Katonák Kézikönyve - 2014. július 21.

 Már kutya bajom sincsen, amikor úgy döntünk, hogy megtartjuk a szokásos kosárbajnokságot a század körein belül. Húsz csapatunk van, így három napig tart az egész, ami szerintem felesleges időpazarlás, de a hagyomány az hagyomány. Külön kértem, hogy az én csapatom az első napon játszhasson. Igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy Akanéék négyese külön csapatokban lehessen, és mindenhová egy újonc kerüljön. Egy Akira nevű fiút választottam magam mellé, és még néhány régebbi katonát, akikről tudom, hogy jól játszanak.
 Már lement az első két nap, és az én csapatom játszik döntőt az egyik tisztemé ellen, akinél ott van Zero. Nem nagyon beszéltünk a térképes dolog óta, meg hogy a nyakamat ingerelte a maszkjával. Nem is igazán tudnék neki mit mondani. Mióta megkaptam a századot, nem engedtem egy férfinak sem, hogy közeledjen hozzám. Nem mintha annyian próbálták volna. Ráadásul idegesít, hogy Zero azóta teljesen keresztülnéz rajtam. A század már szinte el is felejtette rövidéletű parancsnokságát, olyan, mintha mi sem történt volna.
 Amikor végzünk a nyújtással és a bemelegítéssel, a külső edzőtéren felállított ideiglenes kosárpályára tömörülünk. Akira elszántan méri végig Zeroék csapatát, amit az egyik tisztem, Rei vezet. Kezet fogunk, aztán a tiszt, akit erre a meccsre bírónak jelöltek ki, feldobja a labdát.
 Minden erőmet beleadom a játékba, az iskolában három évig kosaraztam is, ez ilyenkor mindig jól jön. Azonban szinte fej-fej mellett haladunk a másik csapattal, és Akira nem igazán tud mit kezdeni Zeroval, akit fognia kéne. A szemem sarkából látom, ahogy Akira próbálkozik, végül sikerül felugrania, és bedobni egy kosarat. De valami nem stimmel, és ahogy visszaérkezik a földre, egyből összerogy és felkiált, a bokáját tapogatja. Káromkodva rohanok oda hozzá, majd letérdelek mellé. Leszarom, hogy elveszítjük a döntőt, a csapattársam fontosabb.
 – Nyugi, nem lesz semmi baj! – megszorítom a kezét és rámosolygok. – Valószínűleg kificamodott, ezer ilyet helyreraktam már, csak maradj nyugton, nehogy nagyobb gond legyen.
 Akira rémülten bólint egyet, a szemeiben könnyek csillognak. Egy árnyék magasodik fölém, és felnézve Zeroval találom szembe magam. Ahogy találkozik a tekintetünk, mintha látnám a mosolyráncokat a szemei mellett. Úgy néz rám, olyan… Furcsán. Összehúzom a szemöldökömet.
 – Hozd ide az elsősegélydobozt! – mondom neki szenvtelen hangon. Végigmér és bólint. Visszafordulok Akirához, aki még mindig tágra nyílt szemekkel mered a lábára. Gyorsan leveszem a cipőjét és a zoknit anélkül, hogy különösebben mozgatnám, majd visszaemlékezve arra, amit már vagy ezerszer láttam az apámtól, a helyére rakom Akira bokáját. Felkiált, a homloka gyöngyözik.
 – Senki nem halt még bele – vonom magamra Akira figyelmét, aki óvatos mosollyal viszonozza az enyémet. – Kapsz felmentést a reggeli gyakorlatról is, annak meg legbelül mindenki örül – vigyorgok rá.
 Akira felnevet, amikor egy kéz nehezedik a vállamra, és Zero guggol le mellém, a földre teszi az elsősegélydobozt.
 – Segítsek valamiben? – kérdezi. Egy pillanatig nem mondok semmit, csak kinyitom a dobozt, és beletúrok a tartalmába, fájdalomcsillapító kenőcs után kutatva. Aztán megragadom Zero alkarját.
 – Akira, kik vannak veled egy szobában?
 – Shunsuke, Rutta és Kyohei – sorolja. Nagyjából rémlenek az arcok. Zerohoz fordulok.
 – Keresd meg őket! Jöjjenek ide, és vigyék be Akirát a szobába, az egyikük pedig segítsen neki borogatni a lábát – mondom. Zero bólint, feláll, és tisztelgés nélkül távozik. Ügyet sem vetek az arcátlanságára, szinte fel sem tűnik a dolog. Bekenem Akira bokáját, óvatosan, nehogy nagyobb kárt okozzak, és mire készen vagyok, már ott toporog mellettem a három férfi, kissé távolabb Zero.
 – Eldöntöttétek, ki fogja borogatni a lábát? – állok fel, majd leporolom a nadrágomat. Az egyikük, talán Shunsuke, felemeli a kezét, majd mindhárman tisztelegnek, és besegítik Akirát a hálókörletbe. Felsóhajtok. Elvesztettük a döntőt, ez igaz. De legalább az emberem jól van.
 Zerohoz fordulok. A pályán már nagyjából senki sincs, csak pár ember lézeng rajtunk kívül. Óvatosan intek a fejemmel Zeronak, hogy kövessen, és megindulok az irodám fele, az ő lépteit tisztes távolságból hallom. Amikor az épülethez érek, az oldalához visz a lábam, oda, ahol először találkoztam vele. Az egyik ablak erre néz, a kopott párkányon pedig sunyiban elrejtettem még régebben egy doboz cigarettát és öngyújtót. Már nagyon régen nem jöttem ki cigizni.
 Zero mellém ér, és felé nyújtom a dobozt. Kihúz egy szálat, a szemében mintha meglepődöttséget látnék. Leguggolok a párkány alá, ő pedig követi a mozdulataimat. Előbb a saját, majd az ő cigarettáját gyújtom meg, a kezünk összeér, ahogy az öngyújtóval a csikk felé nyúlok. Néma csendben guggolunk egymás mellett, a vállunk összeér, Zero ügyel arra, nehogy belássak a maszkja alá, így sűrűn szív egy-egy rövidebb slukkot, míg én jó mélyeket lélegzem a tömény füstből.
 – Megleptél – mondja hirtelen, mire kíváncsian felé kapom a fejemet. Az arcunk közel van egymáshoz, így inkább rögtön vissza is fordulok a cigarettám felé. Pedig nekem nincs szükségem testi dolgokra, lelkiekre meg pláne.
 – Mivel? – bököm oda. Zero felsóhajt és leül a porba.
 – Akira. Senki nem várta volna el, hogy a százados lássa el – feleli. Nem érzem a hangjában a kihívást, csak egy egyszerű tényt közöl.
