Páratlan Páros - 5. Csodakenőcs

 Koudai lassan öt perce mered maga elé, pislogni pislog, ami azért jó jel, mivel az orbitális nagy szombati baromságunk ismertetésével nem nyírtam ki őt. Legalábbis, nekem úgy tűnik. Ha mégsem, akkor megismerkedek a Royz ökleivel, mit számít az! 

 – Adjak kenőcsöt? – szólal meg végül, mire csak értetlenül nézek rá. Mégis milyen kenceficét akar rám tukmálni, és mi köze van ennek az iménti sokkjához? Néha nehezen bírom követni ezt az embert, az egyszer fix. – A fenekedre. Ha részegen csináltátok, akkor fennáll a végbél falának sérülési veszélye. Voltál már azóta… nagy vécén? – kérdezi, én pedig lefehéredve meredek rá. Lenyelt valami urológusoknak írt szakkönyvet, vagy mifene? 

 – Még nem – motyogom magam elé, ő pedig mosolyogva bólint egyet. Ez mégis mi a fenét jelenthet? Tudomásul vette, hogy a Koudai-világ szabályai szerint tapasztalatlan meleg férfinak minősülök, holott abszolút nem is vagyok meleg? Na, ne, ezt nem teheti velem! 

 – Gondolom, ez volt a probléma gyakorlati része, majd leadom a portán a zacskót, rendben? – mondja, én pedig ismét furcsán nézek rá. Mégis milyen gyakorlati dologról beszél? Mert van elméleti is? Miről nem tudok még? Esküszöm, az ünnepekre egy fordítógépet kérek Koudaihoz, ugyanis óriási szükségem lenne rá. 

 – Melyik az elméleti? – kockáztatok meg egy kérdést, mire a basszusgitáros lazán megvonja a vállát, és az asztalra könyökölve mélyen a szemembe néz. Utálom ezt a zavarba ejtő nézést, de nincs mit tenni, máshogy képtelen lennék vele kommunikálni. 

 – Ami a szívedben van – jelenti ki, aztán pontosít, mielőtt még leharapnám a fejét ezért a nyálas szövegért. – Érzel valamit meN iránt, nem? Mármint, ennek az egésznek megvan a maga intim légköre, hangulata, meg ilyenek. Nem csoda, ha ezek után az egyik fél szerelmes lesz – fejtegeti, miközben egyre inkább sápadt leszek. Még a végén képes, és összeboronál azzal a címeres ökörrel!

 – D, annak a baromnak, ha nem tudnád, barátnője van, szóval, ha még meleg lennék – de nem vagyok az – sem hajtanék rá, meg akarnék tőle bármit is, érted? – próbálkozom kivágni magamat a kínos szituációból, mielőtt még randizni küldene minket, vagy valami ilyesmi. Különben is, elegem van már a szervezett találkákból, még egy kéne, és instant agyhalott lennék. 

 Koudai nevetve megcsóválja a fejét, aztán feláll az asztaltól. Gyanakodva nézek rá, mivel úgy tűnik, a részéről befejezettnek tartja a beszélgetésünket. Mindenesetre, legyintve tápászkodok fel, és tolom be a székemet, hogy aztán a kellő távolságot megtartva, egymás mellett sétáljunk el a próbaterméig. 

 – Akkor majd a portán ne felejtsd el felvenni a kenőcsöt, ha hazamész. És kitartás! – szorítja meg a vállamat, mielőtt belépne az ajtón, én pedig fancsali képpel lépkedek a saját termünkig. Mikor kinyitom az ajtót, a többiek kíváncsi tekintettel mérnek végig, aztán lógva hagyják a témát. Jellemző, tudják már, hogy belőlem, ha akarnak sem szednek ki semmit, mert, ha rájuk vonatkozna, akkor tuti magamtól mondanám. 

 – Folytatjuk? – teszem fel a kérdést, mire Yume kínosan elhúzza a száját, Kana pedig vállvonogatva kezdi el dobálgatni a pengetőjét. Úgy érzem, valami baj lehet, elsőként pedig a maradék két tagunk hiánya tűnik fel. Az órára pillantok, és mivel három óra tíz percet mutat, kínos mosollyal az arcomon oszlatom fel az aznapi próbát. 

 A srácok felszabadultan cseverésznek, miközben elpakolják a gitárjaikat, én pedig, már csak udvariasságból is, de bevárom őket. Nehogy a végén még a jelenleginél is nagyobb bunkó legyek Kanával, pedig megérdemelné, az egyszer biztos. 

