Ideál - Ötödik fejezet

 Satoshi egészen addig dolgozott, amíg a nap sugarai el nem érték a műterem ablakát. Akkor elkezdte elpakolni az eszközeit, jelezve a férfinak, hogy egyelőre végeztek. Tulajdonképpen már majdnem készen volt a festménnyel, már csak a hátteret kellett rendesen kidolgoznia, amiért végtelenül örült, hiszen nem kellett újból a modell meztelen testét festenie.
 A szeme sarkából, habár nem igazán állt szándékában, figyelte, ahogy a nadrág anyaga újra ölelésbe vonja a bársonyosnak tűnő combokat, az ing pedig elfedi a sápadt bőrt. Igazából Satoshinak nehezére esett így dolgozni. Még sosem látott másokat ennyi ideig ruha nélkül. Amikor megvette a férfit, az más volt, ott csupán csak a felsőtestét szemlélte meg alaposabban, azt is csak alig egy perc leforgása alatt. Most meg órákig figyelt minden egyes hajlatot, emiatt pedig rettentő zavarban érezte magát.
 Miután gyorsan elpakolt, a háló felé indult. Már csípte a szemét az álmosság, jól esett volna neki egy kis pihenés, ám amikor a küszöbhöz ért, egy finom kéz a könyökénél fogva megállította őt. A férfi ért hozzá, röviden és bizonytalanul, a kezében a tányért tartotta, rajta a felkockázott kifli. Először ő maga emelt le egy falatot, aztán várakozóan Satoshira nézett. A festő elnyomott egy ásítást, és hitetlenkedve nézte a tányért. Felkapott egy darab kiflit és gyorsan a szájába tömte. Ezután ismét a másik következett, így lassacskán elfogyasztották a vacsorára szánt ételt.
 – Ez igazán kedves tőled – mosolyodott el Satoshi, amikor a konyhába menve letették a tányért. – Köszönöm.
 Azzal visszasietett a hálóba, ahol mihelyst a ruhákhoz ért a feje, egyből álomba szenderült. Még hallotta egy kicsit a modell mocorgását, de aztán teljes képszakadás lépett életbe.
 Satoshi halk dúdolásra ébredt. Sokkal kipihentebbnek érezte magát – már amennyire ez a ruhakupactól lehetséges volt –, és kíváncsian pillantott az ágyra, amely üres volt. Igyekezett nesztelenül felkelni, majd kiosonni a hálóból. A küszöbön megállt, és tovább hallgatózott. Mintha egy másféle nyelv szavait hallotta volna a dallamba ivódva, ahogy a dúdolás halk énekké erősödött. Óvatosan a konyhába pillantott, ám nem volt ott senki, mígnem végül a fürdő ajtajához vezették a hangok. Mivel a műteremmel szemben volt, így hang nélkül osont a székéért, amelyet az ajtó mellé helyezett, majd leült, és csak hallgatta a férfi énekét. A falnak támasztotta a halántékát és lehunyta a szemét.
 Egyből összerezzent, ahogy kinyílt a fürdő ajtaja. A férfi haja még nedves volt, a festő ruhái pedig már abszolút nem mutattak idegenül rajta. Satoshi először azt se tudta, hogyan fogjon neki a magyarázkodásnak, ahogy meglátta a modell riadt tekintetét.
 – Én csak… Hallottam, ahogy énekelsz, és annyira szép volt, egyszerűen muszáj volt hallgatnom.
 A férfi kíváncsian végigmérte, majd elmosolyodott. Satoshi ezt jó jelnek vette.
 – És azt hiszem, már több mindent értek veled kapcsolatban is – tette még hozzá. – Bár valószínűleg te nem érted, amit mondok, hiszen nem vagy japán. Vagy… Nem is tudom, lehet most sejted, miről beszélek – zavarodott bele a saját mondandójába, végül úgy döntött, egy egyszerű kérdéssel próbálja szóra bírni a férfit, hátha sikerrel jár.
 – Honnan jöttél? – kérdezte, a hangja lágy volt.
 Mintha a modell egy pillanatra elbizonytalanodott volna, majd kissé nehézkesen, homlokráncolások közepette megszólalt.