 – Mondj olyat, aki rajtam kívül jobban tudná – mondom, de nem nézek rá. Felnevet. A csikkek lassan leégnek, így elnyomom az enyémet a földön. Zero is így tesz. Végeztünk, mégsem állunk fel, nem tudom, miért, egyszerűen nincs kedvem megmozdulni. Végül lecsusszanok Zero mellé a koszba, és átkozom magam, amiért ilyen felelőtlen vagyok.
 – Rossz példát mutatsz – jegyzi meg Zero, a hangján hallom, ahogy mosolyog. Már nyitnám a számat, amikor még hozzáteszi:
 – Ne mondd, hogy én kezdtem!
 Összeszorítom az ajkaimat, és ránézek. Az arca még mindig közel van az enyémhez, de ezúttal tudatosan nem kapom el a fejemet, és a szemébe nézek. Vajon milyen lehet a maszk alatt? Az ujjaim megmozdulnak, és az arcához közelítenek, de Zero szokás szerint elkapja a csuklómat. Már várom a szorítását, az éles fájdalmat, de semmi ilyesmi nem történik. Aztán a tenyerét felcsúsztatja az enyémhez, az ujjainkat lágyan egybefonja, és a kezeinket leengedi a combjaink közé. Elfordítom a fejemet, először a kezünket figyelem, majd oldalra nézek, és a földet bámulom tovább. Csendben ülünk egymás mellett, Zero hüvelykje néha megcirógatja a tenyeremet, és olyankor meg-megakad a levegőm. A fejemben közben vagy ezerszer lejátszódik a jelenet, amikor Zero a nyakamhoz hajolt, éreztem, ahogy az orrán keresztül kifújja a levegőt, a maszkja érintése a bőrömön. Észre sem veszem, hogy felgyorsul a légzésem. Zero felé kapom a fejem. Engem néz, a szemében ezúttal tisztán látom azt a tüzet, amit a múltkor. Valamiért tetszik a helyzet.
 – Zero..! – kezdeném, de ekkor lépteket hallok. Elengedem a kezét, és villámgyorsan felpattanok, találomra az egyik elszórt csikkre szegezem az ujjamat.
 – Állj fel, de tüstént, és szedd össze a csikkeket! Azt hittem, már az első alkalommal elég világos voltam, de úgy tűnik, neked beszélhetek! – Kissé hangosabban beszélek a szokottnál, próbálom minél hitelesebbre megformálni a show-t. Zero szemein látom, hogy próbálja visszafojtani a nevetést, de azért mérges, amiért megzavartak minket.
 Felnézek, és meglátom Akanét, aki tiszteleg, majd az arcán átfut valami, ami mintha valamiféle szórakozott felismerés lenne.
 – Uram! – mondja komolyan. Még egy utolsó pillantást vetek Zerora, jelezve, hogy tegye meg, amit mondtam, aztán elmehet, és Akane oldalára lépek. Elsétálunk az irodám mellett, és a hálókörletek felé vesszük az irányt.
 – Gondoltam érdekel, mi van Akirával – vezeti fel Akane. Az utóbbi időben tényleg sikerült feloldódnia a társaságomban, és büszke vagyok rá.
 – Tulajdonképpen igen – bólintok.
 – Shunsuke azt mondta, apad a duzzanat. Én is ránéztem, nem valami jelentős a változás, de egy ficamhoz képest javulás.
 Elmosolyodok.
 – Mit szólnál, ha augusztus negyedikén nem erőltetett menetre mennénk, hanem kinevezést osztanék? – pillantok rá. Láthatólag zavarban van, nem érti, mégis hogy jön ide a hirtelen témaváltás.
 – Ez egy jó ötlet, de… Mire gondolsz?
 A mosolyom kiszélesedik, és megveregetem a vállát.
 – Tisztet csinálok belőled.

Katonák Kézikönyve - 2014. július 10.

 Ma már felkelni sem tudok az ágyból. A lázam valószínűleg nagyon magas, úgy érzem, ha akárcsak egy lépést is megtennék, nyomban összeesnék. De az emberek nem láthatják így a századost. A francba! Ráadásul a hideg is ráz, hiába takaróztam be állig. Gyógyszer is kéne…
 Végül összeszedem magam, és minden utamba eső dologba belekapaszkodva elvánszorgok az ajtóig. A kezem már a kilincsen, amikor kopognak. Kinyitom az ajtót, és lehunyom a szemeimet, mielőtt elájulnék, aztán a látogatóm arcába nézek. Akane.
 – Elnézést a zavarásért, uram. Hozzak valamit? – kérdezi. Csak egy erőtlen bólintásra telik tőlem, ő pedig láthatja, hogy alig állok a lábamon, így óvatosan visszaterel az ágyamhoz. Miután újból párnát ér a fejem, vacogva magamra rángatom a takarót, és megpróbálok Akane arcára fókuszálni.
 – Vezényeld le a tisztekkel a reggeli gyakorlatot… És küldd ide Zerot – szűröm ki a fogaim között. Tiszteleg, majd feláll mellőlem, és megindul az ajtó felé. Ekkor eszembe jut, amit tegnap láttam, és bár valószínűleg a láz miatt, muszáj utána szólnom.
 – Akane!
 Megfordul, a tekintete közömbös.
 – Néha engedjétek be Ritsuéket aludni.
 És ekkor meglátom az első, igazán valós érzelmet az arcán, bár lehet, csak képzelem, de mintha kétségbe esne, sokkolná, amit mondtam. Összeszorított szájjal távozik a szobámból. Muszáj volt megjegyzést tennem a dolgokra, mert így a végén még azt hitték volna, hogy a századost könnyedén át lehet verni. Ezzel a megjegyzéssel pedig valószínűleg megőrzöm a tekintélyemet, és egyben hagyom, hogy folytassák Satsukivel a dolgaikat. Akane ismeri a játékszabályokat, és igazodni fog hozzájuk.
 Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor Zero tisztelgés nélkül lép be a szobámba, a kezében egy bögre forró tea. Leteszi az éjjeli szekrényemre, és közben meglepően indiszkrét módon körbenéz. Mintha a szeme megakadna a térképemen, de gyorsan tovább siklik, mígnem újra kiköt rajtam. A teára bök.
 – Szereztem bele lázcsillapítót – mondja. Belekortyolok a teába, és jólesően megborzongok, ahogy a forró ital átjárja a bensőmet. Tervem van Zeroval a múltkori miatt. Tervem, amelyről gondolom sejtése sincs, és nekem óriási elégtételt fog okozni.
 – Elég magabiztos voltál tegnap – jegyzem meg. – Tisztelni téged és a parancsaidat? Tudod, mit jelent ez valójában? – pedzegetem. Zero kíváncsian néz rám.
 – Fingod sincs – fintorgok, majd ismét belekortyolok a teámba. – Éppen ezért, hadd segítsek ezen az apró, jelentéktelen problémádon! Amíg nem épülök fel, te vagy a parancsnok, és ha nem végzed jól a dolgodat, akkor…
 A bögrét az éjjeli szekrényre teszem, és feljebb húzom magamon a takarót.
