Ideál - Negyedik fejezet

 A vacsora a megszokott medrében folyt. Satoshi próbálta leplezni a csodálkozását, ahogy a finom falatok a szájába kerültek, hiszen voltak olyan fogások, amiket még életében nem kóstolt, míg Yutori és Chizuru magas fokon űzték a szemezés tudományát az asztal felett, és néhány egyéb finom apróságokat az asztal alatt, de persze a józanság keretein belül. Egy dolog volt csak, ami annyira nem illett a képbe, vagy inkább teljesen más irányba vitte el a megszokottságtól, ez pedig az asztalnál ülő modell volt, aki elég gyakran vonta magára Satoshi figyelmét.
 Nem ült valami magabiztosan a széken, a fogásokat is csak bizonytalanul kóstolgatta, amíg Satoshi finoman nem jelezte neki, hogy nyugodtan ehet. Onnantól kezdve az arcára volt írva, hogy mennyire ízlik neki az étel, szinte már-már mosoly kúszott gyönyörű, telt ajkaira. A festő elfordította a tekintetét, és inkább Yutorira koncentrált, aki félbeszakítva a Chizuruval való finom évődést, beszélni kezdett.
 – Most egy ideig sajnos nem tudlak meghívni titeket vacsorára, persze nem a pénz a gond, csak kissé elfoglalt leszek, de azért beugorhattok majd egy gyors teára. Hamarosan bejelentem az új kiállítást, és ha dűlőre juttok, akkor szívesen látom pár festményedet. Viszont még kettő mínuszban vagyunk, így bőven ráértek. Elég nagy kihívást ruhában lefesteni Chizurut – nevette el magát.
 – Igazán köszönöm, de valójában nem tudom még, mikorra végzek a tanulmányrajzokkal – magyarázkodott Satoshi, de Yutori leintette.
 – Mese habbal, barátom. Talán majd a korgó gyomrod jobb belátásra bír, ha én nem – sóhajtott fel a férfi.
 Nem sokkal később befejezték a vacsorát, Yutori pedig ragaszkodott ahhoz, hogy Chizuruval a hintóhoz kísérjék két vendégüket. Ott aztán átölelte Satoshit, és amilyen halkan csak tudott, a fülébe suttogott.
 – Én nem vagyok mindig melletted, de ő igen – mormolta, aztán egy széles vigyorral eleresztette a barátját, aki feldúltan szállt be a hintóba. Elege volt Yutori utalgatásaiból arra, hogy talán közelebb is kerülhet a modelljéhez, mint szimpla munkakapcsolat, esetleg barátság. Igen, a férfi gyönyörű volt, ehhez semmi kétség nem férhetett, de Satoshi nem Yutori volt. A fiatalabb festőt már Chizuru előtt elbűvölte a saját neme, kíváncsi volt, és meg akarta érteni a dolgokat önmagával kapcsolatban. Vele ellentétben Satoshi zárkózott volt, és azon kívül, hogy minden áron festővé akart válni, másban nem szegült ellen a szülei akaratának. Talán az olyan lázadóknak, mint Yutori, a baklövéseik miatt jutott látszólag tökéletes élet. Satoshinak eszébe jutottak a kék bogyók, amiket barátja a szalvétájával próbált rejtegetni előlük, és összeszorult a mellkasa. A tökéletesség tényleg csupán csak a felszín volt. 
 Amikor hazaértek, megelőzte a férfit, és amíg a modell fürdött, helyet foglalt a ruhakupacon. Ezúttal ő tett úgy, mint aki alszik. Csupán csak egy halk sóhajt hallott, mielőtt a paplan susogása megtörte a szobában beállt csendet. Satoshi döntött.
 A következő hetek monoton ritmusban teltek: Satoshi reggelit vett, felkeltette a férfit, ettek, a festő fürdött, aztán munkához láttak. Ezután következett az ebéd, egy séta a folyóparton, vagy ha rosszra fordult az idő, még egy kis munka, vacsora, a modell lefürdött, aztán ha Satoshi épp szemfüles volt, akkor a földön aludt, míg a férfi az ágyon. Ha nem, akkor egész éjszaka bűntudat mardosta, így igyekezett esténként odafigyelni.