 – Kína – mondta. Magasabb hangja volt, mint egy átlagos férfinak, kissé nőies is, de Satoshinak azonnal borzongás futott végig a gerincén, mihelyst meghallotta. Igyekezett az egészet annak betudni, hogy először hallotta beszélni a másikat.
 – Gyönyörű hely lehet – jegyezte meg Satoshi. Egy csepp fájdalmat vélt felfedezni a férfi tekintetében, mielőtt mosolyogva bólintott volna. A festőnek a torkában dobogott a szíve, ahogy végre először kommunikáltak egymással.
 – Mi a neved? – kérdezte végül. A modell összeráncolta a homlokát. Satoshi lassabban ismételte meg a kérdést, mire a férfi szeme értőn felcsillant.
 – Yuuki.
 Satoshinak kiszáradt a szája, bár ő maga sem tudta, hogy miért. Aztán gyorsan összeszedte magát, és felállt a székről.
 – Szép neved van – dadogta, és megpróbált megereszteni egy mosolyt is. Úgy tűnt, Yuuki nem értette, mit mondott, de azért mosolygott, a festő pedig a konyhába sietett. Megtámaszkodott a pulton és felsóhajtott, aztán a kezébe vette a pénztárcáját, és már fordult volna, hogy ételért induljon, amikor észrevette Yuukit az asztal mellett állni. Ijedtében felkiáltott, majd bocsánatot motyogva nagy nehezen kiszerencsétlenkedte magát a lakásból.
 Most csak egy kiflit vett a pékségben, és bár mindig célirányosan vásárolt, most mindenfelé nézelődött az üzletben, mielőtt fizetett volna. Egyszerűen nem akaródzott neki visszamenni a lakására, miután hülyét csinált magából a férfi előtt. Vagyis, tulajdonképpen csak rémesen zavarban volt, de ez még nem változtatott a tényeken.
 Amikor végül felért a lakásba, Yuuki a konyhaasztalnál ülve várta őt, és mihelyst a festő átlépte a küszöböt, melegen rámosolygott. Satoshi megpróbálta viszonozni a mosolyt, több kevesebb sikerrel, majd elfelezte a kiflit, és az egyik felét felkockázva, tálalta maguknak. Miután ettek, Satoshi lefürdött, aztán a műterembe ment, és elővette a hajnalig festett képet. A háttérhez már nem volt szüksége Yuukira, így anélkül, hogy különösebb figyelmet fordított volna a mögötte ácsorgó férfira, nekilátott festeni. Szinte észre sem vette, hogy repül az idő, ahogy azt sem, miként Yuuki egyre közelebb jött hozzá, és lassan már a válla felett figyelte, ahogy alakul a kép. Végül a lemenő nap sugarai narancsos fénybe öltöztették a helyiséget, Satoshi pedig elégedetten szemlélte a művét. Sokkal jobb lett, mint ahogy azt várta. Bár figyelembe vette a műterem fényeit, mégsem ezek a falak köszöntek vissza a festményen, hanem egy szürke, kisablakos fürdőszobáé, ugyanis a széken ülő meztelen férfi mellé fürdőkádat is festett. Felsóhajtott.
 – Yuuki, gyere, kérlek!
 Egy pillanatra megakadt a levegője, ahogy a férfi hirtelen felbukkant az oldalán, aztán megőrizve a lélekjelenlétét, feléje tartotta a festményt. Először az ámulat jeleit vélte felfedezni Yuuki arcán, ami aztán lassan átcsapott valami büszkeség félébe, legalábbis Satoshi így értelmezte azt a lágy mosolyt, a finoman fénylő tekintetet.
 – Gyönyörű – formálta meg lassan a szót Yuuki, bár a kiejtése nem volt tökéletes, mégis megvolt a maga bája.
 – Pont, mint te.
 Satoshi anélkül szólalt meg, hogy alaposabban átgondolta volna a szavakat, és persze rendesen bele is pirult, ugyanis úgy tűnt, a másik nagyjából értette, miről van szó. A férfi mosolya kiszélesedett, aztán helyet foglalt a széken, ahol tegnap éjjel ült. A festőnek azonnal az eszébe jutott a kép, ahogy Yuuki meztelenül foglalt helyet az ülőalkalmatosságon, és igyekezett elhessegetni azt. Ugyan, hiszen a másik egy férfi volt. Satoshi pedig kerek perec megmondta Yutorinak is, hogy őt nem érdekli a saját neme.
