Páratlan Páros - 6. Fene nagy fantázia

 Hihetetlenül felmegy bennem a pumpa, amikor hozzám vágja ezt a mondatot, és utána egyből leteszi a telefont. Mégis mi a jó francot képzel ez magáról? Hogyha rébuszokban beszél, akkor majd aztán olyan hű de könnyen elfelejtem neki? Inkább csak még jobban felidegesít ezzel a marhaságával.

 Ráadásul holnap instore event, így a kipihentebbnél is kipihentebbnek kell lennem, hogy a turné előtti első akadályt a szokás szerint könnyen vegyem. Izgulnék előtte, ahogy mindig, de valahogy meN-meN baromságai miatt még a fejemből is kiment ez az egész. Legközelebb, ha iszom, az öt kilométeres körzetébe sem szabad mennem, ez egyszer biztos, márpedig a turnén egyszer-kétszer lazításképp biztos betolok pár pohár szakét.

 Ekkor realizálom, hogy mivel holnap kvázi hazaesek a boltokból és alszom, nem lesz időm visszaadni Koudainak a kenőcsét. Márpedig, ahogy elnézem, biztos szüksége lenne rá. Amennyi időt ez képes eltölteni kettesben Tomoyával, azon csodálkozom, hogy még nem költöztek össze. Vagy várnak gyereket. Ha Koudai nő lenne, utóbbi már ezerszázalékra megtörtént volna.

 Villámgyorsan tárcsázom a vörös basszeros számát, miközben reménykedek, nehogy megzavarjak valami… életbevágóan fontos eseményt, vagy ilyesmit, de úgy tűnik, imáim meghallgatásra találnak, és Koudai csivitelő hangon szól bele a készülékbe.

 – Halló? Mit szeretnél, Hayato-shi? – Szinte belekacag a telefonba, igencsak jó kedve lehet, szóval azt találom a legkézenfekvőbbnek, ha nem találom ki, vajon mi okozhatta nála ezt az állapotot. Van egy olyan érzésem, hogy akármi történt köztem, meg meN között, azért ilyen kaliberű nyáladzásra nem vagyok még készen.

 – Csak a kenőccsel kapcsolatban – kezdem, aztán halk kuncogása lesápaszt, így gyorsan elhadarom a többit. – A turné végéig nem hiszem, hogy vissza tudnám adni. – Te jó ég, ezek mégis mi a frászt csinálhatnak már megint? Mikor azt hittem, végeztek, és azért ilyen vidám… Erre kiderül, miszerint valószínűleg most kezdenék. Bár, akkor ideges lenne. Vajon egy újabb menet készül? Mégis mi a kénköves pokolért fantáziálok Tomoya és Koudai szexuális életéről?

 – Á – sóhajt bele a készülékbe, én pedig legszívesebben kihajítanám a mobilomat az ablakon egy borzalmas sikítással körítve. –, hagyd csak! Maradjon nálad, hátha kell majd a turnén is, tudod – mondja sokat sejtetően, mire átugorva a hajítás részét a dolognak, nemes egyszerűséggel felüvöltök eme szörnyűség hallatán.

 – Koudai, ami köztem és meN között történt, az soha a büdös életben nem fog még egyszer bekövetkezni, érted? – magyarázom hevesen, de úgy tűnik, nem nagyon figyel rám, ugyanis ismét hangosan felsóhajt. Ó, hogy Tomoyának rohadnának le a kezei a helyükről, meg az összes olyan testrésze, amellyel ilyen hangokat tud kicsikarni Koudaiból. Magyarul, az egész srác tűnjön el a francba!

 – Figyu, most le kell tennem, mert – itt aprót nyög, nekem pedig kedvem támad kiherélni őt, meg a barátját is –, szóval dolgom van, de fújd ki a levegőt, miközben tolod, és lassan csináld. – Hangja a mondat végére elcsuklik, aztán köszönés nélkül megszakítja a hívást. A mai nap már a második ember, aki ilyen bunkó módon hagy engem kétségek közt őrlődni. Ez valami nemzetközi megállapodás, amiről nekem senki sem szólt, vagyis, de, csak meN-meN miatt minden kiment a fejemből.

 Szóval, Koudai szerint lassan kell tolni. Gondolom, az ujjamra célzott, és befelé. Legalább nem csinált belőle nagy ügyet, már, ha úgy vesszük, hogy most már Tomoya is tudja. Ó, hogy az a… Na, remélem a majom lakatot tesz arra a pletykás pofájára, különben esküszöm, búcsút mondhat a farkának.

 Morogva fekszem vissza az ágyamra, aztán agyam valamiért ráhangolódik, pont akkor, amikor a legkevésbé akarnám, a meN-meN-nel töltött éjszakámra. Hirtelen minden kép olyan tiszta, olyan éles és… csodálatos.

 Ahhoz az egy ujjhoz csatlakozik a következő, bár feszít, így kissé nyöszörgök a fájdalomtól, mégis elkezdem élvezni a dolgot. meN annyira gyengéd velem, pontosan tudja, hogy először vagyok férfival, és bár kifejtem neki egy ponton, miszerint utálom, ha nőként kezelnek, csendre int. Döbbenetes, mennyire mélyre mennek bennem azok a tömzsi, érdes ujjak, még a lélegzetem is elakad párszor az érzés nyomán.

