Vörös Zóna - 4. Nyomokat keresve

 Már megint elbukott.

 Koichi egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen olyan jól indult az egész. Rövid incselkedés után rávette Tsuzukut, hogy ismételjék meg a dolgokat az ágyban is, aztán egy kéjtől mámoros pillanatban előbányászta a kést, és már készült is a szúrásra. Azonban a gróf nemcsak, hogy ismét teljes erőből megszorította a csuklóját, hanem egy mély, erőteljese csípőlökéssel is sikerült legyengítenie Koichit, aztán mintha mi se történt volna, folytatták a dolgokat, a kés pedig az immáron elfüggönyözött erkélyajtó előtt hevert.

 Koichi tudta, hogy dühösnek kéne lennie, legalább annyira dühösnek, mint azon a bizonyos vasárnap estén, amikor Tsuzuku gúnyosan utána dobta a kését, ő pedig megalázottan hagyta el a belvárosi palotát. Ám erre most képtelen volt, ahogy egyre mélyebbre merült a kéjben, és szinte teljesen el is feledkezett az iménti intermezzoról. A férfi igencsak jól értette a dolgát az ágyban.

 Koichinak azonban kötelessége volt, így úgy döntött, hogy másnap ismét megpróbálja, ezúttal az aktus után elvenni a másik életét, ám a kés csak egy apró karcolást ejtett Tsuzuku tetovált mellkasán, mielőtt a férfi kiverte volna a kezéből a fegyvert. Dühösen verte bele az öklét az ágytámlába, az éles fájdalom pedig azonnal kijózanította. De tudott várni. Csak nem színlelhetett mindig alvást a másik! Persze, más módszert is kiötölhetett volna a megölésére, viszont a büszkesége nem engedte neki, hogy elvonatkoztasson az eddig jól bevált technikától.

 Ráadásul a mai nap még csak nem is próbálkozhatott, mivel a gróf előre kijelentette, hogy szerdánként nem fogja felvinni magához Koichit, és bár a bérgyilkos reménykedett benne, hogy ennek ellenére a férfi otthon lesz, sajnos csalódott. A reggelinél ugyanis csak a személyzet ült le az asztalhoz, ő pedig szokás szerint Mikoval a jobbján fogyasztotta el a vajas kenyerét. Valamiért úgy érezte, hogy hiába nincs itt a célpont, eljött az ő ideje. Talán körül nézhetne a házban, azonban ehhez valami olyan feladatot kéne szereznie a fő cselédtől, amely elősegíti ezt.

 Amikor befejezték a reggelit, a nő felemelkedett a helyéről, és végig nézett a cselédeken, ajkain szomorú mosoly játszott, amelyet Koichi nem tudott mire vélni. A lovászfiúk közben csendesen felálltak, majd kellemes napot kívánva nekik, kisétáltak a palotából. A komornyik is sarkon fordult, így már csak ők heten maradtak.

 – Szerda van – sóhajtotta a fő cseléd, mire a lányokból is halk, hasonló sóhajok törtek elő. – Ki szeretné végig felmosni és felporszívózni a palotát? – tette fel az amúgy teljesen költőinek ható kérdést, ám Koichi keze egyből a magasba lendült. Szinte alig hitte el, hogy a lehetőség szinte rögvest az ölébe hullott. Semmi jót nem tett eddig az életében, mégis jutalmat kapott.

 – Natsuko, biztos vagy benne…? – pillantott rá aggodalmaskodva a fő cseléd, homlokán ráncok gyűltek, ahogy összehúzta a szemöldökeit. Koichi azonban nem habozott, heves, elszánt bólogatásba kezdett, mire a nő intett neki, hogy kövesse, és megindult a cselédszállás felé. A férfi követte őt, miközben már előre izgult azon, hogy vajon mit fog látni a palota eddig nem ismert részeiben. Az étkező, a konyha, a vendégszoba és Tsuzuku szobája már nagyjából részletesen a fejében voltak, ám utóbbi kettőt szerette volna még egyszer ellenőrizni, hátha talál bennük valami érdekeset, hiszen sosem akadt ideje alaposabban megfigyelni őket. Az egyikben ráadásul ideje nagy részét fekve, ájultan töltötte. Na, nem mintha a másikban olyan sok időt töltött volna a lábán állva, de Tsuzuku fantáziája igencsak élénk volt, ezt meg kellett hagyni.

 Az, hogy némi gyilkosságot elősegítő információ érdekében mellékesen fel is kellett takarítania, annyira nem izgatta. Ráadásul azt is szívesen kiderítette volna, miért nincs itthon ezek szerint minden egyes szerdán a gróf. Úgy tűnt, a cselédeknek külön menetrendjük van szerdára, és csak ezen a napon takarították fel mindenhol a csempét és a padlószőnyeget.

 Amikor a cselédszállás végében lévő, Koichi által eddig öltözőnek hitt helyiség ajtajához értek, a fő cseléd könnyedén belökte az ajtót. Takarítóeszközök garmadája kacagott rá gúnyosan, mire aprót nyelt, és megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Bár tudta, hogy csak a felmosóvödröt és a rongyot kapja majd meg, illetve azt az elektromos porszívót, amely egy partvisra hasonlított, a végén porszívófej, míg a testén egy kis tartály, amelyben a felszívott szemetet tárolta.

 – Oké – sóhajtott fel a fő cseléd látható megkönnyebbüléssel, amikor Koichi kezébe nyomta az eszközöket. Úgy tűnt, senki sem vállalta szívesen ezt a szerdai feladatot, ám a férfinek fogalma sem volt róla, miért. Ki tudja, talán mégiscsak valami olyan információhoz juthat, amely elősegíti a gróf meggyilkolását.

 – A legfelső emelettel kezd, padlás nincs, ha ebédig nem végzel, semmi gond, étkezés után folytathatod. Közben is pihenhetsz, de vacsoráig azért próbáld meg befejezni – mondta a nő, majd szorított egyet Koichi vállán, és kisétált a cselédszállásról. A férfi a helyiség végében lévő csaphoz lépett, majd megtöltötte vízzel a vödröt, és ő is megindult kifelé. Csak nagy küszködések árán sikerült felérnie a legfelső emeletre anélkül, hogy egy csepp vizet is kilötykölt volna, így amikor szuszogva, kipirultan és izzadtan megállt a második emeleten, elégedetten támaszkodott a korlátnak. Tetszett neki a lépcsők megoldása, ahogy az első emeletről a másodikra két oldalt vezettek fel, és nem középen, úgy, ahogy a földszintnél. Ez változatosságot kölcsönzött az épület belső elrendezésének, a változatosság pedig mindig felért számára egy apró kis csemegével. Mindkét lépcső teteje felől indult egy-egy folyosó, azonban Koichi nem tudta eldönteni, vajon melyikkel lenne érdemesebb kezdeni. Végül egy gyors kiszámolót követve balra indult. Mint az első emeletet, itt is mindent padlószőnyeg borított, beleértve a lépcsők tetején lévő apró teret is, amelyből a folyosók ágaztak ki. Ahogy Koichi elért a végén lévő ablakhoz, rájött, hogy valószínűleg a Tsuzuku szobája feletti helyiséggel fogja kezdeni. Visszanézett a válla felett, és megszámolta, hogy körülbelül hat szobával lesz ezen a részen dolga, akárcsak egy szinttel lejjebb tapasztalta, így egy gyors fejszámolást követően rájött, hogy huszonnégy helyiséget kell feltakarítania, plusz a lépcsőket, az előtereket és a földszinten lévő közösségi helyiségeket. A komornyik irodájában nem volt teljesen biztos, erre úgy döntött, majd ebédnél rákérdez, a palotának az a része úgyis a földszinten helyezkedett el.

 Belökte az ajtót. A szoba valószínűleg a vendégeknek lehetett fenntartva, ugyanis szinte tökéletesen megegyezett azzal, amelyikbe az ájulását követően vitték. Ennek ellenére úgy döntött, hogy bármilyen helyiségbe is ér, alaposan át fogja azt vizsgálni, így az ajtófélfának támasztotta a kezében lévő takarítóeszközöket, majd belépve tüzetes kutatómunkába fogott. Körülbelül negyedóráig fésülte át a szobát, ám semmit sem talált, hiába nézte meg még a párnahuzatot is. Ha Tsuzuku bármi fontost is titkolt, hát biztosan nem ide rejtette. Talán a személyesebb helyiségekben, úgy, mint a gróf szobája, többet találhat, amely felfedhet előtte olyan dolgokat, amelyekért a férfi az életét kockáztatná, meghalna értük.

 Csalódott sóhajjal nyomta meg a gombot a porszívópartvison, majd nekilátott elvégezni a rá szabott feladatot, miközben reménykedett abban, hogy a padlószőnyeg szőrszálaiból egyszer csak előugrik valamiféle megoldás. Azért reménykedni szabad volt, ő pedig szíves örömest tette, bár tudta, hogy kvázi csak az idejét fecsérli vele, így viszonylag gyorsan haladt végig a folyosó vendégek számára fenntartott fürdőin és szobáin.

 Próbálta magát visszafogni, de végül sietős léptekkel indult meg a jobboldali folyosó felé, ahol azonban rögtön meg is torpant. Bár első pillantásra folyosónak nézte, ez pusztán egy illúzió volt csak, ugyanis egy körülbelül félméter mély bemélyedésen egy ajtó kapott helyet. Koichi szíve a torkába ugrott, ahogy a kilincsre tette a kezét. Talán ez is olyan könnyen az ölébe hullik, mint az, hogy ilyen közel kerülhetett a célponthoz? Ám az is lehet, hogy csalódnia kell majd a túloldalt lévő szobában, amely igencsak nagynak ígérkezett. Nem tétovázott hát, lenyomta a kilincset, és belépett.

 Hatalmas házi könyvtár tárult a szemei elé. Szinte sokkolva nézte a könyvespolcok hadát, amely egészen a tetőformájú plafonig felért. Úgy tűnt, hogy a könyvek kizárólagos érdekében emelték fel a maximumig a belmagasságot. Nem gondolta volna Tsuzukuról, hogy ekkora könyvrajongó hírében állhat. Bár a drogok dílereknek való továbbítása nem vont maga után analfabetizmust. Ráadásul a könyvtárt úgy tűnt, rendszeresen használják, ugyanis a középütt lévő íróasztalon, amelyre pont olyan szögből sütött rá a nap, hogy ne vakítsa meg az ott ülőt, tollak és könyvek hevertek, némelyikük nyitva, míg másuk egymásra halmozva, becsukva.

 Izgatottságtól remegő tagokkal indult meg az asztal felé, miközben felületesen megszemlélte a könyvtárat. Rengeteg polc, ez már tiszta sor volt, ráadásul az ablak alatt galériaszerű emelvény és lépcső volt, hogy ne kelljen életveszélyesen magasra mászni a letámasztott létrán. Koichi azonban már égett a kíváncsiságtól, hogy végre az asztalhoz érjen, így amikor végül reszketve kifújta a levegőt, és a székre ült, elégedett mosoly kúszott az arcára. Lepillantott a kinyitott könyvre, amely mellett egy jegyzetfüzet is feküdt. A könyv lapjain lévő szavak egy ismeretlen nyelvek íródtak, talán spanyol, vagy valami ilyesmi, míg a füzetben hosszú tájleírás állt a saját anyanyelvén. Érdeklődve nézte meg előbb a spanyol írást, majd a jegyzet borítóját.

 Tűzvörös éj – állt az utóbbi elején gondos kézírással, míg előbbi borítóján egy kocsma kültéri képe volt látható; felette vörösen izzott a Hold. Koichi összeráncolta a szemöldökét, aztán úgy döntött, megbizonyosodik a sejtése felől, és szegényes spanyoltudásával kikövetkeztette, hogy Tsuzuku épp a könyv fordításán dolgozott, méghozzá kézzel, pedig a hozzá hasonlóknak futott volna a keretből egy laptopra, amelyen könnyedén legépelhették volna azt a több száz oldalt. De nem, Tsuzuku ebben is eltért az átlag nemestől. Ráadásul az átlag nemes nem is fordított volna könyveket a saját szakállára – vagy pénzért, egyre megy. Koichinak valamiért az a benyomása támadt, hogy a grófnak ez is egy megélhetési forrás lehet, ugyanis az asztalon állt egy csinos, ezüstből készült könyvtartó is, rajta egy Lelkek sorsa című kötettel. Kinyitotta, majd böngészni kezdte az impresszumot. Szinte egyből kiszúrta Tsuzuku nevét, mint egyedüli fordítóét, aztán visszatette a könyvet. Valamiért úgy érezte, hogy a gróf egy új oldalát ismerte meg, az irodalomkedvelő és -művelő embert. Felállt az asztaltól, betette a széket, és megigazította a parókáját.

 Hát – mondta magának –, ha rajta múlik, nem fogják több lefordított művét kiadni Tsuzukunak, ebben mindenki biztos lehet. Maximum, ha halála után megtalálják ezt a füzetet, akkor talán társfordítóként feltüntethetik a nevét.

 Az ajtónál hagyott takarítófelszerelésekért lépett, majd nekiállt felporszívózni. Amíg a porszívót húzogatta, többször is átsuhant rajta a gondolat, miszerint vegyes érzései vannak a felfedezésével kapcsolatban. Mármint, oké, talált valamit, ami valószínűleg kedves volt Tsuzuku szívének, ám sajnos nem tudta felhasználni a gróf ellen, akármilyen kreatívnak is vallotta magát. Most komolyan, mégis mit tudott volna tenni azzal a jegyzettel? Megfenyegetni a férfit, hogy a szeme láttára gyújtja fel, ha nem szúrhatja le? Valószínűleg Tsuzuku még biztatta is volna, tegye csak meg, őt nem érdekli, újra fogja tudni írni. Dühítette is őt a másik nemtörődöm viselkedése – most komolyan, ki kockáztatná az életért egy jó kis szexért?

 Rendületlen takarított, így hamar végzett a második emelettel, ezért az ebédidő már az első emeleten érte őt. Majdnem Tsuzuku szobájához ért, amikor Miko szembejött vele a lépcső felől, és szólt, hogy jöhet enni. Bár Koichi eléggé beleélte magát abba, hogy hamarosan ismét a gróf személyes terébe léphet, ezúttal részletesen megvizsgálva azt, mégis megkönnyebbült a női szavai hallatán.

 – Pasiként jobban bírod, mi? – kérdezte Miko, ahogy a földszintre vezető lépcső felé sétáltak.

