Vörös Zóna - Epilógus

 Koichi az ablakpárkányra könyökölve nézett kifelé a széles, fákkal szegélyezett utcára, amelyből bár az egyik tölgy törzse igencsak jelentős részletet takart ki, azért így is lehetett látni, mennyire ember özönlött a templom felé. Esküvőt tartottak. Az ő esküvőjét.

 Idegesen nyelt egyet, aztán lesimította a hosszú, fehér szoknyája ráncait. Az egész terv, amelyet az utóbbi hónapokban Tsuzukuval és Mikoval ötlöttek ki, teljes őrültségnek tűnt, idáig mégis kitűnően működött. Az persze mindenki előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy a gróf soha az életben nem fog megnősülni, hiszen egyrészt a férfiakat, másrészt pedig teljes szívéből Koichit szerette. Igen ám, ezzel még nem is lett volna baj, de Takeshi felhívta a figyelmüket arra, hogy egyre több levél érkezik azzal kapcsolatban, mégis mikor tervez az agglegény, ha örököst nem is nemzeni, de legalább egy nővel frigyre lépni. Az arisztokrácia pusmogott, a Takebuchi-név pedig veszélyben forgott, így cselekedni kellett.

 Aztán egyik nap, amikor Tsuzuku épp a könyvtárban dolgozott a Tűzvörös éj epilógusának fordításán, Koichi pedig mellette ülve ruhamodelleket skiccelt a nemrég vett vázlatfüzetébe, Miko szélvészként rontott be a könyvtár ajtaján. A cselédlány kipirult, zihált, és láthatólag futva tette meg az utat az emeletre, hogy aztán kinyögje a világ legnagyobb sületlenségét.

 – Gróf, meg kéne kérned Koichi kezét!

 A két férfi egy darabig úgy pislogott a lányra, mintha az meghibbant volna, aztán Tsuzuku ráncokba tódult szemöldökökkel, tapintatos hangsúllyal megkérdezte:

 – Mégis miért?

 Miko ekkor úgy tűnt, észbe kapott, ugyanis hirtelen hadaró-üzemmódra kapcsolt, és villámgyorsan előadta a tervet, amelyet nem mellesleg mosogatás közben ötlött ki, aztán a könyvtárig futva finomítgatott rajta, mígnem mire ideért már teljesen készen állt.

 – Ugye múltkor már Okazaki vikomt is udvariasan sürgető levélben jegyezte meg, hogy a grófnak ideje lenne már végre megállapodnia, és valami hajadonok által biztosan látogatott bált is emlegetett, ahogy Takeshitől hallottam, nem, még véletlenül sem nézek bele a levelezésedbe. Szóval, eszembe jutott, Koichi milyen profin utánozza a női mozgást és hanghordozást, így a fenébe is, mit csűröm-csavarom itt percekig, holott szerintem már rég sejtitek: tökéletes feleség lehetne, aki bár gyermekáldással nem tudja megajándékozni az ő grófját, mégis odaadóan szereti őt – fejtette ki a cseléd.

 A könyvtárban döbbent csend honolt, a lány már-már teljesen leírta a tervét maga előtt, amikor Koichi kimérten megszólalt.

 – Ez nagyon kedves tőled Miko, de… Mi lenne a bárói örökségemmel és a titoktartással? Mert a csalást gondolom egyedül ennek a palotának a lakói, illetve a nagyszüleim tudnák, mert előlük mégsem tudnám eltitkolni, hogy, nos – köhintett –, férjhez megyek.

 – Mennyit tud az arisztokrácia arról, ami anno történt veled? – kérdezte óvatosan Tsuzuku, mire Koichi rögvest vállat rántott.

 – A nagyiék azt hitték, hogy halott vagyok, szóval… Még jó, hogy azelőtt jöttél, hogy Takeshi elküldte volna a levelet, amiben visszautasítom a címedet, különben néztek volna nagyot a fejesek - röhögte el magát a férfi, ám látszott rajta, mennyire megrendítethette őt, amikor közölték vele ezt. Tsuzuku nyugtatásképp megfogta Koichi kezét, és puszit nyomott a kézfejére. A férfi hálás mosollyal jutalmazta ezt az apró gesztust.

 – Akkor tiszta sor – közölte a gróf. – Niiyama Koichi továbbra is halott marad, viszont mit szólnál, ha Niiyama Natsuko lépne a helyébe?

 Koichi így került menyasszonyi ruhába, és lett belőle a nyilvánosság előtt a Niiyama-család által örökbefogadott, ám egészen idáig rejtegetett nő, akit Tsuzuku az egyik palotában tett látogatása alatt ismert meg egészen véletlenül, és szeretett bele a hölgy végtelen szépségébe és bájos természetébe. Mese habbal, ahogy mondani szokás, ám az urak esetleges gyanakvását a hölgyeik szipogása eme szép szerelmi történet hallatán rögvest eloszlatta.

 Az egész templomot betöltő vendégsereggel számolhattak, Koichi pedig rettegett. Ha bárki is felismerné őt, az felérne egy tragédiával mindkettejük és családjaik számára is. Az ujja köré csavarta egyik hosszú, pink tincsét, melyet egy reszketeg sóhaj követett. Végig tudják ezt csinálni. A mögötte sürgölődő két cselédlányra nézett, Mikora és Riora, amint koszorúslányokként igazgatják egymás szoknyáját, miközben Miko néha lopva Koichira pillantott, bár a férfinek egyből feltűnt. Még mindig éltek benne a bérgyilkosként ráragadt beidegződések és tapasztalatok, pedig mihamarabb szerette volna őket maga mögött hagyni. Talán már sosem szabadul tőlük? Ki tudja… Mindenesetre, akármennyi hazugság is rejlett a mai esküvő színfalai mögött, a szerelem, amely végett összekötik az életüket mindennél tisztább és igazabb volt.

 – Idő van – lépett mellé Miko, hogy biztatóan megszorítsa a vállát, mire Koichi felállt, és egyből magabiztosabbá vált, ahogy megérezte a magassarkú enyhe imbolygását, amelynek hamar urává vált. Már-már hiányzott neki a nőies öltözködés, amely miatt Tsuzuku néha még cukkolta is őt az esküvő előtti napokban, de Koichi leszögezte, hogy tangát az élete árán sem venne fel, ezt az állítását pedig egy csípés vagy egy harapás erősítette meg. Bár Tsuzuku az utóbbit mintha még élvezte is volna… A perverz!

 Az esküvő gyorsan lefolyt. Koichi egyik pillanatban még a templom padok közötti folyosóján vonult be, a másikban meg már kimondva az igent, Tsuzuku ajkait ízlelhette. Boldog volt, bár a lakodalmat azért szívesen elbliccelte volna. Egy idő után is rettenetesen fárasztó volt elővennie a női hangját, és gyakran kellett megnedvesítenie a torkát, mielőtt újra beszélni tudott rajta. Mindenesetre úgy tűnt, hogy egyik asztalukhoz járuló nemes sem vette észre a turpisságot, ám mégsem mert nagyon enyelegni újdonsült férjével. Még mindig benne voltak a korlátok, és ahogy elnézte, Tsuzukuban is, így néhány csókon kívül több nem történt köztük.

 Aztán minden a feje tetejére állt. Koichi egy ismerős alakot látott közeledni, először alig hitte el, hogy jól lát, ám mikor az illető odaért hozzá, nyilvánvalóan azért, hogy gratuláljon a menyasszonynak, a vonásaira kiült a sokk. A férfi is felismerte őt, ez ezer százalék, hiszen az ő szemei is kistányér méretűre tágultak.

 – Gyere! – intett neki Koichi, majd felállt, és a terem egyik hátsó, csendes sarkába vonultak, ahol ügyelve arra, hogy senki ne lássa meg őket, az egyik oszlop mögé bújtak. Ott a férfi elhagyta a női tónust, majd a rendes hangján szólalt meg újra.

 – Keisuke, te meg hogy kerülsz ide? – hadarta rémülten, mire az öltönyös férfi vállat rántott. Sokat változott az elmúlt négy évben, de nem eleget ahhoz, hogy Koichi ne ismerje fel őt. A vállai szélesebbek lettek, az izmai átütöttek az öltöny szövetén, amit viselt, a vonásai markánsabbá váltak. Szőke haját azonban még mindig ugyanúgy, felnyírva hordta.

 – Meghívták. Apám jó barátja a grófnak, ő tanította meg őt spanyolul – vont vállat Keisuke, mintha valami csekély dologról lenne szó, aztán hirtelen elkomolyodott. – Mi ez az egész esküvő-mizéria veletek? Nem úgy volt, hogy te – akadt meg – meghaltál?

 Koichi az ajkába harapott. Nem tudta, hogy volt szerelme mit érezhetett iránta, ha érzett még egyáltalán valamit. Végül úgy döntött, őszinte lesz, bár pár dolgot azért megőriz magának.

 – Csak szerettem volna egy kis nyugalmat, miután a szüleim… Szóval, nem haltam meg – mosolyodott el halványan. – Viszont időközben szerelmes lettem a grófba, őt meg folyton nyaggatták, hogy mikor vesz már el valakit, ha örökös nem is, legalább feleség legyen. Hát, lett – tárta szét a karját a férfi, mire Keisuke elmosolyodott, és egy lépéssel közelebb ment hozzá.

 – Örülök nektek – mondta őszintén. – Először hiányoztál, sőt, tegnap is, ma is gondoltam rád, de már én sem érzek úgy, mint négy évvel ezelőtt. Van egy lány, és… Mindegy, ez most nem érdekes – hessegette el a témát a férfi. – Lehetünk barátok, ha szeretnéd, meg a gróf sem bánja.

 Koichi az ajkába harapott, ahogy tüzetesen megvizsgálta Keisuke vonásait. A férfi nem hazudott, ezt tisztán látta, már ő is tovább lépte. De érdemes lenne a múlt parazsát megpiszkálni? Nem lobbanna rögvest lángra? Az ő részéről már biztos nem. A gyomorgörcs, amit Keisuke közelében érzett, a kellemes bizsergés, most mind tovatűnt. Már nem nézte vágyakozva az előtte álló ajkait, epekedve az első csók után, nem akarta, hogy a kezei érintsék őt. Másra vágyott. Minden porcikája Tsuzukut akarta abba a szerepbe, amelybe anno Keisukét képzelte el.

 – Milyen ez a lány? – kérdezte Koichi kíváncsian, hangjában egy csepp féltékenység sem szűrődött ki, mivel semmi ilyesmit nem érzett már.

 Keisuke zavartan elpirult, köhintett egyet, és a tarkóját kezdte vakarni.

 – Az egyik bálon ismertem meg, talán fél évvel ezelőtt? Szőke, magas, csinos és intelligens. Imádja a verseket – habogott össze-vissza a férfi, mire Koichi elnevette magát.

 – Szóval fülig szerelmes vagy, mi? – kacagott. – Szerintem vissza kéne mennünk, de ha Tsuzuku is benne van, akkor néha átjöhetsz egy teára hozzám, és… - Koichi megakadt. Vajon mit fog szólni a gróf, ha megtudja, hogy Keisuke leleplezte őket? Az agya annyit kattogott ezen, hogy észre sem vette a beállt kínos csendet. Egy hűvös kéz zökkentette ki őt, amely gyengéden a vállára simult.

 – Édes, mit csinálsz itt Ayase gróf fiával, hm? – suttogta a fülébe Tsuzuku, mire Koichi egyből magyarázkodni kezdett, mélyen megdöbbentve a grófot azzal, hogy a rendes hangján beszélt egy látszólag idegen férfi előtt.

 – Keisuke felismert – kezdte Koichi. – De senkinek sem fogja elmondani, és ha nem bánod, teázni is átjönne néha…

 A fehérruhás férfi kíváncsian pillantott Tsuzukura, aki látszólag szórakozottan mérte végig a rajtakapott kettőst, majd végül vállat vont, és úgy tűnt, annyiban hagyja az egészet. Ám Koichi már túl jól ismerte őt. Most jött az ötmilliót érő kérdés.

 – Honnan ismeritek egymást?

 Koichi már nyitotta volna a száját, hogy ismét magyarázni kezdjen, ám Keisuke megelőzte őt.

 – A középiskolából. Mi régebben… Éreztünk valamit egymás iránt, de már mindkettőnk részéről elmúlt a dolog – jelentette ki, ám a vallomás végébe azért erősen belepirult.

 Tsuzuku elmosolyodott. Koichi zavartan gyűrögette a ruhája anyagát, míg Keisuke láthatólag félt attól, hogy a gróf patáliát rendez, mégsem keresgélt a szemével menekülési útvonal után.

