Ideál - Ötödik fejezet

 Satoshi egészen addig dolgozott, amíg a nap sugarai el nem érték a műterem ablakát. Akkor elkezdte elpakolni az eszközeit, jelezve a férfinak, hogy egyelőre végeztek. Tulajdonképpen már majdnem készen volt a festménnyel, már csak a hátteret kellett rendesen kidolgoznia, amiért végtelenül örült, hiszen nem kellett újból a modell meztelen testét festenie.
 A szeme sarkából, habár nem igazán állt szándékában, figyelte, ahogy a nadrág anyaga újra ölelésbe vonja a bársonyosnak tűnő combokat, az ing pedig elfedi a sápadt bőrt. Igazából Satoshinak nehezére esett így dolgozni. Még sosem látott másokat ennyi ideig ruha nélkül. Amikor megvette a férfit, az más volt, ott csupán csak a felsőtestét szemlélte meg alaposabban, azt is csak alig egy perc leforgása alatt. Most meg órákig figyelt minden egyes hajlatot, emiatt pedig rettentő zavarban érezte magát.
 Miután gyorsan elpakolt, a háló felé indult. Már csípte a szemét az álmosság, jól esett volna neki egy kis pihenés, ám amikor a küszöbhöz ért, egy finom kéz a könyökénél fogva megállította őt. A férfi ért hozzá, röviden és bizonytalanul, a kezében a tányért tartotta, rajta a felkockázott kifli. Először ő maga emelt le egy falatot, aztán várakozóan Satoshira nézett. A festő elnyomott egy ásítást, és hitetlenkedve nézte a tányért. Felkapott egy darab kiflit és gyorsan a szájába tömte. Ezután ismét a másik következett, így lassacskán elfogyasztották a vacsorára szánt ételt.
 – Ez igazán kedves tőled – mosolyodott el Satoshi, amikor a konyhába menve letették a tányért. – Köszönöm.
 Azzal visszasietett a hálóba, ahol mihelyst a ruhákhoz ért a feje, egyből álomba szenderült. Még hallotta egy kicsit a modell mocorgását, de aztán teljes képszakadás lépett életbe.
 Satoshi halk dúdolásra ébredt. Sokkal kipihentebbnek érezte magát – már amennyire ez a ruhakupactól lehetséges volt –, és kíváncsian pillantott az ágyra, amely üres volt. Igyekezett nesztelenül felkelni, majd kiosonni a hálóból. A küszöbön megállt, és tovább hallgatózott. Mintha egy másféle nyelv szavait hallotta volna a dallamba ivódva, ahogy a dúdolás halk énekké erősödött. Óvatosan a konyhába pillantott, ám nem volt ott senki, mígnem végül a fürdő ajtajához vezették a hangok. Mivel a műteremmel szemben volt, így hang nélkül osont a székéért, amelyet az ajtó mellé helyezett, majd leült, és csak hallgatta a férfi énekét. A falnak támasztotta a halántékát és lehunyta a szemét.
 Egyből összerezzent, ahogy kinyílt a fürdő ajtaja. A férfi haja még nedves volt, a festő ruhái pedig már abszolút nem mutattak idegenül rajta. Satoshi először azt se tudta, hogyan fogjon neki a magyarázkodásnak, ahogy meglátta a modell riadt tekintetét.
 – Én csak… Hallottam, ahogy énekelsz, és annyira szép volt, egyszerűen muszáj volt hallgatnom.
 A férfi kíváncsian végigmérte, majd elmosolyodott. Satoshi ezt jó jelnek vette.
 – És azt hiszem, már több mindent értek veled kapcsolatban is – tette még hozzá. – Bár valószínűleg te nem érted, amit mondok, hiszen nem vagy japán. Vagy… Nem is tudom, lehet most sejted, miről beszélek – zavarodott bele a saját mondandójába, végül úgy döntött, egy egyszerű kérdéssel próbálja szóra bírni a férfit, hátha sikerrel jár.
 – Honnan jöttél? – kérdezte, a hangja lágy volt.
 Mintha a modell egy pillanatra elbizonytalanodott volna, majd kissé nehézkesen, homlokráncolások közepette megszólalt.
 – Kína – mondta. Magasabb hangja volt, mint egy átlagos férfinak, kissé nőies is, de Satoshinak azonnal borzongás futott végig a gerincén, mihelyst meghallotta. Igyekezett az egészet annak betudni, hogy először hallotta beszélni a másikat.
 – Gyönyörű hely lehet – jegyezte meg Satoshi. Egy csepp fájdalmat vélt felfedezni a férfi tekintetében, mielőtt mosolyogva bólintott volna. A festőnek a torkában dobogott a szíve, ahogy végre először kommunikáltak egymással.
 – Mi a neved? – kérdezte végül. A modell összeráncolta a homlokát. Satoshi lassabban ismételte meg a kérdést, mire a férfi szeme értőn felcsillant.
 – Yuuki.
 Satoshinak kiszáradt a szája, bár ő maga sem tudta, hogy miért. Aztán gyorsan összeszedte magát, és felállt a székről.
 – Szép neved van – dadogta, és megpróbált megereszteni egy mosolyt is. Úgy tűnt, Yuuki nem értette, mit mondott, de azért mosolygott, a festő pedig a konyhába sietett. Megtámaszkodott a pulton és felsóhajtott, aztán a kezébe vette a pénztárcáját, és már fordult volna, hogy ételért induljon, amikor észrevette Yuukit az asztal mellett állni. Ijedtében felkiáltott, majd bocsánatot motyogva nagy nehezen kiszerencsétlenkedte magát a lakásból.
 Most csak egy kiflit vett a pékségben, és bár mindig célirányosan vásárolt, most mindenfelé nézelődött az üzletben, mielőtt fizetett volna. Egyszerűen nem akaródzott neki visszamenni a lakására, miután hülyét csinált magából a férfi előtt. Vagyis, tulajdonképpen csak rémesen zavarban volt, de ez még nem változtatott a tényeken.
 Amikor végül felért a lakásba, Yuuki a konyhaasztalnál ülve várta őt, és mihelyst a festő átlépte a küszöböt, melegen rámosolygott. Satoshi megpróbálta viszonozni a mosolyt, több kevesebb sikerrel, majd elfelezte a kiflit, és az egyik felét felkockázva, tálalta maguknak. Miután ettek, Satoshi lefürdött, aztán a műterembe ment, és elővette a hajnalig festett képet. A háttérhez már nem volt szüksége Yuukira, így anélkül, hogy különösebb figyelmet fordított volna a mögötte ácsorgó férfira, nekilátott festeni. Szinte észre sem vette, hogy repül az idő, ahogy azt sem, miként Yuuki egyre közelebb jött hozzá, és lassan már a válla felett figyelte, ahogy alakul a kép. Végül a lemenő nap sugarai narancsos fénybe öltöztették a helyiséget, Satoshi pedig elégedetten szemlélte a művét. Sokkal jobb lett, mint ahogy azt várta. Bár figyelembe vette a műterem fényeit, mégsem ezek a falak köszöntek vissza a festményen, hanem egy szürke, kisablakos fürdőszobáé, ugyanis a széken ülő meztelen férfi mellé fürdőkádat is festett. Felsóhajtott.
 – Yuuki, gyere, kérlek!
 Egy pillanatra megakadt a levegője, ahogy a férfi hirtelen felbukkant az oldalán, aztán megőrizve a lélekjelenlétét, feléje tartotta a festményt. Először az ámulat jeleit vélte felfedezni Yuuki arcán, ami aztán lassan átcsapott valami büszkeség félébe, legalábbis Satoshi így értelmezte azt a lágy mosolyt, a finoman fénylő tekintetet.
 – Gyönyörű – formálta meg lassan a szót Yuuki, bár a kiejtése nem volt tökéletes, mégis megvolt a maga bája.
 – Pont, mint te.
 Satoshi anélkül szólalt meg, hogy alaposabban átgondolta volna a szavakat, és persze rendesen bele is pirult, ugyanis úgy tűnt, a másik nagyjából értette, miről van szó. A férfi mosolya kiszélesedett, aztán helyet foglalt a széken, ahol tegnap éjjel ült. A festőnek azonnal az eszébe jutott a kép, ahogy Yuuki meztelenül foglalt helyet az ülőalkalmatosságon, és igyekezett elhessegetni azt. Ugyan, hiszen a másik egy férfi volt. Satoshi pedig kerek perec megmondta Yutorinak is, hogy őt nem érdekli a saját neme.
 Végül kiment a konyhába, és ügyet sem vetve a még mindig a széken várakozó férfira, felkockázta a maradék kiflit, majd a tányéron bevitte a műterembe. A lakás bármelyik pontján képes volt enni, de itt egyenesen gyűlölt. Ám úgy döntött, most kivételt tesz, és miközben egymással szemben ülve eszegettek, próbálta megfejteni, mégis mi vonzotta őt Yuuki szépségében. Már az első pillanattól fogva tudta, hogy ez a modell kell neki, és senki más, akkor most miért zavarta őt annyira ez az egész? Vagy nem is zavarta… Inkább az is lehet, hogy zavarba hozta. Elmélyülten rágcsálta a kifli szeletet, miközben eldöntötte, hogy még a héten elmegy tanácsért Yutorihoz.
 Yuuki hangja zökkentette ki őt a gondolataiból.
 – Elad? – mutatott a férfi a festményre. Satoshi felsóhajtott. Muszáj volt lépnie, különben főtt ételt sem fog tudni adni maguknak, így bólintott.
 – Igen. Meg is nézem, mikor lesz legközelebb kiállítás – jegyezte meg, majd beletúrt a ládába, amibe a vásznak mellett a noteszét is belezsúfolta.
 – Kiállítás? – ismételte a szót Yuuki. Satoshinak ekkor hirtelen ötlete támadt, és miközben a kezébe véve fellapozta a málló borítójú füzetecskét, magyarázni kezdett.
 – Sok festmény egy helyen – paskolta meg finoman a nemrég befejezetett képet Satoshi. – Nézzük, megvesszük és eladjuk őket.
 A férfi csillogó szemekkel bólintott.
 – És ez tudod mi? – mutatta fel neki Satoshi a nyitott noteszt. Yuuki összeráncolta a homlokát, majd mondott valamit, feltehetően kínaiul. A festő elmosolyodott.
 – Notesz – mondta, és próbálta visszafojtani a széles vigyort, ahogy Yuuki elismételte a szót. Először csak ízlelgette, majd harmadszorra már gyönyörűen gördültek le a mássalhangzók a nyelvéről.
 – Ügyes vagy!  - dicsérte meg Satoshi, aztán belekukkantott a füzetébe. Holnap estére írt fel magának kiállítást, és máris erős izgalom lett úrrá rajta.
 – Oké. Holnap eladom – mondta Yuukinak, aki mosolyogva bólintott. Úgy tűnt, érti, mit mond a festő, ami nagyon boldoggá tette őt.
 Aznap éjjel Satoshi nem bírt elaludni a ruhakupacon. Valamiért most úgy érezte, hogy elemi erővel nyomja a gerincét a padló, hiába a sok rongy, hogyha magára húzta az egyiket, forróság öntötte el, ha pedig odébb lökte, fagyos hideg rágta a csontjait. Nem volt neki ismeretlen ez az érzés. Minden kiállítás előtt így érezte magát, ilyen izgatottan, és ezen még a puha ágya sem tudott volna segíteni, amin most Yuuki szuszogott békésen. Végül Satoshi keresett egy vékonyabb ruhát a kupacban, és azt húzta magára, miközben hallgatta a férfi halk lélegzetvételeit. Különösen megnyugtatónak találta őket.