 – Van rosszabb a vécépucolásnál. Ha a tisztek zúgolódnának a parancsom miatt, küldd ide őket!
 Zero felhorkan.
 – Én vagyok a parancsnok. Azt csinálok a tisztekkel, amit akarok – jelenti ki, majd közelebb hajol hozzám, a kezét a homlokomra teszi, a hangját visszafogja. – És veled is – suttogja. Ezután feláll, és kisétál a szobámból. Csak akkor engedem meg az arcomra kúszni az elégedett mosolyt. Pontosan ezt vártam tőle.
 Hamarosan maga Zero tér vissza, a kezében egy tálca étel, rajta még egy gőzölgő pohárral. A lázam kissé mintha lejjebb ment volna, és muszáj elengednem egy horkantást, amikor felülve az ölembe veszem a tálcát.
 – Te vagy a parancsnok. Miért nem küldtél ide valakit a kajával? – kérdem, majd nekilátok enni. Zero önkényesen leül az ágyam szélére.
 – Megkérdőjelezed a döntésemet? – néz rám, a szeme melletti nevetőráncok elárulják. Legszívesebben leönteném őt a forró teával. Végül felsóhajt.
 – Most biztos azt hiszed, kellemesen fogsz szórakozni, amíg én parancsolok, mi?
 Nem válaszolok, csupán megvonom a vállamat. Zero ekkor megragadja az államat, és egészen közelről a szemembe néz, az arca alig pár centire az enyémtől. Mintha egy apró, rövid pillanatra elgyengülnék, és még élvezném is a helyzetet, amikor nyílik az ajtó, és Zero már a falamon lévő térképet vizslatja gondosan. Remélem, nem jön rá, mire szolgálnak a piros jelzések. Akane két tisztelgést követően lecövekel mellettem.
 – Nem beszélhetnénk esetleg négyszemközt, uram? – fordul félig felém, félig Zero felé, mint aki nem tudja eldönteni, pontosan kinek címezi a kérdését. Zero tekintete lassan elszakad a térképtől, majd kisétál a szobámból, és gondosan bezárja maga mögött az ajtót.
 – Mit akarsz? – kérdezem Akanétől két falat között. Szinte fájóan egyenes tartással cövekel le az ágyam mellett.
 – A tisztek küldtek, hogy bizonyosodjam meg arról, hogy a körülményekhez képest jól van, uram – mondja. A fejemet csóválva vigyorgok. Szóval arra kíváncsiak, hogy nem ment-e el az eszem, amiért Zerot neveztem ki helyettesemként.
 – És mit fogsz nekik mondani? – nézek fel Akanére.
 – Nem azt, amit hallani akarnak, uram
 Elvigyorodom. Sosem bíztam meg igazán a tisztekben, csak jobbak voltak, mint a többiek, nulla tehetséggel. Már alig várom, hogy közéjük emelhessem Akanét.
 – Szóval azt, hogy nem lázálmok közt vergődve neveztem ki Zerot – teszem félre a tálcát, majd ledöntöm a még mindig meleg italt. Bár nem akarok gyengének tűnni, mégis bebújok a takaró alá, miután a bögrét is a tálcára tettem.
 – Valami ilyesmi, uram – húzza félszeg mosolyra a száját. Felsóhajtok.
 – Ha kettesben vagyunk, hagyd el a formaságokat – kérem. A testtartása azonnal lazábbá válik, már nem olyan feszes, mint valami cölöp. Bólintva nyugtázom, és én is megengedek magamnak, egy óvatos mosolyt. Hirtelen verni kezd a víz, a ruhám se perc alatt tapad a testemhez, és tudom, hogy ebből átöltözés lesz, különben még jobban megfázom. De legalább a lázam hamarosan már nem lesz probléma.
 – Ide tudnád adni a szekrényből a zöld pizsamámat?
 Akane odamegy a térkép mellett lévő falba épített fehér, kopott szekrényhez, majd rövid matatás után az ágyamra teszi a ruhámat. Megköszönöm neki, majd intek, hogy mehet.
 – Köszönöm, hogy nem szedsz szét minket Satsukivel – mondja, a keze a kilincsen. Vállat rántok.
 – Most Zero a parancsnok. Neki köszönd – térek ki okosan a magyarázat elől. Akane kissé lazábban tiszteleg, és kilép az ajtón. Ekkor kibújok az ágyból, és villámsebességgel kezdek átöltözni. Alsót nem hozattam, így a szekrényemben gyorsan keresek egyet. Már fordulnék vissza húzni a pizsamanadrágot, amikor nyílik az ajtó, én pedig kővé dermedek a szobám közepén.
 – Mi van? – förmedek rá Zerora, az arcom közben felforrósodik. Kicseszett láz!
 Zero végigmér, a tekintete mintha elidőzne a combjaimon, aztán belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Közben észhez térek, és gyorsan felkapom a nadrágomat, hogy visszabújva a paplan alá, sötéten méregessem Zerot.
 – Kifelé! – sziszegem. Ahelyett, hogy hallgatna rám, leül az ágyam szélére, a tekintete a tálcára siklik, rám, majd a térképre a falon.
 – Ezért mondták a tisztek, hogy paranoiás vagy – bök a fejével a piros pontok halmaza felé. – Lehetséges orosz támaszokat, bázisokat és támadási felületeket jelölnek, igaz?
 Nem válaszolok, csak nézem, ahogy feláll, majd a kezével végigsimít a pontokon, néhány felett kissé elidőzik, mintha sorban tanulmányozná őket. Figyelem a szemeit, próbálom kitalálni, mi játszódik le benne, de csak érdeklődést látok bennük, gúnynak semmi nyoma. Kibújok az ágyból, és lassan mellé lépek, követem az ujját, ahogy végigsiklik a térképen.
 – Hozz ide egyet! – kopogtatja meg az utolsó pontot.
 – Hozz te! – vágok vissza zsigerből, aztán leesik, hogy akkor a cuccaim között turkálna, így végül lehajtott fejjel lépek az éjjeli szekrényemhez, és előveszem az egyik öntapadós korongot. Odalépek a térképhez, és kíváncsian nézek Zerora. Mögém lép, az arca a vállam felett, a jobbjával pedig az én jobbomat fogja. Hallom a légzését, ahogy a kezemet lassacskán elnavigálja a Funagata felett északnyugat felé, és a Mogami folyó elágazására nyomja a korongot.
 – Itt könnyedén be tudnak keríteni – suttogja. – Két oldalról a folyó, a harmadikról ők.