 – Mit? A takarítást? – kérdezett vissza Koichi hibátlan női hangszínen. Félt, hogyha a beszélgetésük tárgyát nem is hallják meg mások, férfi mivolta bármikor lelepleződik. Ezért is merte az álcáját kizárólag Tsuzuku szobájában, vele kettesben levetkőzni – sok más egyébbel együtt.

 – Azt – bólintott Miko. – Hallod, miért nem mentél szinkronszínésznek?

 Koichi visszatartotta a nevetését. Ó, ha Miko azt tudná! Ahhoz rang és vagyon kellett, hogy valaki a fővárosba utazva fenntartsa magát, amíg nem figyel fel rá valamelyik vállalat. Pontosan tudta, miként kéne ennek mennie, mikor a szülei halála után lassacskán elhalványult a gyász a megélhetés szükséglete mellett. Aztán bérgyilkos lett belőle. Milyen ironikus! Azoknak a munkáját végezte immáron négy éve, akik elvettek tőle mindent, amit egy reményekkel és álmokkal teli, idilli kamasz életből lehetett. A mostani élete már egy cselszövésekkel, szexszel és gyilkossággal teli maszlag volt, amelyet bár minden pillanatával együtt tökéletesen élvezett, tudta, hogy nem fog sokáig tartani. A vonzóereje évről évre csökkenni fog, a bőre petyhüdt, ráncos lesz, és hús nélkül fog lógni a csontjain, amíg végül pénz híján éhen hal. A jövőkép, amely mindig is ott lebegett az agya egy eldugott szegletében most ismét előjött kísérteni őt, ahogy gondolatai egyre közelebb merészkedtek hozzá. Viszont addig még volt egy pár célpontja, akiktől meg kellett szabadulnia, és nem igazán állt szándékában pont Tsuzukun bebukni. Négy év alatt rengeteg tapasztalatra tett szert, akkor most miért ne lenne képes végrehajtani ezt a feladatot is, majd tovább állni a következő áldozatára?

 Koichi elhessegette múltjának és jövőjének tragikus kimeneteleit, ahogy belépett a láthatóan vidám hangulattal átitatott étkezőbe. Magára erőltetett egy mosolyt, amint leült a már megszokott helyre, Miko mellé, és mert magának egy merőkanálnyi levest. Sosem evett valami sokat, de nem is bánta, hiszen szent meggyőződése volt, hogy részint innen nyerte vékony alkatját, ami, ha nem lenne, már a szülei mellett feküdne. A francba is, hiányoztak neki! Próbálta kizárni az étkezőben zajló vidám csevegést az agyából, miközben némán kanalazta a levesét. Emlékek hada rohanta meg.

 Talán tizenkét éves lehetett, amikor az anyja már egyedül engedte iskolába menni, és nem autóval vitte. Autó. Gazdagok voltak, így természetesen volt rá bőven pénzük, hogy megengedhessék maguknak ezt a luxust. Ennek ellenére boldogan trappolt az iskolába, ahol már várták őt a barátai, akikről a szülei halála óta semmit sem hallott. Egyszerűen minden kapcsolata megszakadt a régi életével, pedig annyi minden kezdett neki összejönni akkoriban! Az utolsó végig járt évében majdnem osztályelső lett, a gyilkosság előtti hónapokban pedig jó esélye volt arra, hogy valóra váljon egy másik álma is: szerelmes lett. A fiú kedves volt, törődött vele, de Koichi már nem sokra emlékezett belőle. Az elmúlt négy évben igyekezte kitörölni az emlékei közül, csak a neve és az arca maradt meg benne, meg néhány apró, imponáló cselekedete, amelyek egy rózsaszín felhőben élő kamasznak akkor még a világot jelentették. Koichi világa most már vérből, árulásból és szexből tevődött össze. Vajon ehhez az új énjéhez mit szólt volna a fiú?

 – Elnézést, Natsuko!

 Koichi hirtelen szakadt ki az álmodozásból, ahogy meghallotta a komornyik türelmetlen, aggódó hangját. Ezek szerint már percek óta szólongathatta őt.

 – Tessék? Bocsáss meg, nem figyeltem – vágta ki magát, mire a férfi elnéző mosollyal biccentett, és látszólag megkönnyebbült, amiért Koichi végül felfigyelt rá.

 – Az irodámat magam takarítom, így nyugodtan hagyd figyelmen kívül – közölte vele a komornyik. A férfi hálásan bólintott, és innentől fogva a gondolatai a szobák köré koncentrálódtak. Vajon fényes nappal észre fog venni Tsuzukunál olyan részleteket, amelyekkel akár fel is gyorsíthatná a munkáját? Mondjuk egy helyet, ahova a kést elrejtheti úgy, hogy a gróf ne találja meg.

 Amikor befejezték az ebédet, izgatottan pattant fel az asztaltól, és sietett vissza a takarításhoz, ám csalódnia kellett. A férfi úgy tűnt, nem tud semmi olyannal szolgálni, amely könnyebbé tenné a megölését, ráadásul a drogüzletre utalva sem talált érdemleges dolgokat. Ennyire távol tartaná valaki az üzletet és a személyes teret az otthonából? Lehetett-e ezt a helyet valaki otthonának hívni, ha ennyire rideg volt? Egyedül a könyvek mutattak meg valamit a gróf személyiségéből.

 Koichi aznap este csalódottan tért aludni. De döntött. Másnap újra fog kísérletezni a gróf aktus közbeni megölésével.

A boldogság lépései

 Koichi kivételesen figyelmen kívül hagyta, hogy Genki épp videóra veszi, ahogy táncol és tátog az egyik kedvenc nyári slágerére. Önfeledten mozgatta a testét a ritmusra, ajkain boldog mosoly, amint a TV képernyőjén futó videóklipet nézte.

 A vékony, narancssárga színű bandás pulcsija elnyelte a kézfejeit, amely még nagyobb magabiztosságot adott a számára. Szeretett kényelmes ruhákat viselni, ez pedig pont egy ilyen darab volt. Csillogó szemekkel pillantott a telefont épp eltevő Genkire, aki a szemét forgatva pattant oda mellé, és szorosan átkarolta őt. Koichi hátra hőkölt, és majdnem átesett a mögötte lévő fikuszon, ahogy a másik férfi súlya ránehezedett. Megnyugtatóan simított végig annak gerincén, mire Genki elengedte őt, és megállt vele szemben. Koichinak ekkor fantasztikus ötlete támadt.

 Alkarjait megtámasztotta a férfi vállán, majd ismét táncolni kezdett, megpróbálva mozgásra bírni a másikat is, aki végül nem tudott mit tenni, engedett a ritmusnak és Koichinak. Átkarolta a magasabb derekát, mire Koichi szélesen elvigyorodott, és előrehajolt, hogy csókot nyomjon Genki telt ajkaira. A férfi nem tétovázott, egyből elmélyítette a csókot az ő leggyönyörűbb táncosával. Hát ilyen volt boldognak lenni.

Vörös Zóna - 3. Az erkély

 Tsuzukut akár hivatalosan is őrültnek lehetett volna nyilvánítani. A férfi ugyanis kerekperec megmondta Koichinak, hogy örömmel veszi a próbálkozását a megölésére, ha a bérgyilkos cserébe minden este lefekszik vele, kivéve a szerdákat. Azonban azt már korántsem garantálta, hogy hagyni fogja magát, így Koichinak szüksége volt arra, hogy gondosan meg tudja tervezni a gyilkosságot, anélkül, hogy Tsuzuku tenni tudna ellene.

 Koichi hitetlenkedve játszotta vissza magában a beszélgetésük fontosabb pillanatait, miközben a kése vajként szelte a húst a tányérján. Meglepte, hogy Tsuzuku a szolgáival osztozott a vacsorán, de mikor látta, milyen közvetlenül beszélget a komornyikkal, és nevet össze a lovászfiúkkal, rájött, hogy ez egy bevett szokás volt itt. Ő maga persze zavarmentesen játszhatta az előre eltervezett cselédlány szerepet, amely immáron újabb részletekkel bővült.

 A gróf találta őt meg a kapuban ájultan, és ajánlott neki munkát a birtokán, hogy legyen mit ennie – mondta a többi nőnek, akik persze egyből maguk közé fogadták az új jövevényt, és az ájulására való tekintettel, csak a krumplit pucoltatták meg vele a nap során. Vékony, hosszú ujjai fürgén végezték a rájuk bízott feladatot, miközben felmérte a konyhát. Egyből kiszúrta, hol tartják a késeket – az ajtó melletti harmadik polcon, balra –, és innentől fogva már nem nagyon törődött a berendezés alaposabb megszemlélésével. Csak felületes pillantásokat vetett a tágas helyiségre, amelyben rajta kívül még négy nő dolgozott.

 Összesen négy konyhaszekrény sorakozott a fal mentén, középütt pedig hatalmas asztalok álltak, rajtuk vágódeszkákkal, a szemközti falnál pedig a mosogató, és a száradó edényeknek fenntartott asztal húzódott meg. Amikor Tsuzuku elvezette Koichit a konyhába, a férfi már útközben is rájött, hogy igaza volt a gróf minimalista berendezkedési stílusával kapcsolatban, ugyanis a palotában úgy tűnt, semmit sem bonyolítottak túl a látvány kedvéért.

 Ahogy kitisztult fejjel végignézett a vendégszobában, nem látott semmi pompát. Csak barackszínre meszelt falak néztek rá vissza, továbbá egy hatalmas ablak az ágytól balra, amely a kert és az istállók felé nézett. A bútorok közül is minden egyszerűnek hatott; az ágy egyszerű tölgyfa, ahogy a szekrények is, akárcsak nála otthon, míg a padlószőnyeg szürke szálai kellemesen bizsergették meztelen talpát. Talán ezutóbbi volt az egyetlen, viszonylag drága holmi odabent.

 Pedig Tsuzukunak rengeteg pénze volt. A drog ugyanis az egyik legjövedelmezőbb holmi hírében állt, csak főnöke megbízójának a szemét igencsak szúrta a konkurencia, amelyet egyszemélyben jelentett a gróf, és annak megbízott dílerjei, akik jóval jutányosabb áron árulták a drogokat a népnek, mint a megbízó férfi vagy nő. Koichi nem tudhatott túl sok részletet az ügyfelekről, neki mindig csak a célpont adataival kellett törődnie, bár karrierje elején sokszor fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon ki akarja eltüntetni az alig húszéves báróörököst. Gondolt ő az örökségre pályázó nagynénikre és nagybácsikra, ördögi terveket szövő unokatestvérekre, ám az igazság sosem kerülhetett a szemei elé.

 Az evőeszközök végül zörögve álltak meg az üres tányérokon, majd a cselédek felpattantak, hogy összeszedjék őket. Koichit a könyökénél fogva állította talpra a mellette ülő lány, akit, ha jól emlékezett, Mikonak hívtak. A férfi kíváncsian pillantott a fiatal, galambalkatú cselédre, ám az nem viszonozta a pillantását, hanem egyből a kiürült levesestányérok után nyúlt. Koichi végül megragadta az asztal közepére tett fazekat, és a nők után eredve vitte be a konyhára.

 – Miko, Natsuko, ti mosogattok! – bökött csontos mutatóujjával előbb a vékony lányra, majd Koichira a fő cseléd, aztán lágyan elmosolyodott. – Csak ügyesen, addig mi feltakarítunk az étkezőben.

 A férfi egy nagy sóhaj kíséretében rakta le a fazekat az asztalra, miközben Miko egy biztató mosolyt küldve felé, megnyitotta a csapot. Koichinak muszáj volt valami nőies nevet választania, ezért döntött a Natsuko mellett. Egy régebbi tanulmányban olvasta, hogy a „ko”-végződésű személynevek többnyire nőkhöz köthetők, így gyorsan összetákolt magának egy álnevet.

 Miután Miko a kezébe nyomta, szinte gépiesen törölte le az edényeket, majd tette félre őket száradni. Már alig várta, hogy az evőeszközök következzenek, hiszen a valódi feladatára emlékeztető kések armadája egyelőre még a zsírtól csillogva várta, hogy Miko végre megtisztítsa őket. Amikor sorra kerültek, Koichi az első kettőt még a szárítóba rakta, azonban, amikor Miko a negyedikért fordult, a harmadikat villámgyors mozdulattal tűzte a szoknyájába, amelynek gumija szorosan préselte a hűvös fémet a jobb csípőjéhez. Nagyon remélte, hogy járás közben nem fogja megkarcolni magát.

 Néhány villa és kanál után Miko leengedte a mosogatóból a vizet, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében megtámaszkodott annak szélén. Fáradt mosollyal nézett Koichira, aki óvatosan viszonozta azt. Majd olyasvalami történt, amit élete hátralevő napjaiban sem tudott igazán hová tenni, pedig rengeteget agyalt miatta, ám a megoldás továbbra is rejtve maradt a szemei elől.

 – Te pasi vagy – közölte Miko, mire Koichinak is muszáj volt megkapaszkodni valamiben. Úgy érezte, menten kicsúszik a lába alól a talaj, így jobb híján a száradó edények asztalának szélét markolta meg. Ujjbegyei egészen elfehéredtek, olyan erővel szorította az asztallap szélét.

 – Szép volt – nyögte ki végül, ezúttal nem törődve, hogy mások is meghallhatják, amint férfihangon beszélt a nőhöz. Amaz csak vállat vont, aztán alaposan végig mérte Koichit. A férfi még sosem érezte ennyire azt, hogy valaki egyenesen a bőre alá néz, az idegvégződéseket, a belső szerveket szemléli, azonban Miko most pontosan így nézett rá. Áthatóan, mindent alaposan feltérképezve.

 – Ugye nem akarsz bebújni a szoknyáink alá? – kérdezte a nő, hangjából hallatszódott, hogyha Koichi igent felel, akkor képes itt helyben felkapni a mellettük lévő asztalon heverő sodrófát, és azzal agyonütni. Márpedig a férfi köszönte szépen, ő a gyilkos helyzetekben szerette a fegyvert tartó támadó szerepét betölteni, mivel az esetek mindegyikében eddig ő úszta meg ép bőrrel.

 – Inkább a nadrágokat kedvelem – mondta a férfi, mire Miko szemöldöke a homloka közepére szaladt, Koichi pedig elütve a dolog élét, tréfásan hozzátette:

 – Jó, azért a szoknyás férfiaknak sem mondok ellent.