 Legszívesebben egészen közelről figyelte volna a másikat, a mellkasára tette volna a kezét, érezni a szívének a dobogását, és ahogy emelkedett és süllyedt a mellkasa. A festő gondolatban felpofozta magát. Badar dolgokat képzelgett itt össze-vissza, ahelyett, hogy az alvásra koncentrált volna. Talán sikerült volna hamarabb is elaludnia, ha nem kezd el azon gondolkodni, milyen lehetne Yuuki mellett fekve aludni. Meg végtére is, nem volt valami nagy ágya, és még csak barátságnak sem merte nevezni kettejük kapcsolatát.
 Igazából fogalma sem volt, mi van közöttük, de ezt jobbnak is érezte megtartani. Ő kedves volt Yuukival, aki miután szépen lassan feloldódott a társaságában, úgy tűnt, viszonozza ezt a gesztust. Satoshi végül felsóhajtott, az oldalára fordult, és elengedve ezeket a gondolatokat, hagyta, hogy végre elnyomja őt az álom.

Ideál - Negyedik fejezet

 A vacsora a megszokott medrében folyt. Satoshi próbálta leplezni a csodálkozását, ahogy a finom falatok a szájába kerültek, hiszen voltak olyan fogások, amiket még életében nem kóstolt, míg Yutori és Chizuru magas fokon űzték a szemezés tudományát az asztal felett, és néhány egyéb finom apróságokat az asztal alatt, de persze a józanság keretein belül. Egy dolog volt csak, ami annyira nem illett a képbe, vagy inkább teljesen más irányba vitte el a megszokottságtól, ez pedig az asztalnál ülő modell volt, aki elég gyakran vonta magára Satoshi figyelmét.
 Nem ült valami magabiztosan a széken, a fogásokat is csak bizonytalanul kóstolgatta, amíg Satoshi finoman nem jelezte neki, hogy nyugodtan ehet. Onnantól kezdve az arcára volt írva, hogy mennyire ízlik neki az étel, szinte már-már mosoly kúszott gyönyörű, telt ajkaira. A festő elfordította a tekintetét, és inkább Yutorira koncentrált, aki félbeszakítva a Chizuruval való finom évődést, beszélni kezdett.
 – Most egy ideig sajnos nem tudlak meghívni titeket vacsorára, persze nem a pénz a gond, csak kissé elfoglalt leszek, de azért beugorhattok majd egy gyors teára. Hamarosan bejelentem az új kiállítást, és ha dűlőre juttok, akkor szívesen látom pár festményedet. Viszont még kettő mínuszban vagyunk, így bőven ráértek. Elég nagy kihívást ruhában lefesteni Chizurut – nevette el magát.
 – Igazán köszönöm, de valójában nem tudom még, mikorra végzek a tanulmányrajzokkal – magyarázkodott Satoshi, de Yutori leintette.
 – Mese habbal, barátom. Talán majd a korgó gyomrod jobb belátásra bír, ha én nem – sóhajtott fel a férfi.
 Nem sokkal később befejezték a vacsorát, Yutori pedig ragaszkodott ahhoz, hogy Chizuruval a hintóhoz kísérjék két vendégüket. Ott aztán átölelte Satoshit, és amilyen halkan csak tudott, a fülébe suttogott.
 – Én nem vagyok mindig melletted, de ő igen – mormolta, aztán egy széles vigyorral eleresztette a barátját, aki feldúltan szállt be a hintóba. Elege volt Yutori utalgatásaiból arra, hogy talán közelebb is kerülhet a modelljéhez, mint szimpla munkakapcsolat, esetleg barátság. Igen, a férfi gyönyörű volt, ehhez semmi kétség nem férhetett, de Satoshi nem Yutori volt. A fiatalabb festőt már Chizuru előtt elbűvölte a saját neme, kíváncsi volt, és meg akarta érteni a dolgokat önmagával kapcsolatban. Vele ellentétben Satoshi zárkózott volt, és azon kívül, hogy minden áron festővé akart válni, másban nem szegült ellen a szülei akaratának. Talán az olyan lázadóknak, mint Yutori, a baklövéseik miatt jutott látszólag tökéletes élet. Satoshinak eszébe jutottak a kék bogyók, amiket barátja a szalvétájával próbált rejtegetni előlük, és összeszorult a mellkasa. A tökéletesség tényleg csupán csak a felszín volt. 
 Amikor hazaértek, megelőzte a férfit, és amíg a modell fürdött, helyet foglalt a ruhakupacon. Ezúttal ő tett úgy, mint aki alszik. Csupán csak egy halk sóhajt hallott, mielőtt a paplan susogása megtörte a szobában beállt csendet. Satoshi döntött.
 A következő hetek monoton ritmusban teltek: Satoshi reggelit vett, felkeltette a férfit, ettek, a festő fürdött, aztán munkához láttak. Ezután következett az ebéd, egy séta a folyóparton, vagy ha rosszra fordult az idő, még egy kis munka, vacsora, a modell lefürdött, aztán ha Satoshi épp szemfüles volt, akkor a földön aludt, míg a férfi az ágyon. Ha nem, akkor egész éjszaka bűntudat mardosta, így igyekezett esténként odafigyelni.
 Aztán egyik nap épp a folyóparton sétáltak, már-már szokásszerűen egymásba karolva, amikor mozgolódást hallottak a nádas felől. Satoshi érezte a feszültséget a férfiben, így finoman megszorította a karját, ahogy tettek egy lépést a zaj forrása felé.
 – Nyugalom, nem lesz semmi baj – motyogta, aztán hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a szárnyával veszettül csapkodó kacsától, vagy a modell sikkantásától rémült-e meg jobban. Vett egy mély levegőt, ahogy a tőlük sebesen a víz felé távolodó madarat figyelte, aztán elnevette magát. Elkapta a férfi riadt tekintetét, és igyekezte rendezni az arcvonásait, hogy csak egy viszonylag normális és kedves mosoly látszódjon rajta. A modell mintha kissé zavarba jött volna, aztán hazamentek.
 Satoshi aznap este nem igazán tudott elaludni, ám ezúttal nem a bűntudat gyötörte. Ihletet kapott a délutántól, attól a szárnyával verdeső kacsától, és eldöntötte, hogy reggel kiül a folyópartra tájképet festeni. Nagyon régen dolgozott már ott, pedig egyszerűen imádtam újra és újra rögzíteni a változásokat azon a környéken. És most, hogy valószínűleg kacsafészekre leltek, égett benne a vágy, hogy megörökítse azt.
 Reggel korán kelt. Szinte meg sem érezte az álmatlan éjszaka mellékhatásait, annyira buzgott benne a tettvágy. Leszaladt a pékségbe reggeliért, az egyik kiflit felkockázta és megvajazta a modelljének, a másikat pedig a rajzeszközei mellé, egy táskába tette. A hóna alá csapta a vásznat az állvánnyal együtt, és elindult otthonról, remélve, hogy a modell meg tud reggelizni nélküle is. A folyóparton aztán munkához látott. Keresett egy helyet, ahol nem zavarta meg az állatokat, aztán elővette a ceruzát, és gyors vázlatot készített, nem telt bele öt percbe, és már a festékillattól megrészegülten adta át magát a munka örömének. Szinte totális önkívületben vitte vászonra a nádasban megbújó kacsákat, az ecset nesztelenül mozgott az ujjai között, ha ágyút sütögettek volna mellette, Satoshi akkor is tovább festett volna. Imádott átlényegülni munka közben, úgy érezte, az egész lénye a vásznon, a színek között, az ecset végénél összpontosult.
 Amikor végül az utolsó simítással is készen volt, még mindig a kábulattól reszkető kezekkel rótta fel a nevét a kép jobb alsó sarkába. Akkor összepakolt, és megindult hazafelé. Kíváncsi volt, milyen helyzetben találja majd otthon a férfit. Már lassacskán délre járt az idő, így gyorsan neki kell látnia ebédet főzni.
 A lakásba lépve a műterem egyik székén üldögélve fedezte fel a modellt, aki egyből felkapta a fejét, amikor Satoshi belépett a lakásba. Mintha valami mosolyféle suhant volna át az arcán, amikor egyből felpattant a helyéről, és odébb lépett, hogy helyet adjon a festőnek, aki tüstént lepakolt, az immáron teli vásznat pedig az ablak alá támasztotta. Nem tudott nem mosolyogni azon, milyen csodálattal figyelte a férfi a kész művet.
 Ezután Satoshi a konyhába ment, és nekiállt főzni. Nem sokkal később a modell is csatlakozott, leülve az egyik székre. Azonban Satoshi ma nem igazán tudott koncentrálni. Az egészet a festésre akarta fogni, de igazából a férfi vizslató tekintete volt az, ami kizökkentette őt, annyira, hogy már lassan harmadszor vágta le majdnem a saját ujját a répa helyett. Akkor aztán megelégelte önnön bénázását, és úgy döntött, leköti valamivel a másikat. A műterembe sietett, ahol elővette a vázlatfüzetet, amelybe a modellről készített tanulmányrajzokat. Mostanában már a teljes arcát lerajzolta, a hajával és minden apró részlettel együtt, egyre gyakorlottabb volt a vonásainak visszaadásában. Az első oldalon kinyitva odatette a füzetet a férfi elé, majd anélkül, hogy ránézett volna, visszatért a főzéshez. Amikor meghallotta a papírlapok súrlódását, egészen megkönnyebbült. Már nem érezte magán a kíváncsi tekintetet.
 Ebéd után kivételesen a műterembe mentek a folyópart helyett. Satoshi először nem igazán tudta, hogy valósítsa meg a tervét, aztán végül támadt egy ötlete. Felvett egy pózt: az egyik lábát a másikra rakta, majd a térdére tette a kezét. A modell szinte egyből megértette, mit kell tennie, így lemásolta Satoshit, aki ekkor munkához látott. Egészen megdöbbentette, milyen finom, puha keze volt a férfinak, ám az még jobban, milyen könnyedén állt neki a vázlat elkészítésének. Felgyorsult a munkatempója, és hamarosan már el is készült az első tanulmányrajza. Most jelezte a másiknak, hogy fordítsa a plafon felé a tenyerét, és így is készített egy skiccet. Szinte repült az idő, ahogy belemerült a munkába, és számtalan különböző helyzetben vetette papírra a férfi kezét. Csak abba nem gondolt bele, hogy már lassan nem lesz miről rajzot készítenie.
 Aztán rájött, hogy ennél nagyobb gondja is van. A konyhába érve ugyanis arcon csapta a felismerés, hogy csupán egy darab kiflijük volt vacsorára. Majd eszébe jutott, hogy milyen meglepően könnyű volt reggel a pénztárcája. Újból hozott egy döntést: felkockázta a kiflit, és a maradék vajat elosztotta rajta. A falatokat egy tányérra helyezte, és a modellért ment, aki még mindig a saját kezéről készült rajzokat nézegette.
 – Gyere, kész a vacsora! – próbálta leplezni, mennyire elfogta a pánik annak ellenére, hogy a mai estét még viszonylag könnyűszerrel meg tudta oldani: a férfit az asztalhoz ültette, ő maga pedig a konyhapultnak nem nevezhető, de mégis arra hajazó bútornak támaszkodott. A másik csupán csak néhány falatot evett, mielőtt kérdőn Satoshira nézett volna. A festő próbált magára mosolyt erőltetni, de nem igazán ment neki. A szemét szúrták a könnyek, és amikor megindult az első csepp, sikerült feltűnően, egy durva mozdulattal letörölnie azt. Nem sikerült eltitkolnia, mekkora bajba is kerültek, ezt egyből látta a modell aggódó tekintetén. Satoshi lesütötte a szemét, és a lábfejét kezdte bámulni.
 – Nem, minden rendben lesz – rázta meg a fejét, miközben próbálta visszatartani a sírást. – Holnap elviszem egy szalonba a mai képemet, biztos lesz rá vevő, ez csak egyszeri alkalom, legközelebb már én is veled fogok enni, most rosszul osztottam be Yutori pénzét, ennyi az egész, nem lesz semmi baj.