 Aztán egyik nap épp a folyóparton sétáltak, már-már szokásszerűen egymásba karolva, amikor mozgolódást hallottak a nádas felől. Satoshi érezte a feszültséget a férfiben, így finoman megszorította a karját, ahogy tettek egy lépést a zaj forrása felé.
 – Nyugalom, nem lesz semmi baj – motyogta, aztán hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a szárnyával veszettül csapkodó kacsától, vagy a modell sikkantásától rémült-e meg jobban. Vett egy mély levegőt, ahogy a tőlük sebesen a víz felé távolodó madarat figyelte, aztán elnevette magát. Elkapta a férfi riadt tekintetét, és igyekezte rendezni az arcvonásait, hogy csak egy viszonylag normális és kedves mosoly látszódjon rajta. A modell mintha kissé zavarba jött volna, aztán hazamentek.
 Satoshi aznap este nem igazán tudott elaludni, ám ezúttal nem a bűntudat gyötörte. Ihletet kapott a délutántól, attól a szárnyával verdeső kacsától, és eldöntötte, hogy reggel kiül a folyópartra tájképet festeni. Nagyon régen dolgozott már ott, pedig egyszerűen imádtam újra és újra rögzíteni a változásokat azon a környéken. És most, hogy valószínűleg kacsafészekre leltek, égett benne a vágy, hogy megörökítse azt.
 Reggel korán kelt. Szinte meg sem érezte az álmatlan éjszaka mellékhatásait, annyira buzgott benne a tettvágy. Leszaladt a pékségbe reggeliért, az egyik kiflit felkockázta és megvajazta a modelljének, a másikat pedig a rajzeszközei mellé, egy táskába tette. A hóna alá csapta a vásznat az állvánnyal együtt, és elindult otthonról, remélve, hogy a modell meg tud reggelizni nélküle is. A folyóparton aztán munkához látott. Keresett egy helyet, ahol nem zavarta meg az állatokat, aztán elővette a ceruzát, és gyors vázlatot készített, nem telt bele öt percbe, és már a festékillattól megrészegülten adta át magát a munka örömének. Szinte totális önkívületben vitte vászonra a nádasban megbújó kacsákat, az ecset nesztelenül mozgott az ujjai között, ha ágyút sütögettek volna mellette, Satoshi akkor is tovább festett volna. Imádott átlényegülni munka közben, úgy érezte, az egész lénye a vásznon, a színek között, az ecset végénél összpontosult.
 Amikor végül az utolsó simítással is készen volt, még mindig a kábulattól reszkető kezekkel rótta fel a nevét a kép jobb alsó sarkába. Akkor összepakolt, és megindult hazafelé. Kíváncsi volt, milyen helyzetben találja majd otthon a férfit. Már lassacskán délre járt az idő, így gyorsan neki kell látnia ebédet főzni.
 A lakásba lépve a műterem egyik székén üldögélve fedezte fel a modellt, aki egyből felkapta a fejét, amikor Satoshi belépett a lakásba. Mintha valami mosolyféle suhant volna át az arcán, amikor egyből felpattant a helyéről, és odébb lépett, hogy helyet adjon a festőnek, aki tüstént lepakolt, az immáron teli vásznat pedig az ablak alá támasztotta. Nem tudott nem mosolyogni azon, milyen csodálattal figyelte a férfi a kész művet.
 Ezután Satoshi a konyhába ment, és nekiállt főzni. Nem sokkal később a modell is csatlakozott, leülve az egyik székre. Azonban Satoshi ma nem igazán tudott koncentrálni. Az egészet a festésre akarta fogni, de igazából a férfi vizslató tekintete volt az, ami kizökkentette őt, annyira, hogy már lassan harmadszor vágta le majdnem a saját ujját a répa helyett. Akkor aztán megelégelte önnön bénázását, és úgy döntött, leköti valamivel a másikat. A műterembe sietett, ahol elővette a vázlatfüzetet, amelybe a modellről készített tanulmányrajzokat. Mostanában már a teljes arcát lerajzolta, a hajával és minden apró részlettel együtt, egyre gyakorlottabb volt a vonásainak visszaadásában. Az első oldalon kinyitva odatette a füzetet a férfi elé, majd anélkül, hogy ránézett volna, visszatért a főzéshez. Amikor meghallotta a papírlapok súrlódását, egészen megkönnyebbült. Már nem érezte magán a kíváncsi tekintetet.
