondosan letakart festményt, és a bejárati ajtó felé indult.
 – Sok sikert! – állította meg Yuuki hangja, az édes akcentus mintha egy apró parazsat gyújtott volna lángra a mellkasában, amely kellemesen melengette a belsőjét. Zavartan bólintott és egy mosolyt is sikerült megeresztenie.
 – Köszönöm! – bökte végül ki, majd kiszerencsétlenkedte magát a lakásból.
 A mostani kiállítás színhelye nem sokban különbözött a legutóbbiétól, ahol Yuukit is vette. Még pont időben ért oda, hogy a rendező nemesnél bejelentkezve, kifüggesztethesse a festményét. Amikor a kezdőárat kérdezték, nem mert nagyot mondani. Csupán ezer yent sikerült kinyögnie, amitől mind a nemes, mind az adatait feljegyző szolga úgy tűnt, egységesen meglepődtek. Hogy soknak vagy kevésnek találták-e, azt nem merte megtippelni, mindenesetre nem sokkal később már a terem egyik sarkából figyelte, amint a jól öltözött urak és hölgyek a festmények között grasszáltak. Több más festő is feltűnt neki, akik azonban vele ellentétben elvegyültek a társaság sorai között. Szemet szúrt neki Hitoraba is, a férfi, akitől Yuukit vette. A tekintete akaratlanul is az egyik közeli képre tévedt, amelyet a nagynevű művész készített. Egy teltebb idomokkal megáldott nő üzekedett egy angyallal a tenger mentén. Satoshi próbált nem elfintorodni. A nő helyzete kísértetiesen hasonlított Yutori egyik festményére Chizururől. Ahogy Satoshi maga elé képzelte azt a képet és összehasonlította a kettőt, máris egyből tudta, mi taszítja annyira Hitoraba művében. Nem a szexualitás nyílt ábrázolása, még csak nem is a plágium kesernyés illata. Hitoraba úgy kezelte a testet, mint egy darab húst, a vonalai élethűek, mégis valamilyen szinten nyersek voltak, míg Yutori képe nem csupán élethű, hanem érzelmektől dús is volt. Az értő szem számára le sem tagadhatta volna, mennyire szerette és tisztelte a modelljét. Satoshinak gombóc került a torkába. Ha a művész véleménye a modellről ennyire kiütközik egy képen, az övén vajon látszódik-e bármi is? Hiszen nem tudta, milyen érzésekkel viseltet Yuuki iránt, egyszerűen csak igézőnek, szépnek tartotta őt.
 Gyomorgörccsel indult meg a saját képe felé. Először megdöbbentette, ami ott fogadta. Egy viszonylag kisebb társaság szemlélte eltűnődve a festményt, és különböző, meglepőbbnél meglepőbb mondatfoszlányok, szavak ütötték meg a fülét.
 Ezer yen? Pazarlás. Akár tízszer ennyiért is. Gyönyörű. Káprázatos.
 Satoshi próbálta leplezni vörösödő arcát, kereste a tekinteteket, hogy aztán azokból kiindulva végül a saját képére leljen. Nem értette. Még épp egy utolsó pillantást vetett a festményre, figyelte meg a vonalakat, amelyekből összeállt Yuuki teste, ám a konklúzió levonása előtt egy szemüveges, kalapos férfi a vállára tette a kezét. Satoshi megfordult, hogy az ismeretlen szemébe nézhessen.
 – Maga a művész úr, nemde? – tette fel a kérdést, amely után a társaság többi tagja is feléjük fordult. Satoshit mintha fojtogatni kezdte volna a nyakkendője. Bólintott.
 Hirtelen mindenféle árajánlat elkezdett repdesni felé, míg végül fél óra után, a zsebében kilencezer négyszáz yennel távozott. Szinte bele sem mert gondolni, mennyi pénzzel lépdelt az otthona felé, amikor az egyik késő éjszakáig nyitva lévő borkereskedés felkeltette a figyelmét. Közepesen drága bort vett.