 Amíg beszélt észre sem vette, hogy a férfi eléje került, csak amikor végül felnézett. A másik tekintete még mindig azt sugallta, hogy aggódik érte, holott egy szót sem szólt, csupán… Csupán elkezdte kigombolni az ingjét, egyre többet és többet felfedve hófehér bőréből, aztán amikor az anyag lesiklott a válláról, a műterem felé indult. Satoshi kábultan követte, és bár tiltakozni akart, rögtön az első szó a torkán akadt, ahogy a férfi levetette az alsó ruházatát is. Bár a helyiséget egyedül a hold fénye világította meg, a festő így is tisztán látott minden ívet és minden domborulatot. Egyszerűen nem jöttek a szájára a szavak, és amikor a modell helyet foglalt a széken, egy kissé kihívó, ám egymást keresztező lábainak köszönhetően valamilyen szinten szemérmes pózban, Satoshi végre megtalálta a hangját:
 – Rendben van – nyögte ki végül, majd felkapcsolta a villanyt, és helyet foglalt a székén.

A nyuszi és a pillangó

 Szociális pillangó. Lyoka már párszor hallotta ezt a kifejezést, ám a jelentésével korántsem volt tisztában, így nem is szánt időt a kutatásra. Persze nem rá használták, az örökké szótlan, magának való gitárosra, aki minden szabadidejét a bolyhos kis nyuszijára áldozta. Egyszerűen néha kihallotta egy-egy beszélgetésből, az agya elraktározta, aztán néha elővette. Azonban az utóbbi időben mintha kissé többször ugrott volna be a gondolatai közé a dolog.
 Igazából igencsak ártatlan helyzetek voltak ezek. Többnyire a másik gitárost, Rant figyelte. Az alacsony férfi mindenkire szívből jövő mosolyt villantott, ha ismerte az illetőt, ha nem, aztán már röppent is a következő emberre. Ran külső szemmel úgy tűnt, egyből elbűvöli a másikat, ám mielőtt komolyabb beszélgetés kezdődött volna, továbbugrott. Személyesen… Nos, személyesen Lyoka nem tudta őt hová tenni. Talán csak túlzásnak érezte, de mintha Ran mosolya az ő irányába lett volna a legszélesebb, a nevetései a legőszintébbek, ami végtelenül zavarba hozta.
 Aztán egyik nap valami különöst vett észre a viselkedésében. Először Kazuhához lépett, és kinyújtotta a nyelvét, amiért egy finom vállba veregetést zsebelt be, aztán azzal a lendülettel pattant a rúzsát igazgató Mayához és a sajátját épp elkenő Daikihoz, majd nekik is megmutatta a nyelvét. A két srác meglehetősen hasonló lelkesedéssel fogadta a gesztust, mint Kazuha, a telefonjából néha-néha felpillantgató Lyoka pedig nem igazán értette a jelenetet. Még épp el tudta küldeni az SMS-t az édesanyjának, amikor Ran elé pattant. Az már mellékes, hogy a telefonjával nem találta el elsőre a zsebét, viszont a zavara még inkább a tetőfokára hágott, ahogy a gitáros rá is kinyújtotta a nyelvét. Egy apró fémgömb ékeskedett rajta, Lyoka pedig úgy érezte, hogy a ruháján lévő laza, nyitott gallér fojtogatni kezdi őt, és valaki bizony kikapcsolta a légkondit az öltözőben, ugyanis pokoli hőség lett rajta úrrá.
 – Mit szólsz?
 Ran mosolya betöltötte az egész látóterét, és alig bírt bármit is kinyögni.
 – Jól áll – préselte ki végül magából, aztán a másik gitáros elégedetten lehuppant a tükör elé, és berakta a kontaktlencséit.
 Lyoka érezte, ahogy egy kéz nehezedik vállára, mire egyből összerezzent. De csak Maya húzott oda mellé egy széket, és egy sunyi mosollyal az ajkain helyet foglalt.
 – Most már Daiki is tudja, hogy bele vagy zúgva – mormolta. Lyoka legszívesebben ellenőrizte volna a légkondit, de az még az ő méretéhez képest is túl magasan volt.
 – Elmondtad neki? – bökte oda a basszerosnak, aki halkan felnevetett.
 – Ő kérdezett rá. Idézem: van valami oka annak, hogy Lyoka úgy néz Ranra, mint aki mindjárt elájul?
 Ezek szerint semmi baj nem volt sem a gallérjával, sem a légkondival.
 – És te elmondtad, mi? – fordította el a fejét Mayától.
 – Meg ne sértődj itt nekem! De úgy néztél ki, mint aki szívesen kipróbálná, mit tud az a piercing smárolás közben. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy nem csak úgy szeretnél összeismerkedni Ran nyelvével – duruzsolta.
 Lyoka visszafordította a fejét, és már felkészült, hogy szembetalálkozzon a basszeros elégedett mosolyával, ahogy meglátta az orcáit borító pírt.
 – Maya, néha olyan… Közönséges tudsz lenni – bökte ki végül.
 A férfi felnevetett.
 – Csak segíteni szeretnék, ne fújd fel ennyire! – vágta finoman hátba a gitárost, majd felpattant, és visszatért Daiki mellé. Még váltottak egy pár szót a dobossal, miközben Lyoka szerint meglehetősen sokszor pillantottak először rá, aztán Ranra, vagy épp fordítva, majd Kazuha kiadta a parancsot, hogy igyekezniük kell a színpadra.
 Csodálatos koncert volt. Lyoka legalábbis mindig így gondolta, miután az öltözőben a sminkjét lemosva visszagondolt, milyen fantasztikus is volt a színpadon állni a közönség előtt, hallani a számtalan örömteli sikolyt, figyelni a boldogságtól kipirult arcokat. Aztán Ran arcát. Azt az édes mosolyt, ahogy a kicsi teljes szívét beleadta a színpadon való mozgásba. Bár Lyoka ilyenkor legszívesebben megcsókolta volna azokat a vékony ajkakat, mégsem tette. Belefért volna a fanservice-be, azonban ő nem ilyen keretek között képzelte volna el az első csókját Rannal. Igazából nem voltak sem elképzelései, sem elvárásai. Egyszerűen csak meg akarta tenni ezt a lépést, ami hiába tartozott a legfőbb vágyai közé, mégsem történt meg.
 – Lyoka-kun!
 Ran hangja hirtelen rántotta ki őt a gondolatai közül, és ijedtében majdnem sikerült belekennie a sminklemosót a szemébe.
 – Igen?
 A hangja halk volt, így korántsem volt benne biztos, hogy a másik gitáros meghallotta. Egyszerűen képtelen volt normálisan viselkedni a közelében, ezek közé tartozott az alacsony hangerő is, amelyet a férfival szemben ütött meg.
 – Maya azt mondta, szeretnéd nekem ma megmutatni a nyuszidat. Igaz ez? – villantott meg Ran egy bájos, ártatlan mosolyt.
 Lyoka egy pillanatra félrenézett, de csak annyi időre, hogy a tekintetével megkeresse Mayáét, és gondolatban kikaparja a basszeros huncutul csillogó szemeit. Aztán minden figyelmét Ranra összpontosította.
 – Persze, semmi akadálya – egyezett bele. Végül is, egy olyan fél óra alatt túleshetnek a nyuszi látogatáson.
 – Hurrá! – kacagott Ran. – Akkor az épület mögött megvárlak!
 És így is lett. Miután Lyoka Kazuha segítségével megszabadult a póthajtól, és sikeresen hárította Maya csipkelődéseit, nem beszélve Daiki mindentudó tekintetéről, kisétált az épület mögé, hátán a gitártokjával. Egyből észrevette Rant, és a saját szívdobogásától majdhogynem megsüketülve lépett a másik gitáros mellé, aki abban a pillanatban beléje karolt. Forróság vágtatott végig a karján át egészen a gerince a tövéig.
 A hűvös nyári estében így ballagtak el a zsúfolt metróállomásig, ahol bár Ran eleresztette őt, egész úton érezte az apró kezeket a bőrén. Szinte bemenekült a lakásába, csak azt nem vette számításba, hogy amikor fordul becsukni az ajtót, Ran is ott fog állni, és épp a cipőjét veszi le. Lyoka még időben elkapta őt, ahogy a férfi kibillent az egyensúlyából.
 – Na, merre van a nyuszi? – érdeklődött lelkesen a másik gitáros, mire Lyoka a kicsi nappaliba vezette őt. A fehér színű, fekete foltokkal tarkított jószág egyből mozgolódni kezdett a ketrecében, ahogy meghallotta közeledni a gazdáját. Lyoka lágy mosollyal emelte le a ketrec tetejét, szinte teljesen megfeledkezve az ajtóban álló Ranról, aki pár pillanat múlva már mellette álldogálva simogatta az állat puha bundáját.
 – Tudod, tisztára olyan, mint te, Lyoka! – jegyezte meg, mire a férfi zavartan pillantott a nyuszira. Nem értette a hasonlatot.
 – Ezt hogy érted?
 Ran felkuncogott.
 – Hát, külsőre is van bennetek valami, de mindketten ugyanolyan kis félénkek vagytok, az előbb alig merte hagyni, hogy hozzáérjek, most meg egész jól elvan velem. Te meg, amit a koncert előtt műveltél az öltözőben… – kacagott Ran. – Igazából, nem is mondott nekem Maya semmit. Mármint… A nyuszival kapcsolatban.
 Lyoka egyre értetlenebbül hallgatta a másik gitárost. Maya elárulta az érzéseit? Ezért még kapni fog, az egyszer biztos!
 – Megkérdeztem tőle a koncert után, hogy bejövök-e neked, mivel mindig annyira zavarba jössz, amikor a közeledben vagyok. Először nem akaródzott beszélnie, aztán mikor mondtam neki, hogy csak azért kérdezem, mert szerintem nagyon helyes pasi vagy, egyből megeredt a nyelve – mesélte Ran. Most nem mosolygott, nem nevetett, a hangja egészen komoly volt.
 Aztán az ujjai már nem a nyuszi bundáját, hanem Lyoka szürkés tincseit simították, ahogy finom, lágy csókba vonta a férfit, aki először fel sem fogta, mi történik. Amikor realizálta, hogy azok a puha ajkak, amelyeket az övéit ízlelik Ranhoz tartoznak, a férfihez, akire mindig is vágyott, egyből átkarolta az alacsonyabbik derekát.
 – Szeretlek, Lyoka – motyogta Ran, egy pillanatra megszakítva a csókot, mielőtt Lyoka végre megtudhatta, milyen érzés, amikor egy hűvös fémgömbbel díszített, kíváncsi nyelvecske feltérképezi a száját.

Ideál - Harmadik fejezet

 Satoshi nyúzottan ébredt. Hiába aludt puha ágyban, azt az órákon át tartó forgolódást csak a legnagyobb jóindulattal lehetett volna rendes alvásnak minősíteni. Tulajdonképpen végig a férfin járt az esze: biztos nem feküdt jól azon a kupac ruhán, hiszen a festőnek is eléggé fájt a gerince, miután a hirtelenjében összeeszkábált fekhelyen töltötte az éjszakát. Aztán amikor a néma csendet lassacskán megtörte a másik halk, egyenletes szuszogása, Satoshi tudta, hogy valószínűleg nem egy éjszakát tölthetett ilyen helyzetben. Akkor aztán a bűntudat miatt nem tudott aludni. Folyamatosan arra gondolt, hogy ahelyett, hogy modellként használja a férfit, el kellett volna engednie őt, csakhogy nem volt benne biztos, hogy nem kapták volna el újból. Végül miközben ez az ördögi kör lassacskán emésztette a gondolatait, sikerült nyugtalan álomba merülnie, hogy aztán most kábán másszon ki az ágyából. Mivel a férfi még aludt, így ott helyben átöltözött a tegnapi ruhájába, és a már üresedő bukszájával a zsebében gyalogolt le a pékségbe, hogy ezúttal két kiflivel térjen vissza a lakására. Magában hálát adott Yutori vacsorameghívásáért, így valószínűleg egy fél nappal több ideje lesz a következő festmény elkészítéséig. Csak az volt a baj, hogy egy tájkép nem biztos, hogy újból elég lett volna. 