 A cselédlány elnevette magát. Koichi életében először érezte úgy, hogy valóban összebarátkozott a célponthoz közelállók egyikével. Milyen ironikus, amiért ez a barátság valószínűleg tiszavirágéletű lesz, miután végre elmetszi Tsuzuku torkát. Vagy a bordái közé döfi a kést, ezt még nem döntötte el, de mindkét lehetőség ugyanolyan hatásosnak tetszett. Ezúttal a gróf nem fogja őt megállítani, ezt eldöntötte, ugyanis nem az aktusuk után tervezett végezni vele. Vajon, miközben elönti az agyát a kéj, Tsuzuku képes lesz megállítani őt? Koichi még sosem gyilkolt szex közben, de egyszer mindent el kellett valahol kezdeni.

 – Na, gyere, elkísérlek a cselédszállásra – szólt végül Miko, majd a férfival a nyomában megindult kifelé a konyhából, hogy aztán átgyalogoljanak a tisztaságtól szinte vakítóan csillogó étkezőn, és a hallba jussanak. A tágas mennyezetén lógó csillár kellemes fényárba borította a helyiséget, ahogy a páros a lépcső felé haladt, amely alatt a cselédek szállása helyezkedett el. Tsuzuku már elmondta neki, miközben lekísérte a konyhába a lányokhoz.

 A gróf most a lépcső tetején állt, a kezében ismét ott volt a bot, amelyet Koichi a minap látott már nála, bár pontosan tudta, hogy a szemüveggel egyetemben semmi szüksége nincs rá. Mégis, rengeteget hozzátett a magabiztos, ragadozóhoz hasonló kisugárzásához, amely már önmagában is arra késztette a férfit, hogy Tsuzukuhoz lépve felajánlja neki testének minden porcikáját. Bár tudta, hogy ez fog következni, hiszen a gróf céltudatosan megindult feléjük lefelé a kopottas márványlépcsőkön, így Miko engedelmesen megállt, tekintetét mereven az urára szegezte. Tsuzuku közvetlen volt a szolgálóival, mégis hatalmas tekintélye volt, ez hamar kiszúrta Koichi szemét. Ráadásul rájött, hogyha ez az információ előbb is a rendelkezésére állt volna, most nem toporogna itt a lépcső aljában harisnyából és zokniból eszkábált műmellekkel a mellkasán. Simán felvehette volna egy lovászfiú szerepét is, mivel a közös étkezések után könnyűszerrel elrejtőzhetett volna az épületben. De most már mindegy volt, meg különben is, lovászként maximum egy ostorral tudta volna megfojtani a grófot.

 Tsuzuku pont előtte állt meg, ajkain negédes mosoly játszadozott, ahogy óvatosan Koichiba karolt, tekintetével rabul ejtette a bérgyilkos íriszeit, aki egyszerűen nem akart neki ellenállni. Az ágyéka ugyanis ennyitől is képes volt megkeményedni, és a folytatás reményében engedett a csábításnak. A gróf azonban egy elégedett pislantás után Mikohoz fordult, megtörve a kábult varázst.

 – Erről egy szót se a többieknek, oké?

 Miko habozás nélkül bólintott, mire Tsuzuku, immáron Koichival együtt megindult az emelt felé.  A bérgyilkos férfi igyekezett feltűnésmentesen ellenőrizni, hogy megvan-e még a kés, amit a szoknyája korcába rejtett az imént. Amikor a könyöke menet közben a csípőjének ütközött, megkönnyebbült, pláne, hogy Tsuzuku a jelek szerint nem tudta, hogy fegyver – vagy legalábbis, annak minősíthető eszköz – lapul nála. Igazából, elgondolkozott azon, hogy hogyan fogja az aktus közben rejtegetni a kést.

 A két férfi egy folyosó végi ablaknál találta magát, amelyen lágyan tűzött be a holdfény, kékes derengésbe vonva a barna padlószőnyeget. A jobb oldalukon egy ajtó volt, amely Koichi sejtései szerint Tsuzuku szobáját választotta el a ház többi részétől. Megérzései nem csaltak, a gróf benyitott, majd maga utána húzva Koichit, az ágyra lökte a férfit, ő maga azonban nem mászott be mellé. Becsukta az ajtót, majd az ággyal szemközit fotelhez sétált, és helyet foglalt.

 Koichi várt. Tekintete gyorsan végig cikázott a szobán, miután felült. Ahogy a sötétben meg tudta állapítani, a falak itt halványsárgára lehettek meszelve, a plafon közepén pedig apró, diszkrét csillár lógott egy vastag, fekete fémláncra kötve. Ablak helyett egy masszívnak tűnő üvegből készült ajtó nyílt a helyiség ajtóval szemközti oldalán, amely valószínűleg a gróf saját erkélyére vezetett. A zöld fotel mögött, amelyben Tsuzuku ült, plafonig érő könyvespolc állt, amelynek igencsak bő tartalmából Koichi megállapította, hogy a férfi rajonghatott a könyvekért. A meglehetősen puha, a vendégszobában lévőhöz hasonló ágy mellett pedig egy szintén a mennyezetet súroló szekrény állt, amelyben valószínűleg ruhák lehettek, legalábbis, erre a következtetésre jutott.

 – Vetkőzz – mondta végül a gróf, mire Koichi először megdermedt, aztán készségesen elmosolyodott. Szóval, a férfi műsort akart! Hát akkor megkapja, és így a kés ottlétét is tudja palástolni. Ennyit a tervéről mára. A blúz legfelső gombjához nyúlt, amikor Tsuzuku még hozzátette:

 – Ha jól csinálod, akkor feledhetetlen éjszakában lesz részed – mondta halkan és sokat sejtetően a férfi. Az ígéret hallatán Koichi ágyéka vad lüktetésbe fogott.

 Megkereste Tsuzuku tekintetét, és mélyen a szemeibe nézve folytatta, amibe belekezdett; lassan, lépésről lépésre gombolta ki a blúzát - megfog, fordít, kibújtat, elenged, megfog, fordít, kibújtat, elenged. Amikor az utolsó gombot is kioldotta, a jobb kezébe fogta a harisnya és a zoknik kupacát, majd megragadva a felsője alját, ügyelve, hogy a kés takarásban maradjon, kicsempészte a szoknyájából. Tsuzuku úgy tűnt, nem vette észre, tekintete bár elengedte Koichiét, a férfi kulcscsontjánál kalandozhatott. A bérgyilkos félmeztelen siklott ki az ágyból, majd állt meg Tsuzuku előtt alig fél méterre. Koichi a bal kezével saját mellbimbóját morzsolgatta, míg a ballal csípőcsontját masszírozta. Felnyögött, a grófban pedig elpattant valami.

 Úgy ugrott fel a fotelból, mintha darázsfészekbe ült volna, testét hozzápréselte Koichiéhoz, a parókát könnyed mozdulattal félre hajította, ajkai pedig a férfi nyakát kezdték el ostromolni, méghozzá olyan hevesen, hogy amaz majdnem összerogyott a hirtelen rátörő élvezettől. Ám az nem tartott sokáig, ugyanis Tsuzuku elszakadt az érzékeny felülettől, és egy gyors mozdulattal tolta le Koichiról a szoknyát meg a bokszert, hogy aztán hátrébb lépve gyönyörködhessen a meztelen, izgalomban lévő férfitesten.

 – Fel tudod készíteni magadat? – kérdezte, hangján hallani lehetett, hogy legszívesebben azonnal, minden óvatoskodást mellőzve tenné a magáévá Koichit, aki aprót bólintott a kérdésre. Bár tegnap este Tsuzuku ujjai meglehetősen értették a dolgukat, akkor teljesen más helyzetben voltak, mindketten ruha nélkül simultak össze, most azonban a grófon rengeteg zavaró ruhadarab éktelenkedett.

 Tsuzuku Koichit megkerülve lépett a ruhásszekrényhez, és azt kinyitva előtúrt a zoknik közül egy kis flakont meg egy másik, igencsak sokatmondó csomagot. Utóbbit az ágy szélére, míg előbbit Koichi kezébe dobta. A férfi hiba nélkül kapta el az adományt, és várta a következő utasítást.

 – Feküdj az ágyra – vetette neki oda csak úgy mellékesen a gróf, majd elkezdte kigombolni a kabátját. Koichi nem tudta, mégis minek egy ilyen kellemesen fűtött helyre kabát, ám nem adott hangot a kérdésének, hanem engedelmesen a matracra dőlt, majd kizárva Tsuzukut a figyelméből, kinyitotta a flakont, és vett egy keveset a gélből az ujjaira. Először a mutatóujját csúsztatta be, a hirtelen kontaktus hatására pedig ágyéka heves lüktetése ismét élesen kirajzolódott előtte, így félretéve a flakont, szabad kezével masszírozta magát, miközben egyre több ujját vonta bele a kellemes játékba. Szinte nem is érzékelte, mikor jelent meg mellette Tsuzuku, és fogta meg a csuklóját, mire abba kellett hagynia önmaga kényeztetését. Kérdőn pillantott fel a férfira, aki egy óvatos mozdulattal húzta ki Koichi kezét, majd talpra segítette őt. A gróf az erkély felé vezette őt, miközben Koichi próbált uralkodni a lábain, amelyek alig tartották őt.

 A hűvös levegő apró tűkként szurkálta Koichi bőrét, ahogy kiléptek az erkélyre. Kezdte megérteni Tsuzuku tervét, és a fenébe is, száz szálékig benne volt. Ráért utána is használni azt a kést, most azonban a saját élvezetét előbbre helyezte a kötelességnél. Tsuzuku hirtelen simult a hátának, nyelvével a nyaki ütőeret vette célba, míg két kezével Koichi mellkasát masszírozta. A férfi úgy érezte, lábai most tényleg megadják magukat, azonban a gróf lágyan tessékelni kezdte a korlát felé, így remegő léptekkel ugyan, de megindult a fekete vas felé. Hagyta, hadd nyúljon Tsuzuku az egyik combja alá, majd emelje fel, és tegye rá a hűvös fémre. Koichi megremegett, ahogy a hideg karcsú ölelésbe vonta a lábát, aztán valami teljesen más érzés temette őt el.

 Tsuzuku egyik pillanatról a másikra hatolt a testébe, ő pedig egyből felsikoltott. Egyrészt a kéjtől, másrészt pedig a hirtelen ijedtségtől, amikor egy másodpercre azt hitte, hogy hiába vette elő, a másik nem húzott magára óvszert. Azonban hamar rájött ennek az ellenkezőjére, így onnantól fogva már nem volt ereje gondolkodni. A korlát mélyen a tenyerébe vájt, ahogy kapaszkodott, a nyögéseit pedig visszaverték az udvaron lévő istállók falai, ahogy egyre jobban elmerültek egymásban. A gróf valami teljesen újat, páratlant mutatott meg neki, amely életének hátralevő részében is élénken élt az emlékeiben.

 Most már tudta. Miután megöli ezt az embert, nem talál még egy olyat, akivel ennyire isteni lenne a szex. Épp ezért kellett vele mihamarabb végeznie, hiszen akkor nem válik a rabjává ezeknek a csodákat is felülmúló éjszakáknak.

 Koichi felnyögött, és átadta magát a kielégülés felhőket súroló érzésének.

Vörös Zóna - 2. A cseléd

 Az ablaküvegen szánkázó esőcseppek elmosták a külvilág halovány fényeit, melyek ennek az új körülménynek köszönhetően igencsak igézőnek hatottak idebentről. A tágas szobát szürkés homály burkolta be, a fehér falak színe elfakult. Az ablak előtti tölgyfaíróasztalon vezetékes, fekete telefon, a kagyló az asztal melletti ágyon ülő férfi kezében. Különös beszélgetést folytatott egy különös alakkal.

 – Nem volt alkalmam – mondta határozottan, minden egyes szót megnyomva. Utálta beismerni, ha veszített, most pedig különösen bökte a csőrét a dolog. De nem volt mit tenni, muszáj volt valahogy palástolnia a nem mellesleg óriási veszteséget. A kagyló túloldaláról dühös morgás hallatszott, végül egy halk koppanással megszakadt a vonal. A férfi óriási sóhajjal tette le a készüléket, majd eldőlt az ágyán.

 Egy darabig megpróbált minden gondolatot kizárni az agyából, csak hallgatta az esőcseppek monoton melódiáját, aztán hirtelen megborzongott. Eszébe jutott az a forróság, melyet a gróf – nem is, Tsuzuku – karjai között érzett. Lángolt a teste az élvezettől. Ez nem szerelem volt, hiszen vágyon kívül mást nem érzett, ha a férfira gondolt.

 Ágyékához nyúlt, és lassan masszírozni kezdte magát. A szobában szaggatott sóhajai, lágy pihegése törte meg az imént még oly tökéletes csendet. Lehunyt szemhéjai mögött képek peregtek: Tsuzuku többször is a magáévá tette. Először a fehér homlokzatú épületben, abban a fotelben ülve, ahol először észrevették egymást, aztán a szobájában lévő asztalnak dőlve, végül pedig az utcán, egy sikátorban, szégyentelenül, mocskosan. Utóbbi hatására menthetetlenül elélvezett a nadrágjába. Kiéhezett volt, még többet akart a férfiból, és dühösen konstatálta, miszerint ismét saját magával kell beérnie. Szerető kéne neki…

 Hirtelen felpattantak a szemei, ahogy ő maga is az ágyból. Nem érdekelte lucskos ágyéka, az iménti élvezeteket a háttérbe szorította, amint a telefonhoz lépett. Mi lehet tökéletesebb egy tökéletes tervnél? Az a terv, amely hatalmas rizikókkal járt, és minden pillanat magában rejtette a lebukás veszélyét. Tárcsázott. A szaggatott búgás vagy fél percig visszhangzott a fülében, amikor megszűnt. Hallotta a hívott fél türelmetlen szuszogását.

 – Azt hiszem, zseniális tervem támadt a célpont likvidálására – suttogta, mire a másik horkantott egyet, jelezve, hogy hallgatja őt. – Szolgálni fogok a birtokán, és belülről pusztítom el őt.

 A főnöke, mert nyilvánvalóan neki adta elő a rövidke monológot, egy darabig hallgatott, csak lassú, egyenletes légzését lehetett hallani. Végül felsóhajtott.

 – Legyen! Három heted van! Ha elbuksz, tudod, mi vár rád – egyezett bele a hívott, majd letette a kagylót. Koichi egy darabig még önelégülten mosolygott magában, aztán ő is elszakadt a készüléktől. Ideje volt picit változtatnia a külsőjén.