 – Most először csinálod ezt? – suttogom, amint egy apró csókot hint a hasfalamra, aztán belepuszil a köldökömbe. Az egész altestem bizseregni kezd, belőlem pedig újabb nyögés szakad fel.

 – Nem – motyogja, majd szabad kezével rátér a férfiasságomra, és párszor végig simít rajta, mielőtt teljesen lelankadnék.

 – Kivel? – préselem ki fogaim közül a kérdést, teljesen figyelmen kívül hagyva a téma látható érzékenységét.

 – Barátnővel – mondja végül, pár percnyi hallgatás, és velem való foglalkozás után. Mivel érdemeltem ki magamnak ezt a csodálatos éjszakát? Ha tudom, hogy ennyire jó érzés, amikor az ember férfival van, akkor már rég szerzek magamnak egy pasit.

 Lehetőleg olyat, mint meN-meN. Basszusgitáron játsszon, mivel a basszerosok ujjai olyan kellemes érzést nyújtanak az emberben. Legyen vállig érő, dús, fekete haja, mert olyan jó érzés belemarkolni, és piercing az állában, az ajkai alatt, mivel amikor a hideg fém megcsiklandoz, kontrasztban meleg bőrével, annál kellemesebb érzés igencsak kevés akad.

 Fantáziálásom közepette ekkor eszmélek rá, hogy teljesen merev vagyok, sőt, mit merev, kőkemény, ajkaim kicserepesedtek, ujjaimmal pedig feszítő ágyékomnál matatok. Úgy érzem, azonnal könnyítenem kell magamon, mivel ezt az állapotot, ezt a vágyat, amely felgyülemlett bennem az elmúlt percekben, muszáj valamivel csillapítanom.

 Vetkőztetni kezdem magam, csak a pólóm marad rajtam, így legalább kevésbé érzem magam feszélyezve, aztán bizonytalanul felhúzom a térdeimet. Eszembe jut a törülköző, amelyet meN tett be alám, így kelletlenül hajolok le a földre, ahonnan felveszek egy plédet, ami ki tudja, mióta hever ott, és magam alá terítem.

 Az éjjeliszekrényről leemelem Koudai kencéjét, és óvatosan veszek belőle a mutatóujjamra egy keveset. Ó, hogy ezért a pokolra fogok kerülni, az egyszer biztos, de most a gyors és lehetőleg kellemes kielégülésen kívül más nem lebeg a szemeim előtt.

 – Kifújni a levegőt és lassan tolni befelé – motyogom, aztán így is teszek. Veszek egy mély levegőt, majd miközben lassan kifelé fújom, az ujjam is elkezd befelé vándorolni. Sokkal kellemesebb, ám még így is feszítő érzés az első, ugyanakkor gyógyászati célzatú ténykedésemnél.

 Lassan kezdem mozgatni, majd mikor már úgy érzem, igencsak kevésnek minősül a dolog jelenlegi álláshelyzete, a középsőujjamra is kenek a krémből. Láss csodát, ismét visszatér a tompa fájdalom, de ez is elmúlik egy idő után. Ollózni kezdek magamban, másik kezem közben tagomra vándorol, majd átadom magam az élvezetnek, amelyre még az agyam által pörgetett szombat esti képek is rátesznek pár lapáttal.

 Hirtelen megyek el, és valóban elkél a pléd, ugyanis amint kihúzom ujjaimat, a kence egy része rögvest kifolyik belőlem. Fintorogva konstatálom, hogy ezt bizony kézzel fogom kimosni, és már előre irtózom a gondolattól, miszerint valamit, ami nemrég még bennem volt, sikálhatok ki az anyagból.

 Körülbelül ennél a pontnál jut el az agyamig, hogy pontosan mi a francot is műveltem az imént. Összegzem, aztán utána kiugrok az ablakon, mert ezt a szégyent életem hátralevő részében igencsak nehezen fogom tudni elviselni. Szóval, az agyam valamelyik területe, amelyet legszívesebben elpusztítanék, Koudai sóhajai – Tomoya ezért még kapni fog – és megjegyzései hatására asszociálni kezdett a meN-nel töltött estémre. Ami még úgy önmagában nem is lenne baj, úgyis kíváncsi vagyok – most már múlt idő, szóval voltam, mert soha többé nem akarom ezt megismételni – a részletekre.

 Mit adnak a kamik, minden érzést sikerült a pontosabbnál is pontosabban felidéznem, ami azért rohadt nagy probléma, mivel heteroszexuális férfi létemre felizgultam rá. Ebből pedig egyenesen következik az, miszerint jelen állapotomban olyan messze lehetek az iménti, beállítottságomra utaló jelzőtől, mint Tokió Londontól. Ráadásul a végén… Az a gondolatmenet, amelyet meN-meN-ről futtattam le, valami más dologra is utalni hívat.

 Csalódott nyögéssel veszem ugyanis tudomásul, hogy vonzódok a basszusgitárosunkhoz. Már csak egy kérdésem lenne: merre van a kötél? 

Pillanat

  A férfiak közötti romantika csak nagyon ritka esetben sikerülhet ténylegesen romantikusra. Sokkal nehezebben mutatjuk ki az érzéseinket, számunkra már az is felér egy gyertyafényes vacsorával, ha lerohansz a sarki közértbe venni nekünk valami instant ráment vagy ilyesmit. Remélem, azért érezhető a két nem közötti különbség ezen a téren.