 Már épp nyitotta volna az ajtót, amikor egy kifulladt hang megállította őt.
 – Üzenetet hoztam a művész úrtól – lihegte a küldönc, ahogy Satoshi megpördült a tengelye körül. A tegnapi férfi volt az, kezében újból egy borítékkal. – Nem vár választ, este hatra küldi a hintót – tette még hozzá, majd átadta Satoshinak a papírost, és távozott.
 A festő a lakásba érve egyből a konyhába ment, lerakta a kifliket a pultra és kibontotta a borítékot. Yutori arra kérte, hogy vigyen el egy festményt is, Satoshinak pedig összeszorult a szíve. Szomorúan felsóhajtott, és félrerakva a borítékot, megfordult a tengelye körül, hogy az asztalra rakja a kiflit. Egy pillanatra kihagyott a szíve, az ajkai elnyíltak ijedtében, ahogy meglátta az ajtófélfában megtámaszkodó férfit. Aztán elmosolyodott, és az asztalhoz ültette őt, amíg megcsinálta a reggelit.
 Délutánig körülbelül ugyanazt csinálták, mint előző nap, felvéve ezt az új rutint, ám ezúttal Satoshi a modell orrával foglalatoskodott. Csinos orra volt, bár nem annyira feltűnően ívelt, a festő mégis ugyanolyan lelkesedéssel rajzolta, akárcsak a szemét. Ezúttal ebéd után is folytatták a munkát, és amikor végül megmutatta a férfinek a vázlatait, most úgy tűnt, mint aki próbálja leplezni az ámulatát, ám Satoshi észrevette azt a bizonytalan kis mozdulatot az orra felé. Mosoly kúszott az ajkaira, aztán a hálóba vezette magukat. Mindkettejüknek választott valami szép öltözéket: saját magának a tegnapelőtti kiállításon viselt elegáns öltönyt egy rövidebb nadrággal, míg a másiknak az inghez keresett valami megfelelő nadrágot. Amikor elkészültek, pontosan abban a pillanatban szólalt meg a csengő is, így Satoshi sietett ajtót nyitni, egyik kezében a festmény, a másikkal pedig finoman belekarolt a férfiba. A küldönc állt előttük.
 – Lent vár a hintó, ahogy a művész úr ígérte – hajbókolt a festő előtt, aki kissé kényelmetlenül érezte magát a bánásmódot illetően. Yutori fényűzése mindig is kényelmetlen helyzetbe hozta őt, hiszen mindketten ugyanott kezdték, ő mégis a szegénység száraz ízét kóstolgatta.
 Már egészen hozzászokott ahhoz, hogy mindig hintóval cipelték barátja palotaszerű lakóhelyéhez, de eddig mindig csak egy festménnyel osztotta meg az amúgy tágas teret. Most, hogy a modell is vele volt, az egész valahogy olyan szűkösnek tűnt, ám mégsem vált volna meg újdonsült útitársától. Az a már-már csodálkozó arc, ahogy a hintó ablakán át bámulta az elsuhanó tájat, Satoshi számára mindent megért. Igyekezett nem sokat bámulni őt, de egyszerűen az emlékezetébe akarta vésni a vonásait, viszketett a tenyere egy grafitért, egy lapért, hogy megörökítse ezt a csodát is.
 Végül úgy pattant ki a hintóból, mintha izzó vassal kergették volna. Yutori rezidenciájának homlokzata díszes volt, mégis, a sárgára meszelt falak letisztultságot sugároztak magukból. Satoshi nyelt egyet, és szorosabban fogta magához a festményt. Azonban ahogy a modell esetlenül megállt mellette, rémült szemeket meresztve az épületre, a festő óvatosan beléje karolt, próbálta valahogy megnyugtatni, de csak a férfi testének remegését érezte. Tudta, mitől fél. Mielőtt a küldönc bekísérte volna őket, elkapta a modell tekintetét.
 – Nem foglak eladni – rázta meg a fejét és egy óvatos mosolyt küldött a riadt teremtés felé. Mikor végül beléptek a tágas előtérbe, már nem érezte annyira görcsösnek a másik karját. A szalon felé kísérték őket. Yutori mindig így folytatta le a vacsorákat: egy kellemes beszélgetés, azután az étkezés. No, meg Satoshi festményét sem szívesen vette volna át egy halom fogás felett.
 Amikor beléptek a helyiségbe, egy pillanatra hallotta, ahogy megakad az oldalán lévő férfi lélegzete. Nem csodálkozott. Először ő is így reagált a vörösre festett falakra, a puhának tűnő szőnyegre, és a kanapékra, amelyek úgy tűnt, simán elnyelik az embert, ha nem vigyáz eléggé. Az egyik ilyen bársonyszörnyön foglalt helyet Yutori. Buggyos ujjú fehér inget viselt, hozzá egy fekete kantáros nadrággal. Vörös haját gondosan fésülve hordta, az orrán vékonykeretes szemüveg fityegett, a kezében egy egyszerű borítójú könyv. Talán a helyzet volt a legfurcsább, amiben Yutorit a fotelon találták: egy hollófekete hajú férfi ölébe hajtotta a fejét, hagyta, hogy a tömzsi, rövid ujjak többször is átfussanak a tincsein, miközben falta az oldalakat. Mihelyst észrevette Satoshiékat a küszöbön álldogálni, egy fekete bársonnyal bevont könyvjelzőt illesztett az oldalak közé, majd lusta, macskaszerű mozdulttal felült, és lágy csókot nyomott a fekete hajú férfi ajkaira. Amaz már állt volna fel, de Yutori finoman a csuklójára fogott.
 – Már számtalanszor megbeszéltük, hogyha Satoshi van itt, nem kell elmenned, Chizuru – rótta meg őt, bár a hangszíne játékos volt. Ahogy leültette a párját, ő maga felállt, és Satoshiék elé lépett. Szorosan átölelte a másik festőt, aki kénytelen volt elengedni a modelljét, hogy legalább fél kézzel viszonozni tudja az ölelést.
 – Szia! – tolta el magától Yutori mosolyogva.
 – Hello! Hogy vagy? – szorította meg Satoshi finoman barátja vállát. Yutori összeszorította a száját, a szemében egy pillanatra mintha eltompult volna a fény, aztán újból elmosolyodott.
 – Remekül. És te? Ez a szépség a modelled? – kíváncsiskodott a férfi, miközben lassacskán a szabad kanapé felé kezdte el terelni a párost, míg ő maga újból helyet foglalt Chizuru mellett, ezúttal csak a combjuk ért finoman össze. A könyv most a két kanapé közötti asztalkán pihent négy csésze gőzölgő tea társaságában.
 Satoshi letámasztotta a képét maga mellett, míg a másik oldalán a modellje foglalt helyet tisztes távolságban, egyujjnyira tőle.
 – Velem is minden rendben. De Yutori, kérlek, rendben van, hogy jókor jönnek az ajánlataid a képeimre, de…
 A másik festő leintette őt.
 – Nem azért veszem meg őket, mert barátok vagyunk – nézett mélyen Satoshi szemeibe. – Tehetséges vagy. És mindennél jobban örülök, hogy rászántad magad arra, hogy nyiss az ember felé is. Már elkezdted festeni..?
 Satoshi tudta, hogy Yutori a modell nevére kíváncsi. Lesütötte a szemét. Érezte a mély döbbenetet Yutori hangjában, nem kellett felnéznie ahhoz, hogy lássa az arckifejezésén is.
 – Meg se kérdezted a nevét?
 Mély bűntudat lepte el, holott pont az ellenkezője volt az igazság.
 – De igen, csak… Nem tudom, nem szokott beszélni, és mintha nem is igazán értené mindig, amit mondok – vallotta be. Tulajdonképpen most még rosszabbul érezte magát, holott a mellette ülő semmi jelét nem mutatta annak, hogy értené, miről van szó. Talán csak nem merte.
 Yutori felsóhajtott. Satoshi felemelte a fejét.
 – Hát akkor… Én nem segíthetek. Előbb-utóbb meg fog szólalni, ebben biztos vagyok – mosolyodott el a festő. Satoshinak elkerekedtek a szemei. Yutori tudta, mégsem árulta el neki, hogyan tudhatná meg a modell nevét, vagy egyáltalán, bírhatná őt szóra anélkül, hogy még többet ártana neki, mint az eddigi gazdái. Valószínűleg ők nem is törődtek volna azzal, hogy kiderítsék a nevét.
 Yutori a kezébe vette a teáscsészét, mire Satoshi és Chizuru is így tett. A negyedik férfi először kérdő pillantást vetett Satoshi felé. Miután kapott egy megerősítő bólintást, ő is felemelte a csészéjét.
 – Már elkezdtünk dolgozni a következő képen – kezdett bele a társalgásba Yutori. – Bár Chizuru most ruhát fog viselni, így egyelőre azokról készítek tanulmányrajzot.
 – Újítasz? – mosolygott rá Satoshi a csészéjének pereme felett.
 – Úgy is mondhatjuk – nevette el magát Yutori. – Meg jó néha felöltözve is látni őt – bökte finoman oldalba a könyökével a párját, majd egy finom csókot lopott tőle. Satoshi kissé zavarban volt, és ahogy elnézte, a mellette ülő férfi is így érzett a lágy gesztus láttán. Yutori fülig szerelmes volt a saját modelljébe, ezt kár lett volna tagadnia.
 – Ne hozz zavarba a vendégeid előtt, édes – mosolyodott el Chizuru. Yutori kuncogva kortyolt egyet a teájából.
 – Ti hogy haladtok? – kérdezte.
 – Még nem vetkőzött le – szögezte le Satoshi rögvest az elején. Yutori értő pillantása és Chizuru apró biccentése megnyugtatta őt. – A szeméről és a szájáról készítettem eddig vázlatokat. Ahogy elnéztem, tetszenek neki – mosolygott finoman a mellette ülőre.
 – Én megveszem a képedet kétezerért, többet sajnos nem adhatok, de hány napja is van nálad?
 – Kettő – felelt Satoshi. Tudta, mire megy ki a játék, de azért végighallgatta Yutorit.
 – Aranyból van a szíved. Szerintem még fel sem fogta, milyen jó sora van nálad. De kérlek, nem csak a te, hanem az ő érdekében is mihamarabb kezdd el őt festeni. Már nem csak saját magadat kell fenntartanod, az ő életéért is felelsz.  Ha kell, akkor kezdd a felsőtestével, de ha nem kezdesz el magatoknak megfelelő hátteret biztosítani, félek, én sem foglak tudni kihúzni a csávából. Ugye megérted?
 Satoshi bólintott. Az agya el akarta fogadni Yutori tanácsát, és másnap ing nélküli vázlatokat készíteni a férfiról, de a szíve megálljt parancsolt számára. Nem kihasználni akarta őt, hanem együtt dolgozni vele, no meg valahol mélyen, legbelül attól is félt, hogy még nem áll készen arra, hogy a férfi csupaszon álljon előtte.
 A teáik lassan elfogytak, Yutori pedig azt javasolta, hogy menjenek át az étkezőbe. Azonban ő ülve maradt, és Satoshit is erre intette, így egyedül Chizuru állt csak fel a kanapéról. Satoshi a mellette ülőre nézett. A férfi úgy tűnt, nem tudta, mit tegyen.