 Erre még miért nem gondoltam? Pedig annyira egyértelmű, csak szimpla logika az egész! És Zeronak igaza van. Az oroszoké a folyó túlpartja, se perc alatt végeznének bármilyen egységgel. Csak a bolond próbálná meg délről bevenni az elágazást. Ha viszont lejjebb átjutunk a folyón, és a parton kisebb egységekben mozgunk, akkor akár visszavehetjük a régi Kiyokawa állomást is. Egy kulcsfontosságú területet juttatna a kezünkre.
 – Mégiscsak hasznos vagy – bököm ki. De valami megváltozott.
 – Megint lázas vagy – motyogja, a maszkja lágyan végigsiklik a nyakamon. Rekordsebességgel szakadok el tőle, ám mire hátrafordulok, mintha mi sem történt volna. A légzése lassú, az én zihálásomhoz képest mindenképp, azonban a szemei ismét elárulják. Valami olyat látok bennük, amit már régen nem. Aztán pislog, és a láng kihuny a tekintetében. Felveszi az üres tálcát és a bögrét, majd az ajtóhoz lép.
 – Beküldöm a vacsorát.

Katonák Kézikönyve - 2014. július 9.

 Akanével egyre inkább összhangban vagyunk. Már szinte olyan, mint egy tiszt, hiába nem kapta még meg a rangjelzést. A ma délutáni gyakorlatot úgy döntök, hogy dacára az esőnek, meg fogjuk tartani. Akane az egyik oldalamon, a tisztek a másikon. Minket sem véd semmi az esőcseppektől, ahogy az éppen bemelegítő katonákat sem. Zero az utóbbi napokban meglehetősen engedelmes volt, de csak azért, mert kerül, így büntetést sem kapott azóta. Az étkezőben a maszkja alá csempészi az ételt, úgy eszik, és bár sokan megbámulják, köztük velem, mégsem zavartatja magát. Végül is, elértem a célomat, ahogy elnézem, sikeresen betörtem.
 – Akane, most már állj be!
 Rá sem nézek, csak feléje döntöm a fejemet, a szemem sarkából látom a tisztelgést, és lassan a többiek közzé vegyül. Mindenki tudja, mi a dolga, a tiszteim irányításával gyakorolni kezdenek, én pedig csak figyelem őket. Ekkor látom először azt, mennyire lassú is Satsuki. Az egyik tisztem bele is veszik, de nem nagyon talál rajta fogódzót, ugyanis az újoncról minden lepereg, aztán visszaáll a létramászáshoz Akane mögé.
 Bár már hozzászoktam az esős alkalmakhoz, a gyakorlat végére elismerem, hogy fázom, ám nem mutatom ki. Hiába, legszívesebben bemennék a szobámba, ledobálnám ezeket a vizes göncöket, vennék egy jó, forró fürdőt… Francba ezzel az egész szarral már! Végigpillantok a katonákon, a szemem megakad Zeron. Az átázott egyenruháján át látom az izmait, ahogy sok másik katonának is, mégis elidőzik rajta a tekintetem, persze nem sokáig, nehogy bárki észrevegyen. A katonaságban ezt tiltják, na, nem mintha annyira vágynék bárkire is. Századosként nem tehetem meg, és nincs is rá szükségem.
 Miután vége a gyakorlatnak, a szobámba vonulok, ahol átöltözök egy tiszta egyenruhába, amelyikből facsarni lehet a vizet, pedig száradni rakom az ablakpárkányra. Ezt követően az irodámba megyek, de a katonák hálórészlegén keresztül vezet az utam. Nem fogom az esőben kerülgetni az épületeket, meg egy kis ellenőrzés is jót tehet.
 A folyosón Ritsube botlok, aki egy tisztelgés után beszélni kezd hozzám, a levelezésről kérdezősködik, milyen hamar kapják kézhez a leveleket, küldhetne-e esetleg valamikor egyet a családjának, és egyéb ilyen apróságok. Azonban engem sokkal inkább leköt az, ami a háta mögött zajlik, így a válla felett kényelmesen elnézve, néha válaszolva egy-egy kérdésére, figyelem a jelenetet.
 Satsuki az ajtajukban támaszkodik, és a szemközti fürdőhelyiség felé néz. A keze karba téve, a nyelvével végignyal a szája szélén. Mintha valaki állna vele szemben, de egy hosszú lábon és egy törülközőszegélyen kívül mást nem látok. Aztán Akane libben át, eltűnnek az ajtó mögött, mintha a zár is kattanna. Vajon hol lehet Zero?
 – Bocs, mit is mondtál az imént? – vigyorgok Ritsura.
 – Elmehetek a közös helyiségbe megírni a levelet a húgomnak, uram? – kérdezi, mire bólintok egyet. A szeme hálásan csillan, tiszteleg, és elsiet mellettem a közös helyiség irányába. De engem sokkal jobban foglalkoztat, amit az imént megtudtam. Majd a héten kipuhatolom Akanét. Ahogy elhaladok az ajtó mellett, mintha hallanék egy halk sóhajt, de gyorsan megrázom a fejemet. Csak két kanos katona.
 Az irodámhoz érve meglepődök. Zero az ajtó melletti padon üldögél, ahol az elbeszélgetésre várók szoktak. Amikor közelebb érek hozzá, felnéz rám, a tekintetéből most semmit nem tudok kiolvasni. Eszembe jut, ahogy nemrég a raktár falához préseltem, és a hajammal babrált. Egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy elhessegessem a képet.
 – Mit keresel itt?
 Megvonja a vállát.
 – Két napja itt alszom – feleli. Szóval Satsuki már két napja édesgeti Akanét.
 – És Ritsu? – kérdem.
 – Nem tudom – vonja meg a vállát. Kikerülöm, és a kilincsre teszem a kezemet. Gondolkozom, végül intek neki a fejemmel, és beinvitálom. Van egy szék a sarokban, rámutatok, hogy üljön le, én pedig helyet foglalok az asztalom mögött. Kinyitok egy könyvet a stratégiáról, és kijegyzetelem a sárga filccel kiemelt részleteket egy füzetbe. Közben ügyet sem vetek Zerora. A könyv végigvesz minden eddig ismert csatát és háborút a világon, ábrái részletesek, mégis könnyedén követhetőek. Azonban alig egy órát dolgozok, amikor rázni kezd a hideg, a fejem pedig lassan, de biztosan széthasad. Leteszem a tollat, és bár próbálom megállni, megborzongok.
 Zero feláll a székről, és az asztalom mellé lép. Már tiltakoznék, amikor hűvös tenyere a homlokomra tapad. Összeráncolja a szemöldökét, én pedig tudom, hogy lázam van. Nem szól egy szót sem, csak kisétál az irodámból. Próbálok minél kisebbre összehúzódni a székemben, és melegen tartani magamat, a szememet lehunyom, úgy kevésbé fáj a fejem. Az ajtó nyikorgására eszmélek. Zero az. Egyik kezében vastag pléd, a másikban gőzölgő bögre. Utóbbit az asztalomra rakja, ügyelve, nehogy a papírjaim közelébe tegye, míg a plédet a hátamra teríti. Egyből magam köré ügyeskedem az anyagot, és fél kézzel a bögre felé nyúlok. Fújom a teát, hogy hűljön, majd az egészet egyhuzamban ledöntöm.