 Éppen ez a gondolatmenet piszkálta fel az agyamat annyira, hogy a pasim szilveszteri bulijára egy doboz saját általam készített csokoládéval állítsak be. Mintha csak Valentin-nap lenne! Úgy gondoltam, mindenki valami átlagos apróságot hoz majd a számára, többnyire édességet, mivel imádja őket. Viszont amikor a rengeteg üveg alkohol és a pár olcsó, bolti csokoládé mellé kerül a fehér szalaggal átkötött dobozkám, enyhén pánikba esek. A többi haverja különös pillantásait már nem is említve. A bandán és a szüleinken kívül senkinek sem beszéltünk a kapcsolatunkról, így valamelyest érthető szituáció áll fent.

 – Hajt rá. Biztos meleg. Szerelmes belé – ezek a halkan elsuttogott mondatok repkednek a fejem mellett, amíg megkeresem őt. Legszívesebben rájuk üvöltenék, hogy igen, szeretem őt, igen, meleg vagyok és nem, nem hajtok rá, mivel már az enyém. De nem tehetem, mivel bajba sodornám őt és a hetero imázsát, ráadásul néhány lány haverja is eljött ma este.

 – Szia! – mosolygok rá félszegen. Épp a konyhájában rendezgeti a tálakon a mochikat. Válaszként óvatosan körülnéz, de mindenki a nappaliban tobzódik, így végül egy gyors szájra puszival üdvözöl. Hálám jeléül besegítek neki, kezünk rengetegszer összeér, én pedig végre szeretnék kapni egy rendes, érzelmes csókot. Emészt belülről a nemlegesség tudata, a tiltott gyümölcs érzete.

 – Meg akarlak csókolni – mormogom el az orrom alatt, mire játékosan megborzolja a hajamat, szemében azonban szomorú fény csillog.

 – Meto, tudod, hogy most nem lehet – suttogja, én pedig csalódottan bólintok egyet. Próbálom feldobni magamnak az utolsó mentőövet, de erősen kételkedem a válaszában.

 – Szívesen aludnék valamikor nálad – jegyzem meg finoman, de úgy olvas bennem, akárcsak a gitárkottáiban. Könnyedén és gyorsan.

 Odébb tessékeli a mochis tálat, majd felül a konyhapultra és komolyan néz rám. Zavarba jövök a makacsságomért.

 – Másra sem vágyom, de vannak kötelességeim a vendégekkel szemben, tudod? – Próbálkozik, nem akarja összetörni az ideáljaimat, viszont elég gyorsan sikerült elérnie az ellenkező hatást. A lelkem üvölteni tudna a keserves fájdalomtól.

 – Hazamegyek – suttogom. Képtelen vagyok tovább elviselni a tudatot, miszerint egy csókot sem engedhetünk meg magunknak. Ha lány lennék, minden más lenne, könnyebb lenne nekünk és a kapcsolatunknak is. Akárhányszor erre gondolok, könnyezni kezdek, így egyszerűen kitalálja, mi az, ami ismét gyötör engem.

 – Ha lány lennél, nem szerettem volna beléd – jelenti ki egyszerűen, majd csuklón ragad, kivezet a konyhából. A nappaliban zajlik az élet, páran felfigyelnek ránk, a többség tovább iszogat és táncol a hangos zenére. MiA pedig megcsókol. Lassan, lágyan, nem biztos abban, hogy a nyilvános csókolózás során mit engedhet meg magunknak, így közösen alakítjuk ki bensőséges atmoszféránkat.

 Elhalnak a léptek, csak az ismeretlen énekes hangja tölti be a teret, én pedig olyan boldognak érzem magam, mint még soha. Ez a pillanat több szempontból is olyan, hogy soha nem kéne véget érnie. 

Páratlan Páros - 5. Csodakenőcs

 Koudai lassan öt perce mered maga elé, pislogni pislog, ami azért jó jel, mivel az orbitális nagy szombati baromságunk ismertetésével nem nyírtam ki őt. Legalábbis, nekem úgy tűnik. Ha mégsem, akkor megismerkedek a Royz ökleivel, mit számít az! 

 – Adjak kenőcsöt? – szólal meg végül, mire csak értetlenül nézek rá. Mégis milyen kenceficét akar rám tukmálni, és mi köze van ennek az iménti sokkjához? Néha nehezen bírom követni ezt az embert, az egyszer fix. – A fenekedre. Ha részegen csináltátok, akkor fennáll a végbél falának sérülési veszélye. Voltál már azóta… nagy vécén? – kérdezi, én pedig lefehéredve meredek rá. Lenyelt valami urológusoknak írt szakkönyvet, vagy mifene? 

 – Még nem – motyogom magam elé, ő pedig mosolyogva bólint egyet. Ez mégis mi a fenét jelenthet? Tudomásul vette, hogy a Koudai-világ szabályai szerint tapasztalatlan meleg férfinak minősülök, holott abszolút nem is vagyok meleg? Na, ne, ezt nem teheti velem! 

 – Gondolom, ez volt a probléma gyakorlati része, majd leadom a portán a zacskót, rendben? – mondja, én pedig ismét furcsán nézek rá. Mégis milyen gyakorlati dologról beszél? Mert van elméleti is? Miről nem tudok még? Esküszöm, az ünnepekre egy fordítógépet kérek Koudaihoz, ugyanis óriási szükségem lenne rá. 