 – Teázhattok – jelentette ki végül Tsuzuku, majd könnyű csókot lehelt Koichi ajkára, és a trió visszatért a lagzi tömegébe.

Vörös Zóna - 10. Karjaidban

 Koichi óvatosan simított végig a rajzon, ügyelve arra, nehogy elmaszatolja a festéket, bár az már hetek óta száraz volt, mégis úgy ügyelt az épségére, mintha törékeny porcelánnal tenné. A kép két alakot ábrázolt, amint meztelenül, csupán az altestüket takaró fehér ronggyal magukon csókolóztak. Az egyiknek derékig érő pink tincsei, a másiknak pedig vállat súroló hollófekete frizurája volt. Utóbbi talán kicsit túlontúl sokáig tartotta fogva Koichi immáron vizesedő tekintetét. A francba is, az utóbbi két hétben rengeteg könnyet hullajtott már, és a gyász lassan nem csak a lelkét, hanem a testét is felemésztette.

 Egyszerűen úgy érezte, hogy a torkában lévő fojtogató gombóc még levegőt se igen hagy neki, nemhogy még enni tudjon tőle, ezért mióta eljött a nagyszüleitől a Takebuchi-palotába, minden nap három alma és hét-nyolc pohár víz volt az összes, amit képes volt a szervezetébe vinni. Hiába ettek a reggelinél körülötte a cselédek szalámival és sajttal megpakolt szendvicseket, neki még az az egy alma is hatalmas kihívást jelentett. Az ebédnél a frissen sült csirke illata, amelyet máskor mindig étvággyal tele lélegzett be, most undorítónak tetszett, míg a vacsorához készített kakaó túlontúl édesnek tűnt.

 Miko persze aggódott érte, hogy is ne tette volna, amikor ennek tetejébe a nap bármely órájában nekiállt könnyezni, amely vagy zokogássá erősödött vagy szelíden elapadt. A férfi néha elgondolkozott azon, mégis mennyi idő alatt száradhatnak ki egy ember könnycsatornái, aztán nagy nehezen megállapította, hogy ez fizikai képtelenség, ő pedig az idők végezetéig sírni fog. Kimondhatatlanul fájt neki az is, amikor a palotába visszatérve sírástól vöröslő szemű cselédeket, és zavartan szipogó lovászfiúkat talált. Mintha önmaga tükörképei között élt volna, azonban egy hét eltelte után már csak ő ült le rendszerűen kevés étvággyal és puffadt arccal az asztalhoz.

 Tekintetét lassan a rajz melletti versre fordította, újra és újra az emlékezetébe vésve a sorokat. Minden egyes szó egy-egy kést szúrt már-már sündisznóhoz hasonlatos szívébe, a könnyek pedig könnyedén indultak útnak az arccsontján. Olyan volt, mintha a lelke egy üres, fekete dobozban lebegett volna, Tsuzuku hiánya pedig újra és újra a padlóra küldte őt odabent. Nem látta a kiutat, de nem is igazán akarta megkeresni. Minek lépjen a fényre, ha nincs vele a férfi, akit szeretett? A szerelem csak gyengévé tette őt, esetlenné, ezt már rég tudta, ennek ellenére mégsem akart szabadulni tőle.

 Felsóhajtott, aztán hunyorogva kinézett Tsuzuku erkélyének függönyén túl felkelő Napra. Nem akart kisajátítani magának egy szobát, ha egyszer itt töltötte el a legtöbb idejét, amíg a palotában volt. Az helyiségnek, az ágyneműnek, még ennyi idő után is Tsuzuku-illata volt, amely bár könnyeket csalt a szemébe, mégis megnyugtatta őt. A férfi mégsem tűnt el teljesen ebből a világból, még ha csak ilyen csekély emlékeket is hagyott maga után, amelyek bár hamarost elfakulnak, egy darabig még megőrzik őt Koichi és a többi ember számára.

 Koichi hiába élt ideiglenesen a Takebuchi-palotában, levélben tartotta a kapcsolatot a nagyszüleivel, akik rendkívül aggódtak unokájukért, ugyanis a levélpapírokat lépten-nyomon könnyek pettyezték. A férfi ennek ellenére titkolta a bajt, és bár sokszor érzett arra kényszert, hogy leírja, mennyire szerelmes volt a grófba, a hiánya pedig majd’ szétszakajtja a lelkét és testét, mégsem merte megtenni ezt a lépést.

 A tagjai lassan mozdultak meg, amikor a gyomra korgása emlékeztette a reggeli időre. Fel sem kellett öltöznie, mióta itt lakott ugyanis minden egyes napját ugyanabban a hálóköntösben töltötte, hiába küldtek neki a nagyszülei a méretében mindenféle ruhát. Volt köztük olyan is, amit normál esetben minden héten minimum kétszer felvett volna, ám azon kívül, hogy engedett Miko javaslatának, hogy együtt nézzék át a csomagokat, nem igazán ért az új holmikhoz. Persze, azért egy köszönőlevelet küldött értük, ám többhöz nem volt kedve.

 Némán sétált le az étkezőbe, ahol aztán helyet foglalva az asztalfőn a rá váró személyzetre nézett, végül egy biccentéssel, amely akár egy jó reggelt-köszönésnek is értelmezhető volt, nekilátott az almájának. Lassan, szinte étvágytalanul reggelizett, gondolatai pedig olyan kis semmiségek körül forogtak, mint például, van-e még elég zsebkendője a hétre, vagy vajon Takeshi elküldte-e már a levelet, hogy rangban feljebb ne léptessék, hiába mondta ki a végrendelet.

 Épp a pohár vízért nyúlt, amikor csengettek. A fémes kondulás visszhangzott az egész palotában, mire Miko kimentette magát, és egyből a kapuhoz rohant. Koichi nem aggódott, ugyanis a postáson kívül senki nem szokott csengetni, azonban egy minimális kíváncsiság töltötte el őt. A férfi ugyanis általában délután négykor szokott levelet hozni, most pedig igenis reggel fél kilenc volt. Talán a nagyszülei jöttek látogatóba? Na, de ilyen korán?

 Csizmák kopogása hallatszódott az előtér felől, amely mellé Miko alig hallható, puha léptei vegyültek. A bérgyilkosként eltöltött idők alatt könnyedén megtanulta az ilyen mások számára csekély dolgokat kivenni a cipők kakofóniájából. Felhörpintette a vizét, miközben a vendégük hallhatóan átlépte az étkező küszöbét. Meglepték őt a cseléd torkából előtörő halk sikolyok, és a lovászfiúk meg Takeshi arcára költöző sápadtság, így lassan felemelkedett a székéről, és megfordult. Mégis ki lehetett az, aki ilyen sokkos állapotba taszította a személyzetet?

 A válasz letaglózta. A szemeibe könnyek szöktek, a kezét a szája elé kapta, és térdre rogyva átadta magát a megkönnyebbült zokogásnak. Először azt hitte, csak álmodik, de az étkező csempéjének könyörtelen hűvössége azonnal ráébresztette arra, hogy ez a valóság. A valóság, amely becsapta őt, és olyan gyászba lökte, amelynek nem is szabadott volna léteznie.

 Két élettel teli, meleg kéz nehezedett a vállára, majd egy ismerős test ismerős hője vonta körbe őt. Úgy, ahogy megtörölte a szemét, aztán kétségbeesetten felpillantott. Tsuzuku. A gróf, aki nagyon is életben volt, könnyedén hajolt oda Koichihoz, és lassú, lágy csókba vonta őt, nem törődve a személyzet döbbent hangjaival. Koichi úgy simult a másik férfi ölelésébe, mintha az magát az élet értelmét, a világ közepét jelentené neki, amely nélkül létezni is felesleges.

 – Tsu – suttogta, mikor nagy nehezen elszakadtak egymástól, ujjaival hitetlenkedve simított végig a sápadt arcbőrön.

 – Hiányoztál, édes – döntötte össze a homlokukat a gróf, majd kibontakozott az ölelésből, és Koichival együtt talpra álltak. A férfi végig nézett a személyzeten, akiknek az arcán a sokkos hitetlenkedéstől elkezdve egészen az őszinte örömig. Tsuzuku elmosolyodott, aztán tiszta, érthető hangon beszélni kezdett.

 – A szobámban leszünk – karolt bele Koichiba. – Ebédnél elmondok mindent, de előbb még fontos dolgokról kell beszélnem a párommal.

 Azzal meg sem várva a reakciókat, a báróifjúval együtt elindult a lépcső felé. Koichi még mindig nem tért teljesen magához, így aztán hagyta, hadd vezesse a másik a szobája felé, ahol aztán az ajtócsukódás után egyből egymásnak estek. Ám ezúttal nem pusztán a szimpla testi vágy vezérelte a mozdulataikat, ugyanis Tsuzuku gyengéden fektette a férfit az ágyra, majd életükben először, ám korántsem utoljára, lágy, szerelmes csókokkal hintette be Koichi arcát és nyakát, hogy az ajkaira tévedve hosszú csókkal tüzelje tovább a testét.

 – Szeretlek – mondták végül tökéletesen egyszerre, majd a szavaik nyomán a testük is egybeolvadt.

 Koichi mosolyogva, lehunyt szemmel pihentette a fejét Tsuzuku szabályosan emelkedő és süllyedő mellkasán, miközben minden egyes porcikája sikított örömében: a férfi életben van! Életben van, és épp az imént ajándékozta meg őt élete első szeretkezésével. Koichi sokféle szóval leírta már a fejében az utóbbi évek során a szexet, amelyekben gyakran szerepeltek a vadító, vérpezsdítő, kielégítő szavak, azonban most már teljesen másként gondolt a dologra. Inkább volt számára szeretetteljes, megnyugtató, gyengéd és varázslatos. Mikor egyszer volt alkalma kihallgatni az egyik tetthelyén az asszonyok sikamlós tematikájú beszélgetését, és először hallott arról, hogy különbség van szex és szeretkezés között, magában jót nevetett rajtuk. Attól még, hogy valaki olyannal van az ember, akiről azt hiszik, hogy szerelmesek egymásba, még nem változik semmi. Akkoriban a szerelmet is elítélte, most pedig fordult a kocka, és leereszkedett a szeme elé a rózsaszín köd jótékony fajtája. Viszont kíváncsi volt, vajon mivel érdemelték ki azt, hogy boldogok lehessenek, így először kicsit ficergett, hogy felhívja magára Tsuzuku figyelmét, majd beszélni kezdett.

 – Ad egy: azt mondtad, fontos dolgokról kell beszélnünk és ad kettő: komolyan csak ebédnél akarod elmondani, mégis hogyan élted túl, mikor kvázi a karjaimban haltál meg? – kérdezte durcás arccal, mire a gróf először elmosolyodott, majd harsányan nevetni kezdett. Koichi már épp elgondolkozott azon, hogy megsértődjön-e, amikor a férfi válaszolt neki.

 – Azt hittem, jobban figyelsz a részletekre, Koi – bökött a kulcscsontja felett lévő hegre, amelyet láthatólag a golyó okozhatott. Ekkor már Koichi sem bírta, ő is kuncogni kezdett, ám Tsuzuku tovább fokozta a helyzetet.

 – Az ember azt hinné, hogy az olyan tapasztalt bérgyilkosok, mint te, könnyedén felismerik az ájulás és a halál közötti különbséget, ám ahogy elnézem, igencsak magas lehet az esélye annak, hogy néhány célpontod valójában még mindig élhet.

 Koichi fülig pirult, amiért ennyire figyelmetlen volt, de a sok vér, a sokk és az izgalom megtette a hatását, és a hozzá hasonló profi sem tudta a szokásosat nyújtani. Na, de ekkora fatális hibát elkövetni!

 – El is vérezhettél volna – bökte ki a legelsőt, ami az eszébe jutott. – Semmi esélyed nem volt egyedül a túlélésre – jelentette ki Koichi, mire Tsuzuku csettintett a nyelvével, és már-már bohókás örömmel szólalt meg újra.

 – Látod, egyedül mindenkép holtan végeztem volna ott. Azonban rajtam, rajtad, meg a pokolra szállt főnökön kívül mások is voltak ott, méghozzá két, igencsak kedves barátom, akik mikor felkeltem az egyikük lakásán, egyből a fúriaként távozó pink szépség után kérdezősködtek – magyarázta a férfi. – Persze azonnal meg akartalak velük kerestetni, és megüzenni, hogy még életben vagyok, de a mai napig még az ágyból felkelni se engedtek. Pedig tudtam, mennyire lesújthatott téged és a többieket a hír, viszont azok a marhák azt mondták, hogy így sokkal jobban fogtok nekem örülni – forgatta meg a szemét Tsuzuku.