 Amikor hazaért, Yuuki ébren volt, a széken üldögélt, ahol Satoshi a minap lefestette őt, ám ezúttal teljesen öltözékben volt. A festőt zavarba hozta, ha visszaemlékezett arra az estére, így a konyha felé indult, és intett a férfinak, hogy kövesse őt.
 Nem tudta, mi lepte meg jobban a modellt: a rengeteg pénz, ahogy szétterült az asztallapon, vagy a bor, ahogy Satoshi lassan két vizespohárba öntötte a sötétvörös nedűt. Koccintottak. Egyikük sem szólt egy szót sem, tudták, mekkora jelentősége van ennek a pillanatnak. A festő meglepően jó áron adta el a képet Yuukiról, holott az egész csak egy spontán, kétségbeesett terv szüleménye volt.
 A bor fogyott. Yuuki egyre többet mosolygott, Satoshin azonban mintha nem fogott volna az alkohol, csak ült a konyhaszéken, és döbbenettel vegyes boldogsággal figyelte azt a rengeteg pénzt. Nem is remélte, hogy valaha ennyit nevezhet majd a tulajdonának. A tulajdonuknak. Ahogy Yuukira nézett tudta, hogy nem szabad önzőnek lennie.
 A modell ledöntött még egy pohárral a már erősen fogyatkozó italból, majd felállt és bizonytalanul Satoshi elé lépett, aki kérdőn nézett fel rá. Yuuki elmosolyodott.
 – Köszönöm – mondta, ám mintha az az édes akcentus teljesen máshogy csengett volna. Megmaradt a báj, a szépség, ami annyira megragadta Satoshi füleit, egyszerűen csak ismerősebbnek, lágyabbnak hatottak a szavak. Talán a bor tette.
 A férfi ekkor lehuppant Satoshi ölébe, a karjai a festő nyaka körül, kapaszkodott, nehogy lecsússzon a combjairól. Satoshi nem tudta, mit tegyen, mígnem végül Yuuki derekához kapott és stabilan tartotta őt, próbálva tartani a szemkontaktust és megálljt parancsolni az arcára kúszó pírnak. Mit volt mit tenni, a gyönyörű férfi az ölében ült, felbátorodva az italtól, Satoshinak pedig fogalma sem volt, mégis mi a teendő egy ilyen helyzetben. A figyelmét rabul ejtették a másik telt ajkai, a hosszú szempillák alatt rejtőző barna íriszek. Az agya kikapcsolt.
 Aztán Yuuki előrehajolt. A csókja ügyetlen volt, Satoshiban mégis elindított valamit, ahogy óvatosan visszacsókolt. Hirtelen pont nem jutott eszébe, hogy Yuuki egy férfi, hogy ő le is szögezte Yutorinak, miszerint nem olyan, mint ő. Átadta magát a csóknak, a borízű, puha ajkaknak. Felbátorodtak. Yuuki kezei Satoshi nyakát, arcát simították a csók közben, néha elvándorolva a felsőteste más pontjaira is, míg a festő kíváncsian érintette a formás csípőt, a puha combokat. Mintha Yuuki valami rejtett ajtócskát nyitott volna meg benne. Nem érezte zavarónak az alkatát, a csókját, hogy amikor véletlenül a lába közéhez ér, igenis volt ott valami. Majd a csók végül elveszítette a tüzét, lassacskán kialudt az egész. Yuuki feje egyszer csak Satoshi vállán kötött ki, és a férfi békésen szunyókált, miközben a festő szépen lassan realizálta, mit is műveltek az imént. Először úgy döntött, eltereli a kavargó gondolatait, és inkább arra koncentrált, hogy eljuttassa Yuukit a hálóba, ahol az ágyba fektette őt. Aztán lerogyott a ruhakupacra. A teste még mindig érezte a csók hatását, és megpróbálta lehűteni magát, miközben mindenféle undorító dologra gondolt. Végül borzongva vette tudomásul, hogy elmúlt a nadrágjában feszülő problémája. Ekkor úgy, ahogy volt, még mindig kiöltözve, dőlt el a ruhakupacon.
