Ideál - Első fejezet

 A teremnek szabálytalan kör alakja volt, középen pedig terebélyes oszlop magasodott. A plafonról aranyberakású csillárok függtek, narancsszínű fénybe burkolva a termet. Márványpadlón sétálgató, elegánsan öltözött alakok torz árnyékai vetültek a falakon lógó, színpompás festményekre.
 A képeket szabályosan rendezték el, egymástól tisztes távolságban, köztük fáklyák.  Az építészek és a kiállítás berendezői pontosan tudták, hogy bármikor belecsúszhat az az aprócska porszem a hibátlannak tűnő gépezetbe. Mérnöki gonddal aggatták fel tehát a környékbeli és átutazóban lévő festők képeit a szalonba.
 Satoshi hanyag mosollyal figyelte az egymás felé pukedliző, estélyibe öltözött girhes nőket, és az oldalukon egymásnak tekintélyesen meghajló, öltönyös urakat. Természetesnek érezte tehát azt a vágyát, hogy kitűnjön közülük, és nemcsak festő mivolta végett. No, persze az öltönyösök, akik a képek mellett feszítettek, a saját munkájuk mellett szobroztak többnyire, ezzel is sugallva felsőbbrendűségüket. Satoshi azonban a bejárattól nem messze, rögvest az első fáklyatartó mellett állt, a frakk mellé cilindert húzott, amely puhán ült rakoncátlan, vörös tincsein. Utált a hajával bíbelődni, továbbá a magasságával sem volt megbékélve.
 Az egyetlen ember, aki, ha nem viselte volna a kalapot, egymagas lett volna vele, az a kiállítást rendező nemesúr felesége volt. A férfi ezt érthető módon roppant kínosnak találta, ezért döntött a fejfedő mellett. Úgy tűnt, nem hibázott, ugyanis sikerült körülbelül egy szintbe hoznia magát a többi férfival, kivéve a természetellenesen nagynövésűekkel. Velük úgysem törődött senki, a hozzá hasonló törpékkel ellentétben, akiknek valamit muszáj volt tenniük tekintélyük elérésének érdekében.
 Persze, a cilinder egymagában nem segített, ezért biztos, ami biztos, egy magasított talpú cipővel, és rövid lábait valójában teljesen elnyelő nadrággal támogatta meg öltözékét. Na, így már hasonlított egy természetellenesen nagynövésű fickóra, gondolta magában, aztán megpróbált viszonylag peckesen, kimérten elindulni a teremben.
 A saját képét szúrta ki először. Vad színek vágtáztak végig a vásznon, ahogy az impresszióból, hirtelen indulatból választott naplemente megelevenedett rajta. Piszkos, véres narancsszín keveredett az élénk kékkel, amely felpezsdítette a nyugodt zöldet. Satoshi természetesen büszke volt a művére, amiért bekerülhetett a kiállítás képei közé. Egy sor véletlennek köszönhette, amikor a rendező nemes úr meglátta őt az erdő szélén, előtte az állvánnyal, mellette pedig olcsó ecset- és festékkészlettel. Az úr szerint Satoshi magáévá tette a természet vad lényegét, valósággal rajongott a tájképeiért.
 De előbb-utóbb elfogynak a témák, maguk a növények, a Nap, a Hold és a csillagok is kimerülnek, olyankor pedig az ember olyan dolgok felé fordul, amelyek már régóta benne motoszkáltak. Ő embereket akart festeni, a test csodáit akarta látni, érezni, látni akarta, amint a mozdulatok megszólítják őt. Nem véletlenül jött el erre a kiállításra. A többi, nagyobb nevű festő ugyanis egy-két kép után itt adta el modelljeit, hogy a változatosság megmaradjon művészetükben, és ne mindig ugyanazok a vonások ismétlődjenek a képeiken. Satoshi ezzel nem értett egyet, mindenesetre, muszáj volt magának olyat kerítenie, akit kedve szerint festhetett le.
 A cipőinek méretéhez mérten, viszonylag ügyetlenül, de gyorsan suhant el a többi tájkép mellett, amikor egy sarokban megtalálta azt, amit keresett. Persze, az a bizonyos sarok valójában kör egy igencsak kicsi íve volt, de Satoshi számára mégis valamiféle szentélynek tűnt, ő pedig a szentélyeket mindig is sarkokban képzelte el.
 A kép levendula mezőket juttatott az eszébe, és meghökkentően realista irányvonalat képviselt. A modell angyalszárnyakkal a hátán, meztelenül, fején glóriával állt, kezében virágcsokrot tartott, benne a nárcisztól az orgonán át, mindenféle virág. Satoshit elbűvölte a nő szépsége, szabályosan ívelt ajkai, kissé fitos orra, vonásainak lágysága. Úgy érezte, megtalálta, amit keresett, már csak a festőre volt szüksége, akinek a nevét megpróbálta kisilabizálni a kép alatt lévő táblácskáról, de nem járt vele túl sok sikerrel.
 – Csak nem érdeklődik a személyem iránt?
 A gúnyos, reszelős hang méregként kúszott bele Satoshi fejébe, ahogy óvatosan megfordult, és szembe találta magát egy piszkosul ismerős alakkal. Összeráncolta a szemöldökét, aztán hirtelen beugrott neki Hitoraba Yoshifumi önelégült arca, amikor a legutóbbi kiállításon többezer yenért vásárolták meg az egyik legújabb képét. Nyers, szigorú férfi volt, magas és őszes, aki környezetének minél élethűbb ábrázolását tekintette élete fő feladatának. Ha a modell az övé, akkor Satoshinak valószínűleg a fél gatyája rá fog menni, de a nő a számára már most minden pénzt megért.
 – Kellemes meglepetés, Hitoraba-san – mondta, miközben udvariasan meghajolt a férfi felé. A csatája ebben a szent pillanatban pedig kezdetét vette. – Nem kertelnék, ha lenne szabad – vette elő Satoshi a legjobb modorát –, de igencsak kíváncsivá tett a modell – pillantott a festményre, mire a másik férfi nyájasan elmosolyodott, egyik kezét zsebre vágta, csak csontos hüvelykujja simult feszesen a combjára.
 – Nocsak – vonta fel a szemöldökét, miközben elkapta Satoshi tekintetét –, ezek szerint érdekli a fiú? – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót Hitoraba-san. A cilinderes férfi szemei elkerekedtek döbbenetében, de igyekezett gyorsan lemosni a vonásairól a kételyt. Ezek szerint a varázslatos modell férfi volt, amely egyből kíváncsivá tette őt. Milyen lehet egy ilyen emberrel dolgozni? 
 – Mennyibe kerül? – biccentett a levendulaszín csoda felé.
 – Álljon meg a menet! – emelte fel a kezeit Hitoraba-san. – Azt hittem, a modellem érdekli, nem pedig a munkám – vonta kérdőre Satoshit. A festő egykedvűen megvonta a vállát, mint akinek egyre ment a dolog, pedig valójában sokkal többről volt itt szó.
 – Mennyibe kerül? – ismételte meg, ezúttal sokkal határozottabban, hangjában érezhető volt az él.
 – Háromezer yen – közölte végül Hitoraba-san, arcán bizonytalanság tükröződött. Satoshi elégedetten elmosolyodott. Már látta maga előtt a vásznat, és a mögüle ártatlanul őt kémlelő modellfiút. Elmosolyodott.
 – Kétszer annyit adok a fiúért – nyújtotta a kezét a másik férfi felé, arcára széles, eszelős vigyor költözött, hiába próbálta kontrollálni magát. Hitoraba-san összerázkódott, amikor hozzáért. Satoshi mellkasa fájdalmasan összerándult. Gyűlölte a testét.
 – Megegyeztünk – szűrte a fogai között az ősz férfi, Satoshi arcizmai pedig elengedtek. Ismét normális embernek tűnt. – Esetleg most is elviheti, ha van annyi pénz önnél – ajánlotta fel Hitoraba-san, mire a festő bólintott, és a zsebéhez nyúlt. Az úr keze egy pillanatra megrezzent felé, aztán gyorsan zsebre vágta, mintha mi sem történt volna. Pedig Satoshi tudta. Ismerte a kapzsiságot, és ki is használta.
