Páratlan Páros - 4. A fájdalom küszöbjei

 Nincs is jobb, mint hétfő reggel az ébresztőóra csörgésére és mérhetetlen altájéki fájdalmakra ébredni. Vagyis, mégis van. Amikor ezek a bizonyos kellemetlenségek többnyire egy basszusgitároshoz köthetőek. Remélem a stúdióban senkinek sem fog feltűnni, hogy a szokásosnál is nyúzottabb vagyok, mert akkor főbe lövöm magam. Bár lehet, ha most megteszem, elkerülök úgy ezer kínos szituációt meN-meN-nel, amelyek a mai napon következhetnek be. Remek kilátások.

 Igyekszek minél gyorsabban letuszkolni a torkomon valami reggelit, aztán magamra kapni a ruháimat, közben pedig minél kevésbé koncentrálni arra az estére. Mert volt még egy oka annak, amiért az ébresztőórát legszívesebben kihajítottam volna az emeletről, mégpedig az, hogy a sok agyalás miatt körülbelül éjfélkor sikeredett elaludnom. Ami úgy hét órával ezelőtt lehetett. Pompás!

 Rutin szerűen csekkolom a telefonom kijelzőjét, miközben bezárom a lakásom ajtaját, és nyugodt szívvel sétálok le a lépcsőn. A mai napra semmilyen esemény nincs ütemezve, ami csak egy dolgot jelenthet, mégpedig a gyors, szinte eseménytelen próbát, amelynek ideje alatt maximum csak köszönni fogok meN-meN-nek. Többet úgysem érdemelne meg ezek után, hiába ég nekem is az arcom amiatt, amit akkor mondtam neki. Részeg voltam, az istenit!

 Amikor az utcán álló, sötétkék Suzukimhoz érek, megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni a vezetőülésen, de még így is zsibbad a fenekem, ahogy leér. Elküldöm magamban még egyszer a fenébe meN-t, aztán beindítom a kocsit, és gázt adok. Ahogy elindítom a rádiót, felcsendül a Vamps egyik dala, melyet fogalmam sincs, mikor raktam rá a pendrive-ra, de most elmegy, legalább pörgeti a hangulatomat egy kicsit.

 Negyedóra múlva parkolok a stúdió előtt, körülbelül velem egyszerre pedig még egy autó. A benne ülőket jelen helyzetemben, akármennyire is bírom őket, a hátam közepére sem kívánom. Viszont amikor Tomoya és Koudai a világ legszélesebb mosolyával ajándékozzák meg szerény személyem, ösztönből vigyorgok rájuk vissza. Ezzel meg is pecsételem a sorsomat a próbateremig, ugyanis a Royz ritmusszekciója fecsegni kezd fűről, fáról, de legfőképp a tegnapi randijáról. Koudai kevesebbet beszél, mivel nála a magánélete – főleg a párkapcsolata- szent és sérthetetlen, ráadásul így is vörös fejjel hallgatja Tomoya felém intézett beszámolóját a vacsorájukról. Örülök, hogy legalább nekik jól sikerült a randevú, ha már egyszer nekem ilyen pocsék szombat estém volt randi címszó alatt.

 Körülbelül öt percre van szükségünk ahhoz, hogy elérjük a Royz próbatermét, így ott elszakadnak tőlem, én pedig tovább baktatok a folyosón, amíg elérem a Codomo Dragon feliratú ajtót, amin rögvest belépek. Ne kerülgessük a forró kását, vagy mi. Jelen esetben pedig azonnal szembe kerülök vele, ugyanis rajtam kívül még meN-meN tartózkodik a helyiségben. Ha az embernek robbanékony feje lenne, az enyém ebben a szent pillanatban durranna cafatokká.

 Felém fordulva ereszt meg egy lágy mosolyt, amit nem tudok hová tenni, aztán halkan köszön nekem. Ő, halkan. Mi ez, valami álom? Az a meN-meN, akit én ismerek ilyenkor vigyorogva oldalba bökne, és a fülembe súgná, hogy ő bizony tudja, sosem mártanám be a barátnőjének, mert egy nyunyóka vagyok, ismerjem csak el. Ehelyett normális hangnemben, mindennemű kötekedés nélkül üdvözöl. Ezek szerint, mégiscsak hatásos volt a tegnap reggeli kilépőm.

 Már nyitnám a szám, mondanék valami sértőt, hiszen ki, ha én nem, ugyebár, mikor nyílik az ajtó, és Yume kukucskál be rajta, arca csupa mosoly. Akármennyire nagy szemét vagyok, egy ilyen ártatlan mosoly még az én jégszívemet is megmelengeti, ezért köszönök neki, hogy aztán nagyokat bólogatva hallgassam a reggeli sétáján őt ért impressziók halmazáról szőtt beszámolóját. Közben szórakozottan bámulom a nyakának oldalán lévő anyajegyet. A barna pötty vizslatása viszonylag kellemes elfoglaltság, előszeretettel alkalmazzuk a többiekkel, amikor Yume véget nemérő, málnatea végetti hadarását hallgatjuk.