 – Ki adott erre parancsot, hm? – kérdezem Zerotól.
 – Senki.
 – Akkor meg?
 Vállat ránt. Egy darabig még szúrósan nézek rá, aztán ismét kiráz a hideg, és szorosan magam köré csavarom a plédet. Kurva eső. Csendben ülünk, én morcosan bámulom hol őt, hol a spalettákat, míg Zero az asztalom mellett állva nézegeti azt.
 – Kapnak büntetést? – kérdezi végül. Csak nehezen jut el az agyamig, hogy Satsukiről és Akanéről van szó. Óvatosan megrázom a fejemet. Még mindig tompán fáj, bár a teától lényegesen jobb.
 – A szabályzat szerint kéne – köt bele a döntésembe.
 – A szabályzat szerint a parancs megfellebbezéséért is kéne – vágok vissza. Felkuncog.
 – Szóval a te szabályaid szerint játszunk – jegyzi meg, önkényesen megfeledkezve a rangomról, letegez. Megmarkolom a plédet.
 – Nincsenek szabályaim – vetem oda.
 – Mégis megszeged a seregéit.
 Felfújom az arcomat, és idegesen pillantok rá.
 – Az elmúlt percben te is rögtön kettőt hágtál át, mégsem küldtelek vissza a klotyók fölé, vagy ki az esőbe fekvőtámaszozni.
 Nehogy azt higgye már, hogy ő tesz nekem szívességet, holott bármelyik percben megtehetném azt, amit az imént mondtam, sőt, még rosszabbat is. Öntelt tuskó.
 – Egy hete még simán megtetted.
 – Azt akarod, hogy megbüntessem őket, vagy mi? – fintorgok. Látom, ahogy a maszkja alatt vigyorog, és legszívesebben lekevernék neki egyet.
 – Nem, de feltűnő lesz, ha én és Ritsu mindig kint vagyunk éjszakánként, nem? Legalább az egyikünknek kéne valami… Biztos hely – pedzegeti. Sejtem, mire gondol, így bólintok. Ha nem akarom, hogy hülyének nézzen a század, amiért rajtam kívül mindenki tudja, mi zajlik Satsuki és Akane között, ezzel csorbát ejtve a tekintélyemen, akkor lépnem kell.
 – Mindketten jöhettek az irodámba – bólintok. – Hozzatok be majd padokat.
 Valami átfut a tekintetén, de mielőtt még megfejthetném, fölém hajol, az arca nem messze az enyémtől.
 – Végül én értem el, hogy tisztelj engem és a parancsaimat – suttogja, a keze közben lassan az arcomra kúszik. Összeráncolja a homlokát. – Feküdj le, a végén még felforrsz itt nekem.
 Azzal felkapja a bögrét, és kisétál az irodámból.

Katonák Kézikönyve - 2014. július 2.

 A szobám falára felakasztott térképet tanulmányozom, az egyik kezemben egy öntapadós vörös korong, a térkép több pontjára rakott pontokhoz hasonló. Belepillantok a jegyzeteimbe, hogy ellenőrizzem az elméletem helyességét, majd a korongot a Funagata északi oldalára helyezem, a papírjaimat a párnám alá teszem.
 Aki tud a térképről, az mind bolondnak tart. Nem hiába. Rajtam kívül senki sem hiszi el, hogy újra háború lesz. Amikor az oroszok játszi könnyedséggel elfoglalták négy északi prefektúránkat, a csaták abbamaradtak. A kormány könnyedén veszi, a katonaságot továbbra is fenn tartják a látszat kedvéért, de úgy hiszik, végleg megszabadultunk az ellenségtől. Sültbolondok. Játszi könnyedséggel vették el a területeket tőlünk, miért állnának le végleg, ha ennyire egyszerű lenne az egész? Készülnek valamire. Ez a valami pedig bármelyik nap bekövetkezhet.
 Amikor ezt előadtam az ezredesemnek, kinevetett. Kiváló, ámde bogaras katonának nevezett, viszont az elhivatottságommal az enyém az egyik legjobb század, így megtarthattam a tisztségemet. Az már más kérdés, hogy az én osztagomon csinálja a legtöbb erőltetett menetet és gyakorlatot, de vagy megtanulják élvezni, vagy kirakom a szűrjüket.
 Kisétálok a hálókörletből, és gyakorlótérre megyek. Páran már nyújtanak a lelkesebbek közül, amikor megjelenek, tisztelegnek. Biccentek. Az újak közül még senki sincs itt. Odaintek az egyik katonának.
 – Kerítsd elő az újoncokat! – adom ki a parancsot. Újból tiszteleg, és elnyargal. Közben lassanként megtelik előttem a pálya, egyre többen nyújtanak, már tudják, mire számítsanak. Nálam a reggeli előtti gyakorlat nem csak holmi futkosás meg pár laza vállkörzés. Ó, nem! Amikor a katona visszatér az újakkal, páran a hátsó sorok felé iszkolnak. A duruzsoló csevegés már-már bántja a fülemet, így veszek egy mély levegőt.
 – Csendet! Tisztelegj! – kiáltom. Pár újonc összerezzen a hangomra, de hamarosan az egész század tiszteleg előttem. Ez mindig büszkeséggel tölt el.
 – Tíz tízes sort! Utána pihenj! – A parancsot ezúttal halkabban adom ki, de a hangomat még így is garantáltan mindenhol hallják. A katonák elkezdenek sorokba rendeződni, közben számolgatom az első két sort, hogy biztos mindkettőben tízen legyenek. Amikor abbamarad a mozgolódás, megindulok a katonák mellett. Tíz, tíz, tíz… Mindig tíz. Kivéve az utolsó sorban. Kilenc. Egy valaki hiányzik. És ekkor beugrik. Lassan előresétálok, a járásom peckes. Intek az egyik tisztemnek.
 – Futtasd meg őket! A szokásos.
 Tiszteleg, majd átveszi a helyemet, és már kezdene belelkesedni, amikor még visszaszólok:
 – Ha visszaértem, lefutod te is.
 A fogát szívva bólint, én pedig megindulok a hálókörletek felé. Az újoncok részlege felé veszem az irányt, ahol kopogás nélkül nyitok be az egyetlen csukott ajtón. Zero háttal nekem alszik az ágyában, lassú, egyenletes szuszogása töri csak meg a szoba csendjét. Nesztelenül lépkedek oda hozzá, és megforgatom a szememet, amikor észreveszem, hogy még most is rajta van az a nyavalyás maszk. Milyen kár, hogy ma nem viselheti… Már nyúlok a nevetséges darab felé, amikor hirtelen rámarkol a csuklómra, és csavar rajta egyet. Nem bírom megállni, felszisszenek, és hátrébb lépek egyet.