 – Ne itt, kérem – pillantott rá bizalmasan a férfi. – Jöjjön velem, megnézheti a fiút, és az anyagiakat is ott intézzük – indult meg a szalonból nyíló egyik zárt ajtó felé. Sikerült elvegyülniük a tömegben, és feltűnés nélkül besurranniuk a helyiségbe, ahol a modelleket árulták. Satoshinak megvolt a véleménye az emberek áruba bocsátásáról, ezért úgy döntött, hogy úgy fogja kezelni újdonsült modelljét, ahogy az egy húsvér emberhez méltó. A díszes csillárokat és fáklyákat leszámítva a berendezés szegényes volt. Már amennyire egy ilyen gazdag házban valamit szegényesnek lehetett nevezni. Satoshi végigjártatta a tekintetét a meztelen modelleken. Csak néhány nő volt köztük, a többség mind férfi. Aztán meglátta az ő leendő modelljét, és szinte leesett az álla.
 A férfinek kócos, rövid, sötétbarna haja volt, az alkata vékony, ám cseppet sem törékeny,  az arcvonásaiban pedig volt valami megmagyarázhatatlanul egzotikus, ám ennek a festő nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Satoshi nyelt egyet a formás csípő láttán, a férfi ágyéka láttán azonban egyből elfordította a fejét, próbálta leplezni a zavarát. Hitoraba-san megvető hangja zökkentette őt ki a modell bűvköréből.
 – Vedd fel a rongyaidat! Új gazdád lesz – köpte oda a férfinak, aki elindult az egyik sarokban lévő kupac ruha felé, majd a festő negédes mosollyal Satoshi felé fordult. – Kössük meg az üzletet!
 Satoshi előhúzta a pénzt a zsebéből, és a férfi felé nyújtotta. Amaz hümmögve, próbálva leplezni undorító elégedettségét, számolgatta az értékes papírdarabokat, és amikor a modell visszaért a vállánál fogva Satoshi felé taszította, aki megragadva a férfi csuklóját, megállította az esést.
 – Meglepően nagy öröm volt önnel üzletelni – vigyorodott el Hitoraba-san.
 – Részemről a szerencse – szűrte ki a fogai között Satoshi. Amikor a festő önelégülten távozott a helyiségből, Satoshi a szemével hátsó kijáratot keresett, amit nyomban meg is talált. Legszívesebben a mellette álló, látszólag ijedt férfira mosolygott volna, de tudta, hogy azzal csak rontana a helyzeten, így igyekezett gyengéden megfogni annak csuklóját. A modell összerezzent az érintésétől. Satoshi elhúzta a kezét.
 – Mi a neved? – kérdezte óvatosan. A férfi összepréselte a száját és lehajtotta a fejét. Satoshi újra próbálkozott, ezúttal a hangja gyengéd volt. Nem akarta megijeszteni az ő gyönyörű múzsáját. Végül, amikor nem érkezett válasz, feladta. Ismerte már ezt a félelmet, ami a modell szemében csillogott, és összeszorult a mellkasa, ahogy felismerte, mégis miken mehetett keresztül a férfi nem csak Hitoraba, hanem az összes többi kapzsi, mocskos festő karmai között.
 – Gyere. Hazamegyünk.
 Satoshi megindult a hátsó kijárat felé, nyomában a férfival. Amikor kiléptek az utcára, Satoshi döbbenten tapasztalta, hogy már késő estefelé jár az idő, így nem sokan lézengtek odakint. De a festő már ismerte az utca veszélyeit, így lassan a modell felé fordult.
 – Maradj szorosan mögöttem. Ne nézz semerre. Oké?
 A férfi remegve bólintott. Satoshinak összeszorult a szíve.
 – Nem fognak bántani. Ígérem – suttogta, és hátat fordítva elindult a lakása felé.
 Amikor fél órányi séta után megérkeztek a fehérre meszelt bérházhoz, Satoshi továbbra sem fordult hátra. Hallotta maga mögött a férfi halk lépteit, és ez bőven elég volt neki. A lakása kicsi volt. Egy háló, egy konyha, egy fürdő és egy műteremféleségnek berendezett helyiség, ami egyben maga az előtér is volt. Utóbbiban hatalmas káosz uralkodott: festékes tubusok, vásznak, ecsetek voltak mindenfelé, de a másik három szoba rendezett volt a maga módján. Satoshi rendezettebb oldalát mutatták.
 – Az ott a fürdő. Kerítek neked tiszta ruhát – mutatott az olcsó káddal, vécével és mosdókagylóval berendezett helyiségre. Utóbbi széle kopott volt már kissé, de Satoshi elvolt vele. Nem akarta felesleges költségekbe verni magát csak azért, hogy valami jól nézzen ki. Anélkül, hogy hozzáért volna, betessékelte a férfit a fürdőbe, és behajtotta az ajtót.
 A hálóban a saját ruhái közül próbálta kikeresni a két hálóing közül a finomabb szabásút, azonban feltűnt neki, hogy még mindig nem hallott semmit a fürdő irányából. Összehúzta a szemöldökét. Nem tetszett neki a nagy csend. A karján a hálóinggel az ajtóhoz lépett, ami még mindig úgy volt, ahogy hagyta. Bekopogott. Csend. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt lassan benyitott volna. A férfi ott állt, ahol az előbb, és látszólag nem is mozdult azóta. Tanácstalannak és rémültnek tűnt. Satoshi nem értette. Az egy dolog, ha valaki sosem látott kádat, de hallani már biztos hallott róla. 
 Satoshi arcára szomorú mosoly költözött, ahogy a csukott fedelű vécére helyezte a hálóinget, és ellépett a férfi mellett, hogy vizet engedjen a kádba. Előkereste a szappant és az olcsó, kifogyóban lévő sampont is, majd a modell felé fordult.
 – Vetkőzz le és ülj be! – kérte lágy hangon. Illedelmesen elfordult, ahogy a férfi egyből a ruhájának gallérjába markolt, és lehúzta magáról az olcsó anyagot. Satoshi várta, mikor ül be a kádba, de nem mozdult. Érezte magán azt a félénk, ijedt tekintetet. Végül lassan, óvatosan a férfi felé fordította a tekintetét, és igyekezett nem megbámulni őt. Végig próbálta tartani a szemkontaktust, ahogy szintén anélkül, hogy hozzáért volna, besegítette a kádba.
 Várt. A férfi is úgy tűnt, mint aki vár valamire. Nem nyúlt se a szappanhoz, de a samponhoz. Satoshi nyelt egyet, és a kezébe adta a szappant, majd amikor látta a másikon az idegenkedést, Hitoraba-san erőszakos fellépése óta először ért a férfihoz. A kézfejére fektette a tenyerét, és a vállához húzta a szappant. Igyekezett lágy mozdulatokkal dolgozni, hogy ne ijessze meg a modellt, aztán amikor érezte, hogy magabiztos lesz, elengedte a kezét. A férfi tovább mosakodott.
 – Nyugodtan mosd meg a tested – javasolta Satoshi halkan, és közben úgy csinált, mintha egy képzeletbeli szappannal a vállától a combjáig haladna. Úgy tűnt, a másik megértette, ugyanis most már a mellkasára is jutott a szappanból. Még mielőtt kiment volna, a festő felszedte a levetett ruhát, majd megemelte a hálóinget.
 – Ha végeztél, vedd fel – kérte, és a kezében a rongyos öltözékkel, kisétált a fürdőből. A hálóba érve elsuvasztotta a férfi ruháját a szekrénybe, majd az ágyra ült. A cilindert a ruhák tetejére dobta, és lehámozta magáról a magasított talpú cipőjét. Felsóhajtott, mikor a hosszú nadrágszárak teljesen elnyelték a lábfejét. Levetette a maradék ruháját, aztán magára húzta a második hálóinget. Úgy gondolta, ráér reggel fürödni.
 Egy jó tíz perc után ment újra a fürdőhöz. Ismét óvatosan kopogott, és lassan nyitott be. A férfi még mindig a kádban ült. A szappan a helyén volt, a kevés hab eltakarta a testét. Satoshi kiterelte a kádból, leengedte a vizet, közben pedig legnagyobb meglepetésére a modell felvette magára a hálóinget. Satoshi megkönnyebbült mosollyal indult meg a háló felé, nyomában a férfival. Az ágya nem volt túl nagy.
 – Feküdj el – mondta halkan, a férfi pedig engedelmeskedett. A tartása kissé feszes volt, mintha pózolna. A festő összepréselt ajkakkal takarta be őt, elhúzta a függönyöket is, és a levetett ruháiból összetákolt magának valami lepedő- és takaróféleséget a földön.
 Már nem nézett az ágyon fekvő férfira, egyszerűen csak engedte, hogy elnyomja mindkettejüket az álom.