 Valamikor a kedvesen mosolygó zöldségesnéni története után lép be az ajtón Chamu, mögötte Kana, lesunyt fejjel, mint a kutya, amikor valami csínytevést követően oldalog a gazdája elé. Viszont, ha most üvölteni kezdenék vele, amiért a világ legpocsékabb éjszakájának lehettem sajnálatos résztvevője Hanabi végett, akkor be kéne vallanom, hogy csináltunk ezt-azt meN-nel. Ha pedig nem üvöltök, akkor azt hiszi, simán megúszhatja az egészet. Még mit nem!

 Odalépek hozzá, aztán nemes egyszerűséggel, tarkón vágom, mely mozdulatom egy jelentőségteljes pillantással spékelem meg. Persze Chamu és Yume egyből levágják, hogy valószínűleg a randi miatt kapta Kana az áldásomat, ezért előbbi unottan, míg utóbbi rémülten figyeli a vihogó gitárost.

 – Ugyan már, Hayato-shi! – legyint, aztán nekiáll összeszerelni a gitárját az erősítővel, mire mindenki követi a példáját, én pedig intézkedek a mikrofonnal kapcsolatban. Viszonylag hamar végzek, így helyet foglalok Yume erősítőjén, aki ezt egy cseppet sem bánja, bár láthatólag kissé zavarba jön tőle, ugyanis általában Kana, vagy meN-meN felszerelésén szoktam trónolni. Persze altáji fájdalmaimnak hála hamar felpattanok, ami nem veszi ki magát szerencsére túl hülyén, mivel pont akkor áll készenlétbe a csapat.

 – Nejire – mondom ki az első eszembe ötlő szám címét, mire a srácok a húrok, illetve a dobok közé csapnak. Nem csalódok, hibátlanul adjuk elő az új dalt, a hangom sem csúszik el, minden a helyén, én pedig büszkén jelenteném be a következőt, amikor nyílik az ajtó, és a menedzserünk dugja be rajta a fejét. Fogalmam sincs mit akar, ennek ellenére hagyom, hadd sétáljon elénk, és vágjon bele a monológjába.

 – Szóval fiúk, remélem jól megy a próba, és a holnapi instore event utáni turnén a szokásost, vagy még annál is jobbat nyújtotok majd. Az Edisonban kezdünk, aztán megyünk a Zeal Linkbe, a Jishuban Clubba és végül a Tower Recordsba. Nem lesz meeting a rajongókkal, így a fanservice maximum a képeknél jöhet szóba, tudjátok, ahogy szoktuk. Remélem, felkészültetek az elmúlt napokban a turnéra, mivel most januárig nincs megállás – darálta le a jövőbéli programunkat, mire elsápadtam. Teljesen megfeledkeztem a holnapi kislemezünk megjelenéséről, illetve a turnéról is. Most mégis mi a fenét csináljak? Csak nem mondhatom meg neki, hogy bocs, de a basszerosunk szombat este megrakott, és valószínűleg még holnapután is úgy fogok mozogni a színpadon, mint egy nyugdíjas. – Akkor reggel hétkor találkozunk a kiadó előtt, turnépulcsiban jöjjetek, meg fekete nadrágban! Jó próbát srácok, háromkor pedig nyomás haza! – utasít minket, azzal lelép, gondolom, szervezkedni a holnapi nappal kapcsolatban.

 A többiek vállvonogatva térnek vissza a hangszereikhez, Yume ismét hangol, aztán várakozóan pislognak rám, nekem pedig hirtelen ötletem sincs, mihez kezdjünk. Mérges vagyok a menedzserre, amiért elrontotta az amúgy nyugodtan tervezett próbáról szőtt terveimet azzal, hogy felzaklatott. Mérges vagyok Kanára, amiért átvert a húga, és mérges vagyok meN-meN-re. Amiért képes az alsó ajkát nyalogatva támasztani az erősítőjét, miközben kvázi miatta van ez az egész.

 Ha nem fektetett volna meg, akkor sokkal jobb hangulatban lennék. Ráadásul a fenekembe se nyilallna bele a fájdalom úgy körülbelül fél óránként, mintaszerűen. Vajon meddig egészséges ez a mértékű szenvedés? Orvoshoz nem akarok menni, mert enyhén szólva kínos, amikor az ember az egyik rajongója apjának tálalja ki a magánéleti konfliktusait. Chamu szórakozó pillantásokkal méregetne, Yume vörös fejjel habogna, míg Kana egyszerűen kinevetne. Semmi tapasztalatuk nincs ezen a téren. Szóval maradt az egyik legrosszabb lehetőség, ami csak előfordulhat velem.

 – Nepenthes, aztán ebédszünet – adom ki az utasítást, mire folytatjuk a próbát. Vannak pillanatok, amikor legszívesebben lerogynék a földre, és úgy folytatnám a dalt, de az enyhén szólva kínos lenne, mivel abszolút nem illene az amúgy pörgős számhoz. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, nehogy remegjen a hangom, sőt, annyira kínosan ügyelek a részletekre, hogy a végére teljesen leizzadok. Amikor Chamu feláll a dobszerkója mögül, és a táskájához indul, nyert ügyem van. Valami fals indokkal kisétálok a próbateremből, aztán tovább indulok a folyosón.