 – Hidd el, mindenhogyan örülünk neked – bökte oldalba Koichi, majd nyújtózkodott egyet, és félszegen Tsuzuku szekrénye felé sandított.

 – Miko teletömte a szekrényedet a ruhákkal, amiket a nagyitól meg a nagyapámtól kaptam. Megkapod azt a varázslatos előjogot, hogy eldöntsd, melyikben látnál szívesen – nyalta meg kacéran a szája szélét, aztán elnevette magát.

 – Gondolom sort meg miniszoknya nincs bennük – piszkálódott a gróf, ahogy kimászott az ágyból, és kutakodni kezdett a szekrényben. Végül mindketten sikeresen felöltöztek, Tsuzuku tetovált karján pedig halovány csípésnyom emlékeztette őt arra, hogy soha többé ne merjen tangákról akárcsak szót emelni Koichi előtt.

 Kényelmes tempóban sétáltak le a lépcsőn az étkezőig, ahonnan már messziről megcsapta őket a citromos csirke savanykás illata. Tsuzuku mosolyogva köszöntette a személyzetet, amikor beléptek, majd elhúzta a száját. Koichi jelenlegi ülőhelye igencsak távol esett tőle, pedig szeretett volna minden pillanatot megragadni, amikor kicsit kacérkodhatott a férfivel az asztalnál, persze csak diszkrét keretek között.

 – Arrébb csúsznátok egy hellyel, kérlek? – nézett kedvesen a cselédlányokra, mire ők buzgón felszabadították a grófhoz legközelebb eső helyet, mire a férfi elégedetten helyet foglalt, és Koichira kacsintva neki látott a levesének.

 Koichi megforgatta a szemeit, aztán kissé meglepetten jött rá, hogy valójában mennyire éhes, és a lencseleves igencsak ínycsiklandozó mulatságnak tűnik, hát még az utána következő citromos csirke és rizs is egyre jobban vonzotta őt. Úgy tűnt, Tsuzukuval együtt az étvágya is visszatért, bár igyekezett óvatosan enni, és nem habzsolni, hiszen azért még teljesen tisztában volt a saját határaival. Mikor pedig az utolsó falatok is eltűntek a tányérokról, Tsuzuku megköszörülve a torkát, magára hívta a már teljes izgalomban ülő személyzet figyelmét, és mesélni kezdett.

 Koichi érdeklődve hallgatta a grófot, amint előadta kettejük történetét, kezdve a gyilkos szándékú ismeretséggel, mire a cselédek szúrós szemeket meresztgettek Koichira, azonban a női tekintetek hamar ellágyultak, amikor terítékre került a két férfi között lassan kibontakozó szerelem története. Utóbbinál persze a lovászfiúk már kissé fintorogtak, míg Takeshi végig kíváncsi arccal figyelte az urát, aki áttért Koichi főnökének ügyleteire. Ez Koichinak még új volt, így érdeklődve hegyezte a fülét, hogy aztán döbbenten hallgassa, hány embert kellett meggyilkolnia neki és társainak azért, mert a főnökük piszkos céljainak útjában álltak. Soha nem volt szó megbízókról, ahogy ez a Tsuzuku barátai által elcsent laptopból kiderült. A gróf azt is megemlítette, hogy Koichinak azért kellett volna őt megölnie, hogy az új törvények szerint ezután árverésre kerülő birtokát a főnök vegye meg, és itt rendezze be új bázisát. Mindenki megkövülten hallgatta a történteket, aztán Tsuzuku felállt, megköszönte a figyelmüket, és karon ragadta Koichit.

 – Azt hiszem, még mindig van egy kis megbeszélnivalónk négyszemközt – indult meg a szobája felé, Koichi viszont az istenért sem mozdult meg, így a gróf kíváncsian pillantott hátrafele.

 – Tök jó, hogy minden idődet velem töltenéd, de szerinted a többieknek nem hiányoztál? – vonta fel a szemöldökét a férfi, mire Tsuzuku az ajkába harapva bólintott, és megköszörülte a torkát. Ez a kioktató Koichi még új volt neki, mégis igazat adott a számára, és ugyanúgy szerette, mint a dívát, az érzelmeset és a félénket. Na meg a pokolba is, a férfi többi oldalát is szívesen megismerte volna. Erre pedig jelenleg úgy tűnt, a világ minden ideje a rendelkezésére állt.

Vörös Zóna - 9. Versek rólad

 Miko felvont szemöldökkel figyelte, amint Takeshi ünnepélyesen néz körbe a vacsora után összegyűlt személyzeten. A komornyiknak mindig is megvolt ez a szokása, hogy túl komolyan vette a feladatait, és csak ritkán lazult el annyira, hogy velük együtt nevessen. Ám amikor megtette, úgy tűnt, élvezi, ezért igyekeztek minél többször mosolyt csalni az arcára, hátha ez megtöri a jeget. Azonban most senkinek nem volt kedve mosolyogni. A gróf hazaküldte a kocsit, és nem tért vissza napnyugta előtt, ahogy Natsuko sem, így mindannyian idegesen meredtek a borítékra, amelyet Takeshi tartott a kezében. Bontsák fel és olvassák fel az egész személyzet előtt – most megtörténik. Miko már kíváncsi volt, mi állhatott a levélben. A komornyik feltépte, és olvasni kezdte a tartalmát.

 – Drága cselédek, lovászfiúk, komornyikom! Úgy tűnik, gyászosan rövid életemnek vége szakadt. – Takeshi egy pillanatra megakadt, mint ahogy a jelenlévők lélegzete is, de gyorsan folytatta. – Igazán kár érte, mit ne mondjak. Ha a felét is tudtátok volna…! Na, de nem húzom sokáig a szót: a birtokot, a címemet – mindenemet, ezennel báró Niiyama Koichira hagyom, vagy ahogy ti ismertétek, Natsukora. Igen, egy férfiról volt szó, és igen, a férfiakat szeretem. Undorító? Lehet, én élveztem másnak lenni, ahogy magasabb körökben hivatkoznak rá. Remélem, elértem a célom, és Koichi még él. Keressétek meg, aztán adjátok át neki az íróasztalomon lévő kék bőrkötéses noteszt. Köszönöm, amiért életem végéig hűséggel álltatok hozzám! Gróf Takebuchi Tsuzuku.

 Takeshi keze remegett, ahogy leengedte a papírt, szemei pedig csillogtak. Könnyek. Miko is az arcához kapott, felfedezve a nedves foltokat a bőrén. Vége. A gróf nincs többé, ők pedig gazdátlan földönfutók lettek egy olyan úrral maguk felett, akikről azt se tudják, hol van. De Mikonak igaza lett azzal kapcsolatban, hogy a gróf szerelmes volt a cselédnek álcázott férfiba. Különben miért hagyta volna rá a birtokot és az ő sorsukat?

 – Natsuko férfi volt? – hallotta meg maga mellől a fő cseléd Sakika sírástól remegő hangját. – De az istenek szerelmére, a blúza nem volt lapos, és a hangja is, mintha a nőké – sápítozott, mire a többi cseléd bólogatni kezdett. Miko magában elmosolyodott, aztán úgy döntött, itt az ideje eloszlatni a társaság kételyeit. A lovászfiúk is igencsak tanácstalan toporogtak, az egyik még kissé pironkodva meg is jegyezte, hogy igencsak szépnek találta a lányt, de most… Miko döntött.

 – Melltömésről hallottatok már? Ismerős az a szakma, hogy szinkronszínészet? – kezdte, mire Sakika érdeklődve oldalra döntötte a fejét. Mindenki rá figyelt, ő pedig eldöntötte, hogy még holtában is segít a grófnak. Márpedig, ha a férfi Natsukot akarta örökösének, nem áll az útjába, mindent megtesz, ha kell, ő maga megy el a férfiért.

 – Logikus, amit mondasz, de akkor ezek szerint mindenkit átvert, és nem tudjuk a miérteket – vetette ellen Takeshi, mire Miko csípőre vágta a kezét, makacs tekintetét körbehordozta a társaságon. Mérlegelt. Úgy döntött, őt nem érdeklik az indokok, elmegy a könyvtárba, utánanéz a Niiyama-családnak, meg a notesznek is.

 – Rendben – vonta meg a vállát Miko. – Akkor idehozom őt egyedül. Ellenvetés? – pillantott a komornyikra, majd Sakikára, végül pedig elmosolyodott. Bár segítőkész társaság voltak, rendkívül szoros kötelékekkel, már régóta ismerték egymást. Tudták, hogyha Miko a fejébe vesz valamit, akkor lehetetlen megállítani, így elég volt neki két beletörődő pillantás ahhoz, hogy meginduljon a könyvtár felé, ahol a gróf dolgozott. Kék notesz. Amikor legutóbb ő takarított, még nem vette észre, így valami új keletű dolog lehetett. Vajon köze volt Koichihoz is? Biztosan. Miko pedig szerette beleütni az orrát mások dolgaiba. Afféle nőies kíváncsiságként könyvelte el ezt a tulajdonságát, és ennek is köszönhette, amiért kiszúrta, hogy az új cseléd valójában férfi. Nem volt nehéz dolga, egyszerűen csak gyanúsnak találta a jövevényt, így minden mozzanatát aprólékosan megfigyelte. Aztán Natsuko „mellei” kicsit elcsúsztak, ám azonnal meg is igazította őket, Miko pedig tudta. Megvoltak a maga teóriái arról is, miért így tartotta a gróf a közelében a szerelmét, aki ráadásul rangos is volt, de ezek mind bizonytalan lábakon álltak, és egyiket sem tudta volna különösebben megerősíteni. Majd holnap odaállít Koichi elé, hogy szépen kifaggassa, aztán meggyőzze a birtokra jövetelről. Ha nem is örökre, de legalább pár hétig segíthetne a személyzetnek, mielőtt hazamegy, vagy, ahogy tetszik neki. Miko elszánt volt.

 Úgy sétált be a könyvtárba, mintha az övé lenne, és egyből a gróf dolgozóasztalához lépett, ahol a sok fakó, barna borító mellől kirítt a kék bőrnotesz. A nő felkapta, majd egy pillanatig hezitált az arany csatot figyelve, de hamar legyőzte a kételyeket. Ám amit a drága, fehér lapokon talált, meghökkentette, és egyből vissza is csukta a noteszt. Ezt a férfi tényleg Koichinak szánta, a betűk formájából, a rajzok gondosságából sugárzott az intimitás. Miko nyelt egyet, majd a könyvespolcok tengeréhez fordult. Szüksége volt egy könyvre a nemesi családokról, hátha feltűntetik benne a birtokok címét. Ha jól emlékezett, a gróf mondta is, hogy ha nincs meg egy ilyesmi könyve itthon, akkor nem tudott volna elmenni egy nemes báljába. Annyit zsörtölődött, amiért nem írtak a meghívóra címet!  Pedig alapvetően nem volt valami társasági ember, csak a kötelező eseményekre ment el, ezt viszont valamilyen ismeretlen okból kifolyólag különlegesnek találhatta. A cseléd elgondolkozott rajta, mégis mivel érdemelte ki, hogy ilyen maradandó emléke lehetett. Talán a sors akarhatta, hogy Koichihoz eljusson a notesz és a végrendelet tartalma.

 Bár amikor Miko már lassan három órája böngészte a könyvek gerincét, úgy érezte, hogy a sors mégis inkább csak játszik vele. Eddig még sehol nem találta a könyvet, és bár az idő múltával egyre gyakrabban környékezte meg őt a feladás ördögének csábító hangja, tovább folytatta a kutatást, mígnem a kezébe akadt a kötet. Nemes családok jegyzéke 2032-es kiadás. A lány leemelte a vaskos kötetet az egyik emeletről elérhető könyvespolc végéből, majd a súlya alatt egyből a földre rogyott. Részletes leírásokkal, címerekkel, nevekkel tarkított példány volt ez, amelyben igencsak sok család kapott helyett. Miko eligazgatta a szoknyáját maga körül, majd sebesen az N betűhöz lapozott. A szíve a torkában dobogott, ahogy meglátta a cirádás betűkkel írt családnevet, mellette pedig a kissé finomabban szedett címet. Báró. Miko kíváncsi lett volna a családtörténetre, a családfára, meg mindenre egyéb másra is, azonban szemével egyből a paloták címét kezdte keresni az adathalmazban. Kettőt is talált, így kissé idegesen harapott az ajkába, ahogy végig futotta őket, aztán kisimultak a ráncok a homlokáról, és memorizálta a látottakat.