 – Menj csak vele! – érintette meg finoman a vállát Satoshi, majd a fejével Chizuru irányába biccentett. Miután a két modell távozott, Yutori átült mellé, és felemelte az asztal alá rejtett szivardobozt. Mikor kinyitotta, cigaretta helyett kétezer yent vett elő belőle, amelyet Satoshinak nyújtott. A festő sietve hajtotta a nadrágzsebébe a pénzt.
 – A modelled – kezdte Yutori –, igazán lélegzetelállító. Tudod, nem akartam Chizuru előtt dicsérni, így is úgy érzi, számtalan nála szebb férfi közül választhattam volna, amikor megvettem őt.
 – És te mégis érte fizettél – mosolyodott el Satoshi, ügyelve a vonásaira, mielőtt a mosolya ijesztő vigyorba torzult volna. Bár Yutori előtt erre igazán nem kellett volna gondot fordítania. Tisztában voltak az őket kísértő démonokkal.
 – Megérte – lágyultak el Yutori vonásai. – Esküszöm, néha az az érzésem, hogy napról napra egyre jobban szeretem őt. Ha ő nem lenne, ott sem tartanék, ahol te vagy – sóhajtott fel. – De nem is erről akartam beszélni veled. Tetszik neked, ugye?
 – Én nem vagyok olyan, mint te – vágta rá egyből.
 Igazából Satoshi borzasztóan belepirult Yutori kérdésébe. Igazából… Igyekezett nem gondolni arra, valójában mennyire gyönyörűnek is találta a modelljét, hiába hitte először azt, hogy egy kivételes nőről van szó, nem lombozta le őt a férfi mivolta. Még magának is utálta bevallani, de sokkal inkább a kedvére való volt a helyzet.
 – Igazából… Nem nagyon tudok neked tanácsot adni abban, hogy hogyan kerülj közel hozzá. Azt te magad is képes leszel megtenni. Add neki önmagad úgy, ahogy eddig. Nem fog gyűlölni, hidd el – simított végig óvatosan Satoshi kézfején.
 – Szeded rendesen a gyógyszereidet? – bukott ki hirtelen Satoshiból. Inkább terelte a témát. Yutori vonásai egy pillanatra megkeményedtek, mielőtt újból kisimultak volna, azonban látni lehetett rajta a változást, a téma érzékenységét.
 – Igen. Nem kell aggódnod értem, én igazán… Igazán remekül vagyok. De tényleg. Chizuru figyel rám. Minden rendben. Nem fordul elő még egyszer, Satoshi, megígérem – mondta, de ezzel nem csak a festőt, hanem saját magát is próbálta vigasztalni egyben.
 Satoshi egy szó nélkül ölelte őt át. Szerette Yutorit, mintha csak a testvére lett volna. Nem akarta, hogy baja essen.
 – Menjünk enni – mormogta Satoshi vállába.

Ideál - Második fejezet

 Amikor Satoshi reggel megébredt, éles fájdalom hasított a gerincébe. Némán felszisszent, ahogy felállt a padlóról, és megnézte, minden rendben van-e az ágyán szuszogó férfival. A hasán feküdt, az egyik keze a teljesen kisimult, szépséges arca mellett. Satoshi hirtelen megmagyarázhatatlan kényszer érzett, hogy kisimítson egy tincset a homlokából, de ellenállt a késztetésnek. Ehelyett úgy döntött, elmegy reggelit venni az egyik közeli, olcsó pékségbe. Őszintén megvallva, nem sok pénze maradt azután, hogy megvette a férfit, így a következő festményeladásig elég necces helyzetben voltak.
 Egy kávéfolttal tarkított ingben és egy kopott térdű nadrágban indult meg az üzlet felé. Odabent már kellemesen meleg volt, és amikor Satoshi a pulthoz lépett, az egyik pék akkor öntött ki egy tucat, még friss zsemlét. A festő kikereste a legolcsóbb pékárut, ami a szimpla, sós kifli volt, vett belőle négy darabot, hogy vacsorára is jusson, és sietett vissza a lakásába.
 A férfi még aludt, amikor visszaért, így amilyen halkan csak tudott, megfürdött, aztán visszavette az iménti ruháit, és a konyhába ment. Még volt némi vaja, így felszeletelt két kiflit, megkente őket vajjal, és ellenőrizte, nem buggyant-e még meg a tej, amit két napja vett. Amikor mindennel megvolt, elrendezte a két tányért és a két poharat az asztalon, majd bement a hálóba. A férfi még mindig nyugodtan feküdt, szinte alig volt szíve felkelteni, de ma már el akarta kezdeni a tanulmányrajzokat róla, így finoman végigsimított a vállán. Mocorgás. Satoshi szíve hevesen dobogott, ahogy leheletfinoman tovább cirógatta a férfit, mintha épp valami főbenjáró bűnt követne el. Félt.
 A modell kinyitotta a szemét, és riadtan Satoshira nézett, aki elhúzta a kezét, és próbálta kontrollálni az arcizmait, hogy a lágy mosoly ne torzuljon ijesztő vigyorba.
 – Jó reggelt! Gyere, csináltam reggelit – invitálta. Amaz lassan felült az ágyban és megdörzsölte a szemeit. Satoshi a szekrényéhez ment, és kivett egy szebbik inget és egy finomabb nadrágot, amit a paplanra rakott.
 – Vedd fel nyugodtan!
 Miután a férfi bizonytalanul a ruhákhoz nyúlt, helyeslően bólintott egyet, és a konyha irányába mutatott.
 – Ott várlak.
 Amíg elkészült, Satoshi a konyhaasztal mellett várta őt, és közben azon agyalt, mégis hogyan fogjon neki a tanulmányrajzoknak. Az arcával szeretett volna kezdeni, ez tiszta sor volt a számára, ám odáig már nem jutott el, hogy egyben az egészet, vagy külön, elemeire bontva kezdje el felvázolni, ugyanis a modell belépett a konyhába. Satoshi felemelte a tekintetét a kopott orrú cipőjéről, amit egészen idáig bámult, és elnyíltak az ajkai.
 Az ing félrecsúszott a férfi vállán, így kilátszott a kulcscsontja, a kócos haja kissé belelógott a szemébe, Satoshi pedig hirtelen abban sem volt biztos, hogy valóság-e, amit lát. De nem csak a képzelete játszott vele, így amikor asztalhoz ültek, alig-alig mert az előtte eszegető szépségre pillantani. Amúgy is látszott rajta, hogy új neki a helyzet, ahogy Satoshi bánt vele, egészen meglepettnek tűnt, amikor helyet foglalt a széken.
 Miután végeztek a reggelivel, a festő a mosogatóba rakta a tányérokat és a poharakat, majd a műteremnek berendezett előtérbe terelte a férfit. Már nyitotta volna a száját, hogy megkérje a modelljét, hogy üljön le, amikor megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő. Bocsánatkérő pillantással sietett a látogató elé, azonban mikor kinyitotta az ajtót, csak egy küldönc állt előtte. Egyből tudta, miről van szó, így átvette a levelet, és egy pillanatnyi türelmet kért a küszöbön álló, fiatal suhanctól.
 A konyhába sietett, közben pedig futólag intett az előtérben álldogáló férfinak, hogy foglaljon helyet, felkapott egy tollat a festőállvány melletti dobozból, aztán a konyhába érve egy késsel felnyitotta a borítékot. Egy meghívó volt benne, továbbá egy üres boríték, a válaszának. Satoshi átfutotta sorokat. Yutori, a gazdag és tehetséges festőbarátja hívta meg őt holnap estére vacsorázni. Gyorsan lekörmölte a választ, miszerint szívesen elmegy, csak hadd vihesse magával az újdonsült modelljét is. Visszament a bejárathoz, átadta a küldöncnek a borítékot, aztán ő is helyet foglalt a műteremben. Elkezdett keresgélni a kellékei között, amíg nem talált egy sárgás lapokkal teli üres, füzetet és egy pár hónapja vásárolt, kissé drágább grafitceruzát. Már csak a radírgumit próbálta megtalálni, aztán amikor sikerrel járt, és felnézett, döbbenten látta, ahogy a férfi az ingét gombolja kifelé, az arcán üres kifejezés ült.
 Satoshi ledöbbent, aztán félrerakva a kikeresett kellékeket, előrehajolt, és finoman megfogta a modell csuklóját.
 – Nem kell ezt tenned – rázta meg a fejét. – Csak ülj nyugodtan és fordítsd erre az arcodat, kérlek – mormolta, majd gyengéden a férfi arcához tette a kezét, és óvatosan elfordította a fejét.
 – Így ni – jegyezte meg inkább magának, mielőtt lassan munkához látott volna. Csodálta, milyen rezzenetlenül tudott ülni a másik vagy egy órán át, amíg Satoshi el nem ment maguknak vízért. Ittak egy keveset, aztán tovább tanulmányozta a modell gyönyörű, egzotikus arcvonásait. Már sejtette, mi adta azt a kis pikantériát az arcához, így egész délelőtt mást sem csinált, csak a szemét rajzolta le különböző szögekből. Valahogy ívesebb volt a formája, mint egy átlagos japánnak, így egyből elbűvölte a festőt.
 Már jócskán delelhetett a nap, amikor Satoshi letette a ceruzát és felsóhajtott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd közelebb húzta a székét a modellhez, és megmutatta neki a szeméről készült rajzokat. Figyelte a férfi reakcióját. Először elnyíltak az ajkai, a szemöldöke megemelkedett, aztán hitetlenül végigsimított a saját szempilláján. Satoshi megkönnyebbülten elmosolyodott.
 – Főzök ebédet. Addig azt csinálsz, amit szeretnél – mondta, mielőtt elrakta volna a kellékeket, aztán a konyhába ment, ott hagyva a modellt a műteremben, hadd csináljon, amit szeretett volna, habár Satoshinak fogalma sem volt, mégis mit tudott egymagában kezdeni. Úgy tűnt, a férfinek sem voltak ötletei, ugyani a festő után ment, és helyet foglalt az egyik széken a konyhában.
 Csupán öt répa és egy zacskónyi borsó állt a rendelkezésükre, továbbá Satoshi még három tojást fedezett fel a konyhájában, így úgy döntött, zöldséglevest csinál rántottával. Hamar készen volt, de persze igyekezett takarékoskodni, így három répa és a borsó majdhogynem fele megmaradt. Tudta, hogy hamarosan újabb képet kell eladnia, mert csupán pár hétig tudott a jelenlegi pénzéből két éhes szájat etetni. Lassan elhallgatott az ócska tűzhely duruzsolása, és Satoshi kimerte az ételt, mielőtt ő is helyet foglalt volna, hogy ebédhez lássanak. Aztán feltűnt neki valami.
 A férfi alig evett valamit, kínosan ügyelt arra, hogy mindkét szegényes fogásból körülbelül három kanál fogyjon. Satoshi szemöldökei között összefutottak a ráncok. Félretolta a levesét, majd felállt, és a férfi mellé húzta a székét, a saját adagját pedig újdonsült helyéhez.
 – Rosszul vagy? - kérdezte, miközben a saját hasát megsimította párszor, majd összepréselte az ajkait, úgy tett, mintha fájna valamije. Amikor a férfi óvatosan megrázta a fejét, Satoshi felsóhajtott. Megfogta a másik kanalát, mert rá egy kevés levest, és a modell szájához emelte. Amaz átvette a kanalat, majd nyugodtan folytatta az evést, akárcsak a mellette ülő festő. 
 Ebéd után Satoshi elmosogatott, és újból munkához láttak. Ezúttal arra kérte a modellt, hogy lefelé nézzen, és úgy skiccelte fel a szemét a papírra. Teljesen elbűvölték őt a különleges formák és ívek figyelte, ahogy a pillái árnyékot vetettek a járomcsontjának tetejére. Végül, amikor már narancssárgás fények kúsztak be az ablakon, letette a ceruzát.