 – Melyik az elméleti? – kockáztatok meg egy kérdést, mire a basszusgitáros lazán megvonja a vállát, és az asztalra könyökölve mélyen a szemembe néz. Utálom ezt a zavarba ejtő nézést, de nincs mit tenni, máshogy képtelen lennék vele kommunikálni. 

 – Ami a szívedben van – jelenti ki, aztán pontosít, mielőtt még leharapnám a fejét ezért a nyálas szövegért. – Érzel valamit meN iránt, nem? Mármint, ennek az egésznek megvan a maga intim légköre, hangulata, meg ilyenek. Nem csoda, ha ezek után az egyik fél szerelmes lesz – fejtegeti, miközben egyre inkább sápadt leszek. Még a végén képes, és összeboronál azzal a címeres ökörrel!

 – D, annak a baromnak, ha nem tudnád, barátnője van, szóval, ha még meleg lennék – de nem vagyok az – sem hajtanék rá, meg akarnék tőle bármit is, érted? – próbálkozom kivágni magamat a kínos szituációból, mielőtt még randizni küldene minket, vagy valami ilyesmi. Különben is, elegem van már a szervezett találkákból, még egy kéne, és instant agyhalott lennék. 

 Koudai nevetve megcsóválja a fejét, aztán feláll az asztaltól. Gyanakodva nézek rá, mivel úgy tűnik, a részéről befejezettnek tartja a beszélgetésünket. Mindenesetre, legyintve tápászkodok fel, és tolom be a székemet, hogy aztán a kellő távolságot megtartva, egymás mellett sétáljunk el a próbaterméig. 

 – Akkor majd a portán ne felejtsd el felvenni a kenőcsöt, ha hazamész. És kitartás! – szorítja meg a vállamat, mielőtt belépne az ajtón, én pedig fancsali képpel lépkedek a saját termünkig. Mikor kinyitom az ajtót, a többiek kíváncsi tekintettel mérnek végig, aztán lógva hagyják a témát. Jellemző, tudják már, hogy belőlem, ha akarnak sem szednek ki semmit, mert, ha rájuk vonatkozna, akkor tuti magamtól mondanám. 

 – Folytatjuk? – teszem fel a kérdést, mire Yume kínosan elhúzza a száját, Kana pedig vállvonogatva kezdi el dobálgatni a pengetőjét. Úgy érzem, valami baj lehet, elsőként pedig a maradék két tagunk hiánya tűnik fel. Az órára pillantok, és mivel három óra tíz percet mutat, kínos mosollyal az arcomon oszlatom fel az aznapi próbát. 

 A srácok felszabadultan cseverésznek, miközben elpakolják a gitárjaikat, én pedig, már csak udvariasságból is, de bevárom őket. Nehogy a végén még a jelenleginél is nagyobb bunkó legyek Kanával, pedig megérdemelné, az egyszer biztos. 

 Amint a portához érünk, egy diszkrét, oldalirányú lépéssel leválok Yumééktől, akik szerencsére nem veszik észre távozásom, vagy csak nem érdekli őket, és a portáshoz fordulok. A nő szívélyesen rám mosolyog, mire előveszem jobbik énem, majd kedélyesen köszönök neki, és finoman érdeklődök Koudai csomagja iránt. A portás bólint, aztán a kezembe nyomja a zacskót, én pedig óvatos meghajlás kíséretében távozok az épületből. 

 Yume és Kana már rég eltűntek a parkolóból, gondolom hazamentek, viszont igencsak felhúz az, amit helyettük ott találok. Ugyanis meN-meN és a barátnője beszélgetnek a basszusgitáros kocsija mellett. A feketehajú szépség azonban enyelgés helyett idegesen hadar meN-nek, akinek nem látom az arcát, lévén nekem háttal áll. Nem merek mozdulni, mivel az én autóm kvázi a férfié mellett parkol, ezért várom, mikor mennek el végre. 

 Amikor azonban meN-meN arcán egy kecses kacsó csattan, nekem pedig leesik az állam, majd kárörvendően elmosolyodok, már kirajzolódik előttem az iménti szituáció miértje. Ezek szerint szakítottak, legalábbis a lány dühös elviharzása erre kíván utalni. Lassú léptekkel megindulok a még mindig ott álló meN felé, aztán amikor mellé, pontosabban a kocsimhoz érek, gúnyosan rámosolygok, mintha csak az én művem lenne az egész. Gondolom, a most már ex-barátnőjének fogalma sincs a mi kis… afférunkról, de ez csak egy apró mellékszál, amelynek semmi jelentősége. 

 Beszállok a vezetőülésre, aztán egy laza pát intve a kezemmel elhajtok. meN még utánam szólna valamit, legalábbis kinyitja a száját, de már nem figyelek rá. Elég csak az arcán lévő szenvedő kifejezést látnom, máris mély elégtétellel tölt el engem. Szakítottak, na és? Úgyis az agyamra ment már a lány állandó csipogása, mikor néhány közös eseményre elhívta őt a basszusgitáros. 