 Mégis mi a jó franc üthetett belé? Mert Yuuki a bortól viselkedett így, ez annyi szent. De hogy ő, Satoshi, mégis miért hagyta megtörténni ezt az egészet, a csókot, mindent. És ami a leginkább megrémisztette az az volt, hogy élvezte. Élvezte, hogy egy férfi csókolja, érinti őt, akármilyen bizonytalanok is voltak Yuuki mozdulatai. Talán mégis Yutorinak volt igaza. De Satoshit sosem érdekelték úgy a férfiak! Ő nem érezte azokat a dolgokat, amiket a másik festő. Össze volt zavarodva. Beszélnie kellett Yutorival, meg kellett tudnia, miért jöttek elő ezek az érzések, miért pont most, miért pont Yuukinál és eddig miért érezte magát mindig olyan kényelmesen a lányok társaságában, ha egyszerűen most itt van Yuuki és… Nem értette, de mindennél jobban megakarta.
 Másnap egy viszonylag kiadósabb – vajas zsemle és tej - reggeli után Satoshi elindult Yutori rezidenciája felé. Amíg készülődött, sőt, még étkezés közben is próbálta kerülni Yuuki tekintetét. Nem tudta, a másik emlékszik-e bármire is az előző estéről, ha pedig igen, mégis mit gondol róla így utólag. Egyszerűen képtelen volt szembesülni az esetleges undorral, bármi mással pedig nem igazán tudott volna mit kezdeni.
 Az út hosszú volt, pláne gyalogszerrel, ám amikor felsejlett előtte az ismerős, díszes homlokzat. Becsengetett. Egyszer, kétszer. A küldönc nyitott neki ajtót. A férfi homloka izzadtnak tűnt, a tekintete zavartnak.
 – A művész úr most nem ér rá – dadogta, azonban az épületet ekkor egy velőtrázó sikoly töltötte be. A küldönc összerezzent. Satoshi vonásai megkeményedtek, és arrébb tessékelte a rémült férfit, aki remegő kezekkel állt neki babrálni a bejárati ajtó zárjával.
 – Uram, el kéne mennie – próbálkozott ismét, azonban Satoshi megrázta a fejét. Újabb sikoly. Mintha egyenesen a szívét tépték volna ki. A hang forrása felé indult, nyomában a még mindig hullasápadt küldönccel.
 A vörös falú szalonba érve megdöbbentő, mégis ismerős látvány fogadta. Yutori a kanapén gömbölyödött össze, körülötte szétszóródva a kék tabletták. A festő teste reszketett, mintha láz kínozná, aminek gyanúját verejtékező homloka és sápadt bőre rögvest megerősítette Satoshiban. Az asztalon egy pohár feküdt, látszólag kiborítva, a víz még mindig csepegett a drága szőnyegre. Satoshi ekkor vette észre Chizuru kétségbeesett alakját, amint az asztal mellett térdelve, könyörgően nézett a párjára.
 – Kérlek, édesem. Muszáj bevenned a gyógyszert – suttogta Yutorinak, miközben az asztal száraz részére tette a leesett bogyókat. Újabb sikoly. A feketehajú modell arcán könnyek folytak végig, majd észrevette az ajtóban álló Satoshit. Kérlelően nézett a festőre.
 – Te tudod, mit kell tenni, ugye?
 Satoshi pislogott egyet. Yutori veszélyben volt, ráadásul nem először. Ennyit ért hát az ígérete… Nem mintha Satoshi nem szokott volna már hozzá. A barátja makacsabb volt, mint egy tucat öszvér. Ha úgy érezte, hogy már minden rendben, hanyagul kezdett bánni a gyógyszerével.
 – A szobájában van nyugtató. Injekciós – mondta végül. Chizuru bólintott és felállt a földről.
 – Ami a neheze lesz, az az, hogy le kell majd fognunk – tette hozzá Satoshi.
 Hirtelen nem is tudta, hogy a bensőjét maró fájdalom, vagy az, ami Chizuru szemében csillant meg az élesebb-e.