Páratlan Páros - 12. Angyalok és felhők

 A többiek már valószínűleg odaértek a hotelba, és készülnek az alváshoz, én viszont itt sétálok komótos, lassú tempóban Chamu oldalán, aki azóta az egyszavas kérdés óta egy szót sem szól hozzám, amely meglehetősen feszélyezett hangulatot teremt. Néha fel-felpillantok rá a szemem sarkából, de csak megy tovább rendületlen előre.

 A percek lassan vánszorognak, mi pedig igazodva hozzájuk, egyre csak csökkenő sebességgel kóválygunk Fukuoka utcáin. Azt kívánom, bárcsak tudtam volna várni a Koudaijal való beszélgetéssel, mondjuk holnap reggelig. De nem, annyira elvakítanak a meN-meN iránti érzéseim, hogy erre sem vagyok képes. Pedig a türelem fontos.

 – Yume? – kérdezi hirtelen Chamu, megtörve a már lassan fél órája tartó hallgatást. Megrázom a fejem. Nem akarom neki kifejteni, miért nem a kis gitárosba vagyok szerelmes, de szerintem magában már rég rácáfolt a saját gondolatára, hiszen szinte egyből, tőrként szegezi nekem a következő kérdést. – meN-meN?

 Lassan bólintok, mire megtorpan, arcán megmagyarázhatatlan érzelem suhan át. Felém pillant, állom a tekintetét. Ki kell tartanom, hiába a legjobb barátok ők ketten, és Chamunak egy villámgyors döntésébe kerül, hogy elmondja neki, amit megtudott most. Mégis, valamiféle bizalmat érzek a dobos iránt.

 – Nem mondom el neki – rántja meg a vállát, mire érzem, amint a szívemet nyomó súly legördül onnan, csakhogy a következő mondat ismét gombócot képez a torkomban. – Csak sosem gondoltam volna, hogy a férfiakhoz is vonzódsz – mondja, aztán bíztatásképp meglapogatja a hátam. Meglep, amiért Yume után ő is könnyedén dolgozza fel a tényt, amely elől már képtelen vagyok elbújni. Nem mintha akarnék, hiszen a részem. Az egész meN-ügy az, minden egyes mozzanatával együtt.

 – Szerinted van esélyem nála? – teszem fel kapkodva azt a kérdést, amelyről úgy érzem, hogy Chamu meg tudná válaszolni nekem, csökkentve vele az álmatlan éjszakáim számát. Ő azonban újból vállat von. Ebből már tudom, hogy érdemi választ nem kaphatok.

 – Semmi sem ilyen egyszerű – mondja, aztán állával az előttünk tornyosuló épületre bök – a hotel. Óvatosan biccentek egyet, majd elindulok a bejárat felé, hallom, ahogy a nyomomban van, mégsem nézek hátra. Továbbra is a sötétségben tapogatódzok, ha meN-ről van szó, viszont örülök, amiért megoszthattam ezt vele.

 A liftbe egyedül szállok be, de még látom, ahogy mielőtt a lépcső felé venné az irányt, aprót int nekem. Biccentek egyet felé, aztán megnyomom a kezelőpanelen a negyedik emelet gombját. Hosszú séta vár rá, az egyszer biztos, de csak így szabadulhat meg a kérdéseimtől, én pedig a kísértéstől, hogy feltegyem őket.

 Amikor a szobámba érek, nem teketóriázok, egyből a fürdőbe lépek, ahol lemosom magamról a szúrós izzadságszag nyomait, és tiszta pólót veszek fel bokszerrel. Meglehetősen nyugodtan intézem a dolgaimat, hiszen nem sietek sehova, sőt. Igyekszem minden percét kiélvezni a csendnek, amely körbevesz engem, hiszen már olyan régóta nem volt időm lazítani. A folytonos idegeskedés meN miatt elpárolog, a helyét átveszi valami magabiztos érzés, amelyhez nem vagyok hozzászokva, mégis erővel tölt el.  

 Eldőlök az ágyon, magamra húzom a takarót, és átgondolom a mai napot. Sosem éreztem még ezt a mindent felülmúló, lágy hangulatot, ami most körbe ölel, véd és megnyugtat. Az álmok pedig innen már légies könnyedséggel ragadnak el.

 A következő este ismét rémesen gyorsan érkezik el, és hiába az előző nap végén megszerzett nyugodt atmoszféra, mégis soha nem látott feszültség telepszik rám. A tenyerem izzad, a sminkemet borzalmasnak találom, Yume pedig alig tud a közelemben lenni, mivel Kanával az új effektkombót próbálgatják, amelyben sajna mindig találnak valami hibát. Ráadásul a kezdő dalunk sora sem jut az eszembe, akármennyire is próbálok visszaemlékezni, a telefonom, amelyen a szövegeket is tárolom többet közt, pedig lemerült.