 – Köszönöm! – állt fel a székéről, miután elpakolt. Aztán támadt egy ötlete.
 – Gyere, lemegyünk a folyópartra sétálni egyet! – invitálta a férfit.
 Amikor kiléptek a lakásból, a modell láthatólag zavarban volt, így Satoshi ügyelt arra, hogy végig egymás mellett legyenek. A folyópart nem volt messze, csupán néhány utcát kellett átszelniük, ellenkező irányban azzal a szalonnal, ahol Satoshi a férfit vette az előző este. Valamiféle megkönnyebbülés látszott a modellen, ahogy átsétáltak a hídon, és lekanyarodtak a nádas irányába. Nem járt arra senki, éppen ezért érezte meg a festő a félelmet a másikon. Szinte vibrált a feszültségtől, így Satoshi gondolt egyet, és beléje karolt. Aztán beszélni kezdett.
 – Gyakran jövök ide. A tolvajok és társaik elég unalmasnak találják, így nem nagyon járnak erre. Sokszor festek is. Talán még megvan otthon egy kép arról, milyen ez a hely délelőtt, de szerintem pár százért eladtam az utolsót is. Tudod, a tájképekkel már sajnos nem keres annyit az ember, pedig ez a szenvedélyem. Kijönni a természetbe, és megörökíteni a különböző aspektusait a világ számára, hiszen minden percben változik valami. A nap és a felhők arrébb kúsznak, letörik egy gally a fáról, lekonyul egy nádszál, kacsák telepszenek meg. De változik a művészet – sóhajtott fel, ahogy tovább lépkedtek az örökké harmatos fűszálakon. – Most az ember a mérvadó, az arc formái, a test szépsége. Eddig, ha valaki embert vetített a tájra, nevetség tárgyává vált, a képét olcsón, potom összegért tudta csak eladni. Nem helytelenítem a változást. De nem az ember szolgálja a tájat, és nem is a táj az embert. Meg tudnánk férni egymás mellett, és mégis… Sikerült egy olyan időben a természet rabjává válnom, ahol a fák már csupán csak különböző igényeket elégítenek ki.
 Megálltak. Már kissé eltávolodtak a várostól. Satoshi figyelte a háztetőkön megcsillanó napfényt, miközben egyre élesebben élt benne a tudat, mennyire közel van hozzá a férfi, milyen forró lehet a bőre az ing alatt. Vett egy mély levegőt, és óvatosan oldalra pillantott. A modell elnyílt ajkakkal figyelte a várost. Satoshi lenézett a földre, próbálva visszafojtani a mosolyát. Örült, amiért ilyen varázslatos látvánnyal ismertethette meg őt. Nem tudta, mennyi ideje állhattak ott, amikor arra eszmélt, hogy a férfi már őt nézte. A tekintete kíváncsi volt, Satoshi pedig próbálva elrejteni vörösödő arcát, megindult vissza, a híd felé, ezúttal elengedve a modell karját, aki viszont nem sokkal ezután újból mellé szegődött. A hazaút már csendben telt. A festőnek a torkán akadtak a szavak, kissé szégyellte is, hogy ennyire megnyílt egy idegen előtt, holott úgy tűnt, a másik nem igazán bánja, sőt, mintha Satoshi szavai tényleg csupán csak szavak lettek volna. De biztos csak képzelődött. A másik egyszerűen csak félénk lehetett, és valószínűleg félt tőle. A gondolatra újfent összeszorult a mellkasa.
 Amikor visszaértek a lakására, bekísérte a fürdőbe a férfit. Látta rajta, hogy már tudja, mit kell tennie, ugyanis már-már gyermeteg lelkesedéssel nézte a kád szélén felejtett szappant. Satoshi behajtotta az ajtót, ahogy távozott, ám még várt egy kicsit odakint. Amikor csobogni kezdett a víz, megkönnyebbülten lehunyta a szemét, az ajkaira elégedett mosoly kúszott.
 A konyhába ment, és felszeletelte a reggelről megmaradt, kissé már száraz kifliket, kent rájuk egy kevés vajat. A poharakba vizet öntött. Most egy jó darabig nélkülözni fogják a tejet. Ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett hálóinget vinni a férfinak, így sietve a hálóba ment, ahol felkapta az ágyról a ruhadarabot, és a fürdőhöz menve benyújtotta azon a kis résen, amit az ajtó és az ajtófélfa képeztek. Amikor már nem érezte az ujjai között a finom anyagot, visszament a konyhába, úgy döntött, ott vár a férfira.
 A modell tétován nézett be a helyiségbe, majd helyet foglalt Satoshival szemben, és nekiláttak enni. Gyorsan végeztek azzal a fejenként egy-egy, felszeletelt kiflivel, majd Satoshi a mosogatóba rakta a poharakat és a tányérokat, és a hálóba ment. A kezébe vette a hálóingjét, és már öltözött volna át, amikor megérezte a férfi tekintetét a hátán. Összeszorította a száját, majd hátrafordult. A modell szerencsétlenül álldogált az ajtófélfánál, nem tudva, mitévő legyen. Satoshi kikerülte, és a fürdőbe ment átöltözni. Utálta a testét, minden egyes ízületet és csontot, amije csak volt. Nem akarta, hogy lássa a másik, mennyire undorító is ő.
 Mire visszaért, a férfi már a Satoshi által összehordott ruhakupacon feküdt, ahol a festő előző este aludt. Tudta, hogy a modell még ébren van, hiszen pont abban a pillanatban hunyta le a szemét, hogy ő melléje ért. Felsóhajtott.
 – Igazán… - kezdte, végül megrázta a fejét, elhúzta a függönyöket, és befeküdt az ágyába.
 – Nem érdekes – mondta csak úgy magának.

Ideál - Első fejezet

 A teremnek szabálytalan kör alakja volt, középen pedig terebélyes oszlop magasodott. A plafonról aranyberakású csillárok függtek, narancsszínű fénybe burkolva a termet. Márványpadlón sétálgató, elegánsan öltözött alakok torz árnyékai vetültek a falakon lógó, színpompás festményekre.
 A képeket szabályosan rendezték el, egymástól tisztes távolságban, köztük fáklyák.  Az építészek és a kiállítás berendezői pontosan tudták, hogy bármikor belecsúszhat az az aprócska porszem a hibátlannak tűnő gépezetbe. Mérnöki gonddal aggatták fel tehát a környékbeli és átutazóban lévő festők képeit a szalonba.
 Satoshi hanyag mosollyal figyelte az egymás felé pukedliző, estélyibe öltözött girhes nőket, és az oldalukon egymásnak tekintélyesen meghajló, öltönyös urakat. Természetesnek érezte tehát azt a vágyát, hogy kitűnjön közülük, és nemcsak festő mivolta végett. No, persze az öltönyösök, akik a képek mellett feszítettek, a saját munkájuk mellett szobroztak többnyire, ezzel is sugallva felsőbbrendűségüket. Satoshi azonban a bejárattól nem messze, rögvest az első fáklyatartó mellett állt, a frakk mellé cilindert húzott, amely puhán ült rakoncátlan, vörös tincsein. Utált a hajával bíbelődni, továbbá a magasságával sem volt megbékélve.
 Az egyetlen ember, aki, ha nem viselte volna a kalapot, egymagas lett volna vele, az a kiállítást rendező nemesúr felesége volt. A férfi ezt érthető módon roppant kínosnak találta, ezért döntött a fejfedő mellett. Úgy tűnt, nem hibázott, ugyanis sikerült körülbelül egy szintbe hoznia magát a többi férfival, kivéve a természetellenesen nagynövésűekkel. Velük úgysem törődött senki, a hozzá hasonló törpékkel ellentétben, akiknek valamit muszáj volt tenniük tekintélyük elérésének érdekében.
 Persze, a cilinder egymagában nem segített, ezért biztos, ami biztos, egy magasított talpú cipővel, és rövid lábait valójában teljesen elnyelő nadrággal támogatta meg öltözékét. Na, így már hasonlított egy természetellenesen nagynövésű fickóra, gondolta magában, aztán megpróbált viszonylag peckesen, kimérten elindulni a teremben.
 A saját képét szúrta ki először. Vad színek vágtáztak végig a vásznon, ahogy az impresszióból, hirtelen indulatból választott naplemente megelevenedett rajta. Piszkos, véres narancsszín keveredett az élénk kékkel, amely felpezsdítette a nyugodt zöldet. Satoshi természetesen büszke volt a művére, amiért bekerülhetett a kiállítás képei közé. Egy sor véletlennek köszönhette, amikor a rendező nemes úr meglátta őt az erdő szélén, előtte az állvánnyal, mellette pedig olcsó ecset- és festékkészlettel. Az úr szerint Satoshi magáévá tette a természet vad lényegét, valósággal rajongott a tájképeiért.
 De előbb-utóbb elfogynak a témák, maguk a növények, a Nap, a Hold és a csillagok is kimerülnek, olyankor pedig az ember olyan dolgok felé fordul, amelyek már régóta benne motoszkáltak. Ő embereket akart festeni, a test csodáit akarta látni, érezni, látni akarta, amint a mozdulatok megszólítják őt. Nem véletlenül jött el erre a kiállításra. A többi, nagyobb nevű festő ugyanis egy-két kép után itt adta el modelljeit, hogy a változatosság megmaradjon művészetükben, és ne mindig ugyanazok a vonások ismétlődjenek a képeiken. Satoshi ezzel nem értett egyet, mindenesetre, muszáj volt magának olyat kerítenie, akit kedve szerint festhetett le.
 A cipőinek méretéhez mérten, viszonylag ügyetlenül, de gyorsan suhant el a többi tájkép mellett, amikor egy sarokban megtalálta azt, amit keresett. Persze, az a bizonyos sarok valójában kör egy igencsak kicsi íve volt, de Satoshi számára mégis valamiféle szentélynek tűnt, ő pedig a szentélyeket mindig is sarkokban képzelte el.
 A kép levendula mezőket juttatott az eszébe, és meghökkentően realista irányvonalat képviselt. A modell angyalszárnyakkal a hátán, meztelenül, fején glóriával állt, kezében virágcsokrot tartott, benne a nárcisztól az orgonán át, mindenféle virág. Satoshit elbűvölte a nő szépsége, szabályosan ívelt ajkai, kissé fitos orra, vonásainak lágysága. Úgy érezte, megtalálta, amit keresett, már csak a festőre volt szüksége, akinek a nevét megpróbálta kisilabizálni a kép alatt lévő táblácskáról, de nem járt vele túl sok sikerrel.
 – Csak nem érdeklődik a személyem iránt?
 A gúnyos, reszelős hang méregként kúszott bele Satoshi fejébe, ahogy óvatosan megfordult, és szembe találta magát egy piszkosul ismerős alakkal. Összeráncolta a szemöldökét, aztán hirtelen beugrott neki Hitoraba Yoshifumi önelégült arca, amikor a legutóbbi kiállításon többezer yenért vásárolták meg az egyik legújabb képét. Nyers, szigorú férfi volt, magas és őszes, aki környezetének minél élethűbb ábrázolását tekintette élete fő feladatának. Ha a modell az övé, akkor Satoshinak valószínűleg a fél gatyája rá fog menni, de a nő a számára már most minden pénzt megért.
 – Kellemes meglepetés, Hitoraba-san – mondta, miközben udvariasan meghajolt a férfi felé. A csatája ebben a szent pillanatban pedig kezdetét vette. – Nem kertelnék, ha lenne szabad – vette elő Satoshi a legjobb modorát –, de igencsak kíváncsivá tett a modell – pillantott a festményre, mire a másik férfi nyájasan elmosolyodott, egyik kezét zsebre vágta, csak csontos hüvelykujja simult feszesen a combjára.