 Amint a portához érünk, egy diszkrét, oldalirányú lépéssel leválok Yumééktől, akik szerencsére nem veszik észre távozásom, vagy csak nem érdekli őket, és a portáshoz fordulok. A nő szívélyesen rám mosolyog, mire előveszem jobbik énem, majd kedélyesen köszönök neki, és finoman érdeklődök Koudai csomagja iránt. A portás bólint, aztán a kezembe nyomja a zacskót, én pedig óvatos meghajlás kíséretében távozok az épületből. 

 Yume és Kana már rég eltűntek a parkolóból, gondolom hazamentek, viszont igencsak felhúz az, amit helyettük ott találok. Ugyanis meN-meN és a barátnője beszélgetnek a basszusgitáros kocsija mellett. A feketehajú szépség azonban enyelgés helyett idegesen hadar meN-nek, akinek nem látom az arcát, lévén nekem háttal áll. Nem merek mozdulni, mivel az én autóm kvázi a férfié mellett parkol, ezért várom, mikor mennek el végre. 

 Amikor azonban meN-meN arcán egy kecses kacsó csattan, nekem pedig leesik az állam, majd kárörvendően elmosolyodok, már kirajzolódik előttem az iménti szituáció miértje. Ezek szerint szakítottak, legalábbis a lány dühös elviharzása erre kíván utalni. Lassú léptekkel megindulok a még mindig ott álló meN felé, aztán amikor mellé, pontosabban a kocsimhoz érek, gúnyosan rámosolygok, mintha csak az én művem lenne az egész. Gondolom, a most már ex-barátnőjének fogalma sincs a mi kis… afférunkról, de ez csak egy apró mellékszál, amelynek semmi jelentősége. 

 Beszállok a vezetőülésre, aztán egy laza pát intve a kezemmel elhajtok. meN még utánam szólna valamit, legalábbis kinyitja a száját, de már nem figyelek rá. Elég csak az arcán lévő szenvedő kifejezést látnom, máris mély elégtétellel tölt el engem. Szakítottak, na és? Úgyis az agyamra ment már a lány állandó csipogása, mikor néhány közös eseményre elhívta őt a basszusgitáros. 

 Mihelyst hazaérek, és nekivágok az emeletnek, ismét belenyíllal a fájdalom a fenekembe, de muszáj tűrni, úgyis nemsokára használhatom Koudai csodakencéjét. Az ajtóm előtt megállva kíváncsiságból előveszem a táskából, és magam elé tartva kezdem vizslatni. Valami belső sérülésekre is kenhető krém, amitől megkönnyebbülök, hiszen ezek szerint tényleg hatásos dolgot sikerült szereznem Koudaitól. Majd ráérek megköszönni neki később, remélem addig nem lesz rá szüksége, ugyanis ahogy elnézem, már bontott. Összeráncolt szemöldökkel teszem vissza, aztán kinyitom az ajtót, és belépve elmotyogok egy megjöttemet. 

 Gyorsan ledobálom magamról a kabátot, sálat, sapkát, aztán az ágyra ülve ismét előveszem a krémet. Forgatom egy darabig, aztán lecsavarom a tetejét. Sejtésem beigazolódott, látszik, hogy már használták. Gondolkozom, vajon a vécében kenjem e be magam, vagy itt kényelmesebb lenne, végül az ágyam mellett teszem le a voksomat. Felpattanok, aztán rögvest lassítok a tempón a fájdalom végett, és elhúzom a függönyöket, mielőtt még bárki bekukkantana a második emeleti ablakon. Mondjuk, egy madár. A madarak is kiröhöghetnek, az pedig még kínosabb lenne, mintha egy ember tenné ezt. 

 Elfekszem az ágyamon, aztán agyalni kezdek, hogyan férjek hozzá kényelmesen az alfelemhez. És pont ekkor ugrik be egy momentum a szombat estéről, amibe szégyen, nem szégyen, fülig elvörösödök. Felhúzott lábakkal, csupaszon fekszem meN ágyán, ujjaimmal markolok a lepedőbe, miközben a derekam alá becsúsztat egy törölközőt. Aztán ujját valamiféle krémes állagú anyaggal borítva, a fenekembe vezeti. Belebizsergek az érzésbe, mintha újra átélném, és átkozom a testemet, amiért egy bizonyos területre a kellőnél több vér kerül. 