Másról álmodtam - Harmadik fejezet

 Ikumát nem nehéz megtalálni a koncertterem előtt várakozó emberek között. Egyből felismerem őt a vállig érő szőkésbarna hajáról, ami férfiaknál ritkább, mint a fehér holló. A karomon a dzsekijével indulok meg felé, közben fejben folyamatosan azt mantrázom, amit Lune mondott nekem: úgy viselkedni, ahogy eddig. Nem szabad kimutatnom Ikumának, hogy feszélyez, amiért úgy gondol rám. Sőt, egyáltalán nem is kéne erre gondolnom. Csak két barát vagyunk, akik eljöttek együtt egy előadó koncertjére, akit mindketten szeretnek.
 Barátok.
 – Szia! – mosolygok rá Ikumára, és odaadom neki a dzsekit. – Köszönöm szépen, hogy a múltkor kölcsönadtad, véletlenül nálam maradt, remélem nem okoztam vele gondot.
 Ikuma egy pillanatra mintha meglepődne a viselkedésemen, de gyorsan összeszedi magát. Rám mosolyog.
 – Nem, semmi gond, nincs mit, Rynk-kun. Hoztad a jegyedet, ugye?
 Belenyúlok a zsebembe, majd felmutatom neki a jegyet, amit pár napja sikerült megvennem. Nem sok volt már, így mázlim volt, amiért sikerrel jártam, ráadásul nem helyjegy, tehát maradhatok Ikumával a koncert alatt, ami nem tudom, mennyire jó-e. Aztán eszembe jut, ahogy Lune próbált meggyőzni arról, hogy nem feltétlenül ördögtől való dolognak lettem a részese. Ikumára mosolygok, és megindulunk a bejárat felé a lassan befelé hömpölygő embertömeggel együtt.
 Amikor sikerül elhelyezkednünk a közönség soraiban, még mindig van negyedóra a kezdésig, így megpróbálok beszélgetést kezdeményezni.
 – Gyakran jársz koncertekre? – kérdezem, közben azonban nem nézek rá, pedig tudom, hogy illene.
 – Amikor időm engedi – feleli. – Te?
 Megrántom a vállamat. Érzem, ahogy engem néz, így lassan kifújom a levegőt, és felnézek rá.
 – Én is így vagyok vele. Gondolom, nem kell bemutatnom, milyen énekesnek lenni – mosolyodom el. A fejemben folyamatosan visszhangzik, hogy viselkedjek természetesen, ám ez aligha segít. Tudom, hogy a mosolyom feszes, természetellenes. Ezt pedig Ikuma is észrevette, a gyér világítás mellett is látom, ahogy ránc ütközik ki a két szemöldöke között.
 – Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan, mire buzgón bólogatni kezdek, bár ez is elég bénára sikerülhet, ugyanis Ikuma szomorúan felsóhajt, én pedig már tudom, hogy elbaltáztam.
 – Nem lett volna muszáj eljönnöd velem, ha nem érzed jól magad a társaságomban – jegyzi meg, a hangjából süt, hogy csalódott. Nem tudok mit mondani, egyszerűen csak összeszorítom a számat, a koncert pedig elkezdődik. Végig mardos a bűntudat, ahogy néma csendben állunk egymás mellett, miközben körülöttünk a tömeg teljesen átadja magát a zenének. Kívülállónak érzem a kettősünket, mintha egy burokban lennénk, és hiába vagyunk az egyik kedvenc bandám koncertjén, az egész olyan hiteltelennek, távolinak tűnik. Amikor megszólal a Hakujitsu, sírni kezdek, a könnyeim halkan és némán folynak, egyik a másik után, szinte észre sem veszem őket, csak mikor már meg-megrázza a testemet a zokogás. A dal a maga lassú, fájdalmas első taktusaival egyből megadja az utolsó löketet, kihozza belőlem a felgyülemlett feszültséget.
 Ikuma nem egyből ölel át, a mozdulatai határozatlanok, olyan bizonytalan az egész, ahogy magához húz, mintha nem is itt történne az egész. Összehúzom magamat a karjai között, az egyik tenyerével a hátamat simogatja. Aztán a zene elhallgat, érzem, ahogy megindul körülöttünk a tömeg, hallom a pusmogásokat, ám nem tudom kivenni, mégis mit mondhatnak rólunk. Ikuma olyan hirtelen enged el, ahogy megölelt, majd a kezét továbbra is a derekamon tartva, kiterel a koncertteremből, azonban nem egyből a kijárat, hanem a mosdók felé indulunk. Az emberek leszakadoznak tőlünk, mire odaérünk a férfi mosdóhoz. Nem olyan nagy a tükör odabent, mégis tökéletesen látom benne a kisírt szemeimet, remegő ajkaimat. Egy pillanatra elszégyellem magam. Ekkor Ikuma, aki eddig tisztes távolságból nézte, ahogy szembesülök magammal, közelebb lép hozzám, a pulcsijának az ujját lejjebb húzta a kézfejére, azzal kezdi el itatni a könnyeimet. Először kicsit elhúzódok, nem akarom, hogy összekoszolja a ruháját miattam, aztán hagyom magam. Nem akarom még egyszer megbántani.
 – Jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk? – kérdezi nem sokkal azután, hogy megtörölte az arcomat.
 Összeszorítom a számat, gondolkozok. Ezt most bármennyit is variálnék, én csesztem el. Ikuma szemébe nézek, és nyelet egyek.
 – Nem.
 Próbálok határozott lenni, de a hangom inkább éles. Ikuma szája megrándul.
 – Rynk, mondtam, hogy semmit sem erőltetek.
 A hangja lágy, kedvesen néz rám, miközben beszél.
 – Hazamegyek – bukik ki belőlem. – Majd hívlak, ha hazaértem – teszem még gyorsan hozzá, azzal egy óvatos ölelést követően szinte kimenekülök a mosdóból. Amikor az utcára lépek, szinte arcon csap a hűvös, késő esti levegő. Fél tíz van. Megborzongok, majd elindulok a metró felé, miközben előveszem a mobilomat.
 – Lune, ott aludhatok? – szólok bele a készülékbe a halk csipogást követően.
 – Persze. De Mel is nálam van, az baj?
 – Egyáltalán nem. Viszont nincs velem a cuccom, most jövök a randiról, van szabad pizsid?
 – Igen. Rendelünk pizzát, talán veled együtt ideér. Shibuyában voltatok, ugye?
 – Aha, majd akkor belefizetek. Szia!
 Miután bontjuk a vonalat, már le is érek az aluljáróba. Pont jön a metró, így viszonylag hamar érek oda Lune-hoz, körülbelül háromnegyed óra telik el, amikor felcsengetek hozzá. Nem lep meg, hogy a lakása ajtajában vár, és mikor odaérek, egyből átölel.
 – Mellel csináltunk teát – simít végig a hátamon, ahogy a konyhába terel, ahol a dobosunk épp egy porcelánkannából önt a csészékbe. Amikor megpillant, elmosolyodik, leteszi a kannát és megkerülve a konyhaasztalt futólag átölel.
 – Még nincs itt a pizza, de bármikor… – kezdi Mel, ahogy a kannát rárakja a konyhapultra, ám a csengő félbevágja őt. Felnevetünk, aztán Lune kezébe nyomjuk a pizza árának ránk szabott részét, ő pedig lesiet átvenni a kaját.
 – Lune mondta, hogy annyira nem örültél Ikumának – jegyzi meg Mel és leül a konyhaasztalhoz. Helyet foglalok vele szemben, és lesütött szemmel kezdem el tanulmányozni az asztallapon összekulcsolt kezeimet.
 – Nem azt mondom, hogy nem örültem, hanem… Meglepett és másra számítottam.
 – Éppen ezért elrontottad az első randitokat, ugye? – kérdezi Lune, aki hirtelen terem a konyhaajtóban, és az óriási pizzát az asztalra téve leül közénk, majd megemeli az államat és egyenesen rám néz. – Rynk, huszonnyolc éves vagy. Nem erőltetünk rád semmit, csak te is tudod, hogy iszonyúan nehéz a mi helyzetünkben tartós párkapcsolatot kialakítani. Ikuma idősebb, igen, ez tény, megértjük, amiért visszakozol a helyzettől, de gondold át. Gondolj a levélre! Szeretnénk, ha boldog lennél.
 Beharapom az alsó ajkamat, mígnem felsértem a bőrömet. Ekkor kinyitom a számat, veszek egy mély levegőt. Próbálok nem sírni, annyira meghatnak Lune szavai, hogy ennyire kiállnak mellettem Mellel.
 – Köszönöm, de… Igazad van, ma annyira elrontottam. Konkrétan végigsírtam a koncertet, és tisztára kellemetlen helyzetbe hoztam Ikumát, pedig azt akartam, amit mondtál nekem, Lune. Természetesnek lenni, de nem sikerült. Folyton megbántom, ő viszont tényleg komolyan próbálkozik, és igen, szerintem is megérdemelne tőlem egy esélyt, de annyira nehezen tudok feloldódni, mikor minden összekeveredik a fejemben! Ráadásul megígértem neki, hogy felhívom ma még, de nem igazán merem.
 Mel közben kinyitja a pizzásdobozt, letépi a tetejét, és vesz egy szeletet. Miután végeztem a mondanivalómmal, én is elveszek egyet, ahogy Lune is.
 – Figyu, túlságosan stresszelsz – kezdi Mel. - Ikumának már nagyon régóta tetszel, a bandájában mindenki győzködte, hogy lépjen feléd. Sikerült túllépnie az aggályain és megtennie. Neked is el kéne döntened, hogy mihez kezdesz a helyzettel, és próbálni igazodni a döntésedhez. Akárhányszor közeledik feléd, ne azon kezdj el gondolkozni, hogy jaj, idősebb, jaj, amúgy meg barátok vagyunk. Ebből soha nem fogod megtudni, milyen lenne együtt lenni, és csak tovább őrlődsz. Nincs ebben annyi tapasztalatom, mivel Kazuharuval körülbelül az első pillanattól fogva megvolt köztünk a vonzalom, de szerintem érdemes máshogy megközelíteni a kettősötöket, mikor barátokból lesztek szerelmesek. Tudtok pár dolgot egymásról, próbáljátok meg elmélyíteni őket. Például tegyük fel, hogy ő is szereti a csillagászatot, akkor jó tudni, mi a kedvenc csillagképe, mennyire komolyan van benne a dologban, vevő-e egy közös csillagnézésre, ilyenek. De ez csak egy példa. Plusz szerintem meg hívd most fel, mert igen, így viszont most biztos aggódik meg csalódottá teszed.
 Lassan eszem a pizzát, miközben Mel magyaráz, majd amikor végzek a szelet felével, ő meg a beszéddel, felállok az asztaltól, odamegyek hozzá és átölelem, aztán Lune-t is.
 – Köszi, srácok! Felhívom Ikumát, de akkor… Itt lesztek velem, ugye? – kérdezem reménykedve. Közben kicsordul egy könnycseppem is. Annyira megérint az, hogy ennyire törődnek velem.
 – Persze, ha neked úgy könnyebb, akkor nem hagyunk magadra – mosolyog rám Lune. Felsóhajtok, aztán előveszem a nadrágzsebemből a telefonomat, és tárcsázom Ikumát. Egy darabig kicseng, mielőtt meghallom a hangját. Megkönnyebbülten hangzik, ami igencsak összezavar, a tekintetemmel a többiekébe kapaszkodom.
 – Szia Rynk! Rendben hazaértél? – kérdezi Ikuma. Látom, ahogy a srácok halványan elmosolyodnak, gondolom, minden szavát hallják. A jobb kezem izzad, ahogy a telefont tartom, a bal ökölbe szorul a testem mellett. A szívem közben hevesen zakatol az izgalommal vegyes félelemtől.
 – Szia! Igen, persze – nyelek egyet, ahogy Lune megemeli a szemöldökeit. – Köszönöm a ma estét!
 – Igazán nincs mit. Már jobban vagy?
 – Persze, összeszedtem magamat. Sajnálom, ami történt.
 Alig hallom a saját hangomat, úgy dübörög a szívem, ha nem lenne itt Lune és Mel, biztos sírva összerogynék.
 – Semmi gond, megértelek. Igencsak megkavartam a dolgokat kettőnk közt.
 – Hívd el randira! – tátogja Lune, Mel pedig finoman oldalba könyököli, és biztatóan rám mosolyog.
 – Ezzel abszolút nincsen baj. Csak… Szokatlan még. Esetleg összefuthatnánk valamikor még. Mondjuk vacsorázni. Esetleg jövő kedden?
 – Nem jobb a szerda? Kedden családi programom van.
 – De, az is megfelel. Akkor… Majd még beszélünk a vacsiról. Jó éjt!
 – Aludj jól, Rynk-kun.
 Remegő kezekkel teszem le a telefont, mielőtt Lune és Mel a nyakamba ugranának.