 Tudom, merre visznek a lábaim, jó hely az, bírom is a srácokat, csak sosem gondoltam volna, hogy valaha velük osztom majd meg ezen problémámat. Vagyis, nem velük, hanem inkább vele. Kedves, gondoskodó személyiség, bár néha rájön a hiszti meg a durci, olyankor nehezen lehet kommunikációt létesíteni vele, de sebaj. Most szükségem van rá és punktum.

 Amikor benyitok a Royz próbatermébe, látom, hogy ők is épp szünetet tartanak. Kopogni nem szokásom, soha nem is volt, de azért a földön fekvő gitáros, alias Kuina egyből felrója nekem.

 – Hayato-shi, mielőtt belépünk valahová, kopogni kell, nemde? – ásítja, aztán nyújtózik egyet a padlón, és lusta mosollyal az ajkain nyújtja felém a kezét. Szóval húzzam fel, mi? Lehajolok hozzá, mire gúnyosan pislog vissza. Ezt ő sem gondolhatja komolyan!

 – Nem kell, hanem illik, és tudod, nem szívesen fognám meg a kezed. Amennyit tapogatod Subarut, jobb, ha nem tudom, milyen helyeket fedezel fel rajta a mancsaiddal – suttogom, aztán megeresztek egy nyertes mosolyt, ő pedig vörös fejjel fordul el tőlem, egyenesen az említett irányába. A szőke énekes röhögve figyeli a kis jelenetünket, aztán odajön, és felsegíti Kuinát, aki ezt egy laza szájra puszival hálálja meg.

 – Mi járatban? – kérdezi, én pedig igyekszek természetes módon vállat vonni, bár igencsak nehezemre esik, lévén kényes ügyben szeretnék beszélni azzal, akit keresek, viszont egyelőre nemigen látom.

 – Csak Koudaijal akarok pár szót váltani, ennyi az egész. Merre van? – válaszolok, hogy aztán feltehessem a saját, sokkal sürgősebb kérdésemet is. Próbálok laza maradni, de mégsem túl laza, nehogy gyanút fogjon, mégis milyen témákról lenne szó köztem és a basszusgitáros között.

 – A mosdóban van, szerintem mindjárt jön – mondja Subaru, aztán végszóra nyílik az ajtó, és Koudai esik be, mögötte Tomoya, mindketten kócosak, én pedig rohadtul nem akarom tudni, mégis mit csináltak ezek ketten a mosdóban. Egyáltalán, hogy lehet azt csinálni pasiknak a mosdóban? Na nem, erre nem is szabadna gondolnom. – Hayato beszélne veled, D! – kiáltja az énekes, mire Koudai összerezzen, és bólintva végigmér.

 Az ebben a legszebb, hogy ő mindenkit túl jól ismer. Elemez minket azzal a pillantással, valami egészen nőies finomsággal, amelyet biztos attól a három, vagy mennyi lánytestvérétől tanult. Frusztráló, az egyszer biztos, de rendkívül hasznos is, ugyanis Koudai megragadja a karomat, és kivonszol a próbateremből, hogy négyszemközt tudjunk tárgyalni. Egyenesen a büfébe megyünk, ami jelenleg épp zárva, viszont ennek csak örülni tudok.

 – Kávét? – bök az automata felé, de csak megrázom a fejem, és leülök vele szemben. Biztos vele akarom ezt megbeszélni? Viszont, rajta kívül még ketten értenek a kiadóban a témához ilyen testközelből. Kuinával a világ minden pénzéért sem ültem volna le, mivel mindent elmond Subarunak, aki Mahironak, ő pedig egyből az egész Kiryunak, akik nekünk, és ha meN-meN ezt megtudja, akkor amellett, hogy én leszek a kiadó legnagyobb nyunyókája, még ő is képen röhög. Amit a világ minden kincséért sem vállalnék el. Aztán ott van még Hiyori is, de makacsan tagadja, hogy passzív, így nála maximum egy óriási hisztit érhetnék el.

 – Komoly és meglehetősen érzékeny témáról lenne szó, ezért örülnék – itt kissé megakadok, aztán hatalmas sóhajjal folytatom. –, ha diszkréten kezelnéd az ügyet – próbálom felvezetni, mire szemében észreveszem a kíváncsi csillogást. Ó, hogy a franc enné meg, mire ezt előadom neki! De már nem hátrálhatok meg. – Az van, hogy szombat este randiztam volna Kana húgával, amit ő szervezett nekem, de a lány nem jött el. Bementem a rámeneshez, rendeltem szakét, aztán megjelent meN-meN. Én meg csak ittam – egyre türelmetlenebb, ahogy vizslat, ezért úgy döntök, hogy lerövidítem a sztori második felét. – Szóval lefeküdtünk egymással, amikor részeg voltam, na, és kicseszettül fáj a fenekem – zárom le a sztorit, ő pedig sokkot kap.