Standalone Clown - Az első éjszaka

 A lemenő nap fénye narancssárgán festette meg az esővíztől ázott sínpárt, az ég teteje már halovány sötétkékbe fordult, parányi fehér fényként pislákoltak rajta a csillagok. Már igazán illet volna égniük a lámpáknak a kopottas, zöld oszlopok tetején, azonban mégsem kapcsolhatták fel őket. Áram nélkül a villanykörték nem működhettek, nem mondhattak ellent a fizika törvényeinek. 

 Egy feketébe és vérvörösbe öltözött alak sétált végig a síneken, bőrcsizmája cuppogó hangjai visszhangoztak minden lépténél. Tekintetét mereven előre szegezte, egyenesen a vidámpark alig kétszáz méterre lévő bejáratára. A bejáratra, amelynek közelében nemrég ólálkodott valaki. Nem tetszett neki, hogy valaki az ő szentélyébe, az ő kálváriájának helyszínére próbált bejutni. Sosem tűrte a kíváncsi kamaszokat, akik kísérteties kalandokra vágytak.

 A városban azt rebesgették, hogy a park el volt átkozva. Az átok azonban ő maga volt. Minden reggel könnyek közt, rémálmokból ébredt, aztán leült a fésülködőasztalához, hogy az egyik könnyet fekete festékkel az arccsontjára mázolja. Utána hatalmas szempillákat varázsolt magának, végül vörös rúzzsal fejeztbe a ténykedését. Az összképet két hagymaformájú, felcsatolható mű haj tette teljessé, melyeket szőke tincsei közé rögzített. Csak ezek után következett a jelmez. A csípőjénél merevítővel kiszélesedő bőranyag tökéletesen követte testének férfias vonalait. Fájdalmasan könnyű volt benne mozogni, ám nyáron gyűlölte az egészet, ugyanis, amikor hajnalhasadtával visszatért, az izzadtság szúrós szaga lengte körül. 

 Most viszonylag hűvös, koratavaszi estének nézett elébe. A szorosan egymás mellett sorakozó, azonos szélességű, ám különböző stílusú és színű házak mentén sétálva közeledett a bejárat felé. Tudta, hogy látogatója ugyanezt az utat fogja megtenni, egyelőre azonban bátorságot gyűjtött magának. 

 Kecses mozdulattal fordult be az egyik házhoz, majd felemelte a földön lévő megafont. Nem fordított rá különösebb figyelmet, hogy letisztítsa, csak sarkon fordult, végig ment a sínek mentén, majd kinyitotta az egyik házikó ajtaját. Amaz belül üres volt, sivár, recsegő padlódeszkákkal és hatalmas pókhálókkal. Őt mégsem zavarta a mocsok, hanem a poros ablaküveghez lépett, ahonnan figyelni kezdte az utcát. A vékony üveg egyáltalán nem szűrte a hangokat. 

 Pár percet kellett várnia, mire a látogatója feltűnt a síneken lépkedve, neki mégis másodperceknek tűnt. Az ember egy idő után hozzászokott az ő lassú életmódjához. A torka kiszáradt, ahogy végig mérte a közeledő férfit. Nála pár centivel magasabb volt, a haja szintén szőke, pár árnyalattal sötétebb csupán, ahogy a csillagok fényénél meg tudta állapítani. Erős árnyékok vetődtek az arcára, kiemelve éles arcvonásait, telt ajkát. Ruhája fedetlen hagyta a karjait, láttatva a kidolgozott izmokat. Még sosem tudhatott magának ilyen látogatót. Az ajkai elé emelte a megafont, és nevetni kezdett. Az idegen férfi összerezzent, körbe nézett, hátha megleli a hang forrását. 

 Elmosolyodott az ismeretlen reakcióján, aztán sarkon fordult, és végig lépkedve a recsegő parkettákon, távozott a hátsó kijáraton. Tudta, mi lesz a férfi következő állomása, ezért sietős, ám mégis nesztelen léptekkel indult el a körhintáig. A szerkezet idén ünnepelte az ötvenedik évfordulóját, na, nem éppen a működésének, inkább, ha úgy tetszik, a fennállásának. Nyolc darab, tűhegyes végű fémrúd alkotta a formáját a körhintának, ezekből indultak ki a sormintával díszített fémrudak, melyek a vörös-fehérre festett tető alapját adták. A rozsdás lovacskák kopott festése alól előbúvó acél mindig az elmúlásra hívta fel a figyelmét, a dicsőség tovaszálltára. 

 Elbújt az egyik ló mögé, pontosan az árnyékba helyezkedve, ujjai végig táncolták a megafon markolatját. A szíve hevesen vert a közelgő izgalom végett, ajkai mosolyra húzódtak, ahogy dübörgő pulzussal emelte a szájához a szerkentyűt. A férfi megállt, alig pár méterre a körhintától. 

 Ismét nevetett, ezúttal igyekezett valami olyan dologra gondolni, amelytől a kacaj csak úgy gurgulázott elő a torkából, meg kellett kapaszkodnia a középen lévő oszlopba, különben összeesett volna, úgy rázta a testét a nevetés. Viszont hiába mindez, az idegen csak nem mozdult, sőt. Tett előre pár lépést, aztán mikor a nevetés elhalt, halkan, akárcsak a szél suttogása, megszólalt. 

 – Látlak, bohóc. 

 Aznap éjjel nem harsant fel többször a kacaj. Az ismeretlen férfi távozott a vidámparkból.