Másról álmodtam - Második fejezet

 Az első és egyben egyetlen gondolatom az, hogy: miért? Aztán elvörösödök, ugyanis valamiért eszembe jutnak a levél sorai, ahogy Ikuma tétován közelebb lép hozzám. Lehet, hogy valami tévedés, és Ikuma nem azért jött.
 – Ezt te írtad? – kapom fel a cetlit és nyújtom ki magam elé, mintegy védekezésül. Ikuma bólint, mire remegve leengedem a kezemet. Te jó ég… Egy nálam tizenegy évvel idősebb férfinak tetszenék?
 – Nem akartalak feszélyezni – mosolyog rám, a tekintete lágy. – Meg tolakodni sem.
 Ekkor végre felocsúdok, és megrázom a fejemet, bár a mosolyom kissé idegesnek tűnhet.
 – Igazából jól esett, hogy ilyeneket írtál, csak… Nem rád számítottam – ismerem be óvatosan. Ikuma nem tűnik meglepettnek, ahogy leül velem szemben.
 – Ha nem érzed magad jól velem, nyugodtan mondd majd meg. Semmit nem erőltetek, oké? – kapja el a tekintetemet, mire nagyot nyelve bólintok egyet. Ez annyira kínos! Pont Ikuma? Akkor már inkább Akuta, de… Jaj, most mégis mihez kezdjek? Annyira kedves velem, látszik rajta, hogy bízik ebben az egészben, én pedig fogalmam sincs, mit nyújthatnék neki.
 – Esetleg hazakísérhetlek? – zökkent ki a gondolatmenetemből. Tétován bólintok, majd felkapom a telefonomat, a mobildíszek puhán, hang nélkül ütődnek egymásnak, mégis felkeltik Ikuma figyelmét, aki kíváncsian nyúl utánuk, a keze megáll félúton a levegőben, mintegy engedélykérésként. Odanyújtom neki a készüléket. Egyesével nézi meg a bandám tagjait megelevenítő figurákat, egy darabig elidőzik Amun.
 – Az övét is megtartottam – jegyzem meg sietve. Bólint és visszaadja a telefonomat.
 – A többieknek is vannak? – kérdezi.
 – Igen – mondom, majd elteszem a telefonomat, és magamra kanyarítom a kabátomat. Elindulunk kifelé az öltözőből. A folyosón már hallani, hogy még mennek a koncertek, a hátsó kijáraton távozunk.
 – Rólad is van akkor, nem? – szólal meg Ikuma rövid hallgatás után.
 – Igen. De annak fekete a haja – bökök mosolyogva a szőke tincseimre.
 – Jól áll a szőke – jegyzi meg. Közben olyan furcsán néz rám, nem tudnám megfogalmazni, mégis mi játszódhat le benne. Kissé elfordítom a fejemet, ahogy baktatunk a hűvös, sötét utcákon. Csend. Hallgatom a lépteinket, aztán egyszer csak fújni kezd a szél. Összehúzom magamat, és bánom, amiért a jó idő reményében csak pulcsi van rajtam. Ekkor Ikuma leveszi a dzsekijét, és felém nyújtja.
 – Kéred?
 Megköszönöm és belebújok a dzsekibe. Egyből megérzem magam körül Ikuma illatát. Drága parfüm tömény illata keveredik egy öblítő lágyságával. Mintegy próbaképp, mélyen belélegzem. Furcsa. Azt várnám, hogy elönt a boldogság, vagy legalábbis érzek valamit, de azon kívül, hogy szokatlan a dolog, semmi más gondolatom nincs.
 – Rynk? – felkapom a fejemet Ikuma hangjára, és bocsánatkérően nézek rá, amiért elkalandoztam. – Lesz egy King Gnu koncert jövő héten. Elmehetnénk rá együtt, ha van kedved – ajánlja fel. Egy pillanatra megfeledkezem az ellenérzéseimről, a szemeim felcsillannak.
 – Persze! – válaszolom reflexből. – Imádom őket!
 Ikuma felnevet.
 – Akárcsak én. Holnap megveszem a jegyeket – mondja, a légkör oldottsága pedig egy pillanat alatt törik meg.
 – Nem muszáj megvenned az enyémet – nézek félre, az arcom most biztos vörös lehet. – Mármint, gondolom ez egy randi, de igazán nem szükséges.
 Ikuma arcán mintha megbántottság futna át, de gyorsan rendezi a vonásait.
 – Rendben. Megértelek – vonja meg a vállát. Már csak két utcányira vagyunk a lakásomtól. Ez valamiért megkönnyebbüléssel tölt el, és egyben gombócot helyez a torkomba. Nem így kéne éreznem. Nem tudom, hogyan kéne. Ikuma kedves hozzám, ez nem csak egy álca volt a levelében, a gondos kézzel írt sorokban ugyanaz a személyiség bújt meg, akinek eddig is ismertem, és ahogy most is viselkedik. Eddig olyan jól kijöttünk egymással, kellemes volt a társasága, de most, hogy tudom, hogy tetszem neki, minden más lett, mintha idegenek lennénk egymásnak. Szerintem ő is érzi, hogy ennek nem így kéne lennie, talán már bánja, amiért elkezdett többként gondolni rám. Mégis mit kéne ilyenkor tenni? Az ilyen barátságok általában megszakadnak, de mi zenészek vagyunk, fogunk még találkozni. Az is hasonlóan kínos lesz majd?
 A gombóc a torkomban nem szűnik, ahogy végül megállunk a társasház előtt. Minden olyan furcsa, szinte már-már hihetetlen. Folyamatosan az zakatol a fejemben, hogy mégis mit kéne ilyenkor tenni, mire Ikuma közelebb lép és a karjai közé zár. Esetlenül ölelem át, valami mintha nem lenne egészen rendben, aztán elengedjük egymást, én pedig bemegyek az ajtón. A liftbe lépve meglátom magamat a tükörben, és hirtelen ráébredek, mi volt az, amit nem éreztem helyénvalónak az ölelésünk alatt. A szememhez kapok. Könnyezem, és ahogy levegőért kapok, megtölti az orromat Ikuma illata. Rajtam maradt a dzsekije, amit egyből levetek magamról, majd a lakásomba érve ledobom az ágyamra. Előveszem a telefonomat, a kezem remeg, ahogy tárcsázom Lune-t.
 Az első, ami a fülébe juthat, valószínűleg a szipogásom lehet, ugyanis egyből tudakolni kezdi, hogy mi történt.
 – Rynk? Mi történt? Akutával van valami?
 Reszketegen veszem a levegőt, mielőtt megszólalnék.
 – Nem Akuta az – szipogom.
 Csend.
 – Akkor?
 – Ikuma.
 A pityergésem itt csap át zokogásba, Lune szinte nem is jut szóhoz, ahogy megállás nélkül zihálok és szipogok. Végül egy pillanatnyi csend elég ahhoz, hogy megszólaljon.
 – Átmegyek – bontja a vonalat.
 Félreteszem a telefonomat, aztán magzatpózba gömbölyödve szorongatom Ikuma dzsekijét, miközben folyamatosan sírok. Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor csengetnek. Feltápászkodom, a kezem remeg, ahogy az előszobába érve ajtót nyitok Lune-nak, akinél ott van a táskája, így tudom, hogy itt fog aludni nálam, és nem leszek egyedül. A nyakába borulok és átölelem.
 – Köszönöm – suttogom. Lune finoman eltol magától, majd belép a lakásba, és a fürdőszoba felé mutat.
 – Tusolj le, rendben?
 Mindig is azok közé az emberek közé tartozott, aki akkor hozza meg a szükséges döntéseket, amikor mások képtelenek rá, irányítja őket, ebben még sincs rossz szándék. Csak segíteni akar a maga módján, amiért rendkívül hálás vagyok. Amikor kijövök a pizsamámban, ő már átöltözve vár az ágyamon, gondolom otthon tusolt, mielőtt eljött volna. A tekintete rólam végül a mellette lévő dzsekire vándorol. Valószínűleg sejt mindent.
 – Rynk, gyere, csüccs le mellém, oké? – ütögeti meg a takarót maga mellett. Leülök mellé, és felhúzom a lábaimat.
 – Az a bajod Ikumával, hogy sokkal idősebb nálad, ugye? – kérdezi. Szomorúan néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy a válaszom igen lesz, és helyteleníti azt.
 – Az is – hajtom le a fejemet. – Idősebb, meg annyira furcsa az egész! Nem tudom, hogyan kéne éreznem.
 – Azt nem is tudni kell – simogatja meg a térdemet Lune. – Jól estek, amiket a levélben írt, ugye?
 Bólintok.
 – Vissza kéne adnod neki a dzsekit, szóval fogtok még találkozni, gondolom.
 – Elhívott King Gnura a jövő héten – vonom meg a vállamat.
 – Jó, Rynk, nézz rám! – nyúl az állam alá, és megemeli a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Ikuma már akkor kedves volt hozzád, mikor megismertük. Nem tudom megparancsolni, hogy szeress bele, de téged ismerve fix görcsös voltál ma. A koncerten viselkedj vele úgy, ahogy eddig. Lásd meg, mi történik akkor köztetek. De ne hátrálj ki ebből az egészből, mert tényleg megérdemled, hogy boldog legyél. Ha Ikumával, akkor vele, jó? Adj neki egy esélyt, legalább önmagadért – mosolyog rám.
 Ekkor átölelem Lune-t, és a vállába fúrom a fejemet. Öblítő illata van. Kicsit szagolgatom, már amennyire a kissé bedugult orrom engedi, majd elengedem, és a kezembe véve Ikuma dzsekijét, játszadozni kezdek az ujjával.
 – Amúgy – szólalok meg hirtelen –, kellemes illata van. Furcsa, de kellemes.
 Lune felnevet.
 – Neked most minden furcsa, aminek köze van Ikumához.
 Erre én is elvigyorodok, aztán felállok az ágyamról, és a dzsekit ráakasztom a ruhásszekrény kilincsére. A függönyöket elhúzom, a villanyt lekapcsolom, Lune pedig közben elhelyezkedik az ágyam egyik oldalán. Mellé bújok, aztán hátat fordítva neki, elnyom az álom.