 – Uram – ásítja, ahogy felül, és hanyagul tiszteleg közben.
 – Öt perced van felöltözni. Utána jössz, és beállsz reggeli gyakorlatra. A többiek utána mennek reggelizni, te pedig kitakarítod az irodámat. Tegnap rengeteg sarat hordtak be – sorolom a teendőit. – Gondolom, már csináltál éhgyomorral erőltetett menetet.
 Sarkon fordulok, és kimegyek a szobából. Megtámaszkodom a szemközti falnál, és legszívesebben rágyújtanék. Zero felbasz. Nem kéne éheztetnem, sőt, utálom ezt csinálni, mert már nekem is volt részem erőltetett menetben éhesen, elcsigázottan. De nem törhetek meg. A parancs az parancs. Kiadtam. Ennyi. Meglepő módon Zero öt perc múlva már mögöttem baktat a folyosón, ki a gyakorlótérre. A többi katona még fut, a tisztem mellé lépek, Zeronak pedig intek, hogy csatlakozzon.
 – Mennyinél vannak? – kérdezem.
 – Ez a nyolcadik, uram – feleli, aztán az intésemre ő is beáll a futókhoz. Hamarosan már csak ők ketten futnak Zeroval, és igencsak meglep, hogy a maszkos könnyedebb léptekkel, gyorsabban halad a tisztemnél. Ráadásul még enni sem kapott a tegnapi érkezése óta. Közben nekiállok vezényelni a gyakorlatot, fekvőtámaszok, guggolások és felülések követik egymást, aztán a maradék kettő is becsatlakozik. Minden simán megy, főként az újoncokat figyelem, leginkább a tegnapi csonka négyes kelti fel a figyelmemet: Ritsu lelkes, bár néhol kissé pontatlan, bírja szuflával. Jó fiú. Satsuki lomha. Máshogy nehezen lehetne megfogalmazni azt, hogy mire a többiek készen vannak a harminc felüléssel, ő még mindig csak húsz körül jár. Akane egybevág az elvárásaimmal, ugyanis gyönyörű, megfelelő ütemű fekvőtámaszai és tökéletes szögben végrehajtott guggolásait még én is elismerően figyelem. Zero átlagos. Nem is vártam többet.
 Aztán levezetésként következnek a négyütemű fekvőtámaszok.
 – Ma egy újonc fog számolni – mondom. Páran megkönnyebbülnek. A reggeli gyakorlat nem sétagalopp, ezt elismerem. Elmosolyodom, és megkeresem Ritsu tekintetét. Látom, ahogy mozdul az ádámcsutkája nyelés közben. Satsuki szemeiben látom az elszántságot, de most nem őt akarom. Zero pillantásából egyből leveszem, hogy valószínűleg gúnyosan mosolyog a maszkja alatt. Remélem, megrohadt már a feje abban a göncben, és hajlandó lesz levenni végre. Akane közömbös. Még akkor is, amikor a mosolyom kiszélesedik. Tudom, hogy tudja. Mégsem látom, hogy meginogna.
 – Akane fog számolni – mondom kissé szórakozottan. – Hangosan!
 Egy villanásnyi időre összepréseli az ajkait. Tapsolok.
 – Egy, két, há’, négy! – mondja hangosan. Meglep, mennyire pontosan követi a mozgása a szavait. Tetszik. Miután vége a gyakorlatnak, Zeroval együtt magamhoz intem.
 – Jól van. Az erőltetett menet előtt találkozunk a lőtéren. Elmehetsz! – mondom Akanének, aztán Zerohoz fordulok, és tetőtől talpig végigmérem. Unottan néz le rám. Nem látom rajta a fáradtság jelét.
 – Na, húzd utánam a beledet! – bököm neki oda, majd megindulunk az irodám felé. Közben teszünk egy kis kitérőt a felmosó vödörért meg a rongyért, és természetesen a konyhára is beugrunk a kajámért. Zero a tálcával és a takarítószerekkel egyensúlyozva lép be utánam az irodámba, ahol az intésemet követve az asztalra teszi a reggelimet. Helyet foglalok a székemen, ő pedig hanyagul megáll előttem.
 – Kezdheted! – parancsolom, aztán belekortyolok a vizembe és harapok egyet a lazacos onigiribe. Zero úgy tesz, ahogy mondom, meglehetősen hatékonyan dolgozik, és mindent felmos körülöttem. Végül megáll mellettem, és lenéz rám. Kicsit arrébb húzódom a széken, zavar, hogy ennyire közel van hozzám.
 A tányéromban van még egy félbehagyott onigiri, amit már nem bírtam megenni. Zero odanyúl, majd felkapja, és a maszkja alá benyúlva enni kezd. Pofátlan tuskó!
 – Megint a vécék fölé akarsz görnyedni? – kérdezem halkan, ahogy lassacskán eltünteti a maradékomat. Undorító. Lenyeli az utolsó falatot, és felvont szemöldökkel néz le rám.
 – Ezt nem zárta ki a parancs – utal arra, amit az imént művel. Összeszorítom az állkapcsomat, és lassan bólintok egyet. A fenébe is, igaza van! Még senki sem forgatta ki ezelőtt a parancsaimat, ráadásul úgy, hogy az ellen ne tehessek semmit. Nem mondhatom neki, hogy köpje vissza a kaját! Lassacskán felállok, végig tartva a szemkontaktust, de még így is sokkal magasabb nálam.
 – Utánam! – mordulok végül rá, és elindulunk a lőtér felé. Akane már ott van, mihelyst meglát, tiszteleg. Intek Zeronak, hogy igazítsa meg a céltáblákat, és amíg dolgozik, addig Akanéhez fordulok.
 – Azt mondják, pontosan lősz. Ha így van, akkor kihagyhatod a délutáni lőgyakorlatot, és segíthetsz nekem megtervezni a holnap reggeli gyakorlatot – mondom neki. Bólint, majd amikor Zero visszatér, elveszi az egyik puskát a tartóból, és rám néz. Bólintok. Lő. Sorra veszi a céltáblákat, és egyszer sem hibázik, mindig a közepét találja el, sosem fecsérel túl sok időt a célzásra. Amikor a bábukhoz érünk, már szinte rutinosan találja el a szívük közepét jelző vörös rongyot, és miután Zeroval elindítatom a mozgó bábukat, nos, ott sem okoz csalódást. Lassú, elégedett tapsba kezdek. Már eldöntöttem: tisztet fogok csinálni belőle.
 – Készüljetek fel az erőltetett menetre! – parancsolom nekik, de Zero még marad.