 Fújtatva tolta be a polcra a vaskos könyvet, majd kiseperve a szemébe lógó hajszálakat, megindult a cselédszállás felé. Odabent már néma csend honolt, csak a többi lány békés szuszogását lehetett hallani. Miko egyből a saját ágyához lépett, majd átöltözött a takaróra tett hálóingbe, és nyugovóra tért. Holnap sok teendő várt rá, hiszen be kellett jutnia a városba, ott pedig megkeresnie azt a középiskolát, amelyekbe a nemesek járatták gyermekeiket. Onnantól már csak egy köpésnyire volt a hely, ahol sejtései szerint Koichi tartózkodhatott. Annyi mindent akart kérdezni és mondani! Ám a sötét némaság súlyosan nehezedett rá Miko szívére, amely úgy érezte, rögvest megszakad, amint újra tudatosult benne a gróf halála. Olyan volt, mintha a világa közepét ragadta volna el a kaszás árnya. A férfi mindenben a segítségükre volt, kosztot, kvártélyt és megbecsülést kaptak tőle, utóbbiról pedig pontosan tudta, hogy ritka tényező egy nemes háztartásában. De nem csak ezért szerették meg a grófot, és Miko tudta, a társai is hasonló véleményen vannak. Indulatosan maszatolta el a könnyeit, majd felsóhajtott, és lehunyta a szemeit.

 Másnap reggel elszántan lépkedett a könyvtár felé, hogy elhozza onnan a kék noteszt. Túlestek a komor, néma reggelin, amelyet csak a többi cseléd néha feltörő szipogása zavart meg. Miko próbálta megacélozni magát, még ha ettől érzéketlennek is tűnhetett. Feladata volt, így megkért két lovászfiút, Gagát és Tsubamét, hogy fogják be neki a kocsit, és egyikük kísérje el a városba, egészen pontosan addig a bizonyos iskoláig. A két férfi először kicsit vonakodott, ám amikor Miko emlékeztette őket Tsuzuku végakaratára, bólintottak, és az istálló felé indultak. Addig ő a noteszért ment, ám nem várt személybe ütközött. Takeshi lapozgatta sokkos arccal a minőségi oldalakat, szemei pedig döbbenten követték a sorokat. Miko megköszörülte a torkát. Hogy lehetett a férfi ennyire tapintatlan?

 – El kéne vinnem a noteszt – mondta fagyosan a lány, mire a komornyik zavartan letette az asztalra a füzetecskét.

 – Miko, ez nem… Szóval, csak kíváncsi voltam – próbált mentegetőzni a férfi, de a cseléd leintette őt.

 – Nem kell mentegetőznöd, Takeshi. Én is belenéztem, viszont veled ellentétben, egyből be is csuktam. A gróf nem nekünk szánta, így jobb, ha most elviszem annak, aki értékelni fogja – kapta fel a noteszt a lány, majd sarkon fordult, és kisétált a könyvtárból. Haragudott a komornyikra, ám nem hibáztatta. Ugyan, kit ne érdekelt volna a titokzatos lapok tartalma? Kíváncsi volt, vajon Koichi mit fog hozzájuk szólni.

 Amikor kiért a palota elé, Gaga már várta őt. Kicsit meglepődött, ugyanis ő volt az, aki megjegyezte, hogy Koichi Natsukoként igencsak csinos volt. Remélte, hogy nem inzultálni akarja a férfit, akit valószínűleg ugyanúgy emészthet most a gyász, mint őket. Mindenesetre Miko eldöntötte, hogy csak a testén keresztül szólhat Koichihoz.

 Az óra delet ütött, amikor a lovak prüszkölve megálltak a Niiyama-palota előtt, és Gaga a bakról leugorva csitítani kezdte őket, hasznát véve a zsebében rejtőző sárgarépáknak. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon el akarna mozdulni a lovak mellől, így Miko megköszönte neki a fuvart, és megígértette vele, hogy itt fogja várni, amíg beszél Koichival. Aztán az ifjú nemes vagy velük tart, vagy nem. Mindenesetre Miko önző módon az előbbiben reménykedett, ahogy csengetett a kapun. Már épp nyugodt várakozásba akart merülni, ismerve a hatalmas paloták szövevényes útvonalait, amikor nyílt az ajtó, és egy pofaszakállas, idős férfi indult meg feléje, hogy beengedje a kapun. Vagy épp elküldje őt.

 – Kit tisztelhetek a hölgyben? – szólalt meg reszelős, elcigarettázott hangján az öreg, mire Miko illedelmesen főt hajtott előtte.

 – Koboto Miko vagyok, a Takebuchi-palota cselédje. Niiyama Koichit keresem, mivel a grófunk, aki sajnos tegnap eltávozott az élők sorából, a végrendeletében őt nevezte meg örökösül, illetve egy noteszt is hagyott rá, amelyet arra kért, hogy személyesen adjak át neki – ferdítette el egy kicsit a végrendelet végét a lány. Muszáj volt beszélnie Koichival.

 – Szóval Ko-chan jóban lett egy gróffal – töprengett el az idős férfi, majd végül vállat rántott, és későbbre hagyva a valószínűleg rengeteg kérdését, beljebb invitálta Mikot. – Az unokám az emeleten van, a szobájában. Felkísérem, ha megengedi, hölgyem – szólt meglehetősen udvariasan a lányhoz. A cseléd úgy találta, ezek szerint nem csak a grófnál dívott a személyzet tisztelete. A férfi anno, amikor Sakika megkérdezte, miért ülteti őket mindig magával egy asztalhoz, a gróf így válaszolt:

 – Részben a magány késztet erre, meg aztán, minek egyetek abban a kis lyukban a lépcső alatt, ha egyszer ennyi hely van az asztal mellett.

 Miko akaratlanul is elmosolyodott az emléken, a szeme sarkában gyülemlő könnyeket pedig igyekezett anélkül elpislogni, hogy az öregúr észrevenné. Valószínűleg Koichi nagyapja lehetett, az apja biztosan nem, hiszen a báró túlságosan fiatal volt egy ilyen idős édesapához.

 A palota egyetlen lakójával sem találkoztak, mire az emeletre értek, ahol a férfi a sok fehérre festett ajtó közül bekopogott az egyiken, másik kezével intve Mikonak, hogy maradjon mögötte, így a lány nem látott be a szobába. Őszintén csodálkozott, hogy vajon miképp különböztetik meg egyik helyiséget a másiktól, a sok egyforma ajtó és a bal oldalt lévő ablaktáblák ugyanis mind egytől egyig egyformák voltak. Ismerős hangot hallott a szobából, ám azt nem hallotta, mégis miket mond a nagyapjának. A szíve viszont egyből gyors vágtába kezdett, vékony, ám munkától cserzett bőrű ujjai összeszorultak a notesz körül. Remélte, hogy Koichi be fogja őt engedni, és egészen megkönnyebbült, amikor a pofaszakállas úr ellépve az ajtótól befelé gesztikulált neki. Ezek szerint nyert ügye volt.

 Bizonytalan léptekkel indult meg, aztán amikor a látóterébe került a fehér ágyneműn fekvő pink hajú, sírástól vöröslő szemű gombóc, felrúgva az összes létező illemszabályt, az ágyhoz csörtetett, és hevesen megrázta annak vállát. Hallotta, amint az ajtóban álló öregnek elakadt a lélegzete.

 – Nem omolhatsz össze, hallod? – süvöltötte a lány. – Mit szólna a gróf, ha így látna téged, hm? – csapta le a noteszt az összerezzenő férfi elé, aki ekkor könyörgő tekintettel pillantott a nagyapjára.

 – Kimennél? Ezt csak egyedül tudom megoldani – mondta, Miko pedig elégedetten huppant le Koichi ágyára, amikor becsukódott az ajtó. A férfiból ekkor újra kitört a sírás. A lány ekkor levetette magáról a magabiztosság maszkját, és megnyugtató szavakat mormolva a rózsaszín tincsek közé, szorosan magához húzta a rázkódó Koichit.

 – Muszáj volt megtalálnom téged – motyogta Miko, amikor a másik zokogása csitulni kezdett. – A gróf mindenét rád hagyta, a címet, a birtokot – itt megakadt, gondolatai az ágy végében lévő noteszre terelődtek –, és verseket. Verseket rólad és róla. Azért jöttem, hogy ezt átadjam neked, meg megkérjelek, hogy gyere a birtokra, és segíts nekünk talpra állni. Nem örökre gondolnánk, csak egy-két hétre – magyarázta a lány, miközben elengedte Koichit, ujjaival a notesz felé kapott, majd átnyújtotta a férfinak.

 Amaz szipogva nyúlt érte, aztán óvatosan megsimítva annak fedelét, felnyitotta. Miko látta az őszinte döbbenettel keveredő örömöt, amikor Koichi szemei követni kezdték a sorokat, majd ismét könnyezni kezdett. A cselédlány bátorítóan megszorította a férfi térdét, aztán feltette a nagy kérdést.

 – Akkor visszajössz velem?

 Koichi bólintott.

Vörös Zóna - 8. Otthon

 Koichi egyből elsápadt, ahogy a főnöke beszélni kezdett hozzá, a tudtára adva, hogy lebukott előtte. De vajon, hogy jött rá? Aztán beugrott neki az erkély, a fehér függönyök, és minden világossá vált a számára. Az épület szerkezetéből adódóan bárki könnyűszerrel az erkélyre juthatott, hogy aztán láthassa, ami Tsuzuku szobájában zajlik. Arcára dühödt pír szökött, ahogy a főnöke gúnyos szemeibe nézett. Nem volt bolond, hogy fegyver nélkül jöjjön egy ilyen helyre, így a szoknyája korcához kapott, ám a férfi gyorsabb volt nála. Olyan történt, amelyre Koichi a legvadabb álmaiban sem számított: pisztolycső meredt rá, a maga hideg éhségével. Megkövült arccal nézett a főnökére. Fogalma sem volt, mégis mi zajlik előtte, mintha egy külső szemlélő lett volna csupán ebben a hirtelen kialakult káoszban.

 – Két baj van veled – csettintett a nyelvével a férfi. – Túl sokat tudsz és túl sokáig éltél.

 Koichi értetlenül szemezett a pisztollyal. Miről tud ő túl sokat, és miért kellett volna meghalnia? Csak nem arra célzott a másik, hogy a szüleivel együtt őt is meg kellett volna ölni? Akkor miért nem tette meg? Ott volt rá négyévnyi lehetősége! Miért most?

 – Szívesen elvinnélek egy körre, de nincs gusztusom a fajtádhoz. Pedig milyen szép kis ribanc lett belőled – merengett el a főnök, majd kattant a pisztoly. Koichi nyelt egyet. Hát, legalább láthatja megint a szüleit, és Tsuzuku előbb-utóbb úgyis utána jön majd. Nem mozdult, csak várta, mikor szakítja át a golyó a szívét, hogy elküldje őt azokhoz, akiket mindennél jobban tisztelt és szeretett.

 És akkor ott volt. A dobhártyaszaggató dörrenések, a kicsapódó ajtó, a fennakadt szemekkel összeeső főnök és az ismerős test, amely Koichira zuhant. A vér szaga lengte be az apró helyiséget, kúszott bele a férfi orrlyukaiba, ahogy lassan felfogta, mi történt az imént. A főnöke meghúzta a ravaszt, azonban Tsuzuku berontott az ajtón, Koichi elé ugrott, és a lövést felfogva végzett azzal az undorító féreggel. Felfogta a lövést – futott át Koichi agyán, majd a hátára gördítve Tsuzukut, kimászott alóla, hogy felé térdelhessen. A férfi bal mellkasát és vállát belepte a vörös folyadék, összepiszkítva a kabát vastag szövetét, a bőre sápadtabb volt a szokásosnál, ám tekintete egyből megtalálta Koichiét.

 – Igazad volt, édes – húzta gyenge mosolyra az ajkait. – Így is, úgy is meghalok.

 Felsóhajtott, ám hirtelen összerántotta őt a fájdalom. Koichi szemeiből megindultak a könnyek, ahogy reszkető tenyérrel simította meg a gróf arcát. Pokolian fájt a mellkasa, ahogy épp megszakadt a szíve, alig észlelte, hogy Tsuzuku vére az ő blúzát is megfestette. Sokkal fontosabb volt, hogy egy általa szeretett személy ismét haldoklik, és már nem először rohanták meg őt a közelgő gyász keserű hullámai.

 – Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek – suttogta a férfi, Koichi pedig lefagyott, a szemei elkerekedtek a sokktól, ahogy Tsuzuku szemeibe nézett. Egy haldokló ember utolsó szavai lehettek ezek, ő pedig mindennél jobban szerette volna a tudtára hozni a saját érzéseit is. Ám a szavak csak nem jöttek az ajkára, míg végül a gróf teste elernyedt a szemei előtt. Nyelt egyet, aztán egy utolsót szorítva a férfi még mindig meleg kezén elsuttogta azt az egy szót, amelyhez már túl késő volt.

 – Szeretlek.

 Hirtelen tört rá az érzés, amely utoljára négy évvel ezelőtt kopogtatott nála: a magány, a sehova nem tartozás savanyú mosollyal léptek ismét elébe, ő pedig engedte nekik, hogy társul szegődjenek mellé. Kiviharzott az épületből a komor, üres utcára, majd felidézte magában azokat a sikátorokat, amelyekkel gyorsan, feltűnésmentesen hazajuthatott, mielőtt észreveszik rajta a vért. Gyorsan haladt, a lábai automatikusan vitték egyre közelebb a lakásához, hiába homályosították el a látását a könnyei. Lehajtott fejjel lökte be a nehéz, vaspántos ajtót, majd sétált fel a szűk lépcsősoron. Belépett az otthonába, azonban a lelkében tátongó üresség miatt valahogy az egész idegennek hatott. Otthon. Beugrott a belvárosi palota a város túlsó végén, ahol a nagyszülei éltek most, vágyódni kezdett az ismerős falak közé, ahol felnőtt. Vajon a nagyanyja mit szólna hozzá, hogy az unokájukból ilyen férfi lett?

 Döntött. Új életet akart, elengedni ezt az egész bérgyilkosos dolgot, hiszen a főnöke már úgysem élt – ahogy Tsuzuku sem, de utóbbi képét igyekezett elhessegetni maga elől. Akárhányszor eszébe jutott a férfi az idevezető úton, mindig úgy érezte, mintha késeket forgatnának a testében. Remélte, hogy a nagyszülei visszafogadják őt, és megpróbálhatja helyrehozni, amit az elmúlt négy évben elrontott.

 A fürdőbe sétált, ahol levette a véres ruháit, majd gyorsan megfürdött, aztán lemosta a reggel feltett halovány sminket. Utóbbi művelet közben hosszasan tanulmányozta az arcát, megpróbálva összeegyeztetni a régi, kisfiús vonásaival. Kissé aggasztotta, hogy talán a nagyszülei meg se fogják ismerni rózsaszín hajjal, így az arcára próbált hagyatkozni, amely megkönnyebbülésére nem sokat változott az évek során. Eltűntek a néhol felbukkanó pattanások, a gyermeki pufókság, íveltebbek lettek a szemöldökei, de más nemigen történt. Talán kicsit magasabb lehetett, nem sokkal, maximum három centivel. Összességében nem sokat változott, inkább a teste többi része.

 A szobájába sétált, majd feltúrta a szekrényt, és végül megtalálta, amit keresett: fekete kabát, csíkos ing és fekete farmernadrág, amelyet az egyik küldetésére vett még régebben. Ahogy magára öltötte őket, eszébe jutott egy kövér férfi, és a hájas kezei, ahogy szemérmetlen tapogatták őt az ing anyagja alatt. Megborzongott, aztán elindult haza. A gondolatelterelés egészen idáig működött, azonban amint az utcára lépett, megrohanták őt az emlékek: ahogy Tsuzuku karjai között feküdt az ágyban, a becéző szavak, a tegnapi esti őszinteségük, a lágy csókok, amelyeket már soha többé nem élhet át. Ökölbe szorította a kezeit, így próbálva magába fojtani a sírást. Majd otthon, ha még megvan a régi ágya, kisírja magát, átengedi a lelkét és a testét a gyász ördögének, addig viszont ki kell tartania. Nem úgy tervezett odaállítani a nagyszülei elé, hogy az egyetlen unokájuk szerelmes lett egy férfiba, akit megölt a régi főnöke, aki amúgy bérgyilkosként adott neki munkát, de a szerelme magával vitte a sírba. Talán majd később felfedi nekik a másságát, meg az elmúlt négy év titkait, ám nem állt szándékában ezzel indítani.

 Ahogy elhaladt a piac előtt, összefacsarodott a szíve – a kocsi, amellyel jöttek már nem állt ott, a lovászfiú már valószínűleg visszahajtott a palotába, a lehető legrosszabbtól tartva. Tsuzuku nem fog este visszatérni, így a személyzet kinyithatja a borítékot. Koichit elkapta a kíváncsiság. Vajon mi állhat benne? Egy pillanatra eszébe jutott, hogy Tsuzuku tudta, hogy meg fog halni, ám őrültségnek tartotta. A férfinek nem kellett volna követnie őt, és akkor még mindig élhetne, ha nem is sokáig. Valahogy könnyebb lett volna, ha mindketten meghalnak, de így minden százszor nehezebbé vált. Egyáltalán, miért jött utána a másik? Pisztoly volt nála… Koichi lábai hirtelen gyökereztek földbe, ahogy rájött, mit tervezhetett Tsuzuku. Le akarta lőni a főnökét, hogy lehessen közös jövőjük? Ha egy kicsivel előbb löki be az ajtót, akkor már mindketten a palotában lehetnének, egymás karjaiban pihenve. Összeszorult torokkal törölte le a kicsorduló könnycseppeket, majd nagy nehezen mozgásra ösztökélte a testét. Nem járt messze, befordul azon a sarkon, végigmegy a régi iskolája előtt, lemegy a lépcsőn, és már ott is van, nem messze a palotájuktól.

 Remegő gyomorral állt meg a kapu előtt, majd megrántotta a csengő zsinórját. Először nem történt semmi, teljes csend honolt a telken, azonban alig pár perccel később nyílt az ajtó. A nagyapja ismerős alakja sétált felé az úton. Magas volt, fél fejjel lehagyta Koichit, ősz pofaszakálla csak még komorabbá tette a közel hetvenéves urat. A férfi idegesen csavarta a mutatóujja köré az egyik hosszú, rózsaszín tincset. A nagyapja alig pár lépésnyire állt meg tőle, és kíváncsi tekintettel mérte végig a kapuban toporgó jövevényt. Koichi nyelt egyet.

 – Nagyapa? – suttogta, a hangja erőtlen volt és gyenge, miközben érezte, ahogy a könnyek elöntik a szemét, aztán lassan csorogni kezdenek végig az arcán. Figyelte, amint az idős férfi egy darabig homlokráncolva nézi őt, majd nyílt a kapu, ők pedig egymás nyakába borulhattak. Koichi zokogott, a mellkasa kellemetlenül szorított a sok sírástól, és belélegezte az ismerős cédrusillatot. Otthon volt.

 – Nagyanyád repesni fog az örömtől, ha meglát – szorított meg a vállát a férfi, majd Koichiba karolt, hogy a palotába sétálhassanak. Koichi közben kíváncsian szemlélte a kertet, a formára nyírt sövényeket, amelyek az elmúlt négy év során semmit sem változtak. A szobájára gondolt. Vajon ugyanolyan, mint mikor elment? Gyávaság volt tőle az egész, de már tisztán látott, és nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.

 Ahogy a tágas előtérbe léptek, ideje sem volt körbe nézni, ugyanis egyből a nagyanyja karjai között találta magát. Az idős asszony egyből megismerte őt, amely megmelengette a szívét. Mégsem változhatott akkor annyit, és még mindig szerették őt. A könnyek ismét előtörtek, a másodpercek pedig percekké váltak, ahogy a nő vállán sírta ki az elmúlt órák feszültségét. Aztán beszélni kezdett, összefüggéstelen, mondatot mondatra halmozott, miközben a könnyek folyamatosan versengtek az álláig.

 – Úgy sajnálom, tényleg, rettenetesen, de mikor megölték anyut és aput, megijedtem. Azt hittem velem is végezni fognak, hogy titeket is bántani akarnak, ezért közéjük álltam. Meg akartalak védeni titeket, holott egyszer sem forgott kockán az életetek, de gyerek voltam, felelőtlen. Az elmúlt években annyi férfi vére tapadt a kezemhez, amennyit álmomban sem gondoltam volna, és olyan dolgokat tettem, amelyek teljességgel helytelenek – hadarta, aztán hirtelen megállt. Ki kellett mondania, hiába akarta magában tartani, a nagyszüleinek tudnia kell, hogy az unokájuk milyen, a közvélemény számára becstelen dolgokba kezdett bele.

 – De egyvalamit biztosan tudok – suttogta, miközben a padlócsempét fixírozta a tekintetével. – A férfiakat szeretem.

 Az ajkába harapott, és felnézett. A nagyanyja szemeiből hiába potyogtak a könnyek, pengevékony ajkak így is mosolyra húzódtak az asszony ovális, ráncokkal barázdált arcán. A nagyapja azonban szigorúan mérte őt végig, Koichi pedig félt attól, hogy mit gondolhat magában. Gusztustalannak tartotta őt? A férfi igencsak konzervatív volt, így már kételkedett abban, jó ötlet volt-e feltárni a titkát előtte. Azonban a nagyapja ekkor előrelépett, egyik kezét Koichi vállára téve pedig megszorította azt.

 – Büszkék vagyunk rád, Ko-chan – húzta magához az unokáját, majd eltolva magától, a feleségére nézett. Az asszony bólintott, és Koichi tudta, hogy olyasvalaminek a szemtanúja, amely csak olyan emberek között jöhetett létre, akik szerették és ismerték egymást: a szavak nélküli beszédet. A nagyanyja kézen fogta őt, aztán elindult vele felfelé a lépcsőn, egyenesen a szobája felé. Koichi tenyere egyből izzadni kezdett, ahogy a ráncos, mégis puha bőrhöz simult. Kiskorában mindig fogta a nagyanyja vagy az anyukája kezét, amikor mentek valahová otthon, egyik helyiségből a másikba. Ezek szerint ez nem csak az ő emlékeiben maradt meg. Kicsit furcsállotta, hogy még nem találkoztak a személyzettel, pedig anno sokan voltak náluk. Talán a kertben lehettek, a piacon vagy főztek, takarítottak. Hirtelen már nem tudta annyira érdekelni, ugyanis amint beléptek a szobájába, úgy érezte, kihúzzák a lába alól a talajt. Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy az emlékeiben élt.

 Az ágya a szoba közepén állt, bevetetten, a hófehér ágynemű huzat szinte belesimult a lepedőbe, mellette a tölgyfa éjjeliszekrényen állt az ébresztőórája és egy fénykép még azokból az időkből, amikor újszülöttként feküdt az anyja karján. A szekrényei a jobb oldali fal mellett patinás rendben sorakoztak, velük szemben az íróasztal és a kilencven fokban kiforgatott szék. Úgy, ahogy hagyta. Az ágya előtt lévő ovális alakú szőnyegre esett a pillantása, és eszébe jutott, milyen kellemes érzés volt rajta meztelen talpakkal járkálni. Egyszer Keisukének is megígérte, hogy elhozza magukhoz megnézni a szőnyeget. Egyszerűen nem hitte el neki, milyen kellemes érzés a házi könyvtárukból kivett könyvet olvasva járkálni rajta, miközben narancslevet iszogatott. Meg akarta mutatni neki, ám ennek már hiába. Viszont, ha már egyszer könyvek… Az íróasztalán még mindig ott hevert a négy éve megkezdett kötet, benne a könyvjelzővel, amelyet az édesapjától kapott a tizennegyedik születésnapjára.

 Nagyanyja kezének meleg érintése a vállán zökkentette ki a nosztalgikus bámulásból.

 – Majd szólok, ha jöhetsz ebédelni – mondta, és kisétált az ajtón, amely egy szelíd nyikorgás kíséretében csukódott be mögötte. Koichi felsóhajtott. Hát otthon volt. Ám valami mégis hiányzott, egy üres, csupasz folt a lelkén – Tsuzuku. A könnyek ismét elöntötték a szemét, ő pedig lerúgva a cipőjét átgázolt a szőnyegen, hogy aztán egyenesen az ágyába vesse magát a puha takaróra. A mellkasához ölelte a párnát, a testén ismét eluralkodott a zokogás. A férfi, akit szeret, halott. Ha a kés helyett pisztolyt hordott volna magánál, most mindketten élnének. Lelőtte volna a főnökét, kisétál az irodájából, szembe találkozik Tsuzukuval, és happy end, ahogy a mesék végén szokás. De az élete nem egy kibaszott Hamupipőke volt, az ég szerelmére! Viszont egy szinten hálás volt a férfinak, amiért felhívta a figyelmét a nagyszüleivel adódó lehetőségre.