Másról álmodtam - Első fejezet

 Kíváncsian lépek az öltöző hosszú asztalához, ahol a telefonom mellett egy sárga cetli hever. Mikor kimentem a mosdóba, még nem volt ott, így kíváncsian emelem fel. Egyből felismerem a kézírást, holott eddig csak egyszer láttam, mégis, az a könnyedség, ahogy a szótagokat írja, nem az a tipikus macskakaparás. Lehuppanok a székembe és miután mondom a sminkes lánynak, hogy nem kell ellenőrizni a rúzsomat, olvasni kezdek.

 Remélem, legalább mosolyt csaltam az arcodra az előző levelemmel. Ha kíváncsi vagy rám, várj meg az öltöződben a koncerted után.

 Hatalmas sóhajjal rakom le a papírt, amit persze a többiek nem hagynak figyelmen kívül, páran felém is kapják a fejüket, köztük Lune is, aki miután megköszönte a fodrásznak a munkáját, mellém áll, és a vállam felett átnyúlva magához ragadja a cetlit, mielőtt egy szót is szólhatnék. Figyelem, ahogy a homlokát ráncolva olvassa el a két mondatot, majd visszaadja a papírt és mellém húzva egy üres széket, leül. Az ajkain apró mosoly játszik, ahogy csillogó szemekkel rám néz.
 – Van tipped, ki lehet a lovagod, Rynk-kun? – kérdezi izgatottan, mire megrázom a fejemet, ő pedig még inkább belelkesedik. A hangját ennek ellenére halkra fogja, bár a bandán belül mindenki tudja, hogy meleg vagyok, a staffon belül nem igazán szeretném, ha ez elterjedne, amit Lune mindig tiszteletben tart.
 – Mesélj egy kicsit arról a levélről! – kéri. Felsóhajtok, de azért belevágok.
 – A szülinapomra kaptam a többi rajongói levéllel együtt, aztán hamar felismertem, hogy… Egy bandomantól van – pirulok el, Lune pedig megforgatja a szemét.
 – Úgy értettem, hogy még miket tudtál meg benne róla! Hiszen kíváncsi vagy, kire számíthatsz a koncert után, nem? – dönti el oldalra a fejét. Ilyenkor tisztára olyan, mint egy animekarakter.
 – Énekes, mert szeretné, ha tisztábban énekelhetne, ahogy én. Akkor, már találkoztam vele, mivel megdicsérte a parfümömet – gondolkozom el, aztán beugrik az egyik leglényegesebb pont. – Tud a diszlexiámról! – jelentem ki úgy, mint aki hatalmas felfedezést tett. Lune zavartan néz rám.
 – Ha arra gondolsz, sokan írnak neked kanjik nélkül – ráncolja a homlokát. Megrázom a fejemet.
 – Említette, hogy sokáig írta a levelet, mert szerette volna, ha minél könnyebben el tudom olvasni – mosolyodok el, ahogy visszagondolok a halványsárga, parfümmel illatosított lapra. Természetesen azt használta, amit én is szoktam. Talán látta nálam valamikor.
 – Még van fél óránk kezdésig. Addig kiderítjük, kik a lehetséges jelöltek – lelkesedik be, majd előkapja a telefonját és megnyitja a táblázatot, amiben a fellépők sorrendje van a mai napra felírva. Sejtem, miért veszi ennyire komolyan, ugyanis mióta ismer, tudja, hogy meleg vagyok, de barátom még egy sem volt. A barátságunk pedig már jó pár éve tart.
 – Oké, szóval! Amit tudunk, az az, hogy énekes, ismeritek egymást személyesen, itt van az eventen és a legfontosabb, hogy tud a diszlexiádról, tehát nem futólagos ismeretség – összegzi, aztán babrál valamit a képernyőn, hogy rajzolni tudjon a tabellára. Néhány bandát élből kihúzunk, majd pár perces szelektálást követően csak négy lehetséges jelöltünk marad, ugyanis nem tudjuk tovább szűkíteni a kört.
 – Szóval, Ryoga, Akuta, Ikuma és Kazuki – sorolja a neveket. – Mesélj kicsit róluk! – kéri, mire vállat vonok.
 – Mit mondhatnék? Barátok… De például Ryoga vagy Kazuki nem hinném, hogy irántam érdeklődne – utalok finoman néhány igencsak nyilvánvaló dologra, a Razor és a xaa-xaa neve pedig eltűnik egy fehér vonal alatt Lune telefonján. Megint összeráncolja a homlokát, mintha nagyban gondolkozna, végül tanácstalanul fordul felém.
 – Szerintem Akuta reálisabb, de te tudod – mondja óvatosan. Elgondolkozom. Akutával mostanában egész sok időt töltök együtt. Elmegyünk esténként sétálni a városban, néha iszunk egy keveset, mentünk már vadasparkba is az elmúlt hónapokban. Vajon lehetséges, hogy tényleg Akuta írta volna a levelet és a cetlit? Még sosem volt szó köztünk párkapcsolati témákról, bár azt tudja, hogy meleg vagyok, de mióta elmondtam neki, talán most először van változás a kapcsolatunkban. Ez lényegében abban merül ki, hogy több időt töltünk együtt, azonban Akuta viselkedése változatlan. Nem tudom hova tenni a szituációt, a koncert pedig mindjárt kezdődik, így már állnék fel, hogy megkeressem a fodrászt, hátha szeretne még rajtam igazítani valamit, ám Lune elkapja a karomat, az arcán olyan kifejezéssel, amitől muszáj visszahuppannom félúton a székbe.
 – Engem pont sminkeltek, mikor vécére mentél, de Melt például nem! Talán látta, ki rakta oda a cetlit az asztalra – veti fel, majd meg sem várva a válaszomat, a dobos felé int. Mel felemeli a fejét a telefonjából, és mosolyogva odajön hozzánk, a fejére csatolt nyuszi fülek finoman himbálóznak.
 – Csinosak vagytok! – állapodik meg mindkettőnkön a tekintete, végül Lune-hoz fordul. – Mit szeretnél?
 Lune felmutatja neki a cetlit, mire én akarva akaratlanul is, de elvörösödöm. Mel felhúzza a szemöldökét és elneveti magát. Felém fordul.
 – Ezt én tettem ide – mosolyog rám. Zavartan harapok az alsó ajkamba.
 – De te Kazuharuval jársz, nem? – kotyog közbe Lune, az arcán hasonló kifejezés ül, mint valószínűleg az enyémen.
 Mel bólint.
 – Igen. Kazuharuval járok – erősíti meg, ám mielőtt bármit is reagálhatnánk, a menedzser szól, hogy indulnunk kell a színpadra. Szinte összeütközöm a fodrásszal, ahogy felpattanok, ő pedig gyorsan igazít egy tincset a frufrumnál, hogy minél jobban takarja a szememet, de azért még kilássak, aztán sietünk a színpadra. A rajongók sikítása egyből mellbe vág és melegséggel tölt el, amint színpadra lépek. Most már a fiú vagyok, aki a plüssállataival álmodik emberalakban jó és rossz dolgokról egyaránt.  A fiú, aki csak az emberek képzeletében él, nem beszél, csak énekel, remélve, hogy eléri a lelküket a dalaival.
 Tulajdonképpen a Grimoire óta nézek így a zenélésre. Előtte csak az éneklés felszínes és menő oldalát láttam, az ismertség lebegett a szemem előtt, aztán történtek dolgok, amik ráébresztettek arra, hogy túl sok mindent nem láttam meg magam körül. Azóta nem magamért énekelek, hanem másokért, és azt hiszem, ennél jobbat nem is kívánhatnék.
 Amikor vége a koncertnek, szívből mosolygok az emberekre, szinte el is feledkeztem a cetliről, ám amikor az öltözőben Lune elkapja a karomat, ismét eszembe jut az egész, illetve az, amire jutottunk. Akuta küldte valószínűleg a levelet és adta a cetlit Melnek, hogy jutassa el hozzám, de a kép nem akar összeállni.
 – Lune, lehetne, hogy akkor beszélünk róla, ha átöltöztem? – kérem tőle mosolyogva, mire bólint és magamra hagy, legalábbis amennyire az öltözőben lehetséges. A sminkes lány lemossa azt a kevés sminket, amit rám kent, majd átmasszírozza az arcomat egy krémmel, amitől puhább lesz a bőröm.
 – Készen vagyunk, Rynk-san – paskolja meg a vállamat. Megköszönöm neki a kemény munkát és miután minden nő távozott az öltözőből, az egyik sarokba állva, háttal mindenkinek, gyorsan átöltözöm. Közben próbálom leküzdeni a remegésemet, és elképzelni, hogy egyedül vagyok, de szinte lehetetlen ebben a nyüzsgésben, ami van. Végül lehuppanok ugyanabba a székbe, ahol a koncert előtt ültem, Lune pedig velem szemben.
 – Mit gondolsz? – kérdezem. Megvonja a vállát.
 – Szerintem megérdemelnél egy olyan pasit, mint ő. Talán többet mosolyognál.
 Elnevetem magam. Lune óvatos mosolyra húzza a száját.
 – Nem tudom, mit szóljak ehhez – komolyodom el. – Nem igazán tudom elképzelni Akutával.
 – Vissza fogod utasítani? – lepődik meg.
 – Lehet. Nem tudom. Sosem gondoltam még rá úgy – ismerem be. Akuta helyes férfi és kedves velem, de még egyszer sem játszottam el a gondolattal, hogy bármi is lehetne köztünk.
 Lassan kiürül az öltöző, csak Mel marad velünk, miután Kie is távozik. Leül közénk és kíváncsian néz ránk.
 – Hogyhogy itt vagy még? – kérdezi Lune.
 – Kazuharuék még csak nemrég végeztek. Együtt megyünk haza – mondja. – Rynk, mit szólsz hozzá? – bök a cetlire, ami még mindig ott van az asztalon a telefonom mellett, ezúttal arccal lefelé, nehogy bárki illetéktelen beleolvasson. Babrálni kezdek a pulcsim ujjával.
 – Még nem nagyon tudom, mit kéne szólnom hozzá – felelem óvatosan. Közben Mel zsebe megrezzen, Kazuharu lehet, mivel Mel feláll, azonban Lune-t is karon ragadja. A basszusgitáros összeráncolt homlokkal mered a dobosra, aki finoman elkezdi kifelé húzni az öltözőből.
 – Sok sikert, Rynk-kun! – mosolyog rám Mel, azzal eltűnnek a helyiségből. Egyedül maradok.
 A telefonomra akasztott mobildíszeket piszkálom, amikor kopognak.
 – Szabad! – szólok ki, és leküzdöm az ingert, hogy felnézzek, amikor valaki belép az ajtón.
 – Szia!
 Felkapom a fejemet az ismerős hangra és leesik az állam.