 – A parancs neked is szólt! – jegyzem meg unottan, ám mégsem mozdul. Hát jó. Közelebb lépek hozzá, egészen közel. A háta a raktárbódé falának préselődik, szeme sem rebben, a tekintete inkább kíváncsi. Megragadom a gallérját. Felemeli a kezét, és a hajamhoz nyúl, kisimítja az egyik tincsemet a szememből, mire arrébb rántom a fejemet.
 – Te velem ne totojázz – suttogom. – Mert el fogom érni, hogy tisztelj engem és a parancsaimat.
 Azzal sarkon fordulok, és mintha mi sem történt volna, kisétálok a lőtérről.

Katonák Kézikönyve - 2014. július 1.

 Ma megkapom az újoncokat a századba. Az előléptetések és a hadsereg létszámának bővülése miatt húsz emberrel kevesebben lettünk, és négyesével veszem szemre az újakat, de valamiért az utolsó körben csak három új pofa állt meg az íróasztalom előtt ma reggel. Az irodám szürke és egyhangú, akárcsak az egyenruhák, a falakról mállik a festék, az egyik ablaktábla félig leszakadt. A hadseregfejlesztés nem tartalmazta magában a tisztek életkörülményeinek feljavítását. Pedig roppant hálás lettem volna érte, de tényleg.
 Nézem a neveket. Akane. Satsuki. Zero. Ritsu. Hol a picsámban lehet a negyedik? Kényelmesen, már-már lustán állok fel a székemről, és merev tekintettel nézek végig az újakon. Az egyikük verejtékezik. Ó, csodás! A másik kettő meg se rezzen. Már sejtem, kik pucolják ki ma este a vécécsészéket.
 – Neveket! – csattanok fel, a kezemben a fényképes akta, bár egyiküket sem ismerem meg a képeken. Hihetetlen gyökér fotósok vannak a hadseregben, az én igazolványképem sem hasonlít önmagamra. De nem szólalnak meg. Ahogy kinéznek is, esküszöm, nem ússzák meg fodrász és hajfestés nélkül a mai napot.
 – Akane! – A legalacsonyabb, lila hajú férfi előrelép, haptákba vágja magát, és szinte már-már tökéletes tisztelgést produkál. Ezt már szeretem!
 – Satsuki!
 A vörös hajú, langaléta férfi tiszteleg, a tekintete komoly marad. Ki tudja, lehet, hogy a főnökség mégsem az év legreménytelenebb újoncaival ajándékozott meg.
 – Zero!
 Csend. Néma, kínos csend. Felsóhajtok.
 – Ritsu!
 Az utolsó közlegény is tiszteleg, kissé bénán, de egynek elmegy.
 – Hol van Zero? – kérdezem tőle.
 – Az épület oldalánál láttam utoljára, uram. Használhatom a zsebkendőmet, uram?
 Felsóhajtok, de nem hagyom figyelmen kívül az utolsó kérdését. Hitetlenül elröhögöm magam, majd vállba veregetem Ritsut. Ezek szerint csak a melegtől izzadt. Végtére is, nyár közepe van. Még okozhat meglepetéseket.
 – Igen. Aztán lóduljatok, készítsétek elő a lőteret!
 Tisztelegnek, és egyszerre távozunk az irodámból. Az épület elé érve jobbra fordulnak, én pedig balra. Van egy sejtésem, hol találom meg azt a balfácán Zerot, aki sajnálatos módon ma egész nap a klotyók fölött fog görnyedni, és annyira leköti majd a munka, hogy sajnos ebédkor sem fog tudni megjelenni. Milyen sajnálatos…
 Mihelyst beveszem a kanyart, meglátok egy újoncot az épület oldalának dőlve, a kezében cigaretta, az arcán maszk, amelyet a kisujjával emel meg, miközben szív egy mély slukkot. Ó, hogy az a..!
 – Tilos a dohányzás! – csörtetek eléje, és az arcába üvöltök. Nem mond semmit, de a tekintete mindent elárul, ahogy megemeli a fél szemöldökét. Egy szót nem szól, ebből a lesajnáló nézésből azonban mindent értek, és hihetetlenül felkúrja az agyamat. Kikapom a kezéből a csikket, és a bal kezemmel a kaszárnyák felé intek.
 – Vécépucolás! Most, és ma nem kapsz ebédet, világos? És vedd le azt a maszkot, vagy letépem rólad!
 Szórakozottan végigmér, és egy hanyag tisztelgést követően elsétál. Dühtől remegve nézem, ahogy távolodik, és egy hatalmas sóhaj kíséretében beleszívok a cigarettájába. Zero magas, a haja festett szőke, és rövidre nyírt, semmi extra nincs benne, annyi különbözteti meg az átlag közlegénytől, hogy ott van az arcán az az idegesítő maszk.
 Miután elszívtam a cigit, elnyomom a földön a csikket, és visszavonulok az irodámba ebédig. Átolvasom az újak aktáit, különösképp az utolsó négyes érdekel. Akane magaviselete kiválónak ígérkezik, állítólag pontosan és gyorsan teljesíti a parancsokat, csak beszélni nem szokott. Na, ezen változtatnom kell. Majd a holnap reggeli gyakorlatnál elérem, hogy kiengedje a hangját. Satsuki pont olyan, amilyennek látszik. Behemót dög, akihez képest a csigák kétszáz kilométer per órával száguldanak, de ő is engedelmes fiú. Ők ketten már most nagyon tetszenek, bár még ki kell találnom, mivel gyorsítom fel Satsuki munkafolyamatát. Ritsuról csupa jót és kiválót írnak, egyedül csak az irányítóképesség hiányát emelik ki. Ezért nem léptették már ott elő. Egy újabb kiváló, engedelmes katona. Na, de Zero… Kihágások sora, számtalan fegyelmi a maszkja miatt, parancsmegtagadás, cigarettázás a hálókörletben, egész kis lajstroma van az apróbb, ám felettébb bosszantó bűnökről. De semmi vész. Ha a kiképzés során nem törik meg, itt száz százalék, hogy rendre fogom tanítani, amúgy sem ő az egyetlen az újak közül, akinek jó pár napig a mosdók fölé kell majd görnyednie.
 Önelégülten vonulok át az ebédlőbe, és ülök le a külön asztalomhoz, ahol rajtam kívül senki nem ül. Nem igazán szeretem előléptetni az embereket, meg amúgy is, ez a vezetőség asztala, a században pedig én vagyok az egyedüli vezetőség. Az a kevés tiszt is elvegyül. Elégedetten nézek végig az asztalokon, Akanét és Satsukit egyből kiszúrom a különös hajszínük miatt, az újoncok között foglaltak helyet úgy, ahogy azt kijelöltem. Nagyon helyes, és Ritsu is köztük van, ahogy látom. Aztán a tekintetem megakad azon az átkozott maszkoson. Lassan állok fel. Csend. A csevegés és a pálcikák zörgése abbamarad. Tudja, hogy észrevettem, de nem mozdul, miközben közeledek hozzá, csak bámul. Már megint ugyanazzal az arrogáns, öntelt nézésével találom szembe magamat, amikor megragadom a gallérját, és halkan, kimérten formálom meg a szavakat.