 Kétségbeesetten grasszálok végig a színfalak mögött, amikor meglátom Chamut. A dobos épp egy ismerős ritmust gyakorol, tenyereivel meglehetősen gyorsan ütögeti a combjait. Mihelyst meglát, arcán ravasz mosoly terül szét, amely ijesztő sminkjével megspékelve különösen bizarr látványt nyújt. A koszos kötözőszalagok alól előbukkanó piszkos orr és száj kisebb undort kelt bennem, viszont hiába lépek oda hozzá, a dalszövegben nem tud segíteni.

 – Bocs, Hayato, a szövegeket sajna nem én írom, plusz nagyon bonyolult az elején a dobsáv, ezért fogalmam sincs, hogyan kezdődik – vonja meg a vállát, aztán visszatér a combjának csapkodásához, én pedig a fogamat szívva állok tovább, egyenesen a színpadig, ahol Yume és Kana is hasonló válaszokkal illet.

 Puffogva masírozok tovább az épületben, amiért a nemrég visszatért jókedvemet egy nyomott dal képes tönkre tenni. Épp az öltözőbe lépek be, ahol azonban összefutok meN-meN-nel. A térdeim megremegnek, ahogy találkozik a tekintetünk, és kénytelen vagyok megállapítani, mennyire szívdöglesztően néz ki az ujj nélküli felsőjében, amelynek vállrészéből indulva bőrszalagok fonják körbe a karját, de ott vannak még telt ajkai, az alsó alatt a gömb alakú, fekete piercinggel. Mégis miért találom őt annyira vonzónak, hogy képtelen vagyok tőle elszakítani a tekintetem? Amely hatalmas nagy hiba, ugyanis kihasználva az időt, amíg végig mérem őt, közelebb lép hozzám, szája halovány, féloldalas mosolyra húzódik, ujjaival megpiszkálja az én alsó ajkam alatt lévő három piercing egyikét, a bal oldalon lévő kis tüskeformájút.

 – Gondban vagy – állapítja meg, mire összeráncolom a homlokomat. Mégis miféle trükkön agyalhat? Mert, hogy ez a megállapítás nem csak úgy, random történik, abban egészen biztos vagyok, bár semmiféle logikus magyarázattal nem tudnék előállni a bizonyítás érdekében. – Segíthetek?

 Megmerevedek. Baj lenne, ha megkérdezném tőle? Maximum nemet mond, mint a többiek, én pedig kérhetek kölcsön egy telefont, hogy a neten rákeresve az egyik szövegünkre, megoldjam a problémát. Most, hogy így jobban belegondolok, ez előbb is eszembe juthatott volna, de most már mindegy. Képtelen vagyok nemet mondani meN-nek. Talán amiért még mindig mosolyogva néz engem, tekintete pedig mintha azt üzenné: különlegesnek talál.

 – Hogy kezdődik az első dalunk? – kérdem, mire a mosolya még szélesebb lesz. Kezdem úgy érezni, hogy okosabb lett volna ott hagyni azzal az indokkal, miszerint megoldom, és nem kell aggódnia, bár ki tudja. Lehet ezt is a maga javára fordította volna.

 A fülemhez hajol, meleg lehelete egyből csiklandozni kezdi a fülcimpám alatti érzékeny bőrt, a lábaim úgy érzem, mintha fel akarnák mondani a szolgálatot, ezért szinte akaratomon kívül hagyom, hadd csúsztassa az egyik karját a derekamra. Az ujjai, amelyek eddig a piercingemet simították, most a nyakamra kerülnek, és ott cirógatnak tovább. Úgy érzem, elolvadok a karjai között, tekintetem ködös, amikor elsuttogja a szavakat, aztán mielőtt még felfognám őket, az összeomlás szélére taszítva engem, belecsókol a fülembe.

 Mintha elektromosság vágtatna végig a testemen, a vérem felpezsdül, és képtelen vagyok gondolkodni, ösztönből húzódok még közelebb hozzá, ő viszont eltol magától, mámoros tekintetem találkozik egy pillanatra az övével, mielőtt megcsókolna. Bolond vagyok. Hagytam magam ismét elcsábítani, rabul ejteni a vágyainak, mégis, ahogy csókol, ujjaival barangol a testemen, szinte becézgeti az ajkaimat, értékesnek érzem magam a karjai között. Képtelen lennék elhúzódni tőle.