 Már az egész teste zsibbadt, amikor végre sikerült abbahagynia a sírást, ám tudta, hogy nemsokára úgyis kezdődik az egész elölről. Szorosabban ölelte a párnát, az inge összegyűrődött, a farmer alatt pedig izzadtságtól volt síkos a bőre. Talán át kellett volna öltöznie, ám a régi ruhái kicsit rövidek lehettek neki. Bár végül is, nem nőtt akkorát, fogyott is, szóval esetleg…

 Felkelt az ágyból, szipogott párat, és a szekrényekhez lépett. Tudta, melyik ruhanemű pontosan melyik polcon helyezkedik el, így gyorsan magára kapott egy fekete atlétát, amely épp csak fedte a csípőcsontját, majd talált egy zöld inget, amelyet anno rengetegszer viselt az iskolában, de még épp jó volt rá. A nadrágból már jócskán kilátszott a bokája, ám ez teljesen hidegen hagyta, és ledobta magát az ágyára.

 Kopogás.

Vörös Zóna - 7. Nincsenek titkok

 Koichi hátának egy forró test simult, ölelő karok között ébredt. Az első gondolata az volt, hogy miért nem érzi a mellette fekvő bőrét a bőrén, aztán ahogy sikeresen ráfókuszált az erkélyajtó előtt lévő függönyre, minden értelmet nyert. Először is meglepődött, hiszen már nagyon régen aludt bárkivel is együtt, pláne úgy, hogy mindketten rendesen fel voltak öltözve, másodszor pedig nem is érzett késztetést arra, hogy változtasson rajta, hiába borzolta kellemesen az érzékeit Tsuzuku forró lélegzete a nyakánál. A mellkasán lévő kar alatt szinte rendületlen bizsergett a bőre, és fogalma sem volt arról, mégis mi történik a testével. Ez más volt, mint amit eddig érzett, bár kicsit hasonló ahhoz, mint amit anno Keisukével, hiába értek alig egymáshoz.

 – Ébren vagy, édes? – mormogta a gróf rekedtes hangon a füle mellett. Koichi elvörösödött, így zavarát oldva szurkálódni kezdett.

 – Édes, mi? Meddig fogsz még így hívni? – puffogott.

 – Tetszik neked – állapította meg kuncogva Tsuzuku, és közelebb húzta magához a férfit. – Azért vagy ilyen durcás miatta, mert szereted, ha ezt mondom neked. Na, öltözz, kicsit kínos lenne, ha együtt mennénk reggelizni.

 Már nagyon közel voltak a határidő leteltéhez, egyedül a mai nap választotta el őket attól, hogy Koichinak be kelljen mennie a főnökéhez. Tsuzuku szerdán állította ismét munkába a cselédek között, akik természetesen mind elfogadták a kórházas sztorit, Mikot kivéve. A lánnyal pénteken este ismét együtt mosogattak vacsora után, így a cselédnek volt alkalma őt szőrszálhasogatóan aprólékos kérdésekkel bombázni, illetve egy pletykát is hamar megosztott vele. A személyzet körében ugyanis felütötte a fejét az a szóbeszéd, miszerint a gróf beleszeretett a szép, szőke Natsukoba, ezért tölt vele esténként annyi időt. Koichinak el sem kellett ismernie, hogy ez történt, Miko egy óvatos oldalpillantásból és az arcán megjelenő halovány pírból egyből leszűrte a dolgokat.

 – Szóval turbékoltok, mi? – dőlt neki a mosogatónak, miközben kérdőre vonta a férfit. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs értelme hazudni előtte, hiszen majdnem olyan jól olvasott az emberekben, mint Tsuzuku.

 – Fogjuk rá – zárta rövidre végül Koichi. Nem akarta ecsetelni Mikonak, milyen furcsán érzi magát, mióta nincs köztük szex. Amikor csütörtök este, lévén a szerdát Tsuzuku szokás szerint kihagyta, a gróf ismét a lépcsőnél várta őt, eszébe jutott, milyen régen voltak már együtt úgy a férfival, ezért izgatottan sietett fel az emeletre. Azonban Tsuzuku a csábítgatás helyett egyszerűen csak összeérintette az ajkaikat, majd magához ölelte Koichit.

 – Hiányoztál, édes – suttogta a paróka szőke tincsei közé. Koichiban ismét feltört az érzés, amelyet a pihenője alatt számtalanszor megélt már, és nem tudta hova tenni. A bizsergés az egész testében, tagjainak elgyengülése és az a fránya biztonságérzet, amelyről bár mindig azt mondta magának, hogy hamis, a lelke mélyén tudta, hogy ott a helye. Valódi érzelmek, valódi csókok, valódi ölelések. Valódi szerelem. Sosem ismerte volna be az érzéseit Tsuzukunak, mivel már nem sok idejük lehetett együtt hátra, mégis számtalan olyan dolog után vágyódott, amelyről tudta, lehetetlen, hiszen a közös jövő volt a középpontban. Nekik pedig sosem lehet olyan.

 Felkelt az ágyból, majd a hálóing takarásában magára húzta a szoknyát, aztán a hátát mutatva Tsuzukunak levette a térdközépig érő ruhát, és felkapta a frissen vasalt blúzt. Az elszakadt helyett egy újat kapott, amelybe ráadásul már eleve bele voltak varrva a tömések a mellrésznél, így hálás volt a nők hiúságának, na meg persze a gróf figyelmességének. A csuklóján lévő hajgumi segítségével fabrikált magának egy kontyot, majd felkapta a kanapéra dobott szőke parókát, és eligazgatta a fején.

 – Indulok – bökte oda a férfinak, és már nyúlt is a kilincs felé, amikor Tsuzuku keze a vállán megállította. Kíváncsian fordult hátra, a gróf pedig egyből elkapta az ajkait. Furcsán érezte magát a csók miatt, pedig mostanában szinte mást sem csináltak, ha kettesben voltak. Pír szökött az arcára, amelyet szavakkal próbált palástolni.

 – Úgy érzem magam, mint egy feleség – forgatta meg a szemét, és meg sem várva a választ, kilépett az ajtón. Hazudott. Sosem érezte magát így, de valamivel úgy érezte, muszáj fednie azt, hogy mennyire élvezi a kapcsolatuk alakulását, az este elsuttogott bókokat, a biztonságot adó öleléseket, kellemes csókokat. Tsuzukunak igaza volt abban is, hogy tetszett neki az édes becézés. Mostanában ugyanis már nem csak úgy leperdült a férfi ajkairól, hanem érezni lehetett a mögötte megbúvó érzelmeket is, amelyeket afférjaik során sosem. Nehezen birkózott meg azzal, amit egymás iránt éreztek, hiszen tudta, hogy holnap el kell mennie a főnökéhez bejelenti, miszerint kudarcot vallott. Utána ki tudja, mennyi idejük volt még együtt hátra. Pár óra, egy nap, egy hét. Megrázta a fejét, hogy elűzze a borús gondolatokat. Ki fog tartani Tsuzuku mellett, amíg el nem éri őt a vég, utána pedig megpróbál visszarázódni a régi, sivár életébe, ahol a szeretet és a szerelem fogalma nem ölthetett számára valódi testet.

 – Hahó, a Föld Natsukonak!

 Koichi összerezzent, ahogy észrevette a lépcső alatti ajtónál álló Mikot. Fogalma sem volt, hány perce állhatott a korlátot markolva, elterelődött gondolatokkal, így arról sem, mikor bukkant fel a lány és kezdte szólongatni őt. Kicsit kínosnak érezte, hogy ennyire elbambult, ám úgy döntött, magabiztosan fog viselkedni, és nem mutatja ki a gyengeségét.

 – Mennyi időnk lehet reggeliig? – kérdezte, mire a cseléd vállat vont, fejével az étkező felé bökött. Együtt léptek be a tágas térbe, majd a már ott szorgoskodó fő cseléd egyből kiadta nekik a feladatot: hozni két doboz narancslevet a konyhában nyíló kamrából. Koichi persze egyből tudta, hogy nem egyhamar fognak kikeveredni onnan: Mikonak ugyanis mindig rengeteg kérdése volt, mióta felépült, ezek elől pedig most sem tudott kitérni. Mégsem érezte kellemetlennek a lány társaságát, sőt. Jókat tudott vele beszélgetni, megnyílni is könnyű volt a számára, habár erre nem nagyon volt szüksége, lévén Miko úgy olvasott az emberekben, mint a könyvekben szokás, és ez alól ő sem volt kivétel.

 – A gróf azt mondta, holnap a városba mész. Igaz ez? – kezdte a cseléd. Koichi egy pillanatra megrémült, hogy Tsuzuku kifecsegte a titkát, és keserű harag öntötte el a szívét. Így feladni őt a személyzetnek!

 – Mondta, hogy mit csinálok? – kérdezte, próbálva palástolni a mérgét, ám Miko előtt ez szinte egyenlő volt a lehetetlennel.

 – Nem, szóval nyugi. Csak azért szólt a személyzetnek, hogy ne kapj feladatot, és legyen egy lovászfiú, aki elkísér titeket a lovaskocsival – magyarázta a lány. Koichi dühe lassan elpárolgott, ahogy kisétáltak az étkezőbe, majd teletöltötték az asztal közepén lévő kancsókat a finom narancsszín nedűvel. A férfi közben óvatos pillantást vetett az asztalfőnél ülő Tsuzukura, aki egy halovány mosollyal viszonozta azt. Koichi szíve heves dörömbölésbe kezdett a mellkasában, és magában mindennek elhordta a főnöke megbízóját, bár tudta, hogy semmit sem tehet ellene. Ennek ellenére jól esett számára a lázadás tudata.

 – Jó reggelt mindenkinek! – mondta Tsuzuku, és a hangsúlyából ki lehetett következtetni, hogy a mondandójának lesz még folytatása. Koichi nem csalódott, ugyanis a gróf felemelkedett az asztaltól, majd barátságos mosollyal körbenézett az egybegyűlt személyzeten. Valami fontosra készülhetett, hiszen az elmúlt hetekben ez még egyszer sem fordult elő, és a cselédek halk susmorgásából úgy tűnt, ez tényleg ritka eseménynek ígérkezik.

 – Ezt a borítékot itt – emelt ki kabátjának belső zsebéből a gróf egy viaszsárga papírdarabot –, csak akkor nyithatjátok ki, hogyha holnap napnyugtáig nem érek vissza. A könyvtárban lesz, a dolgozóasztalomon. Szeretném, ha közösen hallgatnátok meg, ami benne áll. Amennyiben visszatérek, az egészet tekintsétek tárgytalannak, egy ifjú nemes hóbortjának.

 Koichit meglepte, mennyire máshogy beszélt a férfi, amikor ilyen komoly dolgokról volt szó. Szófordulatok hagyták el az ajkait, a viselkedése ünnepélyesebb lett, szöges ellentétje annak a Tsuzukunak, aki kettesben volt, és fogadni mert volna, hogy hamis. Csak egy álarc, amelyet a grófi címmel járó kötelesség akasztott rá ezekben a helyzetekben. Vajon milyen lehetett nemesként élni? Hiába élt a férfival már lassan három hete, csak a felszínét sikerült megkapargatnia ennek az egésznek, pedig annyira kíváncsi lett volna, igazak-e a könyvek által szőtt mesék a bálokról, kitüntetésekről, teadélutánokról és egyéb hangzatos társasági eseményekről. Bár eddig akárhányszor ilyenekre küldték őt, egyedül csak a célpontra tudott figyelni, az ő elcsábításán dolgozni, így teljesen kimaradtak neki a részletek. Kiskorában persze elbűvölte őt, amikor a szülei bálba mentek, szemével csak itta édesanyja báli ruháinak a látványát. bár bonyolult szabásúak voltak és díszesek, nem vettek el az asszony szépségéből. Hiányzott neki ő is és az édesapja is. Vajon mit szólnának, ha látnák, mi lett a fiúkból? Ahhoz, hogy férfiakkal hál? Már sosem tudhatja meg. És Keisuke? Ha látná, kicsoda, micsoda lett abból a srácból, akivel az első csókjukat tervezgették…

 A gondolatai egészen estig nem hagyták nyugodni őt, még a Mikoval való beszélgetésre sem tudott koncentrálni munka közben, pedig máskor olyan könnyedén ütötték el vele az időt. Ennek ellenére így is gyorsan érkeztek el az ebédhez, a vacsoráról már nem is beszélve. Koichi még akkor is azon kattogott, vajon mi lett volna, ha nem ölik meg a szüleit és nem áll bérgyilkosnak utána, adja fel az örökségét újfent a nagyszülei javára, hogy aztán nyomtalan tűnjön el a szerettei elől. Egy világának közepétől megfosztott kamasz lázadása volt csupán, hogy gyáván, a saját bőrét féltve beállt azok közé, akik végeztek a szüleivel. Úgy hitte, így megkímélik őt, és igaza lett. Gyilkosságokkal sároztatták be a becsületét, férjek félrelépésének kiváltó okává vált, özvegy asszonyok és árva gyermekek elsuttogott átkává. Életében először volt bűntudata, és a kenyér csak nagy nehezen csúszott le csomóba szorult torkán. Nem nézett senkire sem az asztalnál, félt, hogy a megszokott arcokra megvetést, bánatot és haragot vizionálna.