 Mihelyst hazaérek, és nekivágok az emeletnek, ismét belenyíllal a fájdalom a fenekembe, de muszáj tűrni, úgyis nemsokára használhatom Koudai csodakencéjét. Az ajtóm előtt megállva kíváncsiságból előveszem a táskából, és magam elé tartva kezdem vizslatni. Valami belső sérülésekre is kenhető krém, amitől megkönnyebbülök, hiszen ezek szerint tényleg hatásos dolgot sikerült szereznem Koudaitól. Majd ráérek megköszönni neki később, remélem addig nem lesz rá szüksége, ugyanis ahogy elnézem, már bontott. Összeráncolt szemöldökkel teszem vissza, aztán kinyitom az ajtót, és belépve elmotyogok egy megjöttemet. 

 Gyorsan ledobálom magamról a kabátot, sálat, sapkát, aztán az ágyra ülve ismét előveszem a krémet. Forgatom egy darabig, aztán lecsavarom a tetejét. Sejtésem beigazolódott, látszik, hogy már használták. Gondolkozom, vajon a vécében kenjem e be magam, vagy itt kényelmesebb lenne, végül az ágyam mellett teszem le a voksomat. Felpattanok, aztán rögvest lassítok a tempón a fájdalom végett, és elhúzom a függönyöket, mielőtt még bárki bekukkantana a második emeleti ablakon. Mondjuk, egy madár. A madarak is kiröhöghetnek, az pedig még kínosabb lenne, mintha egy ember tenné ezt. 

 Elfekszem az ágyamon, aztán agyalni kezdek, hogyan férjek hozzá kényelmesen az alfelemhez. És pont ekkor ugrik be egy momentum a szombat estéről, amibe szégyen, nem szégyen, fülig elvörösödök. Felhúzott lábakkal, csupaszon fekszem meN ágyán, ujjaimmal markolok a lepedőbe, miközben a derekam alá becsúsztat egy törölközőt. Aztán ujját valamiféle krémes állagú anyaggal borítva, a fenekembe vezeti. Belebizsergek az érzésbe, mintha újra átélném, és átkozom a testemet, amiért egy bizonyos területre a kellőnél több vér kerül. 

 Leszenvedem magamról a nadrágot meg a bokszert, aztán kenek a mutatóujjamra egy keveset a kencéből. Próbálgatom, hogy melyik szögben lenne érdemes, majd találomra betolom, és felordítva kikapom onnan az ujjamat. Kicseszettül fáj, fogalmam sincs, meN-meN-nek hogyan sikerült szinte semminemű fájdalom nélkül ezt megtennie velem. Öröm az ürömben, hogy a csodaszer nagyja legalább bent maradt, így visszahúzom a nadrágomat, aztán a krémet beleteszem a zacskóba. Remélem használni fog, aztán ha elveszítem a maradék büszkeségemet is, akkor megkérdezem Koudait, hogyan is kellene ezt pontosan csinálni. 

 Magamra rántom a takarót, szemeimet pedig szorosan lehunyom, miközben agyam újra és újra megismételi az imént eszembe jutott apró momentumot. Megpróbálom összekötni azzal az orbitális baromsággal, amit aznap este mondtam neki, hátha a folytatást is sikerül felidéznem, mert valamiért pont maga az akció hiányzik emlékeim ködös tárházából. 

 Úgy körülbelül egy óra elteltével felnyitom a szemeimet, és dühödten konstatálom, hogy a tegnap reggel kölcsönkért ruhák a földön hevernek. Elfelejtettem kimosni, majd visszaadni neki őket. Kikászálódok az ágyból, aztán döbbenten ébredek rá, miszerint már kevésbé fáj a fenekem. Koudai varázsló, ez egyszer biztos. 

 Felkotrom a szétdobált ruhadarabokat, és ezt követően a fürdő felé veszem az irányt. Beszórom a cuccait a mosógépbe, aztán elindítom a programot, amikor is csörög a telefonom. Természetesen ki lenne más, mint ő? Persze, nem akarom megsérteni, így kénytelen kelletlen felveszem. 

 – Halló? – szólok bele semleges hangon a készülékbe. Jobb minél kényelmesebben és gyorsabban túllenni rajta, így, ha unott lennék, felhozná a szombatot, ha dühös, nos, felhozná a szombatot, ha pedig boldog, akkor… Mit variálok, szinte mindenhogyan felhozná azt a retkes szombat estét! 

 – Szia, csak annyi, hogy a ruháimat mikor hozod vissza? – teszi fel az egyszerű kérdést, én pedig magamban ujjongani kezdek, amiért reményeim valósággá váltak, csak aztán eszembe jut az ok-okozati összefüggések kusza hálója. Eszerint a ruhái is azért vannak nálam, ami akkor történt, ezért a fogamat szívva válaszolok neki. 

 – Remélhetőleg holnapra megszáradnak – préselem ki ajkaimon a feleletet, mire hallom a vonal túloldaláról megkönnyebbült sóhaját. Mivel nem is akarom tovább húzni ezt az egészet, ezért levegőt veszek a gyors és rövid elköszönéshez, de félbeszakít. 

 – Hayato, én komolyan sajnálom a szombat estét, nem akartalak megbántani – kezdi, én pedig legszívesebben földhöz vágnám a mobilomat. Egyrészt, egy szimpla bocsánatkéréssel nem fedheti el azt, amit akkor velem tett – hiába voltam részeg, és esett abban a pillanatban kellemesen. Másrészt meg miből gondolja, hogy megbántott vele? Majd pont engem, mi? Maximum a büszkeségem sérült egy pöppet, amikor szükségszerűen be kellett avatnom Koudait, de amúgy semmi extra, szóval fogalmam sincs, mit problémázik ezen. 