 A tükör elé lépett, az időközben sötétséggé alakult félhomályban szinte csak a körvonalait tudta érzékelni az üveg felületén. Ennek ellenére vetkőzni kezdett, karcsú testéről lassan siklottak le a ruhadarabok. Végig mérte meztelen alakját, ajkai elégedett mosolyra húzódtak. Vékony volt és magas, ezen nem tudott változtatni, bár rendkívül zavarta, hogy valószínűleg a magas sarok nélkül Tsuzuku alacsonyabb lenne nála. A férfi vad természetéhez minimum egy száznyolcvan centit saccolt volna. A francba is a gróffal! Majd ő megmutatja neki, hogy az egyszeri győzelem nem egy lapon játszik a végső diadallal.  Döntött.

 Hosszú hajától nem szívesen vált volna meg, ráadásul feleslegesnek tartotta volna a procedúrát, ugyanis az íróasztal egyik fiókjában ott lapult a megoldás, méghozzá többféle fazonban és színben: parókák. Ahogy ellépett a tükörtől, és leguggolt az asztallal szemben, már tudta, mit keres. A szőke bubifrizura valódi hajból készült, ezért ez volt gyűjteménye egyik legkedvesebb darabja, ha álcáznia kellett magát, ráadásul a háló is masszívan tartotta a parókát a fején. Az ágyra dobta a kelléket, majd előkotrott a fiók aljából egy vékony, fekete hajgumit, és felkötötte a haját.

 Felegyenesedett, aztán felkapta a parókát a fehér, dohos paplanról. A tükörhöz lépve öltötte magára a naiv, szőke cselédlány szerepét. Meglehetősen elégedett volt magával, azonban a sminkjét jelen pillanatban igencsak túlzónak találta, hiába hivatott a nőies arcvonásokat kiemelni. Úgy döntött, reggel valami sokkal visszafogottabb verziót kéne csinálnia, azonban most már semmi kedve nem volt kísérletezni. Hiszen tudta, hogy feltétel nélküli sikerben bízhat, a terve pedig nemes egyszerűséggel tökéletes. A gróf nem fogja felismerni a vakolat és a pink frizura nélkül, a csábosan kivágott ruhákról nem is beszélve. Azokra új, ideiglenes munkahelyén semmi szüksége nem lesz, bár valamelyest csalódott volt, amiért nem bújhatott ismét ágyba a férfival. Még mindig megborzongott, akárhányszor eszébe jutott a pár órával ezelőtti kis afférjuk, ám agyát hamar elöntötte a düh, amiért a gróf ilyen könnyedén kijátszotta őt. A főnöke egyik legprofibb bérgyilkosát.

 Kattogó fogaskerekekkel az agyában dobta le a parókát az íróasztalra, majd húzta be a szaténból készült, sötétkék függönyt, és vágódott be az ágyába. Miután hanyagul magára igazította, a takaró hűvösen simogatta meztelen bőrét. Lehunyta a szemeit. Remélte, hogy hamar sikerül taccsra vágnia a grófot, mivel volt egy olyan sanda gyanúja, hogy addig sajnos a saját fantáziájára kell hagyatkoznia, ha testi kielégülésről van szó. Márpedig ez mindennél fontosabb volt neki.

 Tizenhat éves kora óta, közel négy éve nem volt szűz, azóta pedig a sok ehhez hasonló megbízás végett a szex rabjává vált. Akkor vette észre ezt a számára édes függőséget, amikor két hétig nem kapott feladatot. Valamiért senki sem akart férfiakat likvidálni, ő pedig egyre türelmetlenebb lett, és úgy érezte, muszáj lesz magához érnie. Amikor végül megtette, hatalmas megkönnyebbülés áradt szét benne. A vére már nem forrongott olyan eszeveszetten, és éjszakánként sem álmodott az eddigi partnereivel. Aztán ismét beindult az üzlet, Koichi pedig azt csinálhatta, amit szeretett; szex és gyilkosság. Az utóbbit is igen nagyra értékelte, hiszen az számított a fő pénzforrásának, ezért sok szabad estét töltött különböző anatómiakönyveket bújva. Pontosan tudta, milyen típusú fegyverrel, hova érdemes célozni, ezért mindig az alany testfelépítésének megfelelően választott az eszközök közül.

 Ma pisztolyt kellett volna vinnie, ez hétszentség. De a fene gondolta volna, hogy Tsuzuku ilyen erővel rendelkezik! Amikor a férfi elkapta a csuklóját, lőfegyverrel még bőven lett volna esélye meghúzni a ravaszt, de így… Még mindig átsöpörtek rajta a megalázottság keserű hullámai, amelyek alig hagyták őt aludni.

 Kócosan, elkenődött sminkkel ébredt, amelyhez hozzátársult még hivalkodóan meredező ágyéka is, ezért magában halkan szitkozódva intézte el az utóbbi problémát. Az álma a gróffal eléggé nagy hatással volt Koichira, és magában eldöntötte, hogy igyekszik majd minél kevesebbet érintkezni a férfival a gyilkosság előtt. Ez különben is egy jó stratégia volt, amely elterelte volna róla a gyanút, azonban ezzel saját magának is szívességet tett. Valahogy úgy érezte, hogy a többi cselédlány nem igazán kultiválná, ha esténként felverné őket a saját kis ügyleteivel, amelyekből ráadásul könnyen kikövetkeztethető volt férfi mivolta is.

  Sóhajtva kászálódott ki az ágyából, majd indult meg az apró fürdőszoba felé. A padló kellemes melege után a csempe könyörtelen hűvössége azonnal kiélezte az érzékeit. A helyiségben csupán egy kis kád, egy vécécsésze, továbbá egy mosdó árválkodott, amely felett tükör lógott, rajta pedig szappanok, sminkeszközök hevertek. Koichi megnyitotta a kád csapját, és elzárta annak lefolyóját, aztán a mosdókagylón lévő egyik tégely felé nyúlt, amelyben sminklemosóval átitatott vattakorongokat tartott. Közel hajolt a tükörhöz, miközben megszabadult a csábosan feketére húzott szemeitől és csillogó, vörös ajkaitól. Hiába volt egészen idáig ruha nélkül, csak a smink eltávolítása után kezdte magát meztelennek érezni, így kissé feszengve lépett a kádhoz, hogy elzárja a csapot, aztán elmerüljön a forró víz ölelésében.

 Körülbelül negyedóráig áztathatta magát, amikor végül egy kicsit hűvösnek találta a fürdőjét, így kihúzta a dugót, és a kád mellett heverő, összehajtott törülközőért nyúlt. Az anyag kellemesen ölelte körbe a testét, miközben felitta a bőrén lévő vízcseppeket. A mosdókagylóhoz lépve rögvest nekikezdett a sminkjének. Készített pár karcolást a bőrére, néhány koszfoltot az arca és a nyaka környékére, majd diszkréten kihúzta a szemeit. Egy rózsaszín hajú „nő” képe nézett vissza rá a tükörből, aki igencsak ágról szakadtnak tűnt. A tökéletes illúzió.

 A törülközőt lecsavarta magáról, aztán összehajtogatva a kád mellé tette, és visszament a szobájába. A bejárati ajtaja mellett lévő tölgyfaszekrényhez lépett, hogy kihalásszon belőle valami rongyos göncöt, habár olyanból csak nagyon kevés lakozott nála, hiszen többnyire a tegnapihoz hasonló, kihívóbb ruháit viselte.

 A szürke, általa összeeszkábált szoknya és blúz szinte lógtak róla, és rengeteg helyen elszakadtak, ennél fogva tökéletesek voltak. A halovány dekoltázsra pillantott, amely lapos mellkasán kívül mást nem igazán tudott mutatni, így lehúzta magáról a felsőt, és ismét a szekrénybe túrt. Végül két zoknigombócot kötözött a mellkasára egy harisnyával, hogy aztán az egészalakos tükréhez lépve, elégedetten szemlélje meg újdonsült domborulatait. Már csak a paróka hiányzott, így azt is gyorsan a fejébe húzta, ügyelve, nehogy felsejljenek a rózsaszín tincsek, és útnak indult.

 Nem igazán tudott volna mit magával vinni, amely egy útszéli, koplaló cselédlány imázsát erősítette volna, ezért üres kézzel lépett ki a lépcsőházba, amely sötéten, fenyegetően tárult a szemei felé. A lépcső szűken kanyarodott lefelé, alig fért el rajta két ember egymás mellett, így amikor Koichi az egyik itt lakóval összefutott rajta, sajna nem tudta hasznát venni a soványságának. Valamelyiküknek mindig félre kellett húzódnia az útból.

 A macskaköves utcára kiérve megállapította, hogy valószínűleg olyan reggel hét óra fele járhat, mivel az emberek mind egyirányba, a fél nyolckor nyitó piac felé siettek. Koichi azonban nem követhette őket; az ellenkező irányban ment végig a szűk utcán, majd jobbra kanyarodva sietett a város széle felé. Az információi szerint a gróf a várostól északra élt, körülbelül kétórányi útra gyalog, így olyan fél tíz fele már bemutathatta az éhező lány című mutatványt. Nem aggódott a férfias hangszíne miatt sem, hiszen a főnöke egyrészt a tökéletes hangutánzása végett figyelt fel rá, majd választotta ki végül a többi bérgyilkosjelölt közül. Büszke volt arra, amit a hangszálaival tudott elérni.

 A nap sugarai forrón tűzték Koichi fejét. A férfi majd megbuggyant a szőke paróka alatt, az ajkai kicserepesedtek, a léptei a percek múltával egyre nehezebbé váltak. Gúnyosan arra gondolt, hogy valószínűleg nem lesz szüksége színészkedésre – tökéletesen tudja majd adni a szerepét a szomjazó lányról, és nagyon remélte, hogy Tsuzuku befogadja. Valószínűleg elájult volna, ha meg kell tennie visszafelé is az utat ebben az állapotban.

 Már látta a távolban a birtokot. A fehérfalú klasszicista épület nyomokban a tegnap esti belvárosi palotára emlékeztette, ahol az összejövetelt tartották. Azonban úgy gondolta, hogy Tsuzuku csak nem cicomázta fel úgy belül, mint ahogy a vendéglátók tegnap. Kicsit sok volt a gyomrának a rengeteg aranyberakás, bársony tapéta meg miegymás. A saját lakását is igyekezett letisztultan berendezni, mert bár imádott a saját külsőjével bíbelődni, sminkelni, azért igazán bosszantotta volna, ha a környezetét alaposabban vizsgálják meg nála. Rémesen hiú volt, ezellen nemigazán tudott mit tenni.

 Ahogy közeledett a kapuhoz, úgy érezte, hogy valóban el fog ájulni, így megállt, hogy összeszedje magát egy kicsit. A felette lévő ádáz égitestre emelt homályos tekintetét, miközben elmotyogott az orra alatt egy rövid szitokszót, és tovább erőltette a testét a menetelésre. Igazán kevés volt már csak hátra, így megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, amikor a csengő zsinórjához ért. Itt volt hát. Az utolsó emléke pedig, mielőtt a világ elsötétült volna az volt, hogy csengetett.

 A szurokfekete sötétség szinte már-már kellemesen nyelte el a testét, szinte nem is akart küzdeni ellene. Lebegett, érezte, ahogy elemelkedik a talajról, a forró levegő pedig továbbra is tompán perzselte a bőrét. Úgy érezte magát, mintha egy sivatagban lenne, pedig déltől távol élt, egy meglehetősen kellemes időjárással rendelkező vidéken. De azok a fránya nyarak…! Csikorgás, talán egy kétszárnyú ajtóé. Hirtelen sokkal hűvösebbnek érezte a környezetét, majd halk, suttogó hangokat hallott maga körül, és már nem tudott többé a körülötte folyó eseményekre koncentrálni, csak arra a hívogató sötétre.

 Száraz, kaparó torokkal ébredt, ám a szemei még mindig csukva voltak. Hűvös paplant érzett maga alatt, mire kíváncsian kikukucskált a szemhéjai mögül. Fehérre meszelt plafon volt a feje felett, és haloványan érzékelte, hogy a blúzát kigombolták rajta, továbbá a paróka sem volt már a fején. Az egész teste zsibbadt, így kíváncsian könyökölt fel, azonban egy ismerős, sötétbarna szempárba botlott, amelynek tulajdonosa rögvest visszanyomta őt az ágyra. Igen, egy ágyon feküdt, és ahogy elnézte, a helyiség csakis egy vendégszoba lehetett. A berendezés ugyanis bár gazdag volt, mégis hiányoztak belőle azok az apró tárgyak, vonások, amelyek személyesebbé, valakihez tartozóvá tették volna.

 Mikor lassan realizálta, hogy Tsuzuku tényleg mellette ül, és valószínűleg galád módon megfosztotta őt a nőiesség álcájától, legszívesebben azonnal felugrott volna megfojtani a grófot, ám mégsem tehette, hiszen alig volt még erő a kezében. De ha sikerül végre összeszednie magát… Nem hagyhatja ezt a lehetőséget, a tökéletes tervet elúszni.

 – Hát, te sosem adod fel – nevette el magát Tsuzuku, mire Koichi idegesen felkapta a fejét, ám annyira megszédült, hogy egyből vissza is hanyatlott a párnára. Igen, párna volt a feje alatt, amely kissé zavarta, hiszen otthon többnyire nem használta a sajátját.

 – Azt hiszem, meg kéne becsülnöm a fáradozásodat – folytatta, a bérgyilkost pedig ismét megkísértette a fojtogatás gondolata. – Ám egyelőre nem túl megfelelő hozzá az állapotod. Remélem, estére rendbe jössz, és akkor tudunk megint szórakozni egy kicsit.

 Koichit ledöbbentette a nyilvánvaló ajánlat, és az, hogy Tsuzuku ezek szerint marasztalni akarta, holott pontosan tudta, miért jött ismét. Ennyire csak nem lehet jó az ágyban, hogy valaki az életét kockáztassa! És mégis, ez valamilyen formában legyezgette a büszkeségét.

 – Igyál egy kicsit – lépett az ágya mellé a gróf, a ki tudja honnan előkotrott vizespohárral, majd óvatosan megemelve Koichi felsőtestét, megitatta őt. – Csúnyán kiszáradtál – jegyezte meg, ahogy segített visszafeküdni a férfinak.

 – És akkor most beszélhetünk arról, hogy mit terveltél ki, amihez szükséged volt ezekre – indítványozta Tsuzuku, majd a földről Koichi látóterébe emelte a harisnyával átkötött zoknikat és a szőke parókát.