 Végül kiment a konyhába, és ügyet sem vetve a még mindig a széken várakozó férfira, felkockázta a maradék kiflit, majd a tányéron bevitte a műterembe. A lakás bármelyik pontján képes volt enni, de itt egyenesen gyűlölt. Ám úgy döntött, most kivételt tesz, és miközben egymással szemben ülve eszegettek, próbálta megfejteni, mégis mi vonzotta őt Yuuki szépségében. Már az első pillanattól fogva tudta, hogy ez a modell kell neki, és senki más, akkor most miért zavarta őt annyira ez az egész? Vagy nem is zavarta… Inkább az is lehet, hogy zavarba hozta. Elmélyülten rágcsálta a kifli szeletet, miközben eldöntötte, hogy még a héten elmegy tanácsért Yutorihoz.
 Yuuki hangja zökkentette ki őt a gondolataiból.
 – Elad? – mutatott a férfi a festményre. Satoshi felsóhajtott. Muszáj volt lépnie, különben főtt ételt sem fog tudni adni maguknak, így bólintott.
 – Igen. Meg is nézem, mikor lesz legközelebb kiállítás – jegyezte meg, majd beletúrt a ládába, amibe a vásznak mellett a noteszét is belezsúfolta.
 – Kiállítás? – ismételte a szót Yuuki. Satoshinak ekkor hirtelen ötlete támadt, és miközben a kezébe véve fellapozta a málló borítójú füzetecskét, magyarázni kezdett.
 – Sok festmény egy helyen – paskolta meg finoman a nemrég befejezetett képet Satoshi. – Nézzük, megvesszük és eladjuk őket.
 A férfi csillogó szemekkel bólintott.
 – És ez tudod mi? – mutatta fel neki Satoshi a nyitott noteszt. Yuuki összeráncolta a homlokát, majd mondott valamit, feltehetően kínaiul. A festő elmosolyodott.
 – Notesz – mondta, és próbálta visszafojtani a széles vigyort, ahogy Yuuki elismételte a szót. Először csak ízlelgette, majd harmadszorra már gyönyörűen gördültek le a mássalhangzók a nyelvéről.
 – Ügyes vagy!  - dicsérte meg Satoshi, aztán belekukkantott a füzetébe. Holnap estére írt fel magának kiállítást, és máris erős izgalom lett úrrá rajta.
 – Oké. Holnap eladom – mondta Yuukinak, aki mosolyogva bólintott. Úgy tűnt, érti, mit mond a festő, ami nagyon boldoggá tette őt.
 Aznap éjjel Satoshi nem bírt elaludni a ruhakupacon. Valamiért most úgy érezte, hogy elemi erővel nyomja a gerincét a padló, hiába a sok rongy, hogyha magára húzta az egyiket, forróság öntötte el, ha pedig odébb lökte, fagyos hideg rágta a csontjait. Nem volt neki ismeretlen ez az érzés. Minden kiállítás előtt így érezte magát, ilyen izgatottan, és ezen még a puha ágya sem tudott volna segíteni, amin most Yuuki szuszogott békésen. Végül Satoshi keresett egy vékonyabb ruhát a kupacban, és azt húzta magára, miközben hallgatta a férfi halk lélegzetvételeit. Különösen megnyugtatónak találta őket.
 Legszívesebben egészen közelről figyelte volna a másikat, a mellkasára tette volna a kezét, érezni a szívének a dobogását, és ahogy emelkedett és süllyedt a mellkasa. A festő gondolatban felpofozta magát. Badar dolgokat képzelgett itt össze-vissza, ahelyett, hogy az alvásra koncentrált volna. Talán sikerült volna hamarabb is elaludnia, ha nem kezd el azon gondolkodni, milyen lehetne Yuuki mellett fekve aludni. Meg végtére is, nem volt valami nagy ágya, és még csak barátságnak sem merte nevezni kettejük kapcsolatát.
 Igazából fogalma sem volt, mi van közöttük, de ezt jobbnak is érezte megtartani. Ő kedves volt Yuukival, aki miután szépen lassan feloldódott a társaságában, úgy tűnt, viszonozza ezt a gesztust. Satoshi végül felsóhajtott, az oldalára fordult, és elengedve ezeket a gondolatokat, hagyta, hogy végre elnyomja őt az álom.