Katonák Kézikönyve - 2014. október 2.

 Reggel Zero karjai között ébredek, és egy pillanatra mintha újra a szobámban lennénk, várva, hogy végre hét legyen, és mehessünk reggelizni, aztán kitisztul a kép. Elsőként Zero maszk nélküli, hegekkel borított arca döbbent rá, hogy ez már egy másik valóság, egy újabb, rémesebb, amelyben bármikor ránk törhetnek az orosz őrök, hogy az ezredes elé hurcoljanak minket.
 – Zero – motyogom, és megcsókolom az állát. – Fel kéne öltöznünk.
 Zero azonban ignorálja, amit mondok, és szenvedélyes, lassú csókba von.
 – Fájsz odalent? – kérdezi, miután nagy nehezen elszakadunk egymástól. Eldöntöm oldalra a fejemet, mire felsóhajt.
 – Nagyon?
 – Nem, de ha huzamosabb ideig ülnöm kell, akkor gondban leszek – nevetem el magam.
 Lassan kimászunk az ágyból, összeszedjük a ruháinkat és felöltözünk. Zero már nyúlna a maszkja felé, de elkapom a csuklóját és megrázom a fejemet.
 – Ne! Legalább amíg nem jönnek értünk, addig hadd lássalak! – kérem tőle. Egy darabig néz engem, aztán lehajol és megcsókol.
 – Milyen kár – suttogja két csók között –, hogy ilyen keveset csókolhattalak.
 – Ne mondj ilyeneket – lehelem. – Ha létezik túlvilág, akkor még ott is velem lehetsz.
 Zero felnevet, aztán leülünk a priccsre, ahol az ölébe húz.
 – Olyan kis pukkancs voltál, amikor megismertelek! – dörgöli össze az orrunkat, majd felkuncog. – Azt hittem, csak két cél lebeg a szemed előtt: a fegyelmezett katonák és a tiszta vécék.
 Nem bírom megállni, elnevetem magam, és csillogó szemekkel nézek Zerora.
 – Ennyire egyszerűnek tűntem? – nyújtom ki rá a nyelvemet, ő pedig bólint, de tudom, hogy csak ugrat.
 – Egy gyönyörű férfi kellemetlen jellemmel. Aztán egyre közelebb engedtél magadhoz, és hidd el, hogy nem egyszer átkoztam a döntéseimet, amiért ezt a nyavalyás maszkot kell hordanom.
 A hangja se perc alatt megy át vidámból komolyba, én pedig nem bírom megállni, muszáj feltennem a kérdést, ami tegnap este óta foglalkoztat.
 – Hogyan szerezted a sebeket? – kérdezem, az ujjaimmal közben lágyan végigsimítok az ajkán lévő hegen.
 –  Ezt jobb, ha nem tudod – sóhajtja. – Nem akarom, hogyha túléljük, utána egész életedben kerülj engem, és azt szeretném, ha azért szeretnél, aki most vagyok, és nem gyűlölnél azért, aki évekkel ezelőtt voltam.
 Az ajkaimat az övéire tapasztom, és egy darabig nem mozdulok, csak csókolom.
 – Soha nem tudnálak gyűlölni – suttogom –, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Szeretlek, Zero.
 – Én is szeretlek, Saku – motyogja, és már újból hajolnék az ajkaira, amikor zörgést hallunk az ajtó felől. Egyből felpattanok Zero öléből, hogy a priccs túlsó felére ülhessek, ő pedig rutinos mozdulattal kapja fel a maszkját.
 Amikor az oroszok bemasíroznak, egy szót sem szólnak hozzánk, csak újból bilincsbe vernek minket, és kitaszigálnak a zárkából. Most felemelt fővel nézem végig az utunkat, ahogy visszavisznek a terembe, ahol az ezredes már-már ugyanúgy ül, ahogy tegnap is. Van egy olyan érzésem, hogy takarodó után, amíg senki sem látja, idejön, és élvezi a hatalmát, ami ugyan mulandó, mégis mindennél büszkébb rá. Ostoba, aki az alázatot még hírből sem ismeri. Mindent megadnék, csakhogy ne egy ilyen félkegyelmű keze által kelljen meghalnom, de tudom, hogy ezt a feladatot úgyis az egyik emberére fogja bízni. Vajon mit tervez? Két golyó, esetleg elmetszi a torkunkat, vagy talán odakint már összeeszkábált egy akasztófát, és most csak a műsor következik?
 Sokan vannak körülöttünk, amiből arra merek következtetni, hogy igazi látványosságot, afféle prezentálását a hatalmának akar a katonák szeme láttára bemutatni. Nem csalódok. Feláll a székéből, hogy körbenézhessen az összegyűlteken, egy pillantásra sem méltat engem és Zerot.
 – Mint tudjátok, azért gyűltünk össze, mivel a mai egy igencsak különleges alkalom: japán foglyaink érkeztek, egy százados és egy közlegény. Általában utóbbiakat egyből kivégezzük, de most változás lépett fel, egy igencsak érdekes tényező, ami miatt gondolkodnom kellett. Este azonban végül megszületett a döntésem – jelenti ki büszkén, mire a tömeg tapsolni kezd. Zerora pillantok, aki elkapja a tekintetemet. Beléje kapaszkodok.
 Ekkor a mellettem álló katonák a csuklómnál kezdenek babrálni, hogy levegyék a bilincsemet. Észre se vettem, mikor adta ki az ezredes a parancsot erre, annyira el voltam foglalva azzal, hogy Zerora koncentráljak.
 – Gondolom, hallottátok a pletykákat, hogy ezt a két embert, ha élhetek ezzel a szóval, egymásba gabalyodva találtuk az erdőnél. Engem pedig igazán meghatott kettejük szerelme, így úgy döntöttem, hogy valami kellően nyálas kivégzést szánok nekik.
 A szónoklata teátrális, felfordul a gyomrom a hanglejtésétől, attól, ahogy rólam és Zeroról beszél. Legszívesebben kikaparnám a szemeit, de tudom, hogy nem lenne okos lépés nekiesni. Ha nem is én, Zero biztos megjárná. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehetnek az oroszok ilyen felfújt, öntelt hólyagok, és mégis miért uralják fél Japánt az ilyen szemétládák, mint ez itt előttem.
 – Adjatok pisztolyt a nőnek! – int felém az ezredes, a szemeiben lévő sötét csillanás láttán pedig elernyednek a végtagjaim. Leesik, hogy mit akar, és képtelen vagyok felfogni a dolgot. A szemeim kitágulnak, csak meredek először magam elé, majd Zerora, a térdeim megrogynak. Legszívesebben felüvöltenék, de a torkom nem engedelmeskedik, egy hang sem jön ki rajta. Ordítani akarok, küzdeni, elmenekülni ebből a valóságnak nevezett rémálomból, ám a testem nem engedelmeskedik nekem. Amikor a kezembe nyomják a pisztolyt, már látom, hogy Zeronak is leesik. Értelmetlen lenne az oroszok ellen menni, csak pár másodperccel hosszabbítanám meg az életét.
 – Hé! – ugatja felém az ezredes. A kábaságomnak ekkor vége, a helyét tompa üresség veszi át, mintha valaki elzárt volna bennem egy csapot, ami az érzéseimért felelős. – Ha megölöd, elengedünk. Ha nem, akkor halálra kínozzuk, amit végig kell nézned. Egy percet kapsz.
 Automatikusan bólintok, majd letérdelek Zeroval szemben, és már emelem a pisztolyt a halántékához, amikor észreveszek valami olyat a szemeiben, amit eddig még egyszer sem láttam: fél. Elkapom a tekintetét, és halványan rámosolygok. Az arcizmai elengednek, a tekintetében megnyugvást látok. Visszamosolyog. Kibiztosítom a pisztolyt, és ekkor beugrik a jelenet, ami két napja este történt köztünk. Ahogy az ujjaimat pisztolyként szegezem a fejéhez. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és mintha az összes közösen együtt töltött perc leperegne a szemem előtt ezalatt az egy másodperc alatt: amikor először megláttam, ahogy üvöltöztem vele a vécéknél, a betegségem, a közös cigizések, az első szex, a randik, a csókjaink. Vége.
 Szeretlek, Zero.
 Meghúzom a ravaszt, Zero vére pedig szanaszét fröccsen. Odanézek, mégsem látom tisztán. Az agyam kikapcsolt, már nem gondolkozom, csak egy dolog zakatol a fejemben: van még egy golyó. A homlokomra szegezem a fegyvert, és mielőtt bárki is közbeléphetne, lövök.