Örökre együtt

 A fák levelein halkan kopogtak az esőcseppek, majd a földre hullottak, apró, majd egyre nagyobb pocsolyákat formálva. Az emberek már rég elmentek, egyedül egy férfi ácsorgott még a sorok közt, és nézett le a frissen hantolt földre, aminek színe egyre sötétebb lett, akárcsak az fekete öltönye. Arcán nem csak az esőcseppek, de könnyei is folytak, ahogy szeme percek óta a földbe szúrt fejfát nézte. Nem akarta elhinni. Shirato Yuuya. Gyönyörűen volt a fejfába vésve, és akárhányszor simított végig rajta, nem akarta elhinni. Tehetetlenségében a földre rogyott, nem bánta, ha a csodás öltönye saras lett, már így is bőrig ázott. Képtelen volt otthagyni a temetőt.
 A temető csendjébe és az eső bús dalába keserves zokogása csatlakozott, amely mintha még jobban elszomorította volna az eget, és az eső is jobban rákezdett. A fejében ugyanaz a mondat csengett le, amelyet pár nappal ezelőtt suttogott neki, miközben a karjai közé zárta.
,,Mao, mi örökre együtt maradunk."

Vörös Zóna - 1. Sikertelen gyilkosság

 Egy piroskapucnis alak sétált végig a nedves kövekkel borított utcákon. Szegecsekkel kivert cipőjének tízcentis sarka koppanásokkal és ahogy a kisebb pocsolyákba lépett, halk loccsanásokkal kísérte végig az útján. Ez halovány mosolyt fakasztott vékony ajkain. Lélegzetelállító vonulást produkálhatott, kár, hogy az egyik kapualjban lévő macskán kívül senki sem látta.

 Csinosan öltözött, vagy ahogy ő mondta volna, alkalomhoz illően. A cipőkhöz egy szaggatott nejlonharisnya társult, amely pókhálóként takarta formás lábait, minél több bőrfelületet közszemlére téve a combtájékon, és minél többet elrejteni a vádli felé haladva. Elvégre, az embereknek csakis az előnyös részeket szabadott megszemlélniük. Szoknya helyett fekete bőrből készült forrónadrágot viselt, melyet egy hosszabb fazonból alakított át mostani formájára. Kétségkívül megérte a fáradozást, ahogy az ugyanebből az anyagból készült fűző is, melyen három övcsat futott körbe, és egészen mellközépig elfedte a testét. A maradékot egy pasztellpiros szaténesélyiből, egy skótmintás szoknyából, továbbá egy vörös esőkabátból varrt, földet seprő ruhanemű rejtette el. Ez volt a legnélkülözhetetlenebb egész összeállításából, a többi csak ünnepi díszként funkcionált.

 Megállt, és felnézett az előtte lévő klasszikus, letisztult, fehér homlokzatra. Az ablakkereteket zöldre festették, a tetőcserepek narancssárgán világítottak a Hold erőteljes fényében. A bejárat feletti erkélyen néhány peckes dáma nevetgélt, kesztyűbe rejtett kezüket nyájasan a szájuk elé tartva. Nők. Unottan felhúzta szépívű orrát, aztán az egyik övcsatból előhúzott egy apró kézitükröt. Bízott abban, hogy ujjai ezt emelik ki az odaerősített néhány jelentéktelen apróság közül.

 Sápadt bőrt keretező rózsaszín tincsek, melyek az álla vonalától lefelé feketébe csaptak át, vörös ajkak, szürkén pislákoló, bal szem. A jobb oldalit szemkötő takarta, amelynek története a hallgatóság személyét figyelembe véve, állandóan változott. Ha olyasvalaki kérdezte, mint a fenti nők egyike, akkor gyerekkori betegségről, féloldali vakságról szólt a fáma. Viszont, a férfiaknál már több opció közül válogatott, méghozzá igencsak cselesen. Csábítót játszva, a szeretői kedvéért vette fel az anyagdarabot, ellenfélként pedig egy csatában szerzett sérülésről számolt be, gúnyos félmosollyal az ajkain.

 Sosem félt a szexualitásával járó következményektől, mivel nem is igazán voltak. A férfiak többsége könnyedén az ölébe fogadta, amiért állandó lakhelyét tréfásan csak bordélyként emlegette, holott igencsak takaros lakást tudhatott a magáénak. A mostani jövetelének a célja sem tartalmazott szűzies részleteket, legalábbis, ha az erkélyen lévő nők meghallották volna, miért jött, arcukból a szín rögvest menekülésbe fogott volna. A gondolatra elégedetten biccentett egyet, majd bekopott az ajtón.

 Egy nyurga, ízlésesen öltözött, az ötvenes éveinek a végén járó férfi tárta szét neki a szárnyakat. Őszes haját gondosan oldalra fésülte, nyakkendőjét pedig elegáns mozdulattal igazította meg, miközben tekintete becsmérlően siklott végig az újabb vendég alakján.

 – Hölgyem. – A szó gúnyosan penderült le ajkairól, majd intett maga mögé, a rózsás tapétával díszített folyosóra. Bár az épület kívülről kétségkívül klasszicista volt, belül barokk és reneszánsz vonások keveredtek egymással, igencsak csicsás hangulatot árasztva. Az egyik ajtó szárnyai nyitva álltak, sárgás fény vetült a fehér márványpadlóra. Ide vezetett az ő útja, így kimérten biccentett egyet az ajtónállónak.

 Régebben ezzel a mozdulattal illesztette arcára a képletes álarcot, ha épp nőt alakított, aztán egy idővel már nem ezt jelentette számára a dolog. Egyszerűen csak így kezdte minden éles helyzetben való cselekvését.

 Éjszakákat töltött az otthoni, egészalakos tükör előtt, amelyet egy hölgy megbízótól kapott még hivatásának kezdetén. Akkoriban jött rá, hogy sokszor a testét is használnia kell, ezért először csak alsóneműben, majd végül teljesen csupaszon gyakorolta a nőies mozdulatokat. Főként a csípőjére dolgozott, minél érzékibbre akarta fejleszteni a járásmódját, aztán néhány hét után ismét eltakarta magát, és a mimikára, a kézmozdulatokra dolgozott. Sminkelni, varrni tanult, végül a következő munkáját meglepő profizmussal végezte el. Előléptették.

 Örömlányokhoz illő csípőmozgással ringatta magát az ajtóig, kiélvezve, hogy az ajtónálló valószínűleg fájdalmasan vágyakozó arccal nézett utána. Megvetően elhúzta a száját, ahogy erre gondolt. Volt már dolga öregemberrel, és önszántából sosem merészkedett volna ismét a közelükbe. De a pénzért mindent, ugyebár. Szerencsére, most nem az inas volt a célpont.

 A vendégek fogadására szolgáló terem zsúfolt volt, érkezésére csak néhányan kapták fel a fejüket, közülük páran pedig kajánul megnyalták az ajkukat. Természetesen a férfiak. A dohos levegő abszurd módon felélénkítette az érzékeit, a sötétlila tapéta bűnös, misztikus érzetet keltett benne ebben a jótékony félhomályban. Körbenézett. És akkor meglátta.

 Az egyik bársonyfotelben ült, magasított talpú, fűzős csizmát viselt, és a cipősarok után ki is fulladt kettejük összes közös pontja. A férfi fehér csíkos, fekete inget viselt, ujjai kivillantak a koromszín kabát alól, ahogy az alak a szájához emelte a kezében lévő poharat, melyben egy deci bort lötyögtetett. A csuklóján lévő ezüstkarkötő láncszemei megcsillantak a gyér fényben. Szemüvegén keresztül unottan pásztázta a halkan duruzsoló vendégsereget, szabad kezének mutatóujja türelmetlenül dobolt a mellette lévő ébenfából készült sétabot gombján. Fején, a hollófekete hajkoronán, cilinder üldögélt, melynek oldalára két farkasfület imitáló díszt erősítettek, bár a pletykás nyelvek igazinak beszélték. És végül, az egész, bizarr külsőt megkoronázva a fehéren fénylő bőr, a szintén vérvörösre festett ajkak újabb közös pontot idéztek kettejükben. A férfi komor tekintete pedig hirtelen az új jövevényre siklott. Most vagy soha.

 A piroskapucnis megindult a fotel felé, ajkaira huncut mosoly kúszott. Testének minden porcikája bizsergett a koncentrálástól. Igyekezett mozdulatait úgy ütemezni, hogy combjai a megfelelő pillanatban, a megfelelő szögben táruljanak a férfi szeme elé, de sosem egyszerre a kettő, mindig szigorúan külön-külön. Afféle előrevetített ajánlatot képezett ez. A két formás testrészt csakis az ágyban kaphatta meg egyszerre a tisztelt személy, utána pedig úgysem beszélt már róluk senkinek.

 Hetykén húzta a férfival szembe az utolsó szabad fotelt, aztán szépívű szemöldökét felvonva leült, egyik lábát a másikra tette. Hiába játszott örömlányt, tudta, mindennek meg kell adni a módját és az idejét. Vékony ujjait lágyan helyezte a térdére, hűvösségüktől úgy érezte, remegni fog, ám mégis sikeresen visszafojtotta az ingert. Mindent a jó cél érdekében, ugyebár.

 – Uram – nézett bele mélyen a szemüveg lencséi mögött csillogó fekete szempárba. –, magányosnak tűnik. – A mondatot elegáns mozdulatsorral zárta le, kezét elemelte a lábáról, megtámasztotta az állát, lepillantott a földre, majd vissza. Hangját a lehető leglágyabbra formálta, így palástolva a nemét.

 – Hölgyem – A gúnyos felhang kissé megriasztotta a férfit, de továbbra is mézédesen fürkészte a vele szemben ülőt. –, sajna nincs szabad szoba. – Azzal megvetően végig mérte a másikat, aki próbálta leplezni zavart dühét. Ilyen nyíltan még sosem zavarták el, ami sértette a büszkeségét. Tisztában volt a szépségével, ez a grófnak nevezett valaki pedig ilyen könnyen elsiklott felette. Pedig hány nála is felsőbb rangú személy bújt vele ágyba, megcsalva a gyönyörű feleségüket.

 – Nem tudja, mit hagy ki – vont vállat, miközben magában csalódottan konstatálta, hogy ezúttal nem párnákat, hanem nagy valószínűséggel utcaköveket kell összepiszkítania a férfi vérével. Aztán otthon gondoskodhat a testéről egymaga. Ritka alkalmak, amelyeket legszívesebben örökre elfelejtett volna.

 – Még egy örömlány – nyomta meg gúnyosan a szót a gróf – sem könyörögött azért, hogy feküdjek le vele, csak hogy a pénzemen reggelit vehessen magának. – Bár továbbra is lenézőnek tűnt, a férfi tudta, nyert ügye van. Talán pont ezért lehet sikeres a küldetése, mert másnak mutatta magát, mint az, akikkel eddig találkozni lehetett?

 Előre hajolt, szemeit félig lehunyta, majd suttogóra fogta. Igaz, hogy valóban reggelit fog venni, de még véletlenül sem a másik pénzéből, sokkal inkább azokból az értékes fémdarabokból, amelyeket érte kap majd. Meg aztán, ha már a férfi az elejétől kezdve tudja, hogy egy nemből valóak, talán sokkal élvezetesebb éjszakát tudhat maga mögött.

 – Nem kell a pénze – simított végig lágyan a belső comb érzékeny területén. –, csak egy test, ami reggelig melegen tart. – Remélte, hogy szavai elérik a kívánt hatást.

 – Csak egy test lennék? – nevetett a gróf, mire néhány vendég odakapta a fejét, így halkabban folytatta. – Végül is, talán akad még szabad szoba, fiú – helyezett különös hangsúlyt az utolsó szóra. Lágyan megfogta a piroskapucnis combján pihenő kezét, aztán felsegítette, és botját végig a levegőben tartva, sietve vágott át a lépcsősorig, amely a szoba jobb sarkából kacskaringózott felfelé.

 Az első emelet különös illatot árasztott magából, fenyőfa keveredett a naranccsal, igazi karácsonyi hangulatot adva a szeptemberi éjszakának. Elhaladtak néhány ajtó előtt, melyek mögül halk nyögdécselések szűrődtek ki, aztán néma csend. A folyosó végén lévő szobába léptek, melynek szomszédja, sőt, annak a szomszédja is üresnek tűnt.

 A piroskapucnis értetlen arcot vágva lépett be a gróf mögött. A szoba tapétája ezúttal bíborvörös volt, és egy éjjeli szekrényen, továbbá egy bevetett ágyon kívül semmi sem volt benne.

 – Remélem, hangos vagy, fiú – mondta a férfi, mire minden értelmet nyert. Ezek szerint szerette, ha a partnere kimutatja, mekkora élvezettel ajándékozza meg, és ezt a szomszéd szobákban lévőkre véletlenül sem akarta rábízni. Ez önző jellemvonásokra, határtalan büszkeségre utalt. – A neved? – kérdezte, szinte parancsolóan.

 – Koichi – felelte a piroskapucnis, mindenféle hezitálás nélkül. Ilyenkor mindig az igazi nevét használta, hiszen ebből a szobából a külvilág semmilyen információt nem kaphatott meg, erről ő gondoskodott.

 – Koichi – ízlelgette a nevet a gróf, aztán leült az ágyra, és megpaskolta a térdét. Botját a földre helyezte. A férfi tudta a dolgát, így helyet foglalt a két puha combon, karjait a másik nyaka köré kulcsolta. – Hány éves vagy, fiú?

 – Húsz – felelte Koichi az igazat, és remélte, hogy a köztük lévő korkülönbség nem fogja megrúgni a tizenöt évet. Olyankor általában nem csak adott, hanem kapott is valamit viszonzás gyanánt az akció közben.

 A gróf hitetlenkedve elnevette magát, aztán szórakozottan végigsimított Koichi oldalán, aki nem tudta mire vélni a szituációt. Ennek ellenére próbálta megőrizni a határozottságát, így kihívóan pislogott párat. A sokéves tapasztalat nyomán már minden meglepetés előtt fel tudott készülni, oldani a belső feszültségét.

 – Csak három évvel vagy nálam fiatalabb. Bocsáss meg! Tegezhetsz nyugodtan te is – magyarázta a férfi, aztán arcvonásai ellágyultak, és leplezetlen vággyal pásztázta végig az ölében ülőt. – Hívj csak Tsuzukunak – zárta le végül, majd mohón megcsókolta Koichit, aki rögvest alárendelte magát az érzésnek. A gróf – Tsuzuku, ezt mindenképp feljegyezte az agyába – meglepően jól csókolt, bár a szemüvege kissé akadályozta benne.