 Leszenvedem magamról a nadrágot meg a bokszert, aztán kenek a mutatóujjamra egy keveset a kencéből. Próbálgatom, hogy melyik szögben lenne érdemes, majd találomra betolom, és felordítva kikapom onnan az ujjamat. Kicseszettül fáj, fogalmam sincs, meN-meN-nek hogyan sikerült szinte semminemű fájdalom nélkül ezt megtennie velem. Öröm az ürömben, hogy a csodaszer nagyja legalább bent maradt, így visszahúzom a nadrágomat, aztán a krémet beleteszem a zacskóba. Remélem használni fog, aztán ha elveszítem a maradék büszkeségemet is, akkor megkérdezem Koudait, hogyan is kellene ezt pontosan csinálni. 

 Magamra rántom a takarót, szemeimet pedig szorosan lehunyom, miközben agyam újra és újra megismételi az imént eszembe jutott apró momentumot. Megpróbálom összekötni azzal az orbitális baromsággal, amit aznap este mondtam neki, hátha a folytatást is sikerül felidéznem, mert valamiért pont maga az akció hiányzik emlékeim ködös tárházából. 

 Úgy körülbelül egy óra elteltével felnyitom a szemeimet, és dühödten konstatálom, hogy a tegnap reggel kölcsönkért ruhák a földön hevernek. Elfelejtettem kimosni, majd visszaadni neki őket. Kikászálódok az ágyból, aztán döbbenten ébredek rá, miszerint már kevésbé fáj a fenekem. Koudai varázsló, ez egyszer biztos. 

 Felkotrom a szétdobált ruhadarabokat, és ezt követően a fürdő felé veszem az irányt. Beszórom a cuccait a mosógépbe, aztán elindítom a programot, amikor is csörög a telefonom. Természetesen ki lenne más, mint ő? Persze, nem akarom megsérteni, így kénytelen kelletlen felveszem. 

 – Halló? – szólok bele semleges hangon a készülékbe. Jobb minél kényelmesebben és gyorsabban túllenni rajta, így, ha unott lennék, felhozná a szombatot, ha dühös, nos, felhozná a szombatot, ha pedig boldog, akkor… Mit variálok, szinte mindenhogyan felhozná azt a retkes szombat estét! 

 – Szia, csak annyi, hogy a ruháimat mikor hozod vissza? – teszi fel az egyszerű kérdést, én pedig magamban ujjongani kezdek, amiért reményeim valósággá váltak, csak aztán eszembe jut az ok-okozati összefüggések kusza hálója. Eszerint a ruhái is azért vannak nálam, ami akkor történt, ezért a fogamat szívva válaszolok neki. 

 – Remélhetőleg holnapra megszáradnak – préselem ki ajkaimon a feleletet, mire hallom a vonal túloldaláról megkönnyebbült sóhaját. Mivel nem is akarom tovább húzni ezt az egészet, ezért levegőt veszek a gyors és rövid elköszönéshez, de félbeszakít. 

 – Hayato, én komolyan sajnálom a szombat estét, nem akartalak megbántani – kezdi, én pedig legszívesebben földhöz vágnám a mobilomat. Egyrészt, egy szimpla bocsánatkéréssel nem fedheti el azt, amit akkor velem tett – hiába voltam részeg, és esett abban a pillanatban kellemesen. Másrészt meg miből gondolja, hogy megbántott vele? Majd pont engem, mi? Maximum a büszkeségem sérült egy pöppet, amikor szükségszerűen be kellett avatnom Koudait, de amúgy semmi extra, szóval fogalmam sincs, mit problémázik ezen. 

 – Felesleges duma. Gondolom, mielőtt a barátnőd pofon vágott volna, neki is ezt adtad elő. Tudod, hogy mennyire sajnálod, amiért lefeküdtél valaki mással, és nem akartad megbántani – támadok neki, ő pedig hallgat. Pontosan tudom, hogy a közepébe trafáltam, ezért ajkaimra gúnyos mosoly húzódik. Ezt a kört, mint oly’ sokat előtte, én nyertem. 

 Rövid, ám annál kielégítőbb hallgatását azonban kisebb hatásszünet elteltével megszakítja. Megdöbbent fájdalmas hangszíne, nem tudom, mégis mit gondoljak, amikor a telefon jellegzetes, hívásmegszakítást jelző pittyegése előtt még kesernyésen odaveti nekem: 

 – Vak vagy, Hayato-shi.