Páratlan Páros - 7. Piroslámpa, mégis zöldút

 Miután sajnálatos körülmények között realizáltam tegnap este azt, miszerint valami vonzalomnak nevezhető, szerelemhez rémisztő módon igencsak közel eső izét érzek meN-meN iránt, természetesen alig tudtam aludni. Ennek pedig meg is lett az eredménye, ezért állok most mosott fekáliához hasonló állapotban a kiadó épülete előtt, turnépulcsiban meg fehér nadrágban, ami persze egyből szemet szúr az érkező Chamunak.

 – Most komolyan? – vet egy pillantást a lábaimra, mire kérdőn felvonom a szemöldökömet. Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni, amíg a saját, fekete farmerjére nem bök irreálisan hosszú mutatóujjával. – Rémlik az, amit a menedzser mondott?

 Idegesen kezdem el masszírozni az orrnyergemet, amikor leesik a dolog. Fekete nadrág. Hogy esne a franc abba a hülyébe, amiért annyira eltereli a gondolataimat, hogy képtelen vagyok egy ilyen alapinformációt megjegyezni. Nincs mit tenni, valakitől szereznem kell egy megfelelő ruhadarabot, mert anélkül meg vagyok lőve rendesen.

 – Chamu, nincs esetleg…? – kezdek bele a kunyerálásba, de dobosunk megrázza a fejét, sajna nem tud segíteni. meN ezt a pillanatot választja a befutásra, én pedig legszívesebben elsüllyednék, amikor végigmér, aztán rám köszön, és már fordulna is Chamuhoz, viszont engem nyakon csap a hülyeség. Ismét.

 – Szia, Nun’nun! – csúszik ki a számon a becenév, melyet még régebben adtam neki. Szájának jobb sarkát megvető mosolyra húzza, aztán szóba elegyedik a dobossal, megvitatva egy régi, közös gyerekkori csínytevést, amikor szomszédok voltak. Egyszerűen nem értem, mégis miért halásztam elő ezt a nevet pont most, amikor úgyis elég instabil a kapcsolatunk. Ráadásul olyan kibaszottul szexis, ahogy megcsillan az alsó ajka alatti piercing. Gyönyörű szája van.

 A felső ajka pengevékony, szinte alig látszik, míg az alsó telt és dús. Olyan páratlan érzés, amikor az ember köldökét csókolgatják velük, a piercing hűvös kövecskéje pedig kellemesen csiklandozza a bőrt. A fenének fantáziálok én itt meN-meN szájáról, amikor épp nadrágot kéne szereznem!

 Ekkor esik be Yume és Kana, utóbbi pedig emlékezve haragomra, mihelyst meglát, beront a kiadó épületébe, és pár perc múlva egy fekete farmerral a kezében tér vissza, amelyet készségesen nyújt felém. Megköszönöm neki, mert hát mégiscsak megmentett a menedzserünk haragjától, aztán odasétálok a kocsimhoz, beszállok, és a hátsóülésen megejtem a cserét, nem törődve a furcsa pillantásokkal.

 Mikor kiszállok, majd visszalépek a társasághoz, már a menedzser is ott pattog, néhány staffossal az oldalán. A tekintetem találkozik meN-ével, én pedig mélyen a szemébe nézek. Ha harc, hát legyen harc! Csak aztán beugrik az a kép, amikor a csillogó szempár a combjaim közül nézett rám, ezért elkapom a fejem, és szöszölni kezdek a pulcsim ujjával. Csodás! Most már ránézni sem tudok, mivel mindig beugrik valami az estéről, amitől rögvest izgalomba jövök.

 – Akkor Hayato kocsijával jöttök, ugye? – kérdezi a menedzser, mire a csapat bólint, ő pedig a staffal elindul a minibuszuk felé. Nincs igazság! Pláne, amikor Yume izgatott mosollyal jelenti ki, hogy akkor kő-papír-ollóval döntenek az anyósülés felett, ahogy mindig is szoktuk. Valahol, mélyen, legbelül örülök, amiért a sovány kis gitáros ennyire boldog, ugyanis mindannyiunk szívét képes meglágyítani.

 Kissé kihátrálok a képből, amíg rázogatják az öklüket, és figyelmesen követem az eseményeket. Chamu és Kana kiesnek, Yume pedig idegesen megdörzsöli az orrnyergét, aztán meN-meN szemei közé néz, akárcsak egy bikaviadalon. Az apró gitárosért drukkolok a szombat este miatt, mégis a basszeros győzelmét kívánom. A szombat este miatt.