 Ezt az apró problémát természetesen hamar megszüntette, amikor nemes egyszerűséggel lekapta, és az ajtó felé hajította a kiegészítőt. Ezek szerint, mivel nem ügyelt rá túlzottan, csak díszként funkcionálhatott. Körülbelül ez volt az utolsó információ, amit Koichi megjegyzett, mielőtt az ágyra döntötték volna, és megfosztották volna a cipőjétől.

 Aztán mikor Tsuzuku lágyan megszívta az ajkaival a rövidnadrágjában rejtőző dudort, teljesen kikapcsolt, és átadta magát az elkövetkezendő néhány óra örömeinek. Igyekezett minden pillanatot kiélvezni, miközben kizárta az agyából a jelenetsor végét. Tudta, hogy végeznie kell partnerével, akármennyi örömöt is okozott az neki.

 Így, amikor Tsuzuku lehunyt szemmel pihegett, a takarót hanyagul magukra húzva, és látszólag aludt, félszemét a grófon tartva hajolt a fűzőjéért. Belenyúlt az egyik övcsatba, majd előhúzott egy apró bicskát. Még szeretett volna picit gyönyörködni alkalmi hálótársában, hiszen Tsuzuku volt messze a legjóvágásúbb férfi, akivel valaha is együtt lehetett.

 Fekete haja kontrasztba vonta sápadt arcát, ahogy az ajkain kissé szétkenődött vörös rúzs is, mellkasán két részből álló, szimmetrikus tetoválás húzódott, karjait is végig minták borították. A hasizma mentén egy négyjegyű számsor volt olvasható. Koichi igazán nem erre számított a komoly öltözék mögött, éppen ezért töltötte el csodálattal vegyes meglepetéssel. Végigsimított a számokon, lágyan, nehogy felébressze Tsuzukut.

 Megrázta a fejét. Küldetése volt, melyet nem feledhetett, így felnyitotta a bicskát, a pengét pedig a meztelen nyakhoz helyezte.

 – Viszlát, szépfiú! Találkozunk a pokolban – oldotta a szavakkal az iménti kétségét. Mindig ezt csinálta, amikor nehezen tudott megválni a partnerétől, ezzel is erősebbnek, rettenthetetlenebbnek érezte magát. Ám ekkor Tsuzuku elvigyorodott, majd reszelősen felnevetett.

 – Csak rajta! – mondta gúnytól maró hangon, mire Koichi dühödt rémülettel húzta vissza a kezét. Hirtelen zavarni kezdte önnön meztelensége, a kiszolgáltatott helyzet, amibe került, amiért hezitált a dologgal kapcsolatban. Megtehetné így is, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva félelmet érzett. Képtelen volt megölni Tsuzukut. Nem azért, mert időközben vonzónak kezdte találni a külsejét, megesett már vele ez máskor is. Hanem mert a másik szinte a kezébe helyezte az életét, és ilyet még egyetlen célpont sem tett vele.

 Tehetetlen zokogásban tört ki, amiért önnön hibájából bukott meg a küldetése, és ami a legjobban fájt neki az az volt, hogy a gróf bízott benne. Ugyanis nem kiabált segítségért, hanem továbbra is ott feküdt az ágyon, tekintetével érzelemmentesen mérte végig a rázkódó testet. Koichi dühödt pillantást vetett rá, aztán felemelte a bicskát, de Tsuzuku mérnöki pontossággal szorította meg a csuklójának azon pontját, amely végett ujjai egyből szétnyíltak a bicska felett. Az eszköz a gróf mellkasára hullott, aki egyből megfogta azt, és mikor biztonságban tudta, elengedte a másik férfit.

 Koichi gyilkos pillantással emelkedett fel az ágyról, de már nem tehetett semmit, ezt tudta jól. Még sosem történt vele ilyen, a tervei mindig pontosan működtek, és sosem hibádztak. Kínosan bensőségesnek érezte azt, hogy mindketten teljesen meztelenek, majd még zavaróbbnak, amikor felhúzta a harisnyát. A gróf ugyanis az összes mozdulatát követte, szemei nyilvánvaló élvezetről tanúskodtak. Ha olyan kedvében lett volna, Koichi megpróbálta volna ismét ágyba csalni, de fenekének kellemetlen, mégis kielégítő zsibbadása mást diktált belé.

 Magára kapta a rövidnadrágot is, aztán következett a fűző, végül pedig a köpeny. A csizmákat mindig áldozata ágyának a szélén húzta fel, miközben ajkain pajkos mosoly játszadozott, most azonban fél lábon ugrálva szerencsétlenkedett velük, szép arcán undorodó fintor ült.

 – Ülj le, nem bántalak – csivitelte szórakozottan Tsuzuku, mire Koichi megalázva huppant le az ágyra, és pár másodperc alatt felkapta a csizmákat. Felállt, picit meginogott a magas sarok végett, aztán lenézően hordozta végig a tekintetét a gróf meztelen testén, próbálva palástolni egyéb fizikális reakcióit.

 Az ajtóhoz lépett, ujjai a kilincsre fonódtak, amikor a bicskája, pár centire a feje mellett, belefúródott a falemezbe. Megijedt, teste megrezzent, amit remélt, hogy Tsuzuku nem vett észre. Így is kezdett a közröhej tárgyává válni. Amatőrnek érezte magát, büszkeségén csorba esett, amelynek sosem szabadott volna megtörténnie. Kérdőn nézett hátra.

 – Itt ne hagyd, baba – nevette el magát a gróf, mire Koichi összeráncolta a szemöldökét, dühösen kifeszegette a bicskát, és a gúnyos kacajtól kísérve távozott. Még nem volt vége, és egy új terv kezdett körvonalazódni a fejében, amint feltűnésmentesen elhagyta a házat.

Páratlan Páros Extra - Mint a faék

 Hayato boldog volt. Persze, hiszen az élete nem egész huszonnégy órával ezelőtt még teljesen kilátástalannak tűnt, most azonban végre amellett lehetett, akit teljes szívéből szeretett. Bár sosem rajongott a nyálfürdős, végletekig romantikus kapcsolatokért, a sajátjával mégis kivételt tett, ugyanis nála boldogabb ember aligha létezhetett a földön, amikor meN-meN ébredéskor egy csókkal köszöntötte. Az énekesnek egyszerűen muszáj volt vigyorognia, ahogy elgémberedett tagokkal kikászálódott az ágyból, hogy aztán a vidám arckifejezést egy szúrósabb vegye át, és lekeverjen egyet párjának. Mert, azért mégsem illik őt ilyen nyíltan megbámulni, meztelenség ide vagy oda.

 Ezek után nem csoda, ha nemes egyszerűséggel meN arcába vágta a fürdőszobaajtót, amikor a férfi követni akarta őt. Kicsit úgy érezte magát, mint egy házsártos feleség, de aztán el is hessegette a gondolatot. Az utóbbi napokban így is elég női hasonlatot hozott fel önmagával szemben, amelyektől férfiúi büszkesége igencsak megcsappant.

 Kevesebb kamaszlányos jelenetrendezés, Hayato-shi – mondta mindig magának, azonban később mindig rájött, hogy hiába. Egyszerűen felesleges volt az egész, hiszen meN-meN számára olyan volt, mint egy nyitott könyv. Ennek ellenére is imádta a kapcsolatát, mivel – bár ezt nehezen ismerte be magának – fülig szerelmes volt a basszusgitárosba. Az már más kérdés, hogy tegnapig egyikük sem tudott a másik érzéseiről.

 A fürdőszoba itt is olyan volt, mint az egyágyas kis lyukában, azonban talán, mintha egy fél négyzetméterrel nagyobbnak tűnt volna. Mindenesetre, nem sokáig mérte fel a terepet, hanem egyből ledobta a ruháit a lehajtott vécéfedőre, majd bepattant a zuhany alá. A meleg vízsugár kellemesen bizsergette a bőrét, aztán amikor a tusfürdőjére nézett, nem bírta elfojtani apró kuncogását. Az epres tusfürdő büszkén feszített meN-meN tengeri ásványos csodája mellett. Gyorsan lemosta magát, aztán kipattant a zuhany alól, és magára kapta a ruháit.

 Amikor Hayato kilépett a fürdőből, meN-meN egy csók kíséretében váltotta őt, ő pedig, miután az ajtó bezáródott a basszusgitáros mögött, ledobta magát az ágyra. Arra az ágyra, amelyik még mindig árasztotta magából az izzadság- és meN illatát. Elmosolyodott, tekintete a másik, bevetett ágyra vándorolt, amelyhez hozzá sem értek. Kellemesen befészkelte magát, majd lehunyta a szemét.

 meN ébresztette fel egy lágy, gerincet bizsergető csókkal, amelyre még félig öntudatlanul úgy reagált, hogy magára rántotta a férfit, aki csak nevetve elszakította egymástól az ajkaikat.  Hayato mérgesen bokszolta vállba a basszusgitárost, amiért lőttek a romantikus pillanatnak.

 – Mennünk kéne reggelizni – adott gyors magyarázatot meN, miközben feltápászkodott az énekesről, majd kezét nyújtva talpra segítette őt. Hayato bosszúsan karolta át a férfit, fejét a mellkasába fúrta, arcán csalódott grimasz.

 – Muszáj? – nyafogta. – Chamu úgyis rajtunk fog rugózni. Hogy vajon mit csináltunk idebent éjszaka.

 meN csókot lehelt a vörös tincsekre, hatalmas tenyere Hayato apró keze köré fonódott.

 – Ne aggódj, szerintem pontosan tisztában van vele. Nem olyan vastagok ezek a falak, te meg nem voltál valami csendes – magyarázta a basszusgitáros, mire Hayato kitépte magát az öleléséből, és villámot szóró szemekkel bokszolt a mellkasába. Már megint itt volt. A zsémbes háziasszony, meg a sértett kamaszlány úgy döntöttek, ott szólnak bele az életébe, ahol épp kedvük tartja.

 – Menjünk – ragadta meg végül meN csuklóját, és kivonszolta őt a hotelszobából. Azonban, amit odakint látott, ösztönös megtorpanásra késztette, így a férfi halkan morgolódva szaladt bele a hátába. Viszont Hayato egyszerűen képtelen volt megmozdulni, a látvány teljesen megbénította, az álla pedig valahol a bokája környékén kirándulhatott.

 Kana és Yume? – villant fel a hitetlen kérdés a gondolatai közepette, ahogy a két férfit nézte. Az alacsony, szöszke gitárost a másik a hotelszobájuk ajtajának szegezte, és úgy falták egymás ajkait, mintha máshogy képtelenek lennének életben maradni. Hayato még sosem látta ilyen hevesnek Yumét, ahogy Kana ostromát fogadta, a folyosón a két férfi zihálásán kívül csak meN elakadó lélegzetét hallotta.

 Hayato pontosan tudta, mikor ébredt rá a páros, hogy észrevették őket. Yume addig lehunyt szemei először résnyire nyíltak, úgy tűnt, hogy a kis gitáros látása teljesen elhomályosodott az élvezettől. Azonban a barna szempár rekordsebességgel nyílt a kétszeresére, amikor Yume szembesült az őket bámuló Hayatoval és meN-meN-nel.

 Az énekes egy pillanatra elgondolkozott, hogy látta-e már a kicsit ilyen zavarban, ahogy rekordsebességgel elvált Kana ajkaitól, azonban a válasz nemleges volt. Yume kipirultan, levegőért kapkodva bámult rájuk, míg Kana összefont karral, már-már szórakozott arckifejezéssel bámulta őket. Hayatonak ekkor jutott eszébe becsukni a száját, és a biztonság kedvéért gyomorba könyökölni meN-t. A basszusgitáros sziszegve engedett fel, akárcsak a leeresztő gumilabda.

 – Ez nem volt semmi – jegyezte meg Hayato, ajkaira bizonytalan mosoly kúszott. Fogalma sem volt, mit kéne mondania ilyen helyzetben, így végül az először eszébe jutó szavakat engedte előbukkanni. Ám úgy tűnt, helyesen cselekedett, ugyanis Yume egyből a nyakába ugrott, miközben összevissza hadovált.

 – Jaj, Hayato-shi, azt hittem, utálni fogsz, amiért nem mondtam el, de olyan hirtelen történt, meg nem akartalak vele fárasztani, és tökre féltem, hogy mérges lennél. Pedig Kana már rég el szerette volna nektek mondani, csak miattam halasztottuk. Ugye nem haragszol?

 Az énekes nem tudta, hogyan reagáljon a végtelennek tetsző szóáradatra, ám amikor látta a szeme sarkából az éppen lepacsizó meN-t és Kanát, már tudta, mit kell tennie.

 – Most komoly? – bukott elő belőle, mire Yume megfordult, és csalódott pillantást vetett a párjára.

 – Ti ketten – mutatott komoly képpel a gitárosra és a basszerosra –, rémesen egyszerűek vagytok.

 A két férfi értetlenül pillantott egymásra, így Hayato nem bírta megállni, hogy ne tegyen hozzá valamit Yume kijelentéséhez.

 – Mint a faék.

Pink Collar

- Tessék.

Pitty kissé értetlenkedve meredt a csinos ajándéktasakra, amit Aryu az orra alá dugott. Habozott egy pillanatot, aztán átvette, és megkérdezte:

- De hát mi ez?

- Ajándék – hangzott a meglepő válasz, mire a gitáros elvigyorodott.

- Hát azt sejtettem, de miért? Nincs szülinapom, vagy ilyesmi…

- Csak úgy – vont vállat Aryu. – Megláttam, és egyből te jutottál eszembe róla, muszáj volt megvennem.

- Tényleg? – pislogott Pitty hálásan. – De jó fej vagy! Köszönöm.

- Szívesen – mondta az énekes, majd megkérdezte: - Nem nyitod ki?

- Kinyissam? – kérdezett vissza a másik férfi, aki már rakta volna el a táskájába a csomagot, hogy otthon majd kinyissa. Úgy tűnt azonban, az ajándékozó ezúttal fittyet hány az illem diktálta szabályokra.

- Igen, látni szeretném, hogy áll neked.

Ebből Pitty már kezdte sejteni, hogy valami ékszerfélét kap, és nem is habozott sokat, ha már Aryu maga kérte, hogy nyissa ki, megtette. Először csak felülről kukucskált be a tasakba, amiben egy dobozka volt egyszerű csomagolásban, ezt kivette és óvatosan lefejtette róla a papírt. Aztán levette a doboz fedelét, és egy rózsaszín, igen királyul kinéző nyakörvet talált benne.

- Hű – kommentálta. – Nagyon tetszik!