 – Felesleges duma. Gondolom, mielőtt a barátnőd pofon vágott volna, neki is ezt adtad elő. Tudod, hogy mennyire sajnálod, amiért lefeküdtél valaki mással, és nem akartad megbántani – támadok neki, ő pedig hallgat. Pontosan tudom, hogy a közepébe trafáltam, ezért ajkaimra gúnyos mosoly húzódik. Ezt a kört, mint oly’ sokat előtte, én nyertem. 

 Rövid, ám annál kielégítőbb hallgatását azonban kisebb hatásszünet elteltével megszakítja. Megdöbbent fájdalmas hangszíne, nem tudom, mégis mit gondoljak, amikor a telefon jellegzetes, hívásmegszakítást jelző pittyegése előtt még kesernyésen odaveti nekem: 

 – Vak vagy, Hayato-shi. 

Páratlan Páros - 4. A fájdalom küszöbjei

 Nincs is jobb, mint hétfő reggel az ébresztőóra csörgésére és mérhetetlen altájéki fájdalmakra ébredni. Vagyis, mégis van. Amikor ezek a bizonyos kellemetlenségek többnyire egy basszusgitároshoz köthetőek. Remélem a stúdióban senkinek sem fog feltűnni, hogy a szokásosnál is nyúzottabb vagyok, mert akkor főbe lövöm magam. Bár lehet, ha most megteszem, elkerülök úgy ezer kínos szituációt meN-meN-nel, amelyek a mai napon következhetnek be. Remek kilátások.

 Igyekszek minél gyorsabban letuszkolni a torkomon valami reggelit, aztán magamra kapni a ruháimat, közben pedig minél kevésbé koncentrálni arra az estére. Mert volt még egy oka annak, amiért az ébresztőórát legszívesebben kihajítottam volna az emeletről, mégpedig az, hogy a sok agyalás miatt körülbelül éjfélkor sikeredett elaludnom. Ami úgy hét órával ezelőtt lehetett. Pompás!

 Rutin szerűen csekkolom a telefonom kijelzőjét, miközben bezárom a lakásom ajtaját, és nyugodt szívvel sétálok le a lépcsőn. A mai napra semmilyen esemény nincs ütemezve, ami csak egy dolgot jelenthet, mégpedig a gyors, szinte eseménytelen próbát, amelynek ideje alatt maximum csak köszönni fogok meN-meN-nek. Többet úgysem érdemelne meg ezek után, hiába ég nekem is az arcom amiatt, amit akkor mondtam neki. Részeg voltam, az istenit!

 Amikor az utcán álló, sötétkék Suzukimhoz érek, megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni a vezetőülésen, de még így is zsibbad a fenekem, ahogy leér. Elküldöm magamban még egyszer a fenébe meN-t, aztán beindítom a kocsit, és gázt adok. Ahogy elindítom a rádiót, felcsendül a Vamps egyik dala, melyet fogalmam sincs, mikor raktam rá a pendrive-ra, de most elmegy, legalább pörgeti a hangulatomat egy kicsit.

 Negyedóra múlva parkolok a stúdió előtt, körülbelül velem egyszerre pedig még egy autó. A benne ülőket jelen helyzetemben, akármennyire is bírom őket, a hátam közepére sem kívánom. Viszont amikor Tomoya és Koudai a világ legszélesebb mosolyával ajándékozzák meg szerény személyem, ösztönből vigyorgok rájuk vissza. Ezzel meg is pecsételem a sorsomat a próbateremig, ugyanis a Royz ritmusszekciója fecsegni kezd fűről, fáról, de legfőképp a tegnapi randijáról. Koudai kevesebbet beszél, mivel nála a magánélete – főleg a párkapcsolata- szent és sérthetetlen, ráadásul így is vörös fejjel hallgatja Tomoya felém intézett beszámolóját a vacsorájukról. Örülök, hogy legalább nekik jól sikerült a randevú, ha már egyszer nekem ilyen pocsék szombat estém volt randi címszó alatt.

 Körülbelül öt percre van szükségünk ahhoz, hogy elérjük a Royz próbatermét, így ott elszakadnak tőlem, én pedig tovább baktatok a folyosón, amíg elérem a Codomo Dragon feliratú ajtót, amin rögvest belépek. Ne kerülgessük a forró kását, vagy mi. Jelen esetben pedig azonnal szembe kerülök vele, ugyanis rajtam kívül még meN-meN tartózkodik a helyiségben. Ha az embernek robbanékony feje lenne, az enyém ebben a szent pillanatban durranna cafatokká.

 Felém fordulva ereszt meg egy lágy mosolyt, amit nem tudok hová tenni, aztán halkan köszön nekem. Ő, halkan. Mi ez, valami álom? Az a meN-meN, akit én ismerek ilyenkor vigyorogva oldalba bökne, és a fülembe súgná, hogy ő bizony tudja, sosem mártanám be a barátnőjének, mert egy nyunyóka vagyok, ismerjem csak el. Ehelyett normális hangnemben, mindennemű kötekedés nélkül üdvözöl. Ezek szerint, mégiscsak hatásos volt a tegnap reggeli kilépőm.

