Standalone Clown - A második éjszaka

 Vidám nevetés, élénk pasztellszínek, kecses mozdulatok, vendégsereg. Majd zuhanás, hosszú, őrjítő zuhanás, velőt rázó sikoly, és mindent vörös vér borított.

 Verejtékben úszva ébredt meg álmából, saját zihálásán kívül csak a túlvilági sikoltás visszhangzott a fejében. Nyelt egyet, aztán beletúrt szőke tincsei közé. Feljebb tornászta magát az ágyon ülőhelyzetbe, majd a balján lévő komódhoz kapott, és remegő kezekkel emelte le onnan a poharát, benne az odakészített vízzel. Nagyokat kortyolt, ádámcsutkája sebesen mozgott, miközben lenyelte a folyadékot, majd halk koppanással tette vissza a poharat a helyére.

 Gépiesen tápászkodott fel az ágyról, tekintetét a lakókocsi fapadlóján lévő kopottas szőnyegre helyezve, amely kissé szúrta meztelen talpát. Meztelen combjain azonnal megjelent a libabőr, de nem törődött vele, hanem leguggolt a komód mellé, és kinyitotta az ajtaját. Még öt palack víz volt benne, ami erre a hétre talán ki is tart neki. Sóhajtva tápászkodott fel, és lépett odébb egy lépéssel. A konyhaszekrények, amelyek a már használaton kívüli, mégis rendszeresen takarított apró mosogató felett voltak, szintén jól szolgáltak. Pár csomag ízesített, szárított kenyér, egy zacskó zsemle, szárított magvak, továbbá pár darab alma. Kivett a zacskóból egy zsemlét, illetve egy almát is, aztán visszaült az ágyára, és csendben falatozni kezdett.

 Miután végzett sivár reggelijével, a komód tetején lévő malacperselyhez nyúlt, és a tenyerére öntötte annak tartalmát. Amikor a vidámpark bezárt, a malac tele volt, sőt, még máshová is tudott tenni a pénzből. De annak már két éve, most pedig egyre közelebb ereszkedett a fejéhez Damoklész kardja. Körülbelül három hét, és kezdődhet a koplalás, amelynek csak a halál vethet keserű véget. Elszorult a torka, majd elhessegette az érzést. Három hét. Addig még van ideje kitalálni, egyáltalán hol szeretne meghalni a parkon belül. Bizarr dolog volt ez, már megfordult a fejében a körhinta, az óriáskerék töve, de még az egyik színes ház is. Minden, kivéve a saját lakókocsiját, ahol ült.

 A bejárat felett lévő, apró órára pillantott. Még rengeteg ideje volt napnyugtáig, így a mosogatóval szemben lévő szekrényhez lépett. Rendkívül szűk, két embernyi szabad hely volt csupán köztük, de neki, pláne alacsony termetének, ez tökéletesen megfelelt. A szekrényben egy fogason lógott a ruhája, mellette gondosan bezacskózva a mű haj. Alattuk kisebb könyvkupacok voltak, innen emelte most fel a legfelsőt, amelyből körülbelül a negyedénél egy apró, megfakult papírlap állt ki. Sóhajtva kuporodott vissza az ágyára, és elhúzta a vékony anyagból készült függönyt a jobb oldalon, így a lakókocsit teljesen körbe vonta a fényár. Párnáját a háta mögé polcolta, a takarót hanyagul a lábaira vetette, és olvasni kezdett.

 Gyorsan teltek az órák, hamarosan be kellett csuknia a könyvet, ugyanis a nap fénye már kezdett veszíteni az erejéből, neki pedig jelenése volt. Letette hát az ágyára, majd levetette magáról bő, szürke pulóverét, hogy aztán belepréselje magát a bohócjelmezébe. Szerencsétlenkedett egy darabig a hátsó cipzárral, de az évek meg a rutin megsegítették őt, így hamar dobta vissza magát az ágyára, majd a komód egyetlen fiókjából kivett egy apró tükröt, rúzst és szemceruzát. Már mindegyik erősen fogyóban volt, az utolsók a készletéből. Érezte a vég napjait, ahogy könnyet pingált a szeme alá. Végül felcsatolta a két szőke hajtömeget a fejére, aztán kilépett a lakókocsiból. A megafont most a lépcső mellett hagyta, amely a kocsi bejáratához vezetett fel, és ismét a kezébe vette.