 – Nocsak – vonta fel a szemöldökét, miközben elkapta Satoshi tekintetét –, ezek szerint érdekli a fiú? – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót Hitoraba-san. A cilinderes férfi szemei elkerekedtek döbbenetében, de igyekezett gyorsan lemosni a vonásairól a kételyt. Ezek szerint a varázslatos modell férfi volt, amely egyből kíváncsivá tette őt. Milyen lehet egy ilyen emberrel dolgozni? 
 – Mennyibe kerül? – biccentett a levendulaszín csoda felé.
 – Álljon meg a menet! – emelte fel a kezeit Hitoraba-san. – Azt hittem, a modellem érdekli, nem pedig a munkám – vonta kérdőre Satoshit. A festő egykedvűen megvonta a vállát, mint akinek egyre ment a dolog, pedig valójában sokkal többről volt itt szó.
 – Mennyibe kerül? – ismételte meg, ezúttal sokkal határozottabban, hangjában érezhető volt az él.
 – Háromezer yen – közölte végül Hitoraba-san, arcán bizonytalanság tükröződött. Satoshi elégedetten elmosolyodott. Már látta maga előtt a vásznat, és a mögüle ártatlanul őt kémlelő modellfiút. Elmosolyodott.
 – Kétszer annyit adok a fiúért – nyújtotta a kezét a másik férfi felé, arcára széles, eszelős vigyor költözött, hiába próbálta kontrollálni magát. Hitoraba-san összerázkódott, amikor hozzáért. Satoshi mellkasa fájdalmasan összerándult. Gyűlölte a testét.
 – Megegyeztünk – szűrte a fogai között az ősz férfi, Satoshi arcizmai pedig elengedtek. Ismét normális embernek tűnt. – Esetleg most is elviheti, ha van annyi pénz önnél – ajánlotta fel Hitoraba-san, mire a festő bólintott, és a zsebéhez nyúlt. Az úr keze egy pillanatra megrezzent felé, aztán gyorsan zsebre vágta, mintha mi sem történt volna. Pedig Satoshi tudta. Ismerte a kapzsiságot, és ki is használta.
 – Ne itt, kérem – pillantott rá bizalmasan a férfi. – Jöjjön velem, megnézheti a fiút, és az anyagiakat is ott intézzük – indult meg a szalonból nyíló egyik zárt ajtó felé. Sikerült elvegyülniük a tömegben, és feltűnés nélkül besurranniuk a helyiségbe, ahol a modelleket árulták. Satoshinak megvolt a véleménye az emberek áruba bocsátásáról, ezért úgy döntött, hogy úgy fogja kezelni újdonsült modelljét, ahogy az egy húsvér emberhez méltó. A díszes csillárokat és fáklyákat leszámítva a berendezés szegényes volt. Már amennyire egy ilyen gazdag házban valamit szegényesnek lehetett nevezni. Satoshi végigjártatta a tekintetét a meztelen modelleken. Csak néhány nő volt köztük, a többség mind férfi. Aztán meglátta az ő leendő modelljét, és szinte leesett az álla.
 A férfinek kócos, rövid, sötétbarna haja volt, az alkata vékony, ám cseppet sem törékeny,  az arcvonásaiban pedig volt valami megmagyarázhatatlanul egzotikus, ám ennek a festő nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Satoshi nyelt egyet a formás csípő láttán, a férfi ágyéka láttán azonban egyből elfordította a fejét, próbálta leplezni a zavarát. Hitoraba-san megvető hangja zökkentette őt ki a modell bűvköréből.
 – Vedd fel a rongyaidat! Új gazdád lesz – köpte oda a férfinak, aki elindult az egyik sarokban lévő kupac ruha felé, majd a festő negédes mosollyal Satoshi felé fordult. – Kössük meg az üzletet!
 Satoshi előhúzta a pénzt a zsebéből, és a férfi felé nyújtotta. Amaz hümmögve, próbálva leplezni undorító elégedettségét, számolgatta az értékes papírdarabokat, és amikor a modell visszaért a vállánál fogva Satoshi felé taszította, aki megragadva a férfi csuklóját, megállította az esést.
 – Meglepően nagy öröm volt önnel üzletelni – vigyorodott el Hitoraba-san.
 – Részemről a szerencse – szűrte ki a fogai között Satoshi. Amikor a festő önelégülten távozott a helyiségből, Satoshi a szemével hátsó kijáratot keresett, amit nyomban meg is talált. Legszívesebben a mellette álló, látszólag ijedt férfira mosolygott volna, de tudta, hogy azzal csak rontana a helyzeten, így igyekezett gyengéden megfogni annak csuklóját. A modell összerezzent az érintésétől. Satoshi elhúzta a kezét.
 – Mi a neved? – kérdezte óvatosan. A férfi összepréselte a száját és lehajtotta a fejét. Satoshi újra próbálkozott, ezúttal a hangja gyengéd volt. Nem akarta megijeszteni az ő gyönyörű múzsáját. Végül, amikor nem érkezett válasz, feladta. Ismerte már ezt a félelmet, ami a modell szemében csillogott, és összeszorult a mellkasa, ahogy felismerte, mégis miken mehetett keresztül a férfi nem csak Hitoraba, hanem az összes többi kapzsi, mocskos festő karmai között.
 – Gyere. Hazamegyünk.
 Satoshi megindult a hátsó kijárat felé, nyomában a férfival. Amikor kiléptek az utcára, Satoshi döbbenten tapasztalta, hogy már késő estefelé jár az idő, így nem sokan lézengtek odakint. De a festő már ismerte az utca veszélyeit, így lassan a modell felé fordult.
 – Maradj szorosan mögöttem. Ne nézz semerre. Oké?
 A férfi remegve bólintott. Satoshinak összeszorult a szíve.
 – Nem fognak bántani. Ígérem – suttogta, és hátat fordítva elindult a lakása felé.
 Amikor fél órányi séta után megérkeztek a fehérre meszelt bérházhoz, Satoshi továbbra sem fordult hátra. Hallotta maga mögött a férfi halk lépteit, és ez bőven elég volt neki. A lakása kicsi volt. Egy háló, egy konyha, egy fürdő és egy műteremféleségnek berendezett helyiség, ami egyben maga az előtér is volt. Utóbbiban hatalmas káosz uralkodott: festékes tubusok, vásznak, ecsetek voltak mindenfelé, de a másik három szoba rendezett volt a maga módján. Satoshi rendezettebb oldalát mutatták.
 – Az ott a fürdő. Kerítek neked tiszta ruhát – mutatott az olcsó káddal, vécével és mosdókagylóval berendezett helyiségre. Utóbbi széle kopott volt már kissé, de Satoshi elvolt vele. Nem akarta felesleges költségekbe verni magát csak azért, hogy valami jól nézzen ki. Anélkül, hogy hozzáért volna, betessékelte a férfit a fürdőbe, és behajtotta az ajtót.
 A hálóban a saját ruhái közül próbálta kikeresni a két hálóing közül a finomabb szabásút, azonban feltűnt neki, hogy még mindig nem hallott semmit a fürdő irányából. Összehúzta a szemöldökét. Nem tetszett neki a nagy csend. A karján a hálóinggel az ajtóhoz lépett, ami még mindig úgy volt, ahogy hagyta. Bekopogott. Csend. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt lassan benyitott volna. A férfi ott állt, ahol az előbb, és látszólag nem is mozdult azóta. Tanácstalannak és rémültnek tűnt. Satoshi nem értette. Az egy dolog, ha valaki sosem látott kádat, de hallani már biztos hallott róla. 
 Satoshi arcára szomorú mosoly költözött, ahogy a csukott fedelű vécére helyezte a hálóinget, és ellépett a férfi mellett, hogy vizet engedjen a kádba. Előkereste a szappant és az olcsó, kifogyóban lévő sampont is, majd a modell felé fordult.
 – Vetkőzz le és ülj be! – kérte lágy hangon. Illedelmesen elfordult, ahogy a férfi egyből a ruhájának gallérjába markolt, és lehúzta magáról az olcsó anyagot. Satoshi várta, mikor ül be a kádba, de nem mozdult. Érezte magán azt a félénk, ijedt tekintetet. Végül lassan, óvatosan a férfi felé fordította a tekintetét, és igyekezett nem megbámulni őt. Végig próbálta tartani a szemkontaktust, ahogy szintén anélkül, hogy hozzáért volna, besegítette a kádba.
 Várt. A férfi is úgy tűnt, mint aki vár valamire. Nem nyúlt se a szappanhoz, de a samponhoz. Satoshi nyelt egyet, és a kezébe adta a szappant, majd amikor látta a másikon az idegenkedést, Hitoraba-san erőszakos fellépése óta először ért a férfihoz. A kézfejére fektette a tenyerét, és a vállához húzta a szappant. Igyekezett lágy mozdulatokkal dolgozni, hogy ne ijessze meg a modellt, aztán amikor érezte, hogy magabiztos lesz, elengedte a kezét. A férfi tovább mosakodott.
 – Nyugodtan mosd meg a tested – javasolta Satoshi halkan, és közben úgy csinált, mintha egy képzeletbeli szappannal a vállától a combjáig haladna. Úgy tűnt, a másik megértette, ugyanis most már a mellkasára is jutott a szappanból. Még mielőtt kiment volna, a festő felszedte a levetett ruhát, majd megemelte a hálóinget.
 – Ha végeztél, vedd fel – kérte, és a kezében a rongyos öltözékkel, kisétált a fürdőből. A hálóba érve elsuvasztotta a férfi ruháját a szekrénybe, majd az ágyra ült. A cilindert a ruhák tetejére dobta, és lehámozta magáról a magasított talpú cipőjét. Felsóhajtott, mikor a hosszú nadrágszárak teljesen elnyelték a lábfejét. Levetette a maradék ruháját, aztán magára húzta a második hálóinget. Úgy gondolta, ráér reggel fürödni.
 Egy jó tíz perc után ment újra a fürdőhöz. Ismét óvatosan kopogott, és lassan nyitott be. A férfi még mindig a kádban ült. A szappan a helyén volt, a kevés hab eltakarta a testét. Satoshi kiterelte a kádból, leengedte a vizet, közben pedig legnagyobb meglepetésére a modell felvette magára a hálóinget. Satoshi megkönnyebbült mosollyal indult meg a háló felé, nyomában a férfival. Az ágya nem volt túl nagy.
 – Feküdj el – mondta halkan, a férfi pedig engedelmeskedett. A tartása kissé feszes volt, mintha pózolna. A festő összepréselt ajkakkal takarta be őt, elhúzta a függönyöket is, és a levetett ruháiból összetákolt magának valami lepedő- és takaróféleséget a földön.
 Már nem nézett az ágyon fekvő férfira, egyszerűen csak engedte, hogy elnyomja mindkettejüket az álom.

Másról álmodtam - Harmadik fejezet

 Ikumát nem nehéz megtalálni a koncertterem előtt várakozó emberek között. Egyből felismerem őt a vállig érő szőkésbarna hajáról, ami férfiaknál ritkább, mint a fehér holló. A karomon a dzsekijével indulok meg felé, közben fejben folyamatosan azt mantrázom, amit Lune mondott nekem: úgy viselkedni, ahogy eddig. Nem szabad kimutatnom Ikumának, hogy feszélyez, amiért úgy gondol rám. Sőt, egyáltalán nem is kéne erre gondolnom. Csak két barát vagyunk, akik eljöttek együtt egy előadó koncertjére, akit mindketten szeretnek.
 Barátok.
 – Szia! – mosolygok rá Ikumára, és odaadom neki a dzsekit. – Köszönöm szépen, hogy a múltkor kölcsönadtad, véletlenül nálam maradt, remélem nem okoztam vele gondot.
 Ikuma egy pillanatra mintha meglepődne a viselkedésemen, de gyorsan összeszedi magát. Rám mosolyog.