 – Jaj már! – nyafog Yume, amikor meN hatalmas tenyere elnyeli ökölbe szorított kezecskéjét. Úgy tűnik a papír begyűrte a követ, azaz szenvedéseim okozója fogja mellettem tölteni a napot, már, amikor az autóban ülünk.

 Odalépünk a kocsimhoz, Yume pedig egyből feltépi a hátsó ajtót, és elfoglalja a vezetőülés mögötti helyet. Mosolyogva megcsóválom a fejem, amikor lelkesen int Kanának, hogy ő jöjjön középre, ugyanis, amikor a kicsi bealszik, mindig oldalra dől a feje. Ilyenkor jól jön neki egy kényelmes magasságban lévő váll. Ez Chamuéról nem mondható el, lévén ő a legmagasabb az egész kócerájban, szóval ő kerül meN mögé.

 – Hol kezdünk? – teszem fel a kérdést, amely csak látszólag költői, ugyanis szinte kijelentésként hangzik el a számból. Persze mindent az alacsony gitárosunk kezdeti lelkesedésére alapozok, aki vidáman megrázza az öklét, aztán felüvölt, hogy Edison.

 Kiállok a parkolóból, és rátérek az utcára. A staff pár perccel előbb elindult, ahogy mindig is szokták, így mire odaérünk már nagyjából készen állnak a zártkörű esemény megkezdésére. Rendkívül unalmasnak találom ezeket, hiszen mindig ugyanazokkal a boltvezetőkkel hülyülünk, és bár jó őket hosszú idő után újra látni, a rajongók jelenlétében tartott instore-k sokkal izgalmasabbak.

 Az egész úgy zajlik, ahogy várom. Mikor odaérünk, elégedetten szemléljük a stílusosan berendezett állványon a kislemezünk példányait, fotók készülnek rólunk, ahogy elhülyéskedünk az alkalmazottakkal, meg egymással, aztán indulunk is a következő boltba. Persze, azért élvezem, hiszen ez afféle előszele a turnéknak, amelyeket imádok végig csinálni. Érezni a bizsergést a színpadon, ez az én lételemem.

 Fáradtan ülünk be az autómba, miután letudtuk a kötelező köröket a Tower Recordsban. Egy darabig szöszölök a kölcsönnadrággal, kipakolok a zsebéből, meg ilyenek, aztán a visszapillantóba nézek. Yume feje Kana vállán pihen, szájának sarkától egészen az álláig vékony nyálcsík csillog. Gusztustalan, mégis aranyos. Kana szintén alszik, halántékát a kicsi szürke hajkoronájára fektetve, míg Chamu a telefonját nyomkodja.

 Óvatosan pillantok meN-meN-re, aki szintén a mobilját cseszteti, aztán méltóztatik rám nézni, afféle mikor indulunk már? –pillantással, amelynek hatására beindítom a motort, és a parkolóból az útra hajtok. Először Chamut viszem haza, ő lakik a legközelebb, aztán Yume, meN és Kana következik a sorban.

 Csendesen utazunk, a város koraesti fényei kellemes érzéseket ébresztenek bennem. Legszívesebben zenét kapcsolnék, de a gitárosok miatt inkább parkolópályára teszem eme ötletemet. Lassan nyomom meg a féket, amikor a lámpa pirosra vált. Az autót kellemes vörös borongásba vonja a fény, a többiek azonban meg sem rezdülnek. Legalábbis a hátsó sorban, itt, elől ugyanis se perc alatt válik kínossá a helyzet.

 A szemem sarkából érzékelem, amint meN keze megmozdul felém, de próbálok viszonylag normálisan reagálni, ezért nem koncentrálok az izzadó tenyeremre, amely kétségbeesetten tapad a kormányra. Először aprót szorít a térdkalácsomon, majd kínzó lassúsággal kezdi el felfelé húzni az ujjait. Szemeimet a lámpára függesztve fohászkodok a zöld fény megjelenéséért, ám meN-meN kisujja aprót mozdul a bal belső combomon közel testem legérzékenyebb pontjához. Halk nyögésemmel szinte egyszerre vált a lámpa, ő pedig végig simítva az ágyékomon és a csípőcsontomon húzza vissza a kezét.

 Ahogy gázt adok, még oldalra pillantok, de ismét a telefonját nyomkodja, mintha az iménti intermezzo meg se történt volna. Én viszont nem felejtek ilyen könnyen. Még akkor is száguld az ereimben a vér, amikor megállok, hogy kitegyük Chamut a társasház ajtaja előtt. Néma csendben távozik, nehogy megzavarja az alvókat, így nekem és meN-nek csak egy laza intés jut, amikor már kint van a kocsiból.