 Már nyitnám a szám, mondanék valami sértőt, hiszen ki, ha én nem, ugyebár, mikor nyílik az ajtó, és Yume kukucskál be rajta, arca csupa mosoly. Akármennyire nagy szemét vagyok, egy ilyen ártatlan mosoly még az én jégszívemet is megmelengeti, ezért köszönök neki, hogy aztán nagyokat bólogatva hallgassam a reggeli sétáján őt ért impressziók halmazáról szőtt beszámolóját. Közben szórakozottan bámulom a nyakának oldalán lévő anyajegyet. A barna pötty vizslatása viszonylag kellemes elfoglaltság, előszeretettel alkalmazzuk a többiekkel, amikor Yume véget nemérő, málnatea végetti hadarását hallgatjuk.

 Valamikor a kedvesen mosolygó zöldségesnéni története után lép be az ajtón Chamu, mögötte Kana, lesunyt fejjel, mint a kutya, amikor valami csínytevést követően oldalog a gazdája elé. Viszont, ha most üvölteni kezdenék vele, amiért a világ legpocsékabb éjszakájának lehettem sajnálatos résztvevője Hanabi végett, akkor be kéne vallanom, hogy csináltunk ezt-azt meN-nel. Ha pedig nem üvöltök, akkor azt hiszi, simán megúszhatja az egészet. Még mit nem!

 Odalépek hozzá, aztán nemes egyszerűséggel, tarkón vágom, mely mozdulatom egy jelentőségteljes pillantással spékelem meg. Persze Chamu és Yume egyből levágják, hogy valószínűleg a randi miatt kapta Kana az áldásomat, ezért előbbi unottan, míg utóbbi rémülten figyeli a vihogó gitárost.

 – Ugyan már, Hayato-shi! – legyint, aztán nekiáll összeszerelni a gitárját az erősítővel, mire mindenki követi a példáját, én pedig intézkedek a mikrofonnal kapcsolatban. Viszonylag hamar végzek, így helyet foglalok Yume erősítőjén, aki ezt egy cseppet sem bánja, bár láthatólag kissé zavarba jön tőle, ugyanis általában Kana, vagy meN-meN felszerelésén szoktam trónolni. Persze altáji fájdalmaimnak hála hamar felpattanok, ami nem veszi ki magát szerencsére túl hülyén, mivel pont akkor áll készenlétbe a csapat.

 – Nejire – mondom ki az első eszembe ötlő szám címét, mire a srácok a húrok, illetve a dobok közé csapnak. Nem csalódok, hibátlanul adjuk elő az új dalt, a hangom sem csúszik el, minden a helyén, én pedig büszkén jelenteném be a következőt, amikor nyílik az ajtó, és a menedzserünk dugja be rajta a fejét. Fogalmam sincs mit akar, ennek ellenére hagyom, hadd sétáljon elénk, és vágjon bele a monológjába.

 – Szóval fiúk, remélem jól megy a próba, és a holnapi instore event utáni turnén a szokásost, vagy még annál is jobbat nyújtotok majd. Az Edisonban kezdünk, aztán megyünk a Zeal Linkbe, a Jishuban Clubba és végül a Tower Recordsba. Nem lesz meeting a rajongókkal, így a fanservice maximum a képeknél jöhet szóba, tudjátok, ahogy szoktuk. Remélem, felkészültetek az elmúlt napokban a turnéra, mivel most januárig nincs megállás – darálta le a jövőbéli programunkat, mire elsápadtam. Teljesen megfeledkeztem a holnapi kislemezünk megjelenéséről, illetve a turnéról is. Most mégis mi a fenét csináljak? Csak nem mondhatom meg neki, hogy bocs, de a basszerosunk szombat este megrakott, és valószínűleg még holnapután is úgy fogok mozogni a színpadon, mint egy nyugdíjas. – Akkor reggel hétkor találkozunk a kiadó előtt, turnépulcsiban jöjjetek, meg fekete nadrágban! Jó próbát srácok, háromkor pedig nyomás haza! – utasít minket, azzal lelép, gondolom, szervezkedni a holnapi nappal kapcsolatban.

 A többiek vállvonogatva térnek vissza a hangszereikhez, Yume ismét hangol, aztán várakozóan pislognak rám, nekem pedig hirtelen ötletem sincs, mihez kezdjünk. Mérges vagyok a menedzserre, amiért elrontotta az amúgy nyugodtan tervezett próbáról szőtt terveimet azzal, hogy felzaklatott. Mérges vagyok Kanára, amiért átvert a húga, és mérges vagyok meN-meN-re. Amiért képes az alsó ajkát nyalogatva támasztani az erősítőjét, miközben kvázi miatta van ez az egész.

 Ha nem fektetett volna meg, akkor sokkal jobb hangulatban lennék. Ráadásul a fenekembe se nyilallna bele a fájdalom úgy körülbelül fél óránként, mintaszerűen. Vajon meddig egészséges ez a mértékű szenvedés? Orvoshoz nem akarok menni, mert enyhén szólva kínos, amikor az ember az egyik rajongója apjának tálalja ki a magánéleti konfliktusait. Chamu szórakozó pillantásokkal méregetne, Yume vörös fejjel habogna, míg Kana egyszerűen kinevetne. Semmi tapasztalatuk nincs ezen a téren. Szóval maradt az egyik legrosszabb lehetőség, ami csak előfordulhat velem.