 – Nem, semmi gond, nincs mit, Rynk-kun. Hoztad a jegyedet, ugye?
 Belenyúlok a zsebembe, majd felmutatom neki a jegyet, amit pár napja sikerült megvennem. Nem sok volt már, így mázlim volt, amiért sikerrel jártam, ráadásul nem helyjegy, tehát maradhatok Ikumával a koncert alatt, ami nem tudom, mennyire jó-e. Aztán eszembe jut, ahogy Lune próbált meggyőzni arról, hogy nem feltétlenül ördögtől való dolognak lettem a részese. Ikumára mosolygok, és megindulunk a bejárat felé a lassan befelé hömpölygő embertömeggel együtt.
 Amikor sikerül elhelyezkednünk a közönség soraiban, még mindig van negyedóra a kezdésig, így megpróbálok beszélgetést kezdeményezni.
 – Gyakran jársz koncertekre? – kérdezem, közben azonban nem nézek rá, pedig tudom, hogy illene.
 – Amikor időm engedi – feleli. – Te?
 Megrántom a vállamat. Érzem, ahogy engem néz, így lassan kifújom a levegőt, és felnézek rá.
 – Én is így vagyok vele. Gondolom, nem kell bemutatnom, milyen énekesnek lenni – mosolyodom el. A fejemben folyamatosan visszhangzik, hogy viselkedjek természetesen, ám ez aligha segít. Tudom, hogy a mosolyom feszes, természetellenes. Ezt pedig Ikuma is észrevette, a gyér világítás mellett is látom, ahogy ránc ütközik ki a két szemöldöke között.
 – Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan, mire buzgón bólogatni kezdek, bár ez is elég bénára sikerülhet, ugyanis Ikuma szomorúan felsóhajt, én pedig már tudom, hogy elbaltáztam.
 – Nem lett volna muszáj eljönnöd velem, ha nem érzed jól magad a társaságomban – jegyzi meg, a hangjából süt, hogy csalódott. Nem tudok mit mondani, egyszerűen csak összeszorítom a számat, a koncert pedig elkezdődik. Végig mardos a bűntudat, ahogy néma csendben állunk egymás mellett, miközben körülöttünk a tömeg teljesen átadja magát a zenének. Kívülállónak érzem a kettősünket, mintha egy burokban lennénk, és hiába vagyunk az egyik kedvenc bandám koncertjén, az egész olyan hiteltelennek, távolinak tűnik. Amikor megszólal a Hakujitsu, sírni kezdek, a könnyeim halkan és némán folynak, egyik a másik után, szinte észre sem veszem őket, csak mikor már meg-megrázza a testemet a zokogás. A dal a maga lassú, fájdalmas első taktusaival egyből megadja az utolsó löketet, kihozza belőlem a felgyülemlett feszültséget.
 Ikuma nem egyből ölel át, a mozdulatai határozatlanok, olyan bizonytalan az egész, ahogy magához húz, mintha nem is itt történne az egész. Összehúzom magamat a karjai között, az egyik tenyerével a hátamat simogatja. Aztán a zene elhallgat, érzem, ahogy megindul körülöttünk a tömeg, hallom a pusmogásokat, ám nem tudom kivenni, mégis mit mondhatnak rólunk. Ikuma olyan hirtelen enged el, ahogy megölelt, majd a kezét továbbra is a derekamon tartva, kiterel a koncertteremből, azonban nem egyből a kijárat, hanem a mosdók felé indulunk. Az emberek leszakadoznak tőlünk, mire odaérünk a férfi mosdóhoz. Nem olyan nagy a tükör odabent, mégis tökéletesen látom benne a kisírt szemeimet, remegő ajkaimat. Egy pillanatra elszégyellem magam. Ekkor Ikuma, aki eddig tisztes távolságból nézte, ahogy szembesülök magammal, közelebb lép hozzám, a pulcsijának az ujját lejjebb húzta a kézfejére, azzal kezdi el itatni a könnyeimet. Először kicsit elhúzódok, nem akarom, hogy összekoszolja a ruháját miattam, aztán hagyom magam. Nem akarom még egyszer megbántani.
 – Jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk? – kérdezi nem sokkal azután, hogy megtörölte az arcomat.
 Összeszorítom a számat, gondolkozok. Ezt most bármennyit is variálnék, én csesztem el. Ikuma szemébe nézek, és nyelet egyek.
 – Nem.
 Próbálok határozott lenni, de a hangom inkább éles. Ikuma szája megrándul.
 – Rynk, mondtam, hogy semmit sem erőltetek.
 A hangja lágy, kedvesen néz rám, miközben beszél.
 – Hazamegyek – bukik ki belőlem. – Majd hívlak, ha hazaértem – teszem még gyorsan hozzá, azzal egy óvatos ölelést követően szinte kimenekülök a mosdóból. Amikor az utcára lépek, szinte arcon csap a hűvös, késő esti levegő. Fél tíz van. Megborzongok, majd elindulok a metró felé, miközben előveszem a mobilomat.
 – Lune, ott aludhatok? – szólok bele a készülékbe a halk csipogást követően.
 – Persze. De Mel is nálam van, az baj?
 – Egyáltalán nem. Viszont nincs velem a cuccom, most jövök a randiról, van szabad pizsid?
 – Igen. Rendelünk pizzát, talán veled együtt ideér. Shibuyában voltatok, ugye?
 – Aha, majd akkor belefizetek. Szia!
 Miután bontjuk a vonalat, már le is érek az aluljáróba. Pont jön a metró, így viszonylag hamar érek oda Lune-hoz, körülbelül háromnegyed óra telik el, amikor felcsengetek hozzá. Nem lep meg, hogy a lakása ajtajában vár, és mikor odaérek, egyből átölel.
 – Mellel csináltunk teát – simít végig a hátamon, ahogy a konyhába terel, ahol a dobosunk épp egy porcelánkannából önt a csészékbe. Amikor megpillant, elmosolyodik, leteszi a kannát és megkerülve a konyhaasztalt futólag átölel.
 – Még nincs itt a pizza, de bármikor… – kezdi Mel, ahogy a kannát rárakja a konyhapultra, ám a csengő félbevágja őt. Felnevetünk, aztán Lune kezébe nyomjuk a pizza árának ránk szabott részét, ő pedig lesiet átvenni a kaját.
 – Lune mondta, hogy annyira nem örültél Ikumának – jegyzi meg Mel és leül a konyhaasztalhoz. Helyet foglalok vele szemben, és lesütött szemmel kezdem el tanulmányozni az asztallapon összekulcsolt kezeimet.
 – Nem azt mondom, hogy nem örültem, hanem… Meglepett és másra számítottam.
 – Éppen ezért elrontottad az első randitokat, ugye? – kérdezi Lune, aki hirtelen terem a konyhaajtóban, és az óriási pizzát az asztalra téve leül közénk, majd megemeli az államat és egyenesen rám néz. – Rynk, huszonnyolc éves vagy. Nem erőltetünk rád semmit, csak te is tudod, hogy iszonyúan nehéz a mi helyzetünkben tartós párkapcsolatot kialakítani. Ikuma idősebb, igen, ez tény, megértjük, amiért visszakozol a helyzettől, de gondold át. Gondolj a levélre! Szeretnénk, ha boldog lennél.
 Beharapom az alsó ajkamat, mígnem felsértem a bőrömet. Ekkor kinyitom a számat, veszek egy mély levegőt. Próbálok nem sírni, annyira meghatnak Lune szavai, hogy ennyire kiállnak mellettem Mellel.
 – Köszönöm, de… Igazad van, ma annyira elrontottam. Konkrétan végigsírtam a koncertet, és tisztára kellemetlen helyzetbe hoztam Ikumát, pedig azt akartam, amit mondtál nekem, Lune. Természetesnek lenni, de nem sikerült. Folyton megbántom, ő viszont tényleg komolyan próbálkozik, és igen, szerintem is megérdemelne tőlem egy esélyt, de annyira nehezen tudok feloldódni, mikor minden összekeveredik a fejemben! Ráadásul megígértem neki, hogy felhívom ma még, de nem igazán merem.
 Mel közben kinyitja a pizzásdobozt, letépi a tetejét, és vesz egy szeletet. Miután végeztem a mondanivalómmal, én is elveszek egyet, ahogy Lune is.
 – Figyu, túlságosan stresszelsz – kezdi Mel. - Ikumának már nagyon régóta tetszel, a bandájában mindenki győzködte, hogy lépjen feléd. Sikerült túllépnie az aggályain és megtennie. Neked is el kéne döntened, hogy mihez kezdesz a helyzettel, és próbálni igazodni a döntésedhez. Akárhányszor közeledik feléd, ne azon kezdj el gondolkozni, hogy jaj, idősebb, jaj, amúgy meg barátok vagyunk. Ebből soha nem fogod megtudni, milyen lenne együtt lenni, és csak tovább őrlődsz. Nincs ebben annyi tapasztalatom, mivel Kazuharuval körülbelül az első pillanattól fogva megvolt köztünk a vonzalom, de szerintem érdemes máshogy megközelíteni a kettősötöket, mikor barátokból lesztek szerelmesek. Tudtok pár dolgot egymásról, próbáljátok meg elmélyíteni őket. Például tegyük fel, hogy ő is szereti a csillagászatot, akkor jó tudni, mi a kedvenc csillagképe, mennyire komolyan van benne a dologban, vevő-e egy közös csillagnézésre, ilyenek. De ez csak egy példa. Plusz szerintem meg hívd most fel, mert igen, így viszont most biztos aggódik meg csalódottá teszed.
 Lassan eszem a pizzát, miközben Mel magyaráz, majd amikor végzek a szelet felével, ő meg a beszéddel, felállok az asztaltól, odamegyek hozzá és átölelem, aztán Lune-t is.
 – Köszi, srácok! Felhívom Ikumát, de akkor… Itt lesztek velem, ugye? – kérdezem reménykedve. Közben kicsordul egy könnycseppem is. Annyira megérint az, hogy ennyire törődnek velem.
 – Persze, ha neked úgy könnyebb, akkor nem hagyunk magadra – mosolyog rám Lune. Felsóhajtok, aztán előveszem a nadrágzsebemből a telefonomat, és tárcsázom Ikumát. Egy darabig kicseng, mielőtt meghallom a hangját. Megkönnyebbülten hangzik, ami igencsak összezavar, a tekintetemmel a többiekébe kapaszkodom.
 – Szia Rynk! Rendben hazaértél? – kérdezi Ikuma. Látom, ahogy a srácok halványan elmosolyodnak, gondolom, minden szavát hallják. A jobb kezem izzad, ahogy a telefont tartom, a bal ökölbe szorul a testem mellett. A szívem közben hevesen zakatol az izgalommal vegyes félelemtől.
 – Szia! Igen, persze – nyelek egyet, ahogy Lune megemeli a szemöldökeit. – Köszönöm a ma estét!
 – Igazán nincs mit. Már jobban vagy?
 – Persze, összeszedtem magamat. Sajnálom, ami történt.
 Alig hallom a saját hangomat, úgy dübörög a szívem, ha nem lenne itt Lune és Mel, biztos sírva összerogynék.
 – Semmi gond, megértelek. Igencsak megkavartam a dolgokat kettőnk közt.
 – Hívd el randira! – tátogja Lune, Mel pedig finoman oldalba könyököli, és biztatóan rám mosolyog.
 – Ezzel abszolút nincsen baj. Csak… Szokatlan még. Esetleg összefuthatnánk valamikor még. Mondjuk vacsorázni. Esetleg jövő kedden?
 – Nem jobb a szerda? Kedden családi programom van.
 – De, az is megfelel. Akkor… Majd még beszélünk a vacsiról. Jó éjt!
 – Aludj jól, Rynk-kun.
 Remegő kezekkel teszem le a telefont, mielőtt Lune és Mel a nyakamba ugranának.