Katonák Kézikönyve - 2014. október 1./2

 Nem tudom, mennyi ideig rohadunk a kamionban, amikor egyszer csak megállunk. Bár Zeroval az egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, és most bármennyire is szeretem és szükségem van rá, muszáj őt elengednem, mielőtt még több orosz kezdene ki velem. Zero is segít, hogy minél távolabb kerülhessek tőle, és mire a katonák kinyitják a rakteret, mi annak a két különböző pontjából nézünk fel rájuk.
 Valahogy kiszednek minket a kamionból, aztán meglátom a bázist. Olyan, akárcsak a miénk a századdal, csak nagyobb, de az atmoszférája merőben más. Mindenhol nagy a nyüzsgés, katonák masíroznak ide-oda, és mindegyikőjükből árad valamiféle kegyetlen szürkeség. Nem bírok rájuk nézni, ahogy elkezdenek vezetni közöttük a főépület felé. A hírünk már elérhetett ide, az elsuttogott szavak között többször is ott van a homokos. Összeszorul a gyomrom, és ez a szorítás még akkor sem ernyed, amikor átérünk az emberek gyűrűjén.
 A főépületbe érve meghallom az ezredes hangját és felnézek rá. Úgy ül a teremben, ahová behurcoltak bennünket, mintha ő lenne a hajdani orosz cárok egyike, maga Nagy Péter. Hatalma van felettünk és ezt pontosan tudja, úgy osztja a parancsokat, olyan fennköltséggel. De ha nem lennének rajta a rangjelzések, senki sem tisztelné. Ő más, mint a bátyám és remélem, hogy más, mint én. Az emberei nem azért tisztelik, mert példát látnak benne, hanem fenyegetést. Félik őt.
 – Dobjátok be őket egy zárkába reggelig. A bilincseket vegyétek le, és ha szökni próbálnak, azonnal lőjétek le őket – adja parancsba, és még mindig érzem az elégedett tekintetét, ahogy lyukat éget a hátamba, miközben a zárka felé taszigálnak bennünket. Ott úgy tesznek, ahogy mond. Egyszerre veszik le a bilincseinket Zeroval, majd löknek be a hideg, homályos lyukba. Ezúttal nem verem be a fejem, Zero figyel rám és felsegít a földről, egyenesen a priccsre, ami meglepően puha, és egy vastag, jó minőségűnek tűnő takaró és párna van rajta.
 – Legalább az ellátás jónak tűnik – nevetek fel, Zero azonban komoly marad.
 – Te tudsz oroszul, igaz? – kérdezi, mire bólintok. – Miket mondanak? Mik a terveik?
 El is felejtettem, hogy Zero valószínűleg nem tudhat oroszul, és ezért nem is nagyon tudta követni, mi történik körülöttünk.
 – Semmi konkrét – vonom meg a vállamat. – Reggel elővezetnek minket. Gondolom, akkor lesz a kivégzésünk.
 Zero vonásai megkeményednek a maszk alatt, a kezei ökölbe szorulnak.
 – Mocskok – jegyzi meg dühösen. – Amit az a disznó is tett veled… Nem érdekelt, hogy mit fogok kapni érte, jól esett eltörni a légcsövét annak a szemétnek.
 Arrébb húzódok, nem igazán tudok mit kezdeni Zero dühével, de aztán a tagjai elernyednek, és magához húz. Viszonzom az ölelését, egy darabig kapaszkodok beléje, aztán zörgést hallunk az ajtó felől, és elengedjük egymást, bár tudjuk, hiába. Úgyis mindenki tudja, mi van köztünk. Azonban katonák helyett csak az ajtó aljára vágott vékony résen csúszik be egy tálcányi étel, majd harsannak az orosz parancsszavak:
 – Megvacsorázni. Tizenöt perc. Utána a tálcát ugyanide vissza – mondja egy ismeretlen hang. Lefordítom Zeronak, amit mondott, ő pedig bólint, és a tálcához menve felveszi azt, majd a priccshez hozza. Az étel finomnak, jó minőségűnek tűnik.
 – Akár méreg is lehet benne – mondom két falat között. – De mindegy, mert reggel úgyis meghalunk.
 Zero visszahelyezi a tálcát, amit egyből ki is húznak, majd mellém ülve komolyan rám néz, az arcomat a kezei közé fogja.
 – Nyugodj meg, Saku! Remegsz, mióta csak itt vagyunk, és közben úgy beszélsz a halálról, mint valami kedves játszópajtásról.
 Elfordítom a tekintetemet az övétől, és az aprócska ablakra nézek, amely nem csak, hogy magasan van, hanem még jó szűk is. Már alig jön be rajta fény, jó sokáig tarthatott az út. Vajon mi lehet a többiekkel? Remélem, senki mást nem fogtak el, bár arról valószínűleg tudnánk. De Zeronak igaza van. Ha ez is az utolsó esténk, azt nem kéne cinikus kesergéssel tölteni.
 Visszanézek rá, szinte egyszerre mozdulunk a másik nyaka felé. Harapom, csókolom Zerot, miközben rutinos mozdulatokkal simogatja a bőrömet a maszkjával. Aztán eltol magától, mindketten zihálunk, és mélyen a szemembe néz, továbbra is fogja a vállaimat.
 – Ha nem halunk meg holnap, akkor is életem végéig bánnám, hogy egy ilyen helyzetben is jobban érdekelt a büszkeségem, mint te – mondja, én pedig nem tudom, mire akar kilyukadni. – Szeretném, ha levennéd a maszkomat, Saku – kéri.
 Hirtelen azt sem tudom, mitévő legyek. Tétován nyúlok a füleihez, ahová beakasztotta a maszkot, közben végig tartom a szemkontaktust. Biztatóan néz rám, én pedig nyelek egyet mielőtt óvatosan lehúznám róla az anyagot. Aztán percekig csak nézem.
 Az első, ami eszembe jut az, hogy bár megértem, miért viselte a maszkját, felfogni mégsem bírom. Az anyag egy lélegzetelállítóan helyes férfit rejtett véka alá, és most, hogy végre egyben látom Zero arcának eddig elfedett részeit azzal, amit már ismerek, azt se tudom, mitévő legyek. Az állkapcsa szögletes, az ajkai vékonyak és íveltek, azonban az arca tele van apróbb hegekkel és forradásokkal, mint akit kis karmok szaggattak széjjel. Próbálom emészteni a látványt, keresem a szavakat, de egy értelmes gondolatom sincs.
 – Csókolj meg! – suttogom végül, Zero pedig tétovázás nélkül hajol az ajkaimra. A szája tényleg annyira puha, amilyennek tűnt, bár az alsó ajkán lévő egyik heget így is tisztán érzem. A csókunk lágy és hosszú, az egész testem belebizsereg, és amint lehunyom a szemeimet, már tudom, hogy bár semmi nem biztos, ami körülöttünk van, mégis hazatértem. Percekig faljuk egymás ajkait, a karjaimat Zero nyaka köré kulcsolom, képtelen vagyok őt elengedni, és nem is akarom, mígnem végül rászánom magamat, hogy csak egy kis időre is, felhagyjak a csókunkkal.
 – Ígértem valami ma estére – motyogom, aztán egy apró csókot nyomok Zero egyik hegére, és eldöntöm a priccsen.
 – Saku – sóhajtja, ahogy az arcának minden eddigi eltakart pontját végigkövetek az ajkaimmal. – Nem tudlak mivel síkosítani.
 Elhajolok tőle és komolyan a szemeibe nézek. Még mindig alig hiszem el, hogy láthatom az arcát.
 – Hacsak nem áll le a nyáltermelésed a látványomtól, akkor ezt a kifogást meg se hallottam – kuncogok, aztán újabb csókba vonom. Zero lassan megfordít minket, hogy felettem legyen, majd gombolni kezdi az egyenruhámat. A kezeink néha egymásba gabalyodnak, ahogy egyszerre vetkőztetjük egymást, először a felsőink, majd a nadrágok és az alsók kerülnek a szűk zárka sarkába.
 – Húzd fel a lábaidat! – mormogja Zero az ajkaimra, én pedig engedelmeskedek. – Fájni fog. Biztos ezt szeretnéd?
 – Csak téged, Zero. Csak téged – suttogom, ő pedig megnyálazza az első ujját, és cirógatni kezdi vele a bejáratomat. Felnyögök az érzéstől, majd óvatosan belém csúsztatja az ujját. Hiába, ez azért teljesen más, mint eddig. A vállába karmolok, és olyan erősen szorítom össze a szemeimet, hogy még egy könnycsepp is kigördül.
 – Nagyon rossz? Kivegyem? – kérdezi Zero, miközben az orromat csókolgatja.
 – Nem – préselem ki magamból. – Csináld csak. Jobb lesz.
 Végül nincs igazam, a tágítás végig gyötrelmesen fáj, de nem hagyom, hogy leálljon vele. Viszont Zero ügyesen próbálja terelni a figyelmemet a fájdalomról, és amíg csókol, egy idő után már alig érzékelem azt a szörnyű feszítést. Aztán belém hatol, a világ pedig megszűnik létezni számomra. Csak Zerot érzem, magamban, magam körül, ahogy a karjai ölelnek és finoman mozog bennem.
 Nem tudom, mikor következik be az a pont, amikor két csók között könnyezni kezdek, tudván, hogy ez az utolsó, hogy együtt lehetünk, de Zero minden egyes könnyemet felitatja az ajkaival vagy az ujjaival. Boldog vagyok, hiába lebeg a fejünk felett Damoklész kardja.