 Elindulok a következő állomás, azaz Yume lakása felé, amikor is az eszembe ötlik valami: ha Kanát az utca másik végéről közelítem meg, akkor ő jöhet a kicsi után, és meN-meN maradna utolsónak, ami már csak azért is lenne jó, mert tudnék vele kicsit kettesben beszélgetni. Óvatosan oldalra nézek, a basszusgitáros látványától azonban felszökik a pulzusom, így az útra koncentrálok.

 Amikor leparkolok, megfordulok, és hátra nyúlva simogatni kezdem Yume karját, aki először csak nyöszörög, aztán Kanával együtt megébrednek. Mosolyogva közölöm a kicsivel, hogy hazaérkezett, mire hálásan pislogva kikászálódik az autóból. Ezt a pillanatot választom az útvonalterv módosulásának ismertetésére.

 – Kanát viszem haza előbb, oké? – teszem fel a kérdést, mire a gitárosunk fáradtan bólint egyet, meN azonban felvont szemöldökkel várja a magyarázatot. – Álmos. Aki képes végig nyomkodni a telefonját, az marad a végére – ötlöm ki a fals indokot, de meN leint.

 – Chamu is telefonozott – mutat rá a szépséghibára, mire leintem, miszerint dobosunk lakik a legközelebb, meg különben is, innen Kana és ő is körülbelül ugyanolyan messze vannak. Úgy látszik, ezek után inkább beletörődik a döntésembe, mert nem kérdez többet.

 Mikor gitárosunk öt perc után kettesben hagy minket, nem merek elindulni, ugyanis a kezeim remegnek a kormányon, attól félő, a végén még balesetet okozok. meN-meN persze egyből kiszúrja ezt, és felvont szemöldökkel figyeli szenvedésem. Fogalmam sincs, miért váltja ki belőlem ezt a tudat meg az érzet párosítása, mikor kettesben vagyunk, de az biztos, hogy rossz döntés volt utoljára hagyni őt.

 – Fázol? – teszi fel a kérdést, mintha a november esti öt fokos hideg hirtelen helyet cserélt volna a fűtött kocsiban lévő huszonnégy fokkal. Nem reagálok rá semmit, csak hagyom, hogy közelebb hajolva átöleljen. Karjai a testem köré fonódnak, remegésem a tetőpontjára hág, aztán hirtelen abbamarad, amikor elönt a forróság. Zsibbadni kezdek a szenzációs érzéstől, hogy ő most engem ölel át, de rövidesen el is enged, mire méltatlankodva morgok egyet. – Na, már nem remegsz! – konstatálja mosolyogva.

 Dühösen indítom el a motort, amiért nem veszi észre. Nem veszi észre, hogy mit vált ki belőlem, bár, ha érezné azt a forróságot, amelyet én éreztem, amikor átölelt, akkor az biztos felnyitná a szemét. Legalábbis, próbálok hinni ebben, amikor elindítom az autót, és nekivágunk az útnak meN lakása felé.

 Szívem hevesen dobog a mellkasomban, amikor ismét megállunk, ő pedig rögvest kiszáll a járműből. Hirtelen ötlettől vezérelve pattanok ki a hűvös levegőre, egyenesen utána. Felvont szemöldökkel megáll, és a motorháztető felett találkozik a pillantásunk. Veszek egy mély levegőt, aztán megkerülve a kocsit, elé lépek.

 Hallom, amint dobol a fülemben a vér, a pulzusom az egekben, ahogy mélyen a szemébe nézek. Azok a gyönyörű, sötétbarna íriszek rabul ejtenek, a testem nem engedelmeskedik, magától mozdul felé, tekintetem eközben egy pillanatra az ajkaira siklik. Annyira kívánom a csókját, egyszerűen szükségem van rá, arra, hogy végig bizsergesse a testemet.

 Ráhajolok a szájára, sajátommal megpróbálom rávenni a birtoklásomra, de elfordítja a fejét, így csak egy gyengéd puszira futja a részemről. Meglepődök, amiért ezt teszi, és tanácstalanul hajtom le a fejem, amikor halkan megszólal:

 – Ez nem így működik, Hayato-shi! – suttogja, aztán csapódik a bejárati ajtó, engem pedig egy viszonylag újkeletű, magányos érzés kerít hatalmába: fázom.