 Ezúttal korábban odaért, mint előző este, így a sínpár végén álldogálva várta, hogy lemenjen végül a nap. Amikor ez olyan tíz perc után megtörtént, most az előző esti ház szembe szomszédjába lépett be. A mai kalandot az óriáskerékre tervezte, akárki is volt a látogatója. Márpedig az évek során már megtanulta, hogy minden este jönnek hozzá, kamaszok, újságírók vagy más, kíváncsi szellemű emberek. A tegnapi férfi látogatása azonban nem hagyta nyugodni. Az idegen látta őt, látta a sziluettjét, és ez egészen felzaklatta őt.

 Mégsem lepődött meg, amikor a férfi ugyanabban a ruhában, mint előző este, elsétált a ház előtt, ahol rejtőzött. Már-már idegesen emelte a szája elé a megafont, hogy belekacagjon, de a hangja megremegett időközben. Fogalma sem volt, miért történik ez, így átkozódva vonult ki a hátsó bejáraton. Nem érdekelte, hogy a férfi követi e, lábai automatikusan vitték őt az óriáskerék felé, ahol egy pillantással ellenőrizte a legalsó fülkéből a két szomszédos felé futó zsinegeket, mielőtt bemászott volna. Az aljára kuporodott, és addig várt, amíg hangosodó léptek zaja nem ütötte meg a fülét. A férfi alig pár méterre állhatott a keréktől, valószínűleg azt vizslatta.

 Reszketve emelte fel a megafont, aztán talán életében először, mióta rémes kacajként kísértett a vidámparkban, megszólalt. A hangja remegő sziszegés volt csupán, szinte köze sem lehetett ahhoz, amilyen valójában volt. Mégis úgy érezte, hogy azzal, ha megtöri a saját magának felállított szabályt, nem tesz semmi rosszat.

 – Tűnés!

 A szavak maró savként törtek elő a szájából, miközben megrántotta a fülkéjében lévő két zsinórvéget. A szomszédos ajtók sebesen kinyíltak, és lendületesen csapódtak vissza. Csak rángatta őket, mint valami őrült szellem, amikor halk hang vegyült bele a fém zajába. Döbbenetében megálltak a kezei, és csak fülelt.

 – Tudod, elképzeltelek téged. Amint odafent ülsz, az óriáskerék legmagasabban lévő fülkéjén, a kerék csak áll, sosem mozdul, a lenti világ pedig változik körülötted. A vendégek a parkban folyamatosan váltakoznak, a kisebbek felnőnek, legközelebb pedig már a saját gyerekeikkel térnek ide vissza, te pedig csak ülsz odafent, békésen iszogatod a teád, miközben minden más lesz, kivéve téged. Mindenkinek megy tovább az élete, a tiéd viszont, akárcsak a kerék, egyhelyben áll. Tényleg ezt akarod csinálni?

 Az idegen hangja lágy mézként csorgott az agyába, a szavai azonban tőrként hasítottak sebzett szívébe, feltépték a hegeket, amelyeket már rég semmisnek nyilvánított. Könnyek csordultak ki a szeméből, elmosva a sminkjét, a keze ökölbe szorult. Dühösen emelte fel a megafont, és már szólt volna bele valami sértőt, ami elrejtheti, mekkora hatással voltak rá a szavak, de csak a levegőt kapkodva zokogott, és szipogott. A megafon kiesett a kezéből, hangos csörömpöléssel érve földet mellette.

 Közeledő léptek hallatszottak, egy csizma hangjai talán, ahogy az idegen férfi felsétált az emelvényre, és egyenesen az ő fülkéje felé tartott. A szíve kihagyott egy ütemet, aztán az ajtó hirtelen kinyílt, az ismeretlen pedig rávetette magát, csuklóit két oldal a feje mellé szorította. Felszisszent, ajkai remegtek, ahogy a másik arcára nézett. A sötétebb szőke tincsek kócosan hullottak füstösen sminkelt, mogyoróbarna szemébe, orra ívelt volt, ajkai teltek, vonásai lágyak, mégis markánsnak tűntek. Elakadt a lélegzete, ahogy a csillogó tekintet az övét kereste.