Katonák Kézikönyve - 2014. október 1./1

 Reggel majdnem beadom a derekamat Zeronak egy kis szórakozásra, de néhány finom harapás után sikerül őt meggyőzni arról, hogy este még több időnk is lehet egymásra, így végül elenged, és hagyja, hogy átöltözzek.
 – Most én is sértődjek meg azon, hogy folyton kanos vagy? – kérdezem, miután eligazítottam magamon a sapkámat.
 – Csak tegnap óta – rántja meg a vállát. – De nem akarlak minden este a magamévá tenni, mert amúgy is az enyém vagy.
 Már nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, csak az a baj, hogy tudom, hogy igaza van. Ezért inkább eléje lépek, és az ajtónak nyomom őt, az ajkaim a nyakánál cirógatják a bőrét.
 – Az lehet, hogy a tiéd vagyok. Viszont akkor te is az enyém, Zero – suttogom, majd kihasználva a meglepettségét, arrébb tolom őt, és kisétálok a szobámból.
 Legközelebb reggeli után találkozunk a század bázisa előtt, ahol a kirendelt buszok várnak minket, hogy az erdőhöz vigyenek. Miután felszállunk, tartok egy beszédet arról, hogy mennyire fontos jól teljesíteni, azonban senkinek sem kell túlhajtania magát, elég csak az egyéni maximumot hozni. Utána persze egyből levágom magamat a leghátsó ülésre Zero mellé, ahol pont takarásban vagyunk, ráadásul Akane, Satsuki és Ritsu ülnek mellettünk, így hagyom, hadd fogja a kezemet, amíg odaérünk. Veszélyes, tudom, de valamiért nem tud érdekelni, és csak akkor engedem el Zerot, amikor le kell szállnunk az erdő szélén. Tartok még egy gyors eligazítást, hogy kinek hol van a bázisa, és hogy sípszóra indulunk, aztán elindulunk megkeresni az egységemmel a mi nagyzászlónkat. 
 – Oké, akkor öten itt maradnak, Akane vezetésével. Kisebb egységekben mozogjunk, ha megvannak a kiszászlók, akkor induljatok az ellenséges zászlók felé. Ha kevesen vagyunk egy helyen, nehezebben vesznek minket észre – magyarázom, majd miután mindenki lenyújtott, megfújom a sípot, a hangja visszhangzik a fák között.
 Zeroval indulunk neki zászlókat keresni, a miénk a világoskék. Sokat haladunk az erdő mélye felé, és sikerül is egyet összeszednünk. Abban mindketten egyetértünk, hogy erre több úgysincs, és keresni kéne a többiek nagyzászlóit, csak van egy kis bibi. Egy tisztásra értünk, és már fogalmunk sincs, merről jöttünk.
 – Na, uram, tudja, hogyan jutunk vissza? – kérdezi Zero, a hangja kissé gúnyos. Összepréselem az állkapcsomat.
 – Fogalmam sincs – szűröm ki a fogaim között. Kissé pipa vagyok Zerora, amiért gúnyolódott velem, ugyanis a tájékozódás mindig is a gyengém volt. A falitérképen egyszerűen kiismerem magam, ha stratégiáról van szó, abban verhetetlennek tartom magam, de ha arról van szó, hogy A-ból B-be kéne jutnom, akkor teljesen leáll az agyam.
 – Amúgy is, itt minden fa ugyanolyan! – fakadok ki, körbemutatva a minket körülölelő óriásokon. Már kezdene eluralkodni rajtam a pánik, amikor Zero közelebb lép hozzám, és átkarol, a fejemet a mellkasára húzza, és csitítani kezd.
 – Higgadj le egy kicsit, aztán próbáljunk meg együtt kikeveredni innen, oké?
 A hangja lágy és kellemes, ahogy egyre több időt töltök a mellkasára hajtott fejjel, úgy kezd csillapodni a szívverésem. Zero nem beszél, csak a hátamat simogatja, én pedig egy idő után a felsőjébe markolok, és felemelem a fejemet. A nyakába csókolok és lehunyom a szememet, Zero szorosabban ölel magához. Aztán megmerevedek.
 Kattanás. Mint mikor felhúzzák a pisztolyt. Majd még egy és még egy. Körbevettek minket.
 – Kezeket fel! – harsan a parancs oroszul. Elengedem Zerot és felemelem a karjaimat, majd egy pillantásommal elérem, hogy ő is így tegyen. Nem harcolhatunk, pláne így, hogy semmi fegyverünk nincsen. Tíz orosz katona vesz minket körbe, egyikőjük, aki az imént szólalt meg a rangjelzésekből ítélve ezredes lehet. Hiába, a tíz kilométer távolság sem volt elég ezeknek a rohadékoknak.
 – Nocsak! Úgy tűnik, a japán sereg már nem törődik azzal, kiket helyez a felsőbb pozíciókba, úgy tűnik, az asszonyokat is belevonják – röhög a pofámba a majd két méter magas ezredes. Összeszorítom a számat. – Igor, Nikolai, fogjátok le őket!
 Két katona mozdul felénk, az egyik fürgébben, mint a másik, és elém lépve görcsösen fenekembe markol. Maga felé ránt, az ujjai fájdalmasan mélyednek a bőrömbe. Felszisszenek és elönt a szégyen, amiért ez történik velem, amiért Zero is látja, és legszívesebben elmenekülnék ezelől az undorító alak elől. Egy darab húsnak érzem magam a kiéhezett oroszlánok között.
 – Formás asszonyok, mi? – sziszegi oroszul, azonban a társa még nem fogja elég szorosan Zerot, így a keze kiszabadul, és egy határozott csapással töri ketté az én lefogásomra küldött katona légcsövét, akinek a keze olyan hirtelen tűnik el rólam, ahogy jött, de az érintése még éget. A vére egy része a kabátomra fröccsen. Hitetlenkedve meredek Zerora, a szeme lángol a dühtől, ahogy a holttestet nézi, miközben a hozzá küldött katona próbálja őt újból lefogni. Aztán rám néz, a tekintete pedig megváltozik. Olyan gyengédséggel figyel, hogy muszáj lehajtanom a fejemet. Ez az idióta még a végén megöleti magát a szemem láttára!
 – Levegyük a maszkját ennek a kismajomnak, uram? – bök Zero feje felé az egyik őt lefogó katona.
 Az ezredes úgy tűnik, megfontolja a dolgot, sőt, ő lép közelebb Zerohoz, és ragadja meg az állát.
 – Biztos csúnya egy pofád lehet! Nem akarom, hogy elrontsa az embereim kedvét – nevet fel, majd sarkon fordul.
 – Hozzátok őket a kiskamionhoz! Majd később eldöntöm, mi legyen velük – parancsolja, aztán fintorogva a hullára bök. – Takarítsátok el ezt a mocskot!
 Felnézek Zerora, akinek a szemében még mindig valami eddig nem látott sötétség tombol, ahogy az oroszokra mered, így elkapom róla a tekintetemet, és inkább a földre szegezem. Az orosz fogság kegyetlen, ezt pontosan tudom. Még csak nem is a körülmények, ó nem. Inkább az, hogy a túlélők száma általában nulla, és szerintem ezt a statisztikát mi sem fogjuk feljebb tornászni. Zero az egyik legerősebb ember, akit ismerek, de még két orosz katona szorítása is képes őt elnyomni. Akárcsak Japán és Oroszország, csak kicsiben: könnyűszerrel tipornak el minket.
 A katonák bilincsbe vernek, ahogy a kiskamionhoz érünk, majd az oldalához állítanak minket, háttal az erdőnek. Miközben a járművet bámulom, csak egy dolog zakatol a fejemben, a tenyereim izzadnak: az ezredes sumákolt. Meg fognak minket ölni. Nem merek Zerora pillantani, se a másik irányba, de még lefelé és felfelé sem. Csak a kamion oldalát bámulom, a szívverésem az egekben.
 De várnak, amíg az ezredes megérkezik.
 – Dobjátok be őket a raktérbe! – adja ki a parancsot. Engem löknek be elsőként, ahogy a fejem a fémpadlót éri, élből felszisszenek. A lüktető fájdalom még akkor sem múlik, amikor ránk zárják az ajtót, a kiskamion pedig útnak indul az erdő göröngyös talaján. Próbálok felkönyökölni, és a sötétben kivenni Zero alakját. Amikor a szemem hozzászokik a sötétséghez, megindulok feléje, de egy zökkenőnél újból beverem a fejemet.
 Ekkor két összebilincselt kéz nyúl az enyéim felé, és Zero magához húz. Valahogy sikerül a lábai közé szenvednem magam, ő pedig homlokon csókol.
 – Nem lesz semmi baj – suttogja.