 Egy robothoz hasonló mozdulatokkal szedte le az asztalt, majd indult meg szokás szerint utolsóként a lépcső irányába, fejét szigorúan lehajtva. Úgy vizslatta a padlócsempét, mintha az élete múlna rajta. A keze már a cselédszállás kilincsén volt, amikor egy puha, meleg kéz ereszkedett a vállára. Összerezzent, majd megfordult, és szembe találta magát Tsuzuku aggodalmas tekintetével.

 – Baj van, édes? – nyúlt lágyan Koichi ujjai felé, hogy összefonhassa a sajátjaival. – Szeretnél ma egyedül lenni?

 Koichi még azelőtt rázta meg a fejét, hogy átgondolta volna a dolgokat. Talán jó lett volna, ha tényleg egyedül marad a gondolataival, talán álmatlan forgolódott volna éjjel, ezt már sosem tudta meg, ugyanis pár perc múlva már Tsuzuku ágyában feküdtek, egymással szemben. Tekintetük összekapcsolódott, tenyerük egymáshoz simult, arcuk alig pár lélegzetnyi távolságra. Koichi kezdeményezte az első csókot, amely lágy volt, lassú és teljesen elbódította őt.

 – Akarsz róla beszélni? – duruzsolta Tsuzuku az ajkaira, majd óvatosan megbökte az orrával Koichiét. Amaz felkuncogott, aztán gyorsan el is komorult, ahogy eszébe jutottak az aznapi, önmarcongoló gondolatok. Hallott már olyanról, hogy elmondani a gondjainkat egy olyan személynek, akit szeretünk, általában könnyít a lelkünkön, ám nem tudta, mennyi benne az igazság. Meg szereti-e a másik férfit? Talán igen.

 – A szüleim – kezdte, ám a hirtelen rátörő érzelmektől megakadt a hangja. Tsuzuku végigsimított az arcán, forró tenyere kellemesen simult Koichi bőrének. Igen, így könnyebb lesz előadni az aggályait, megpróbálni felfesteni előtte a családját. Még nem tudta, meg fogja-e említeni Keisuke nevét.

 – Bárók voltak. Tizenhat voltam, amikor a főnököm emberei megölték őket. – A hangja megremegett, mégis folytatta. – Azért álltam bérgyilkosnak, hogy megvédjem magam. Tudom, gyávaság volt a szüleim gyilkosával lepaktálni, de nem láttam más kiutat, ezért elszöktem a nagyiék elől, otthonról, és közéjük álltam. Arra gondoltam, ha nem vagyok nemes, mint ők, akkor megkímélik az életemet, amely óriási hülyeség volt. Most pedig, életemben először mondok ellent a főnökömnek, előjött bennem ez az egész, hiányoznak, a nagyiék is meg a gyerekkori barátaim a középsuliból. De biztos letagadnának, ha meglátnák, mi lett belőlem – suttogta, aztán kitört belőle az elfojtott zokogás. A könnyei patakokban csorogtak le az arcán, a teste megállíthatatlanul rázkódott. Tsuzuku óvatosan húzta a mellkasára, miközben hamis, ám megnyugtató szavakat suttogott: minden rendben lesz, semmi baj.

 – Úgy örülök, hogy elmondtad nekem – mormogta a gróf, amikor Koichi könnyei végül lassacskán elapadtak, és csak feküdt a másik férfi mellkasán. – Az én szüleim is meghaltak, de még kicsi voltam, öt-hat éves talán. A bátyám nevelt fel, aztán tizennyolc éves koromban külföldre költözött, azóta évente egyszer, ha felém szagol. Szerintem ne pazarold el a lehetőségedet a nagyszüleiddel, ha adódik rá alkalmad. Biztos szeretnek téged – simított végig a hosszú, rózsaszín tincseken. Koichi mélyen belélegezte a férfi levendula illatát, majd halovány mosoly szökött a szájára.

 – Köszönöm, hogy meghallgattál – motyogta, aztán elnyomta az álom.

 Másnap reggel szorító torokkal, gyomorgörccsel ébredt, a szíve pedig hevesen vert a mellkasában. Eljött a nap, amikor úgy fog a főnöke elé járulni, hogy képtelen volt elvégezni a rábízott feladatot. Mások is vallottak kudarcot körülötte, olyankor mindig át lett passzolva a feladat, meg volt egy kis fizetéscsökkentés, ezt ő is kibírná. Viszont Tsuzuku elvesztése… Aj, a francba is, kár volt belemennie ebbe az egészbe vele, mégsem tudta tiszta szívből bánni, annyira élvezte az elmúlt néhány napot, amikor közelebb kerültek egymáshoz.

 Remegő kezekkel próbálta begombolni a blúzát, ám nem sokra ment vele, így végül hagyta, hadd csinálja meg neki Tsuzuku. A férfi lágy mosollyal az arcán, gyors kézzel végzett a gombsorral, aztán még egy gyengéd csókra is futotta neki. Koichi azonban nem érte be ennyivel. Szorosan húzta magához a grófot, mintha az élete múlna rajta, ajka kétségbeesetten tapadt a másikéhoz. Amikor végül elváltak, már könnyek futottak végig az arccsontján, a szíve pedig majd megszakadt. Meg akarta állítani az időt, vagy valamit, bármit tenni, hogy még több napot tölthessenek együtt. Igazságtalan és mélységesen fájdalmas volt a helyzet.

 – Ne sírj, édes – mondta halkan Tsuzuku, ujjaival pedig végig követte a könnycseppek kusza vonalát Koichi arcbőrén, majd összekulcsolta az ujjaikat, eligazgatta a férfi parókáját, és kisétáltak az ajtón.

 Reggeli után már egyből a bejárat előtt várakozó lovaskocsihoz indultak, amelyet a lovászfiúk étkezés előtt készítettek elő. Tsuzuku persze megköszönte nekik, amiért emiatt vették a fáradtságot, és korábban keltek, a fiúk pedig vigyorogva fogadták a dicséretet. Koichi az ittléte alatt sajnos nem tudta megjegyezni a nevüket, annyira hasonlítottak egymásra: napbarnított bőr, hófehér fogak, kócos barna haj és sötéten csillogó íriszek. Mint a négyesikrek – gondolta magában, ahogy elhelyezkedett a bársonnyal borított ülésen. Nem lepődött meg, hogy Tsuzuku mellette ült le, holott az illem szerint vele szemben kellett volna helyet foglalnia, ám igencsak jól esett neki, ahogy a gróf magához húzta, és egész úton a kezét szorongatta. Igyekezett ezúttal megacélozni a szívét, így a könnyek elkerülték őt, ám korántsem olyan messziről, mint szerette volna. Amikor a bakon ülő lovászfiú felkurjantott, hogy mindjárt a célállomáshoz – a piac mellé érkeznek, Koichi gyomra ismét összeszorult, Tsuzuku pedig, mintha csak olvasna benne, csókot nyomott az ajkaira.

 – Itt találkozunk, ha végeztél, oké?

 Koichi bólintott, majd amint kiszálltak a kocsiból, körül sem nézve, egyből elindult a főnöke által birtokolt emeletes épület irányába. Alig pár utcányira volt, így nem kellett sokat sétálnia, és nem sokkal később már az iroda ajtaján kopogtatott. A már ismerős érdes hang rövid szünet után egyből engedélyt adott neki a belépésre, így nem hezitált, lenyomta a kilincset, majd belépett a tágas, szürkére meszelt irodába. Igazából nem értette, minek kellett egy ekkora helyiség egy darab tölgyfa íróasztalnak, amelyen csupán egy laptop és egy vezetékes telefon árválkodott, ám nem kérdőjelezte meg a főnök döntéseit, aki a másik bútordarabon, egy karosszéken foglalt helyet.

 A férfi az ötvenes évei elején járhatott, kopasz volt, szemei vizenyősök, húsos ajkai felett szürke, tömött bajusz. Nem volt egy elhízott típus, magas, izmos alaknak tűnt első ránézésre, a tapasztaltabb megfigyelők, mint Koichi pedig látták rajta egy tapasztalt gyilkos kisugárzását, aki bár régóta nem ölt, mégis bármelyik pillanatban, ha úgy hozta volna a sors, képes lett volna rá.

 – Szóval, eljöttél hozzám, hogy beismerd, hogy elbuktál, nemde? – vonta fel a szemöldökét a férfi, ajkain gúnyos mosoly jelent meg, amint kezeit összekulcsolva, hátradőlt a székben. – Azt hitted, nem jövök rá, hogy az elmúlt héten végig a célponttal romantikáztál? Ennél okosabbnak gondoltalak, kölyök.

Szimmetria

Setsuna egy szál maga üldögélt az öltözőben még jelmezben és teljes sminkben; a többiek már rég leléptek, elintézve koncert utáni ügyes-bajos dolgaikat, őt azonban lefoglalta, hogy üzeneteket váltson a barátnőjével. Még friss volt közöttük a dolog, és a lányt borzasztóan idegesítette, hogy nem mehet az új pasijával minden egyes turnéhelyszínre, hiszen ott annyi csinos rajongólány akaszkodhat Setsunára. A dobos persze mindig igyekezett meggyőzni a párját, hogy erről szó sincs, nem az a fajta, aki leállna ezekkel a csajokkal, ráadásul szereti Rin-chant, ő viszont ezt nem hitte, és máris belebonyolódtak egy újabb, véget nem érőnek tűnő vitába. Setsuna hiába igyekezett legalább azt megírni a barátnőjének, hogy neki most át kellene öltöznie és lelépni a szállásukra, mert már mindenki elment szinte, csak ő rostokol itt értelmetlenül, a lány erre is lecsapott, hogy szerinte ő értelmetlen dolog az életében? A férfi legszívesebben a falba csapkodta volna a fejét, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára és nem olyat írni, amit később megbánhat, mikor kinyílt az ajtó, és a dobos legnagyobb meglepetésére Aryu sétált be rajta.

- Hát te? – pillantott az énekesre kérdőn Setsuna. – Azt hittem, már elmentél.

- Smúzoltam a rajongókkal – legyintett Aryu, bár a nemtörődöm stílushoz képest gyanúsan ki volt pirulva, és vigyorgott, mint a vadalma. – Te mit csinálsz még mindig itt?

- Rin.chan – sóhajtotta a másik férfi, és ebben a sóhajban bizony benne volt az elmúlt hetek összes frusztrációja.

- Az a csaj egy hárpia – állapította meg Aryu, miközben odalépett a bandatársához, és kicsit indiszkrét módon belekukucskált a beszélgetésbe. – Már bocs, de érted…

- Lehet, hogy féltékenyebb, mint kéne, viszont azért nem kéne így beszélned róla – sandított az énekesre kissé sértődötten Setsuna. Mélyen belül ugyan egyetértett vele, azonban mégiscsak a barátnőjéről volt szó, nem hagyhatta szó nélkül a dolgot.

- Oké-oké, visszaszívom – vont vállat Aryu, majd kíváncsian figyelte, ahogy a másik férfi kissé idegesen bepötyög egy újabb üzenetet.

- Szerintem hajtsd el a libát… izé, nőt, és foglalkozz végre magaddal, mert így sosem kerülsz ágyba.

Setsuna végignézett a szintén jelmezben parádézó énekesen, és kissé felvonta a szemöldökét.

- Na és te? Te sem öltöztél még át.