 – Kifelé a vécékhez! Most! És vedd le azt a nyavalyás maszkot! – nyúlok az arca felé, de megragadja a csuklóimat, olyan erővel, hogy elernyednek a kezeim, majd feláll, és újból végigmér, ezúttal mintha valamiféle kíváncsiság is csillanna a szemeiben. Tiszteleg, és elsétál. A katonák viszont még mindig bámulnak, rengeteg tekintet vizslat.
 – Tömjétek a tápot, balfácánok! – rivallok rájuk, mielőtt újból helyet foglalnék az asztalomnál. Ebéd után a katonák szétszélednek, mindenki megy gyakorolni, csak az a tizenkilenc újonc marad, akik még nem tudják a dolgukat.
 – Alkossatok ismét négyes csoportokat, és egy hármasat. Három csapat húzza a belét a gyakorlópályára, az egyik tisztem pár hét alatt minden hájat leolvaszt a kis tojáshéjas seggetekről! A maradék eredjen a lőtérre, és kétóránként váltsátok egymást vacsoráig.
 Tisztelegnek, páran igencsak hanyagul, ők még nem tudják, hogy vacsora után mennek Zerohoz takarítónőt játszani. Akane tisztelgése ismét kiváló, nem csalódom benne, így őt félreintem, mielőtt indulna a többiekkel.
 – Akane. Nézd meg, mit csinál a kis barátunk a klotyóknál, és jelents az irodámban. Utána mehetsz gyakorolni.
 Bólint és tiszteleg, de egy szót sem szól. Önelégült vigyorral szólok utána.
 – Akane!
 Megfordul.
 – Mondd, hogy igenis!
 Megrándul a szája sarka. Már csak mi ketten maradtunk az étkezőben. Motyog valamit, és már indulna a dolgára, de nem eresztem.
 – Nem hallottam! – A vonásai nem változnak, az ádámcsutkája megmoccan, ahogy nyel egyet.
 – Igenis!
 A hangja furcsa, és még így sem éri el azt a hangerőt, amelyet kívánnék egy katonától, de egyelőre megteszi. Határozott fejlődés az előbbi motyorgásához képest, így hagyom, hadd menjen. Még felhörpintek egy pohár vizet, aztán átvonulok az irodámba, ahol átnézem a holnapi erőltetett menet terveit. A tiszteimen kívül senki sem tudja, hogy mi vár holnap ezekre a mamlaszokra. És van egy olyan érzésem, hogy Zero és az a pár suhanc a kelleténél többet fog kutyagolni.
 Kopognak az ajtón, gondolom, Akane az.
 – Tessék! – kiáltok ki, és nem kell csalódnom. Gondosan becsukja maga mögött az ajtót, tiszteleg, majd rám mered. Idegesen pillantok rá. Miért egy olyan férfitől kérek jelentést, aki még csak kiabálni sem tud rendesen, nemhogy beszélni?
 – Jelents! – intek neki, mire ismét nyel egyet, mielőtt motyogni kezdene. Az asztalra csapok, szeme se rebben. – Hangosabban! – rivallok rá.
 – Jelentem, a közlegény a csempének támaszkodva cigarettázik.
 Na, végre! Akanével tényleg nincs más baj azon kívül, hogy nem tud beszélni. De majd megtanítom. A végén még tisztet csinálok belőle, ha tényleg olyan ügyesen lő és küzd, amennyire az aktája írja.
 – Pihenj! Elmehetsz.
 Ahogy csukódik az ajtó, felsóhajtok. Úgy tűnik Zero tényleg kitűnő a parancsmegtagadásban. Lassú, kimért léptekkel indulok meg a mosdók felé. Amikor belépek, megcsap a cigarettafüst illata, és hirtelen ismét feltámad bennem a vágy egy szálra. Kibaszott jól esne! De nem, megyek tovább, mígnem odaérek az utolsó fülkéhez a folyosón, ahonnan az a barom a füstöt eregeti. Belépek, majd becsapom magam mögött az ajtót. Még csak pillantásra sem méltat, így eléje állok, kikapom a kezéből a csikket, elnyomom a vécéülőkén és hagyom, hogy a földre essen. Úgyis ő takarítja fel.
 – Mit mondtam neked? – A hangom halk, fenyegető. Nem válaszol, felvonja a szemöldökét, akárcsak délelőtt.
 – Mit mondtam neked? – kiáltok a pofájába. – Velem te ne szórakozz, mert ha nem tudlak kibaszatni a seregből, akkor a kutyákkal fogsz aludni, megértetted?
 Nem mozdul.
 – Megértetted? – ordítom. – Válaszolj, ha a felettesed kérdez valamit!
 Csend. Csak a zihálásom hallatszik, ahogy az arcát fürkészem, majd egy hirtelen mozdulattal kapok a maszkja felé, hogy leszedjem róla. Azonban a kezem megáll a levegőben, hihetetlen erővel szorítja a csuklómat, és bár sok mindent kiálltam a kiképzés során, és nem véletlenül vagyok százados, éppen csak nem kiáltok fel. Elenged, a karom ernyedten csapódik az oldalamnak, de próbálom palástolni a fájdalmamat.
 – Takarítsam ki a vécéket, ezt mondta, uram. És megértettem.
 A hangja rekedtes a cigarettától, halkan beszél, mégis egy pillanatra úgy érzem, mintha kiütne a nyeregből, ezért újból támadok, ezúttal ismét szavakkal.
 – Helyes. És vedd le azt a rongyot fejedről, mert tényleg le fogom tépni. Tudtommal nem vagy leprás.
 Kiköpök, a nyálam a maszkjára fröccsen. Érzem a tekintetén, hogy mosolyog, miközben az egyenruhája ujjával letörli az anyagot. Micsoda arrogáns seggfej! Sarkon fordulok, és elindulok az ajtó felé. A kezem a kilincsen, amikor megfordulok. Még mindig engem néz. Fintorgok.
 – Ma nincs vacsora. Akane ellenőrizni fog még. Ha nem dolgozol, mész a kutyákhoz. Jyulie nem valami barátságos. A helyedben örülnék, amíg még csak a klotyókat pucoltatom veled.
 Távozom. Le akarom tépni a maszkját, a földhöz vágni, és addig taposni rajta, amíg az egészből csak szövetdarabkák maradnak. A századunk a fegyelmen alapszik, ő pedig megtestesíti mindazt, ami csak ellentétben áll a fegyelemmel. Gyűlölöm.