- Valódi bőr – jelentette ki Aryu egy félmosollyal az arcán. – Gyerünk, próbáld fel!

Pitty odalépett a próbaterem tükréhez, és igyekezett felcsatolni magára az ajándékát, de kissé meggyűlt a baja vele, mert nem patentos volt, mint az eddigi nyakörvek, amiket viselt, és amikhez hozzászokott. Szerencsére azonban az énekes mögötte termett és készségesen segített neki.

- Tök jó – állapította meg Pitty, és újra megköszönte az ajándékot.

- Igen, nagyon illik hozzád – jelentette ki Aryu is. – De valami még hiányzik.

- Micsoda? – pislogott a gitáros, aztán meg is fordult, ahogy a másik férfi a táskája felé indult, és némi kotorászás után előhúzott belőle… egy csilingelő láncot. Nem volt túl hosszú, viszont pont úgy festett, mint amire kutyákat kötnek ki, Pitty pedig felvonta a szemöldökét, ahogy Aryu elindult felé vele.

- Az minek?

- Ha már van egy ilyen szép új nyakörved, elvihetnélek sétálni is – jelentette ki az énekes, majd megfogta a pántot a másik férfi nyakában, és a róla lógó karikába fűzte a láncot. Pitty olyan képet vágott, mint aki nem tudta eldönteni, hogy ez most vicc-e vagy sem, de az utóbbira jutott, mikor az énekes megragadta a láncot, és meglepően durván maga után rángatta.

- Hé! – kiáltotta Pitty, aki megtántorodott, majd kénytelen volt követni a másik férfit, ha nem akarta, hogy a nyakörv fájdalmasan belemélyedjen a nyakába. – Mit művelsz? Ez nem vicces!

- Mondta valaki, hogy humorizálni akarok? – érdeklődött Aryu meglehetősen fölényes stílusban. A gitáros nem értett semmit, de igyekezett ellenállni. Megragadta a láncot, hogy elejét vegye annak, hogy az énekes tényleg kirángassa az ajtón, és felháborodottan kérdezte:

- Beléd meg mi a fene ütött? – Azzal igyekezett volna lekapcsolni a nyakából az egész hóbelevancot, de Aryu azonnal ott termett, megragadta Pitty egyik vékony csuklóját, és úgy hátracsavarta, hogy a gitáros fájdalmasan kiáltott fel.

- Nem nyúlkálunk – jelentette ki az énekes olyan hangon, mintha egy gyerekhez… vagy egy kutyához beszélne. – Ha jó fiú leszel, és engedelmeskedsz, talán jutalmat is kapsz majd.

- Mi…? – értetlenkedett Pitty; az egész jelenet túlságosan emlékeztette egy BDSM pornóra, amit puszta kíváncsiságból nézett meg nemrég, ott azonban egy lányt vertek így láncra. Kissé furcsának és perverznek tartotta az egészet, néhol meg is borzongott, hogy ez neki sok, de végignézte, azt azonban álmában sem hitte volna, hogy hasonlóképp járhat, mint az a csaj, ráadásul pont a bandatársának köszönhetően. Ahogy azonban ebbe belegondolt, hirtelen éledezni kezdett a farka; nem is sejtette, hogy ilyesmire gerjed, de Aryuról sem. Az énekes szemmel láthatólag tudta, mit csinál, és valahogy… imponált a határozottsága.

Pitty lassan elengedte a láncot, mire a másik férfi elégedetten bólintott, és elindult. A gitáros égő arccal hagyta, hogy kivezessék a próbateremből; végül is azzal biztatta magát, hogy az ő műfajukban az ilyesmi nem is annyira kirívó, biztosan mindenki azt hiszi majd, hogy csak színjáték, fanservice az egész. Így is lett, vagy legalábbis az emberek, akik mellett elhaladtak, szinte ügyet sem vetettek rájuk; ahogy azonban elérték a bejárati ajtót, és kiléptek rajta, Aryu az arcába húzta a maszkját és az orrára biggyesztette a napszemüvegét, amikor azonban Pitty is követni akarta a példáját és a táskája felé nyúlt, amit Aryu a sajátjával együtt hozott ki a próbateremből, az énekes megint rászólt:

- Nem nyúlkálunk.

Pitty még vörösebb arccal engedte le a karját; eléggé megalázó volt a helyzet, ráadásul így mindenki láthatta az arcát, miközben a másik férfi láncon vezette végig a városon. És pont ez adta az egész pikantériáját; a gitáros igyekezett nem a pornófilm részleteire gondolni, és azt találgatni, rá is hasonlók várnak-e, mert attól csak még kellemetlenül szűkebbé vált volna a nadrágja.

A mellettük elsétáló emberek szerencsére szintén nem törődtek velük túlságosan, néhányan megbámulták őket, de semmi komoly. Pitty végig lesütötte azért a szemét, és pár lépéssel lemaradva követte Aryut, mert a magasabb férfi rászólt, mikor mellette akart volna lépdelni. Ez sem volt megengedett a számára, de gyorsan tanult.

Megtettek pár kört a háztömb körül, aztán végül az énekes megkegyelmezett, és beszálltak a kocsijába.

- Hova megyünk? – kérdezte Pitty, miután beült az anyósülésre.

- Hozzám – jelentette ki Aryu, és elindította a motort. – Jól viselkedtél, úgyhogy megkapod, amit ígértem.
Pitty nem mert kérdezősködni, úgy volt vele, hogy úgyis nemsokára megtudja, mi lesz az a bizonyos jutalom. Szerencsére Aryu a közelben bérelt lakást, tehát nem kellett sokat várnia; kiszálltak a kocsiból, az énekes pedig ismét kezébe vette a lánc végét, és bevezette a másik férfit a házba. Ott sikeresen összefutottak egy anyukával, aki két kisgyerekével igyekezett éppen lefelé, a gyerekek szó szerint tátott szájjal bámulták Aryuék bizarr kettősét, Pitty azon csodálkozott, hogy nem kérdezték meg azonnal az anyukájukat, hogy mit látnak. A nő, úgy tűnt, legalább olyan zavarban van, mint a gitáros, mert a szokásosnál is gyorsabban tuszkolta ki a gyerekeit az ajtón; mindeközben Aryu maga volt a nyugalom szobra, egyáltalán nem izgatta, hogy látja őt egy szomszéd.

Némi liftezés után az énekes megállt a lakás ajtaja előtt, kinyitotta, belépett, és maga után húzta a másik férfit. Levették a cipőjüket, majd Aryu hirtelen akkorát rántott szerencsétlen gitáros nyakán, hogy az majdnem orra esett; bukdácsolva lépett a pici szoba közepére, a vendéglátója pedig nemes egyszerűséggel az ágyra lökte. Pitty jól megrémült, hirtelen azt hitte, a padlóra fog esni és legalább betöri a fejét, szerencsére az ágy puha volt a háta alatt, bár így is nyekkent elég nagyot, de mielőtt még megnyugodhatott volna, az énekes felette termett, és már azon volt, hogy lehúzza a sliccét. Pitty hitetlenkedve meredt hol a nadrágból előbukkanó félig merev hímtagra, ami egyenesen az arcába nyomódott, hol Aryura, de az ő tekintetéből sajnos sok mindent nem tudott leolvasni.

- A… - kezdte volna a gitáros, a másik férfi farka viszont túl közel volt hozzá, majdhogynem az ajkaihoz ért, így kissé oldalra fordította a fejét, és úgy folytatta. – Azt mondtad, jutalmat kapok…

- Ez az – jelentette ki Aryu. – A jutalmad, hogy megengedem, hogy leszopj.

Hát, ez csodálatosan hangzott. Pitty megint elvörösödött; attól függetlenül, hogy annyira nem volt ellenére, hogy az énekes ilyen megalázóan bánjon vele, arra cseppet sem volt felkészülve, hogy rögtön egy faszt nyomjanak a szájába. Elvégre mindeddig meg volt győződve róla, hogy hetero, csak lányokkal volt szexuális kapcsolata, ez kicsit sok volt neki így elsőre, de láthatóan Aryut nem érdekelte a dolog.

- Én nem hiszem, hogy… - kezdte volna Pitty, befejezni viszont nem tudta, mert a másik férfi megragadta a hajánál fogva, és nemcsak visszafordította a fejét a farka felé, hanem még kissé fel is rántotta, hogy az a bizonyos hímtag már a gitáros szájában is lett volna jó mélyen, ha nem szorítja össze. Így csak az ajkainak meg az arcának nyomódott; Aryu meglehetősen elégedetlen pillantást vetett rá.

- Nyisd ki a szád – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, mire Pitty megrázta a fejét; nos, ezt nem kellett volna, nagyon gyorsan rájött, mert először is kapott egy pofont, ami után még magához sem tért, Aryu már be is fogta az orrát. Két másodpercen belül a gitáros kinyitotta a száját, hogy levegőt kapjon, közben próbálta volna lelökni magáról a bandatársát, de az sajnos erősebbnek bizonyult nála; ahogy Pitty szája kinyílt, a félig merev fasz már bele is csúszott. A gitáros szeme azonnal könnybe lábadt, de mikor ellenkezni próbált, csak még rosszabb lett minden. Aryu mélyre lökte a másik férfi torkába a farkát, aki erre köhögni és öklendezni kezdett; ekkor az énekes megkönyörült rajta, és kihúzta a hímtagját, várt pár pillanatot, aztán megszólalt.

- Nyisd ki – parancsolta, de mikor Pitty vonakodott, hozzátette: - Már ha nem akarod, hogy büntetést kapj, és az ennél ezerszer rosszabb lesz.

Pitty farka a „büntetés” szóra élénken lüktetni kezdett; ismét lejátszódott lelki szemei előtt, ahogyan azt a lányt büntették meg a pornófilmben, abban azonban biztos volt, hogy ő olyanokat nem akar átélni. Aryu szinte teljesen kemény merevedésére tévedt a pillantása, amin már a saját nyála is ott csillogott, és pár pillanatig csendben mérlegelt, aztán végül bólintott, és vörös arccal nyitotta ki résnyire a száját.

- Nagyobbra – instruálta Aryu. – Így nem fog beleférni.

Pitty becsukta a szemét, mert már nem bírta tovább a megaláztatást, és engedelmeskedett; akkorára tátotta a száját, amekkorára tudta, mire a másik férfi hozzátette:

- És nyújtsd ki a nyelved.

Már túl volt azon, hogy mindenre ellenkezzen, a gitáros jól tudta, úgyhogy némi habozás után ugyan, de ezt is megtette. Előre félt, mi lesz ebből, de Aryu csak a nyelvéhez dörzsölgette a farkát, ami ettől nemsokára szépen meg is keményedett, aztán bedugta a gitáros szájába, aki igyekezett nem öklendezni, főleg akkor, amikor a másik férfi szó szerint elkezdte őt szájba baszni. Először még óvatos volt és lassú, hogy Pitty szokja az érzést, de ahogy durvábbak lettek a mozdulatai, a gitáros ismét köhögni kezdett. Aryu kihúzta a szájából a farkát, és várt pár percet, hogy a másik férfi kissé összeszedje magát, aztán lábra állt, és a láncot óvatosan megrántva késztette Pittyt, hogy kövesse.

A gitáros megtörölte a száját, aztán feltápászkodott, de mikor kissé tanácstalanul megállt volna a bandatársa előtt, az lenyomta őt a földre. Pittynek ekkor kezdett leesni, mit akar; engedelmesen letérdelt, és felpillantott a szemmagasságban lévő merevedésre, ami csak rá várt. Ezúttal ő diktálhatta a tempót, legalábbis először, mert úgy tűnt, Aryunak nem igazán tetszik, hogy a partnere lassan, kísérletezgetve szopja. Ő ennél keményebben szerette, úgyhogy végül belemarkolt Pitty hajába, és elég durván rántotta rá a fejét a farkára. A gitáros szeme ismét könnybe lábadt, de szerencsére most nem kezdett el rögtön öklendezni, talán annak köszönhetően, hogy Aryu ezúttal nem dugta annyira mélyre a faszát. Így sikerült tartania magát, míg a másik férfi ismét szájba kezdte baszni, és csak hosszú percekkel később köhögött fel, mikor véletlenül túl mélyre ment a torkában a hímtag.

- Most csinálod először? – érdeklődött Aryu szenvtelenül, mire Pitty vörös arccal bólintott. – Akkor még gyakoroljunk.

A gitáros engedelmesen vette ismét a szájába a másik férfi farkát, ezúttal már saját maga. Nagyon igyekezett, hogy kielégítő legyen, amit csinál, majd némi habozás után kivette a szájából Aryu farkát, és a nyelvével kezdte izgatni a makkját. Sikerült lenyalnia róla az időközben kiserkent előváladékot, aminek érdekesen kesernyés íze megtöltötte a száját, majd felpillantott az énekesre, aki épp ebben a pillanatban jutott el oda, hogy becsukja a szemét, hátravesse a fejét és előtörjön belőle egy mélyről jövő nyögés. Nem volt túl hosszú vagy hangos, Pitty mégsem tudta megállni, hogy el ne kuncogja magát; hát sikerült hangot kicsalnia a másik férfiből, akinek ez azonban mintha annyira nem tetszett volna. Gyorsan kinyitotta a szemét és lenézett a vidámkodó gitárosra, mintha kissé talán zavarba is jött volna, mindenesetre hirtelen törölte le a vigyort a másik férfi képéről, mikor megragadta őt, és az ágyra lökte.

Pitty nyekkent egyet, de még magához térni sem volt ideje, Aryu elkezdte lerángatni róla a ruhákat. A póló, nadrág, zokni és alsó mind a földön végezte, Pitty nem is ellenkezett, már túlságosan élvezte az egészet, inkább kíváncsian hagyta, hogy a másik azt tegye vele, amit akar. Aryu ekkor megragadta a már teljesen meztelen gitáros lábait, és annak mellkasához nyomta őket, majd átvezette alattuk a láncot, és hozzáerősítette a másik végét is a nyakörvhöz, így Pittynek muszáj volt ebben a meglehetősen kitárulkozó pozícióban maradni. A lánc belemélyedt a húsába, ha elengedte magát, úgyhogy inkább megfeszítette az izmait, majd arra gondolt, talán jobb lenne megtartani a lábait a kezével, de erről gyorsan le kellett mondania, mert Aryu a közeli szekrényből előkotort egy bilincset, és odaerősítette vele a gitáros csuklóit az ágytámlához. Most már esélye sem lett volna ellenkezni, bár nem akart, egyelőre biztosan nem.