 Ebéd után kivételesen a műterembe mentek a folyópart helyett. Satoshi először nem igazán tudta, hogy valósítsa meg a tervét, aztán végül támadt egy ötlete. Felvett egy pózt: az egyik lábát a másikra rakta, majd a térdére tette a kezét. A modell szinte egyből megértette, mit kell tennie, így lemásolta Satoshit, aki ekkor munkához látott. Egészen megdöbbentette, milyen finom, puha keze volt a férfinak, ám az még jobban, milyen könnyedén állt neki a vázlat elkészítésének. Felgyorsult a munkatempója, és hamarosan már el is készült az első tanulmányrajza. Most jelezte a másiknak, hogy fordítsa a plafon felé a tenyerét, és így is készített egy skiccet. Szinte repült az idő, ahogy belemerült a munkába, és számtalan különböző helyzetben vetette papírra a férfi kezét. Csak abba nem gondolt bele, hogy már lassan nem lesz miről rajzot készítenie.
 Aztán rájött, hogy ennél nagyobb gondja is van. A konyhába érve ugyanis arcon csapta a felismerés, hogy csupán egy darab kiflijük volt vacsorára. Majd eszébe jutott, hogy milyen meglepően könnyű volt reggel a pénztárcája. Újból hozott egy döntést: felkockázta a kiflit, és a maradék vajat elosztotta rajta. A falatokat egy tányérra helyezte, és a modellért ment, aki még mindig a saját kezéről készült rajzokat nézegette.
 – Gyere, kész a vacsora! – próbálta leplezni, mennyire elfogta a pánik annak ellenére, hogy a mai estét még viszonylag könnyűszerrel meg tudta oldani: a férfit az asztalhoz ültette, ő maga pedig a konyhapultnak nem nevezhető, de mégis arra hajazó bútornak támaszkodott. A másik csupán csak néhány falatot evett, mielőtt kérdőn Satoshira nézett volna. A festő próbált magára mosolyt erőltetni, de nem igazán ment neki. A szemét szúrták a könnyek, és amikor megindult az első csepp, sikerült feltűnően, egy durva mozdulattal letörölnie azt. Nem sikerült eltitkolnia, mekkora bajba is kerültek, ezt egyből látta a modell aggódó tekintetén. Satoshi lesütötte a szemét, és a lábfejét kezdte bámulni.
 – Nem, minden rendben lesz – rázta meg a fejét, miközben próbálta visszatartani a sírást. – Holnap elviszem egy szalonba a mai képemet, biztos lesz rá vevő, ez csak egyszeri alkalom, legközelebb már én is veled fogok enni, most rosszul osztottam be Yutori pénzét, ennyi az egész, nem lesz semmi baj.
 Amíg beszélt észre sem vette, hogy a férfi eléje került, csak amikor végül felnézett. A másik tekintete még mindig azt sugallta, hogy aggódik érte, holott egy szót sem szólt, csupán… Csupán elkezdte kigombolni az ingjét, egyre többet és többet felfedve hófehér bőréből, aztán amikor az anyag lesiklott a válláról, a műterem felé indult. Satoshi kábultan követte, és bár tiltakozni akart, rögtön az első szó a torkán akadt, ahogy a férfi levetette az alsó ruházatát is. Bár a helyiséget egyedül a hold fénye világította meg, a festő így is tisztán látott minden ívet és minden domborulatot. Egyszerűen nem jöttek a szájára a szavak, és amikor a modell helyet foglalt a széken, egy kissé kihívó, ám egymást keresztező lábainak köszönhetően valamilyen szinten szemérmes pózban, Satoshi végre megtalálta a hangját:
 – Rendben van – nyögte ki végül, majd felkapcsolta a villanyt, és helyet foglalt a székén.