 Az idegen hümmögve törölte le hüvelykujjával az egyik futó könnycseppet az arcáról, pontosan a festett csepp közepéről. A keze meleg volt. Legszívesebben rászólt volna, hogy ne vegye el onnan, azonban minden, amit csak tudott, egy halk nyöszörgés volt csupán.

 – Yo-ka vagyok – mosolygott rá a férfi. – Erőművész egy vándorcirkuszban. Remélem, nem szorítalak túl erősen – lazított a fogásán –, de tegnap óta szeretnélek közelebbről is megnézni magamnak. Azt mondták a városban, hogy kísértet lakik itt, azonban te igencsak valósnak tűnsz. Meg ártalmatlannak, de ezt ne vedd sértésnek.

 Alig érzékelte a szavakat, sokkal inkább lefoglalta Yo-ka kellemes hangszíne. A lakókocsiban lévő szürke pulóverére emlékeztette lágyságával és különös melegségével. Mintha nem a latexruhát, hanem azt viselte volna, nemcsak a felsőtestén, hanem egészen a lábujja hegyétől a feje búbjáig.

 – Aki – nyögte ki a saját nevét hosszas bambulás után, arcára pír szökött, amint Yo-ka mosolya kiszélesedett. Hirtelen állt fel, aztán kilépett a fülkéből, kezét Aki felé nyújtotta, hogy felsegítse. A bohóc tenyere nyirkos volt, ahogy Yo-ka bőréhez ért.

 – Ó – mérte végig Yo-ka vigyorogva, miután kisegítette a fülkéből –, alacsonyabb vagy, mint emlékeztem. Az ott fémdrót a csípődnél, ugye? – pillantott Aki ruhájának alsó részére, mire a férfi bólintott, de nem szólalt meg. Az erőművész tovább folytatta a mondókáját, úgy tűnt, szeretne vele beszélgetni. Idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen társasága az elmúlt két évben. Talán sosem.

 – Tudnál mesélni egy kicsit magadról? – indítványozta Yo-ka, fejével a park többi része felé intett. – Közben sétálhatnánk is, ha nem bánod. Úgy talán könnyebb.

 Aki bólintott, és megindult a hullámvasút felé. Egy darabig kereste a szavakat, aztán végül kissé reszelősen, de megszólalt.

 – Két éve lakom itt egyedül. Előtte a park… virágzott. Rengeteg ember járt hozzánk hétköznapokon és hétvégeken is. Bohócként dolgoztam, a gyerekek egyik kedvence voltam, főleg a kisfiúké, aki pedig a kislányok példaképe volt, az a húgom. Kötéltáncosként élt, a lakókocsija az enyém mellett volt.

 Megállt a hullámvasút mellett. Innen már látta a saját kocsiját, az ajkai megremegtek. Nehezen beszélt Annáról, mindennél nehezebben.

 – Aztán tudod, a kötelek nem tartanak ki örökké, ő pedig mindenféle segédeszköz, háló nélkül sétált a föld felett. Lezuhant, a parkot pedig bezárták – suttogta, szemét szúrni kezdték a könnyek, ám próbálta visszatartani őket. Nem sikerült. Érezte, amint Yo-ka közelebb lép hozzá, az erőművész testéből áradó hő mintha megpiszkálta volna parázsként pislákoló lelkét. Utált sírni. Utált a húga miatt sírni.

 – Sajnálom – suttogta Yo-ka, ujjai megcirógatták Akit a gerince mentén. A férfi megborzongott, de nem lépett távolabb, hanem lakókocsija felé meredt. Hűvös szellő suhant végig a parkon, ő pedig hirtelen fázni kezdett. Bár a kocsiban nem volt fűtés, ellenben mindig rengeteg takaró állt a szolgálatára. Hirtelen visszavágyott közéjük, olyan elemi erő húzta őt arrafelé, mint még soha. Egy szót sem szólt a másik férfihoz, egyszerűen csak megindult a lakókocsi felé. Az erőművész követte őt.

 – Itt lakom – szólalt meg egyszer csak Aki, még önmagát is meglepve, amikor megállt a kis fémlépcső előtt. Kíváncsian fordult hátra, hogy láthassa Yo-ka reakcióját. A férfi hitetlenkedve mérte végig a kissé kopottas járművet, arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Elképzelni sem tudta, hogyan képes valaki ebben úgy élni, hogy láthatólag nincs pénze fűtésre. Ő is ugyanilyenben lakott, ez tény, de ahogy elnézte, százszor különb körülmények között. Nem is gondolta volna, két lakókocsi között lehetséges e ekkora különbség.