- Viszont ha ilyen tempóban haladsz, simán lekörözlek – jelentette ki Aryu, aztán hirtelen kikapta a bandatársa kezéből a telefont, majd egész egyszerűen a meglepett férfi ölébe ült, magasra tartva a készüléket. Setsuna igyekezett elvenni tőle, némi dulakodás után sikerült is, de elvonta a figyelmét Rin-chan újabb vádaskodó üzenetéről, hogy egy igencsak kemény dolog nyomódott az ágyékának. Felpillantott Aryu arcára, aki egészen… úgy nézett rá, és közben összedörgölte az ágyékukat.

- Nekem már barátnőm van – jegyezte meg Setsuna kissé esetlenül. Mióta összejött Rin-channal, egyszer sem csináltak olyan dolgokat az énekessel, azt hitte, ez szavak nélküli megállapodás lesz köztük, de úgy tűnt, nagyot tévedett. Aryu kihasználta a helyzetet, és ismét kikapta a másik férfi kezéből a telefont, ezúttal azonban pötyögni kezdett valamit rajta.

- Ne! – kiáltott fel azonnal a dobos, azonban hiába kapkodott a készülék után, a másik leugrott róla, majd diadalmasan mutatta, hogy lezárta a beszélgetést. Egy meglehetősen bunkó üzenettel, hogy Rin-chan hagyja végre békén, még valahogy a szállásukra kell keverednie. – Ezt mi az istenért kellett?

- Csak segítettem – jelentette ki Aryu egyszerűen. – Most már nem kell vele szarakodnod.

- Persze, csak ezek után halálosan meg lesz sértődve rám! – kiáltotta Setsuna, hirtelen nem is tudva, hogy mentse a helyzetet.

- Szóval rosszat csináltam? – kérdezte az énekes ál-ártatlanul, mire a másik férfiban hirtelen megmozdult valami. Felpillantott a telefonból a láthatólag merev testrészre Aryu nadrágjában, és lassan nyelt egyet. Ő magában ezt a kis affért lezárta kettejük között, erre az énekes ismét megkísérti… Kellemetlen módon már annyira nem is érdekelték Rin-chan sirámai.

- Nagyon, nagyon rossz – jelentette ki, mire Aryu elégedetten vigyorodott el.

- Akkor megbüntetsz?

- Arra mérget vehetsz – adta meg magát Setsuna, letéve az asztalra a telefont. Visszaült a helyére, a bandatársa felé fordulva a forgószékkel, és ráparancsolt:

- Told le a nadrágod.

Az énekes nem teketóriázott, hiszen ő maga is erre várt, mióta belépett a kis helyiségbe; rekordidő alatt szabadult meg az amúgy tapadós anyagból készült rövidnadrágtól, ami alatt semmit sem viselt. A farka mereven bukkant elő, Setsuna hangosat nyelt, ahogy megpillantotta. Igazából nem gondolta volna, hogy még egyszer ez lesz, gondolatban elbúcsúzott attól a kerek fenéktől, ami nemsokára elé tárult, miután utasította a másik férfit, hogy feküdjön a térdére. Amaz látható örömmel engedelmeskedett, de a dobos eltökélte, hogy letörli azt az idegesítően önelégült vigyort a bandatársa képéről.

Először azért nem tudta megállni, hogy végig ne simítson a kellemesen fehér hátsón, majd felemelte a kezét, és lecsapott. Igyekezett erősen ütni, de egyelőre Aryu egy hangot sem adott ki, csak az izmai húzódtak össze néha egy-egy erősebb csapás után; Setsuna felváltva, lassan osztotta a tenyereseket a két farpofára, azonban miután látta, hogy ez tényleg piskóta a jól edzett férfi számára, begyorsított. Ezzel azért már némi sóhajtozást kiváltott Aryuból, viszont még mindig nem az a hatás volt, amire a másik vágyott, így másvalamivel próbálkozott. Egyenesen az énekes jobb farpofáját célozta be, a másikat békén hagyta, és ahogy az ütések záporoztak, a nyomuk teljesen kivörösödött, Aryu pedig végre felnyögött. Nyögött, és ficánkolni kezdett, de Setsuna pont ezt szerette, mikor a másik férfi ellenkezni próbált; fél kezével lefogta a lábait, a másikkal pedig fenekelte tovább.

- Ne…! – szakadt fel Aryuból a kiáltás, mire Setsuna nagy kegyesen leállt.

- Azt hittem, te akartad a büntetést – húzta a másik férfi agyát, aki addig megkönnyebbülten szusszant egyet, de erre igyekezett hátrafordulni és csúnya pillantást vetni a bandatársára.

- Ez kibaszottul fájt – jelentette ki, mire a dobos rávigyorgott. Most ő érezte nyeregben magát, és ez tetszett neki, ezért ment bele megint annak ellenére, hogy megfogadta, ilyet többé nem tesz… És pont ez zavarta Rin-channál, erre hirtelen jött rá. A lány mindent irányítani akart, nem csak a mindennapi életükben, hanem a szexben is, és ez annyira nem jött be Setsunának. Eltökélte magában, hogy ezen megpróbál változtatni, de most éppen nem az a pillanat volt, hogy a barátnőjén kezdjen hosszasan merengeni, ugyanis Aryu bal farpofája túlságosan fehér volt a másikhoz képest, ő pedig szerette a szimmetriát.

- Úgy volt, hogy élvezed, ha fáj – jelentette ki, aztán válaszra sem várva nekiesett a sápatagabb dombocskának. Aryu megadóan hanyatlott vissza az előbbi pozíciójába, és ahogy a csapások egyre gyorsultak és erősödtek a kezdeti gyengédebbekkel szemben, összeszorította szemét-fogát. Igyekezett visszafogni magát, csak hogy Setsunát hergelje, végül azonban a fájdalom ismét győzött, nyögve adta a másik tudtára, mennyire fáj, amit az csinál.

A dobos nagy nehezen megkegyelmezett, és simogatásra váltott, mire Aryu szégyentelenül sóhajtozni kezdett.

- Ez tetszik, mi? – kommentálta Setsuna, majd válaszra sem várva csapkodta meg a térdén fekvő férfi fenekét gyengéden, mielőtt megmozdult volna. Aryu értette a jelzést, és lábra kecmergett, de ha azt hitte, a másik ennyivel kiszúrja a szemét, hát pozitívan kellett csalódnia. Setsuna lesöpörte a szemetet a kisasztalról, ami az öltöző fala mellé volt tolva, és megpaskolta a lapját.

- Gyere, hajolj rá – mondta Aryunak, akinek a még mindig meglehetősen keményen ágaskodó farka megrándult ezt hallva. Több mint lelkesen hajtotta végre az utasítást, Setsuna pedig mindeközben kirángatta az övet a farmerjából. kettéhajtotta, majd bevezetésként ismét szinte kedvesen simogatta meg a másik férfi fenekét, aztán lecsapott. Ezúttal nem nagyokat ütött, tudta, hogy Aryu azt már nem élvezné, ha a vére is kicsordulna, volt ideje kitapasztalni, hogy szereti a másik. Az énekes az első pár ütésnél még csendben maradt, de aztán ahogy egyre haragosabb vörössé vált a feneke, megjött a hangja is. Setsuna néhány édesen kínnal teli perc után visszadobta a nadrágjára az övet, és utasította a kissé már remegő lábú Aryut, hogy másszon fel az asztalra és álljon négykézlábra.

A dobos ez után a bandatársa mögé lépett, és már kevésbé erősen, de ismét csapkodni kezdte a tenyerével a megkínzott farpofákat, míg Aryu a kezébe vette a saját farkát, és húzogatni kezdte. Az énekes jóleső sóhajt hallatott, és pár perc múlva sűrű fehér cseppekkel terítette be az asztalt, szóval nagyon is tetszhetett neki a dolog.

Setsuna felvette a földről a doboz zsebkendőt, amit nemrég ő maga söpört le az asztalról, és odaadta a másik férfinak, aki igyekezett megtörölgetni magát. A dobos ezt már nem nézte végig, inkább a telefonjáért nyúlt, kihasználva, hogy az énekes nem figyel oda, de rögtön meg is bánta. Rin-chan vagy ezer üzenetet hagyott neki a bunkóságra reagálva, amit nem is a párja írt neki, sok dühös szmájlival, tengernyi kérdőjellel, mikor nem kapott választ, majd a lány részletesen leírta, hogyan végez vele, ha az haza meri tolni a képét.

- Rin-chan ki akar nyírni – sóhajtotta Setsuna, és inkább visszalökte a telefont a székre, ahol eddig volt. – Részletesen kifejtette, hogyan.

- Én mondtam, hogy ez a hisztérika nem hozzád való – jelentette ki Aryu mindentudó mosollyal az arcán, miközben leszállt az asztalról, és igyekezett letörölgetni az asztallapot. Setsuna elmélázva nézegette a férfi vörös-lila színekben pompázó hátsóját, és megfordult a fejében, hogy Rin-channak milyen jól állnak ezek a színek. Aztán elhessegette a gondolatot, és inkább nekiállt vetkőzni. Igazság szerint arra nem számított, hogy Aryu odamegy majd hozzá, és segít neki, márpedig ez történt, legalábbis az énekes nekiállt lerángatni a másik férfiról a nadrágot, aztán elégedetten pillantott a félkemény farkára, ami így előkerült.

- Úgy látom, te is élvezted.

- Meglehet – válaszolta erre Setsuna némileg tartózkodóan. Az egy dolog volt, hogy elfenekelt egy másik férfit, ez elméletileg nem is volt megcsalásnak tekinthető, ha kicsit védeni akarta saját magát, na de amire Aryu készült, afelett már ő sem hunyt volna szemet. Azért mondjuk annyira nem támadt lelkiismeret-furdalása, hogy megállítsa a bandatársát, aki az asztal kemény lapjával való találkozás után vöröslő térdeire esett, és miután bokáig lehúzta a bandatársa nadrágját, teljesen keményre verte annak farkát, majd a szájába vette.

Setsuna felsóhajtott, ahogy érezte, hogy a makkja a másik férfi torkába kerül, jó mélyre. Na, ez volt az, amire Rin-chan eddig még sosem volt hajlandó, viszont Aryu annyira értett hozzá… és azok után, hogy annyi élvezetet okozott az énekesnek, meg is érdemelte.

A dobos észre sem vette, mikor vetette hátra a fejét és csukta be szorosan a szemét, de rájött, hogy így csak Rin-chan rosszalló képe jelent meg lelki szemei előtt, úgyhogy inkább lenézett Aryura, és ez sokkal kellemesebb látványnak bizonyult. Setsuna rohadt szexinek találta, ahogy a merevedése teljes hosszában el-eltűnt a másik férfi szájában, kitüremkedve a torkában, ékes bizonyítékaként annak, mennyire értett az énekes a mélytorkozáshoz, ráadásul közben csillogó szemekkel bámult rá.

- Olyan kibaszottul dögös vagy – szaladt ki Setsuna száján, mielőtt beleélvezett volna az énekes torkába. Jó pár pillanatra elködösült körülötte a világ, aztán ahogy a másik férfi felállt előle, lassan felfogta, mit mondott, és elöntötte a pír az arcát. Hálát adott az arcát vastagon takaró sminkrétegekért, mert biztos volt benne, hogy rákvörös a képe. A francba, minek kellett megszólalnia?!

- Kösz – válaszolt kissé késve, de annál vidámabban Aryu. – Bárcsak a nőd is hallotta volna.

- Ne hülyéskedj – vágta rá Setsuna, miközben lerúgta magáról a nadrágot, és a farmerja után nyúlt. – Még csak az hiányozna. Amúgy… izé… ugye tudod, hogy nem úgy értettem az előbbit?

- Persze – paskolta meg a bandatársa vállát Aryu, és elkezdte lehámozni magáról a fűzőjét, hogy szintén utcai ruhába öltözhessen át. Setsuna mondjuk nem volt benne biztos, hogy meggyőzte a másikat, de nem akart mást mondani, mert így is eléggé elcseszte, úgyhogy inkább csendben, és főleg nagyon gyorsan igyekezett átvedleni, hogy aztán a beállt kissé kínos csendet alig-alig megtörve együtt visszatérjenek a szállásukra, és megpróbáljanak aludni.

- Na és, felhívod a házisárkányt… izé, a barátnődet? – érdeklődött a taxiban ülve csak úgy mellékesen Aryu. A másik férfi kibámult az ablakon, és vállat vont.

- Akartam, de szerintem… majd holnap lerendezem.

Ennyiben maradtak.