 Csókunk lassan megszakad, a testem bizsereg, ő pedig lassan elenged, aztán mielőtt még bármit tennék, térdre rogy előttem. Levegőért kapkodva figyelem, ahogy a többréteg anyag által fedett tagomra hajol, és kábultan érzékelem, hogy merevedni kezdek, bár ezt ő nem láthatja. Fejét kissé hátra hajtja, felnéz rám, a vádlimat simogatja, kérdő villanást vélek felfedezni a tekintetében, azonban képtelen vagyok józanul gondolkodni, így csak bólintok egyet.

 Ekkor feláll, és az ajtóhoz lép. Zavartan figyelem őt, szemeim lassan megtelnek könnyekkel, amiért azt hiszem, ismét magamra hagy, ahogy eddig tette, azonban csak az ajtón lévő belső zárt fordítja el. Ezek szerint, mégsem tervez elmenni, amelynek mind a testem, mind a lelkem roppant módon örül, ugyanis mind a kettő ugyanolyan elemi erővel vágyik a közelségére, hiába az elmúlt napok kínkeserves szenvedései.

 Ismét elém térdel, ujjai újból a vádlimra csúsznak, jobb kezével pedig a combomig érő felsőm alá simítva húzza feljebb a vékony, fekete anyagot. Teljesen belefeledkezek érintéseinek csodálatos érzeteibe, amikor belecsókol a köldökömbe, majd elengedve a ruhadarabot, a combom hátuljához kap, ugyanis a térdeim szinte összerogynak a kellemes érzés nyomán. Rémülten pillant fel rám.

 – Folytasd – suttogom, a torkom száraz, az ajkaim azonban még mindig lüktetnek a csókjától. El sem hiszem, hogy ismét hozzám ér, és ezúttal emlékezni fogok mindenre. Azonban ahelyett, hogy visszatérne lüktető problémámra, felegyenesedik, amit csalódott nyögéssel veszek tudomásul. Miért kell ennyit gyötörnie?

 – Nem – mondja, amint a fülemhez hajolva végig nyal a cimpámon, amelyben a három vaskos, karika alakú fülbevalóm függ. A testemet átjárja a hűvös csalódottság az egyszerű kis szócska hallatán, és már lökném el magamtól, amikor folytatja. – Előbb szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek, Hayato. Mindennél jobban, és ez még azelőtt az este előtt kezdődött el. Fontos vagy nekem, ezért hiába próbáltam elterelni a figyelmemet barátnőkkel, nem sikerült. A randik után mindig te jártál a fejemben: hogy veled milyenek lettek volna. Aztán nemrég ráébredtem arra, hogy nem elég elképzelni ezeket a dolgokat, hanem megélni kell őket. Eltoltalak magamtól, amikor legszívesebben magamhoz öleltelek volna, mindezt pedig azért, mert féltem attól, hogy nem akarnád, hogy a kiadóban visszaessen a tekintélyedből, amiért velem jársz. Végül pedig Chamu felnyitotta a szemem: nem én döntöm el, mi a jó neked, ezért, ha meg akarsz csókolni, ölelni vagy éppen ütni, eltaszítani, elfogadom. Csak előtte mondd el nekem, mit érzel. Kérlek.

 A vallomás sokkol, az elsuttogott szavak mézként csorognak sebektől megkeserült lelkemre. Alig bírom elhinni, hogy ez megtörténik, és végre valóra válik az, amelyről az elmúlt napokban álmodoztam. meN szerelmet vallott nekem, még pedig úgy, ahogyan sosem képzeltem volna.

 – meN – motyogom a nevét, miközben szorosan átkarolom a nyakát, szemeimből pedig könnycseppek törnek elő. – Kibaszottul szerelmes vagyok beléd, te balfasz – zokogom, mire eltol magától, hüvelykujjával lágyan törölgetni kezdi az arcomat, az ő szemei is csillognak a nedvességtől. Így állunk egymással szemben, sírva a boldogságtól, amiért végre egymásra találtunk, azonban úgy érzem, hogy a testi kontaktus, hiába az érzelgősség, egyre sürgősebbé tette altáji problémám kezelését.

 – És megtennéd, hogy folytatod, amit elkezdtél? – teszem még hozzá, megpróbálok incselkedő, türelmetlen hangnemet megütni, mire meN megadóan sóhajt egyet, és végre valahára térdre ereszkedik előttem, hogy lehúzhassa rólam a bőszárú, felül lévő rövidnadrágot. Az alatta lévő teljesen a testemre simul, így tudom, nem takar sokat, amely kissé zavarba hoz, hiszen úgy érzem, máris kitárulkoztam előtte.