 – Mégis mit csinálsz télen? – tette fel a kérdést. Aki vállat vont. Igazából, evidensnek találta a rengeteg takaróját, mégsem lepődött meg. Úgy gondolta, a férfi rengeteg dologra lehetett kíváncsi, ezért kissé furcsának ható mozdulattal gesztikulált a bejárat felé.

 – Bemehetünk, ha szeretnéd – kerülte el a választ. – Ott mindenre megpróbálok értelmesen felelni, ha tudok – motyogta, és meg sem várva Yo-ka reakcióját, fellépkedett azon a pár lépcsőfokon, majd belökte az ajtót. A férfi követte őt.

 Akinak fogalma sem volt, mégis mit kezdhetne újdonsült vendégével, ezért inkább a komódon lévő gyertyához lépett, és meggyújtotta azt, hogy fény árassza el az apró helyiséget. A két évvel ezelőtti baleset óta senki sem járt nála, kivéve talán azt a kóbor macskát, akit tavaly télen vett magához. Az állat egyedül kóborolt a park bejárata előtt, étlen szomjan, Aki pedig megosztotta vele, amije volt, egyszóval mindent. A kicsiny kocsit, az ételt meg az italt is. Fájt neki, amikor tavasszal a macska kisétált a park bejáratán. Nem sokkal később a városban elcsípett egy beszélgetésfoszlányt egy kislány és az anyukája között. A télen elszökött, ám nemrég megkerült cicájukról volt szó. Aki szívét megmelengette a boldogság, amiért végül látszólag jó helye lett az ő kis barátjának.

 Az ágyra ült, és egy darabig nézte Yo-kát, amint a férfi megszemléli a lakókocsi szűkös belső terét. Hirtelen zavarba ejtőnek érezte, hogy ő ül, míg a másik áll, ezért odébb csúszott a paplanon, és megpaskolta a mellette lévő anyagot. Az erőművész vette a jelet, egyből helyet foglalt. Akit megcsapta a testéből áradó hő, szemei a férfi fedetlen bicepszére kalandoztak, aztán gyorsan elfordította a tekintetét, amikor Yo-ka felé fordult.

 – Szóval… Hogyan szerzel kaját?

 Aki nyelt egyet, és igyekezett nem a férfi szemeibe nézni, ahogy válaszolt. Valamiért zavarba hozta a közelsége, a nyugalom, a vidámság, amelyet sugárzott.

  – Van még némi pénzem a vidámparkos időkből – bökött a persely felé. – Bár már nincs sok, de felveszek valami olyan göncöt, amiben elvegyülök a többi ember között. Tudod, egyszerűen csak nem akarom, hogy megismerjenek, és sajnáljanak Anna miatt – túrt bele a hajába, ügyet sem vetve a félrecsúszó mű hajakra. – Azt hiszik elköltöztem. Néha lemegyek venni valami keveset, de ennyi.

 Bár nem akart többet mondani most erről, ha szeretett volna, se ment volna neki, Yo-ka ugyanis egy finom mozdulattal megsimította a combját. Hiába akarta ezzel a támogatását kifejezni, Aki gerince mentén szikrák pattogtak végig.

 – Az a persely nem fog kitartani örökké – jegyezte meg Yo-ka a legnagyobb problémát, amellyel a bohóc jelenleg is küszködött. – Eldöntötted, mi lesz utána?

 Aki megrázta a fejét, ennek ellenére még is válaszolt.

 – Éhen halok, azt hiszem – erőltetett az arcára egy halovány, ám keserű mosolyt, ellenben az erőművész vonásai egy szemvillanás alatt keményedtek meg.

 – Badarság – motyogta, majd tekintetét összeakasztotta Akiéval. Egy szemvillanás alatt történt az egész, egyikük sem tudta felidézni, pontosan mikor hajolt rá Yo-ka a másik férfi ajkaira, és csókolta meg őt, lágyan, mégis határozottan. Az erőművész ajkai puhák voltak, a nyelve édes, Aki pedig ráébredt, hogy talán érdemes lenne egy kicsit tovább élni.