Az énekes ekkor visszaült az ágyra a másik férfi mellé, megnyalta az ajkait, ahogy lustán szemügyre vette Pitty szűk, szűz ánuszrózsáját; a gitáros elvörösödött, és összeszorította a szemét. Furcsa volt bevallania magának, hogy attól függetlenül, mennyire zavarba ejtő helyzetben van, másra sem vágyik, csak hogy Aryu végre hozzáérjen. És nem csak a farkához, hanem a fenekéhez, a lyukába dugjon valamit, mert annyira vágyik arra, hogy betöltsék…

Hát, nem kellett sokat várnia. Az énekes elővett egy tubus síkosítót, és nyomott egy jókora adagot az ujjaira, majd simogatni kezdte velük Pitty lyukacskáját.

- Gondolom, ilyet se csináltál még – szólalt meg, mire a bandatársa a fejét rázta.

- Nem – vallotta be a gitáros, és összerezzent, ahogy a hűvös ujjak a szintén hűvös gélt masszírozták az egyik legérzékenyebb pontján. Egyáltalán nem volt rossz érzés, de szerette volna, ha már elkezdi betölteni valami, úgyhogy kissé elégedetlenül nyögött fel. Szerencsére Aryu vette az adást, mert azonnal elkezdte beledugni a középső ujját; csak az első ujjpercig jutott, mikor Pitty ismét felnyögött.

- Hú, de fura – kommentálta, mire Aryu leállt, és inkább mozgatni kezdte azt a pár centi ujját, ami a másik férfiban volt. Pittynek ez már sokkal jobban tetszett; szorosra zárt szemmel, kipirult arccal nyögdécselt, az ujj pedig szinte észrevétlenül egyre mélyebbre és mélyebbre nyomult benne.

- Már majdnem bent van az egész – jelentette ki kis idő múlva Aryu, mire a másik férfi meglepetten emelte fel a fejét, hogy megnézze, mik is folynak a fenekénél. És tényleg, nem sokkal később az énekes ujja már tövid merült benne, ő pedig még többért nyüszített. Aryu nem váratta sokáig, hozzátette a mutatóujját is, és úgy hatolt be Pitty testébe, ezúttal kevésbé lassan és türelmesen. A gitáros az ajkába harapott; elég feszítő érzés volt, de nemsokára hozzászokott, akkor azonban Aryu ollózni kezdett benne, ami ismét csak feszítette.

- Na még egyet – mondta az énekes, mire Pitty ellenkezve nyüszített fel, ha szabadak a kezei, biztosan megpróbálta volna ellökni magától az énekest, így viszont tehetetlenül kellett tűrnie, hogy Aryu harmadik ujja is belé nyomuljon a másik kettő mellett. Sok percbe beletelt, míg végre ellazult és kitágult annyira, hogy ne legyen kellemetlen, és ismét élvezni kezdje az ujjazást, amikor azonban Aryu látta rajta, hogy tetszik neki, nemsokára kihúzta belőle az ujjait.

Pitty szemrehányó tekintettel pillantott fel, de aztán elakadt a szava, pedig már készült volna reklamálni. Azonnal tudta, mi fog következni, mikor meglátta, hogy az énekes ledobja magáról először a pólóját, majd a többi ruhadarabját. Az húzogatott párat a még mindig keménynek bizonyuló farkán, majd odament a szekrényhez, és előkotort egy csomag kotont; az egyiket kibontotta és a hímtagjára húzta, Pitty pedig nagyot nyelt. Az ujjazás egy dolog volt, Aryu aggasztóan vastagnak tűnő farka pedig megint másik. El sem tudta képzelni, hogy fog az beleférni, idegesen fészkelődött és a bilincseket feszegette, de az énekest láthatólag nem nagyon érdekelték az aggályai. Letérdelt Pitty elé, még egy adag síkosítót nyomott a farkára, eldolgozta rajta, aztán szépen bepozícionálta, és mit sem törődve a gitáros hirtelen támadt ellenkezésével, könyörtelenül nyomulni kezdett belé.

Pitty ismét felnyüszített; legalább bele tudott volna kapaszkodni valamibe, a lepedőbe vagy Aryu karjába, azonban hála a bilincseknek, semmit sem tehetett. A körmei félholdakat vájtak a tenyerébe, ahogy belemart a saját húsába, de még ez a fájdalom sem tudta elvonni a figyelmét a belé nyomuló farokról, ami kíméletlenül tágította akkorára, amekkorát nem is hitt volna, hogy képes lesz.

Mikor már az egész makkja benn volt, Aryu Pittyre való tekintettel tartott pár perc szünetet. Most már ő is zihált, legszívesebben kegyetlen mód baszni kezdte volna a kis szüzességét vesztett segget maga alatt, de azért igyekezett nem sérülést okozni a bandatársának. Gondolt ő mindenféle aszexuális dologra a szomszéd nénikén át a Déli-sarkon menetelő pingvinekig mindenre, de végül nem tudta tovább türtőztetni magát, kínzóan lassan tovább nyomult. Pittynek egész szürreális élmény volt, hogy olyan mélyre dugnak neki egy ekkora valamit, és az első pár lökés szabályosan fájt is. Könyörgött a másik férfinak, hogy hagyja abba, mert tényleg fáj, csakhogy süket fülekre találtak a szavai; aztán eljutott arra a szintre, hogy kezdett hozzászokni, kitágult eléggé ahhoz, hogy valami egész másféle érzés kerítse hatalmába, ami erősen hasonlított ahhoz, mikor megujjazták.

Nem volt rossz egyáltalán, sőt az sem, mikor Aryu begyorsított, és őrült tempóban pumpálni kezdte. A gitáros ismét nyögni kezdett, de ezúttal összetéveszthetetlenül az élvezettől; Aryu elvigyorodott. Hát ennyit az ellenkezésről.

Pitty csuklójába már egész mélyen vájtak a bilincsek, úgyhogy az énekes nemsokára arra jutott, ideje legalább az egyik kezét elengednie. Előrehajolt úgy, hogy még mindig benne volt a másik férfiban, aki kissé értetlenül nyitotta ki a szemét, és figyelte, ahogy az énekes eloldozza őt. Hálásan húzta le a karjait, amik amúgy is elgémberedtek, és kissé meglepetten látta a vörös csíkokat rajta, de még mielőtt azt hihette volna, hogy ennyi volt a kikötözés, Aryu kihúzódott belőle, majd a hasára fordította a másik férfit, és elkapta annak bal csuklóját. Pitty felszisszent, de a bandatársát láthatólag ez fikarcnyit sem érdekelte, mert visszabilincselte azt a bal karját a háttámlához. Csak a jobbnak kegyelmezett, aztán feltérdeltette Pittyt, rácsapott párat a fenekére, majd miután elégedetten pillantott a szemmel láthatólag kitágult, ezúttal már nem rózsaszín, hanem vörös ánuszra, ismét elkezdett belehatolni.

Pitty nagyot szusszant, bár a várttal szemben egyáltalán nem fájt neki, szerencsére már eléggé kitágult és nedves volt belül ahhoz, hogy ez ne okozzon kellemetlenséget. Élvezetet viszont annál inkább; mikor pár lökéssel később a gitáros lábai megadták magukat, Aryu nem is bánta, jóformán ráfeküdt a szintén hason fekvő Pittyre, és serényen dugta. A gitáros a nyögéseit elnyomta ugyan a matrac, amibe a fejét temette, de az énekes azért hallotta, és elég izgató volt a számára a csattogással egyetemben, ahogy a csípője újra és újra nekilökődött a másik férfi síkosítótól csillogó, habos fenekéhez.

Nem bírta tovább, belemart a bandatársa jobb karjába és bal csípőjébe, majd beleélvezett.

Pitty megnyikkant a fájdalomtól, de közben tudta, hogy most már vége. Aryu nemsokára kihúzta magát belőle, ő pedig megkínzottan sóhajtott fel; nem mintha nem élvezte volna az aktust, csakhogy ő kellemetlenül izgalmi állapotban volt még mindig. Legalább úgy, hogy Aryu a matracba döngölte, minden egyes lökés valamennyire stimulálta a merev farkát, most azonban erről is lemondhatott. Remélte, hogy nem baj, ha verni kezdi magának, mert már nagyon szüksége volt rá, úgyhogy óvatosan a hátára fordult, megnézte, mit csinál a másik férfi, majd mikor látta, hogy az éppen a gumit húzza le, úgy döntött, magához nyúl. Aryu kidobta a használt óvszert, megtörölgette magát, visszahúzta az alsóját, és csak utána ült vissza a gitáros mellé, aki fél karját nem tudta ugyan használni, ami amúgy eléggé fájdalmasnak tűnő pozícióban lógott Pitty feje felett, de őt láthatólag még ez sem érdekelte, csak a saját élvezetének hajszolása.

- Megtudhatom, ki engedte meg, hogy verd a farkad? – érdeklődött Aryu, mire a másik férfi elvörösödve engedte el a farkát, és bizonytalanul az énekesre pillantott.

- Én csak…

- Ezért büntetés jár.

Pitty tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy Aryu aggasztóan lassan odasétál ahhoz a bizonyos szekrényhez, majd elővesz belőle egy kis tolltartóhoz hasonlatos táskát. Szépen letette az ágyon fekvő gitáros mellé, majd kinyitotta; tényleg úgy nézett ki belülről is, mint egy tolltartó, csakhogy íróeszközök helyett különböző vastagságú fémpálcák foglaltak benne helyet. Pitty elkerekedett szemmel nézte, ahogy a másik férfi kihúzza a legvékonyabbat, síkosítót ken rá, majd jócskán a partnere farkára is.

- Mi… mit akarsz csinálni? - kérdezte a gitáros nagyon rosszat sejtve, mire Aryu csak elvigyorodott, és annyit mondott:

- Mindjárt megtudod.

Nos, hát Pitty inkább nem akarta tudni. Az énekes a kezébe vette a hirtelen már nem is olyan kemény hímtagot, és a makkjához pozícionálta a pálcát. A gitáros ekkor döntött úgy, hogy ennek fele sem tréfa; ilyet még nem látott, de nem is akart, tapasztalni meg főleg nem, úgyhogy a szabadon maradt jobb kezével gyorsan elkapta a farkát. Aryunak persze ez nem tetszett, és egy pillanat alatt a meglepett bandatársa mellkasára térdelt, lekevert neki két pofont, aztán a láncot a torkához szorítva sziszegte a fülébe:

- Ezt még egyszer meg ne próbáld. Értetted?

Pitty rémülten pislogva igyekezett kinyögni egy igenlő választ; szerencsére erre a másik férfi elengedte, viszont a másik bilinccsel ismét az ágytámlához rögzítette a partnere szabad kezét is, hogy ne tudjon tovább kalimpálni.

Pitty ismét tehetetlenül feküdt, és rémülten figyelte, ahogy Aryu megint a kezébe veszi azt a marhára ijesztőnek tűnő kis tárgyat.

- Ne, ne, ne, ne! - ellenkezett a gitáros, de hiába, a kis fémdarab könyörtelenül becsusszant a húgycsövébe.

- Maradj veszteg, mert tényleg fájni fog – szólt rá Aryu, ugyanis a másik férfi vonaglani kezdett és próbált volna szabadulni, ezek a szavak viszont kellőképpen megijesztették ahhoz, hogy inkább szót fogadjon. Felszisszent, ahogy a pálca egyre mélyebbre csúszott belé, olyan helyre, amiről azt sem tudta, lehetséges lehet ilyesmi, aztán Aryu elkezdte simogatni körülötte a farkát. Ez valamivel kellemesebbé tette a procedúrát; Pitty maga sem vette észre, mikor csukta be a szemét, de mikor ismét kinyitotta, azt kellett látnia, hogy a jó hosszúnak tűnő fémdarabból már csak pár centi látszódik ki. El sem hitte, hogy ilyen mélyre ment, Aryu pedig elvigyorodott, ahogy látta, a másik férfi mennyire meglepődött. Aztán csak még jobban, mikor az énekes óvatosan mozgatni kezdte a pálcát, és Pittynek rá kellett jönnie, hogy ez… annyira nem is rossz érzés.

Nagyot sóhajtott, és visszahanyatlott a feje, a szemét becsukta, és csak egyre tudott gondolni; épp egy olyan lyukát erőszakolják meg, amiről azt sem hitte, hogy lehetséges. Elképesztően izgató érzés és gondolat volt, de még mielőtt túlságosan élvezni tudta volna, Aryu kihúzta belőle. A gitáros pislogva emelte fel a fejét, de ha azt hitte, vége, hát nagyot tévedett, az énekes csupán egy másik, valamivel vastagabb pálcát vett elő, azt is bekente síkosítóval, majd elkezdte beledugni Pitty húgycsövébe, aki ismét görcsösen rándult össze. Ezúttal már nem volt annyira sokkoló számára az élmény, mint néhány perce, de azért nem lelkesedett annyira a feszítő érzésért, amihez kellett kis idő, hogy hozzászokjon. Aztán Aryu ismét mozgatni kezdte a kis fémdarabot, a gitáros pedig felnyögött.

- Hogy élvezi – kommentálta az énekes láthatólag jól szórakozva, mire Pitty elvörösödött és a fejét rázta, tudta azonban, hogy a másik férfit nem verheti át. Sütött róla, hogy tényleg tetszik neki a dolog, arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy ettől képes lesz elélvezni. Márpedig hirtelen érezte, hogy közel van, túlságosan közel, úgyhogy kissé rémülten szólalt meg:

- El fogok menni, el fogok menni!

Félt, mi lesz, ha a pálca benne van közben, de szerencsére Aryu gyorsan kihúzta belőle, ő pedig pont ettől az érzéstől ment el a vártál is gyorsabban, összespriccelve a saját hasát és mellkasát.

Pitty zihálva nyitotta ki a szemét pár pillanattal később; Aryu akkor már pakolt, eltette a tolltartószerűséget meg a tubus síkosítót, aztán nagy kegyesen kioldotta a bilincseket. A gitáros megdörzsölgette a teljesen elgémberedett karjait, aztán feltápászkodott és kiszolgálta magát az asztalon talált zsebkendőkből. Abban biztos volt, hogy az ágyneműnek viszont annyi, és milyen igaza volt; a fenekéről lecsurgó síkosítóban szinte úszott az ágy.

- Tönkretetted az ágyneműt – kommentálta Aryu, ahogy a bandatársa mellé lépett. – Ezért legközelebb büntetést érdemelsz.

Pitty pedig alig várta, hogy eljöjjön az a bizonyos legközelebb.