 Pedig a java még csak most jön, ugyanis nem sokat teketóriázik, hamarosan már csak a bokszerem rejti el merevedő tagomat. Lehelete szinte éget, ahogy fölém hajol, úgy érzem, a testem mindjárt felrobban a közelségétől. Vajon milyen lesz majd, amikor a szájába vesz? Lehet ennél csodálatosabb érzés?

 Megadja a választ, miközben rafinált mosollyal tolja le rólam az alsónadrágom, a térdem reszket, látásom homályos a könnyektől és a kéjtől. Tenyerével ismét megtámasztja a combjaimat a térdem felett, lábaim iszonyatosan remegnek. Bár voltak már barátnőim régebben, egyikük sem tette meg ezt, ezért az érzés páratlan, új és igazi.

 Ajkaim elnyílnak, halk sóhajom nyögésbe fúl, amikor végig nyal a nyelvével a makkomon. Érzem, amint a combjaimba markol, körmei a bőrömbe vájnak, hogy aztán egy gyengéd simítással eltüntesse az apró, éles fájdalom emlékét. Ujjaimmal feléje kapok, és bizonytalanul megtámaszkodom a vállán. Előrébb jön, hogy kényelmesebben elérhessem, aztán egy hirtelen mozdulattal a szájába vesz.

 Elakad a lélegzetem, ahogy hirtelen körbe ölel odalent a forróság, szinte azt se tudom hol vagyok. Halványan látom csak az öltöző körvonalait, a lámpa sárgás fényét, amint megcsillan az asztalokon. Aztán megmozdítja a nyelvét, megnyalja a tövet, mire ismét felnyögök, szemeim résnyire csukódnak.

 Az angyalokat látom magam előtt, amint a fehér falak körös-körül puha felhőkké válnak. Ott lebegnek, és bár nincs rajtuk ruha, nem érzékelem olyan élesen meztelenségüket. Mintha a lényük része lenne a testük felfedése. Ám ahogy a forróság erősödik, egyre élénkebb lesz a róluk látott kép, már szinte hallani vélem halk kacagásukat, aztán egyszer csak valami végigfut a testemen, az angyalok eltűnnek, én pedig meN szájába élvezek. Erőtlenül próbálom kihúzni magamat belőle, azonban ő minden cseppemet élvezettel issza, mintha csak vízről lenne szó, és az életét mentené meg vele.

 Miután végzett, a zsebébe túr, elővesz egy zsebkendőt, és törölgetni kezdi lankadó tagom, a combom belsejét, én pedig rögvest beleremegek. Felpillant rám, száját féloldalas mosolyra húzza, aztán a fenekemre csap, majd feltápászkodik a földről.

 – Barom – motyogom, ahogy remegő kezekkel rángatom magamra vissza a három réteg alsóruhát. – Békén hagyod a seggem, világos? – mordulok rá, mire ártatlan képpel von vállat, mintha mi sem történt volna.

 – Akkor ez egy százszázalékban szexmentes kapcsolat lesz – jelenti ki, én pedig elvörösödve, dühösen nézek rá. Na, még mit nem! Bár bevallom, kissé zavarba hoz a gondolat, de mindenképp szeretném józanon megpróbálni vele, erre ilyen kijelentéseket tesz, csakhogy bosszantson. Pedig a szex számomra nem tréfa, minden alkalomra emlékezni akarok, ha törik, ha szakad.

 – Vicceltem, Haya-chan – neveti el magát, aztán odalép hozzám, és puszit nyom a számra. Egy pillanatra meglep, amikor saját, kissé kesernyés ízemet vélem felfedezni a száján. – De isteni feneked van – hajol a fülemhez, mire bele könyökölök az oldalába. Fájdalmasan felszisszen, kezeit a megtámadott pontra tapasztja. Ennek ellenére még egyszer összeérinti az ajkainkat.

 – Akkor szerintem megbeszélem Chamuval, hogy miénk a kétágyas. Na, nem mintha akkora nagy szükségünk lenne arra a két ágyra, de a staff szerintem szívrohamot kapna, ha beköltöznék melléd abba a lyukba – magyarázza, mire megrázom a fejem, és ezúttal én csókolom meg.

 Érzem rajta a meglepődést, mire még jobban elmélyítem a csókot, ujjaimat a tarkójára fűzöm, kezei pedig rátalálnak a derekamra, a csípőcsontomat cirógatja, lassú, körkörös mozdulatokkal, amikor kopogást hallunk odakintről. És úgy érzem, akárki is az, ha bandatag, ha staffos, nem fogunk előtte zavartan viselkedni, hiszen elértük azt meN-nel, amire már olyan régóta vágytunk, ebbe pedig senki sem szólhat bele.