 – Nepenthes, aztán ebédszünet – adom ki az utasítást, mire folytatjuk a próbát. Vannak pillanatok, amikor legszívesebben lerogynék a földre, és úgy folytatnám a dalt, de az enyhén szólva kínos lenne, mivel abszolút nem illene az amúgy pörgős számhoz. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, nehogy remegjen a hangom, sőt, annyira kínosan ügyelek a részletekre, hogy a végére teljesen leizzadok. Amikor Chamu feláll a dobszerkója mögül, és a táskájához indul, nyert ügyem van. Valami fals indokkal kisétálok a próbateremből, aztán tovább indulok a folyosón.

 Tudom, merre visznek a lábaim, jó hely az, bírom is a srácokat, csak sosem gondoltam volna, hogy valaha velük osztom majd meg ezen problémámat. Vagyis, nem velük, hanem inkább vele. Kedves, gondoskodó személyiség, bár néha rájön a hiszti meg a durci, olyankor nehezen lehet kommunikációt létesíteni vele, de sebaj. Most szükségem van rá és punktum.

 Amikor benyitok a Royz próbatermébe, látom, hogy ők is épp szünetet tartanak. Kopogni nem szokásom, soha nem is volt, de azért a földön fekvő gitáros, alias Kuina egyből felrója nekem.

 – Hayato-shi, mielőtt belépünk valahová, kopogni kell, nemde? – ásítja, aztán nyújtózik egyet a padlón, és lusta mosollyal az ajkain nyújtja felém a kezét. Szóval húzzam fel, mi? Lehajolok hozzá, mire gúnyosan pislog vissza. Ezt ő sem gondolhatja komolyan!

 – Nem kell, hanem illik, és tudod, nem szívesen fognám meg a kezed. Amennyit tapogatod Subarut, jobb, ha nem tudom, milyen helyeket fedezel fel rajta a mancsaiddal – suttogom, aztán megeresztek egy nyertes mosolyt, ő pedig vörös fejjel fordul el tőlem, egyenesen az említett irányába. A szőke énekes röhögve figyeli a kis jelenetünket, aztán odajön, és felsegíti Kuinát, aki ezt egy laza szájra puszival hálálja meg.

 – Mi járatban? – kérdezi, én pedig igyekszek természetes módon vállat vonni, bár igencsak nehezemre esik, lévén kényes ügyben szeretnék beszélni azzal, akit keresek, viszont egyelőre nemigen látom.

 – Csak Koudaijal akarok pár szót váltani, ennyi az egész. Merre van? – válaszolok, hogy aztán feltehessem a saját, sokkal sürgősebb kérdésemet is. Próbálok laza maradni, de mégsem túl laza, nehogy gyanút fogjon, mégis milyen témákról lenne szó köztem és a basszusgitáros között.

 – A mosdóban van, szerintem mindjárt jön – mondja Subaru, aztán végszóra nyílik az ajtó, és Koudai esik be, mögötte Tomoya, mindketten kócosak, én pedig rohadtul nem akarom tudni, mégis mit csináltak ezek ketten a mosdóban. Egyáltalán, hogy lehet azt csinálni pasiknak a mosdóban? Na nem, erre nem is szabadna gondolnom. – Hayato beszélne veled, D! – kiáltja az énekes, mire Koudai összerezzen, és bólintva végigmér.

 Az ebben a legszebb, hogy ő mindenkit túl jól ismer. Elemez minket azzal a pillantással, valami egészen nőies finomsággal, amelyet biztos attól a három, vagy mennyi lánytestvérétől tanult. Frusztráló, az egyszer biztos, de rendkívül hasznos is, ugyanis Koudai megragadja a karomat, és kivonszol a próbateremből, hogy négyszemközt tudjunk tárgyalni. Egyenesen a büfébe megyünk, ami jelenleg épp zárva, viszont ennek csak örülni tudok.

 – Kávét? – bök az automata felé, de csak megrázom a fejem, és leülök vele szemben. Biztos vele akarom ezt megbeszélni? Viszont, rajta kívül még ketten értenek a kiadóban a témához ilyen testközelből. Kuinával a világ minden pénzéért sem ültem volna le, mivel mindent elmond Subarunak, aki Mahironak, ő pedig egyből az egész Kiryunak, akik nekünk, és ha meN-meN ezt megtudja, akkor amellett, hogy én leszek a kiadó legnagyobb nyunyókája, még ő is képen röhög. Amit a világ minden kincséért sem vállalnék el. Aztán ott van még Hiyori is, de makacsan tagadja, hogy passzív, így nála maximum egy óriási hisztit érhetnék el.

 – Komoly és meglehetősen érzékeny témáról lenne szó, ezért örülnék – itt kissé megakadok, aztán hatalmas sóhajjal folytatom. –, ha diszkréten kezelnéd az ügyet – próbálom felvezetni, mire szemében észreveszem a kíváncsi csillogást. Ó, hogy a franc enné meg, mire ezt előadom neki! De már nem hátrálhatok meg. – Az van, hogy szombat este randiztam volna Kana húgával, amit ő szervezett nekem, de a lány nem jött el. Bementem a rámeneshez, rendeltem szakét, aztán megjelent meN-meN. Én meg csak ittam – egyre türelmetlenebb, ahogy vizslat, ezért úgy döntök, hogy lerövidítem a sztori második felét. – Szóval lefeküdtünk egymással, amikor részeg voltam, na, és kicseszettül fáj a fenekem – zárom le a sztorit, ő pedig sokkot kap.