Páratlan Páros - 8. Ugyan

 Kialvatlanság, melankólia és kezdődő depresszió - ez jellemzi a következő reggelemet, amikor felkelek az ágyamból, majd fejben gyorsan összeadom az alvással töltött órák számát. Maximum négyről lehet szó, ezért nem lepődök meg, amikor a mosdóban észreveszem a szemeim alatti karikákat. Fohászkodok egy picit a sminkeseknek, hogy könnyedén vegyék az ezzel járó kihívást, aztán megnézem a telefonomat.

 Egy rövid kis SMS vár a menedzsertől, afféle emlékeztető, amely a csoportos melegítőszettjeink elhozatalára szólít fel bennünket, ugyanis a mai eventen ezeket fogjuk viselni. Unott sóhajjal lépek a ruhásszekrényem előtti királykék bőröndhöz, majd beletúrok, és előveszem az előírt darabokat. A turnépólóval egyetemben magamra kapdosom őket, aztán távozom otthonról.

 Rutinosan cibálnám le a bőröndömet az emeletről, amikor ismét a derekamba hasít az utóbbi napokban igencsak közelről megismert fájdalom. Elfintorodom, aztán megállok egy picit pihenni. Már csak pár lépcsőfok, és készen vagyok, de nemigen bírok megmozdulni, ezért várok. Szinte megváltásként érkezik az egyik szomszédom, egy tizenkilencévesforma fiú, aki látszólag megpróbálja visszafojtani a nevetését. Valóban, fancsali fintorba torzult képem, a kabát alól kilógó melegítő, illetve a királykék bőrönd, melyre igencsak furcsa pózban támaszkodom, nem nyújt túl komoly látványt.

 – Segítsek? – vonja fel a szemöldökét, amikor úgy két perc után dühös pillantást lövellek irányába. Azért a másokon való szórakozásnak is van egy egészséges határa, hiába szokásom sportot űzni belőle.

 Bólintok, mire könnyed mozdulattal megemeli a bőröndömet, aztán amíg a fájós derekamat tapogatva battyogok utána, ő már az ajtót támasztja, ajkain ismét ott van az az idegesítő, önelégült vigyor. Arcomon halovány pírral köszönöm meg segítségét, és már lépnék ki az utcára, de utánam szól.

 – Tetszik a szerkód! Ha hazajöttél, a huszonhármasban lakom. Jó utat! – kacsint rám, mire megmerevedek. Most megpróbál felszedni? Na, még mit nem! Inkább betolom mind a tíz ujjam egyszerre, minthogy egy ilyen nagyképű suhanccal álljak össze.

 – Rendben, mondd meg a pasimnak is! – vágok vissza, aztán méltóságteljesen megfordulok, és a kocsim felé indulok. Csak akkor veszem észre, mennyire remegek, amikor a csomagtartóhoz lépek. Vajon kinek az arca jutott az eszembe, amikor ezt a választ agyaltam ki? Hát persze, hogy meN-meN-é! Mintha nem tegnap utasított volna vissza.

 Szomorú sóhajjal indítom be a motort, majd elhajtok a kiadó épülete felé. Már alig várom, hogy ott a banda közösen vett kocsijába tömörüljünk, ökörködjünk, és mivel ma meN vezet, lehetőleg hátra kerüljek, ahol a többiek elfeledtetik velem az egészet.

 Amikor leparkolok, meglátom Yume izgatottan pattogó alakját, amint Kanának magyaráz valamit óriási gesztikulációk közepette. Elmosolyodok, amiért ők ketten vannak még csak itt, és miután kiemeltem a bőröndömet a csomagtartóból, odaslattyogok hozzájuk.

 – Hello, Yume! – intek a vidám gitárosunknak, Kanát pedig felvont szemöldökkel ösztökélem arra, hogy megeresszen egy köszönést. Persze veszi a lapot, ezért a kicsivel együtt köszön vissza nekem, mire őt is megtisztelem egy kissé hűvösebb sziával.

 – Jaj, Hayato-shi, képzeld! Reggel köszönt nekem a zöldségesnéni, és még mosolygott is! Olyan aranyos, akárcsak egy nagymama, nem értem, miért nem tobzódnak nála a vásárlók – biggyeszti le az ajkát mondandója végén Yume, mire óvatosan Kanára pillantok. Egy laza vállvonással jelzi, miszerint a másik gitáros őt is ezzel fárasztotta, ezért csak bólintok.

 Ezt a pillanatot választja életem csalódása a belépésre, Chamu oldalán. A szívem számomra eddig igencsak megmagyarázhatatlan módon facsarodik össze, és megint átfut rajtam a tegnap este érzett, magányos hideg. Összehúzom magam, ajkaim megremegnek. Legszívesebben sírni kezdenék, de ezt most le kell nyelnem. Helyette magabiztosan köszönök nekik, majd, amikor meN-meN Yume felé fordul, meghallgatni a zöldségesnéni sztoriját, tanulmányozni kezdem.

 Nem látszik rajta a tegnapi nap nyoma. Sőt, tovább megyek: már azt is alig hiszem el, hogy azon az estén képes volt a combjaim közül nézni engem. Mert tisztára úgy viselkedik, mint aki sosem kívánt meg engem. Bár, lehetséges, hogy csak kihasználta a testemet… Ezesetben egy szép napon pofán lesz vágva, az tuti!

 – Hayato-shi! Gyere, döntünk az anyósülés felett! – vigyorog rám Yume, mire kizökkenek a bambulásból, és odalépek melléjük. meN tisztes távolba húzódva figyel minket, ajkain halovány mosoly játszik, ahogy néz minket. Magamban drukkolok a többiekért, de komolyan.

 Az első kört azonban sajnos én és Chamu nyerjük, aki köztudottan béna ebben a játékban, vagy legalábbis, elég szerencsétlen. Most mégis átimádkozom a saját mázlimat hozzá, hátha sikerül a hátsó ülésre kerülnöm, és hogyhogy nem, nyer.

 Megkönnyebbülten mászok be Yume és Kana után a hátsó ülésre, aztán megpróbálom kizárni a csevegésüket a fejemből. Ez rövidúton sikerül is, annyira, hogy se perc alatt bealszom. Álmaim sekélyesek, és semmiféle reményt nem dédelgetek a megjegyzésükkel kapcsolatban. Utoljára talán tízévesen álmodtam ilyen gondtalanul.

 Azonban egyszer minden nyugodt percnek vége szakad, így van ez most is, ugyanis Chamu dühös szavaira ébredek, amint épp meN-meN-t teremti le. Fogalmam sincs, mégis mi történhetett, amíg én a nyugalom szigetén lebegtem, ezért kíváncsian nyitom ki a szemeimet, éppen csak résnyire.

 – A visszapillantó tükör nem azért van ott, hogy a többieket bámuld – sziszegi Chamu, miközben szemei villámokat szórnak a basszusgitárosunk felé. Ez különösképp érdekesnek tűnik. – Vagy mondd, mi olyan érdekes rajtuk?

 meN válaszként megrázza a fejét, mire a dobos eltökélten bólint, aztán elmotyog az orra alatt egy nem túl erős szitokszót. Valamiért egyből az ugrik be, hogy biztos én voltam a bambulás tárgya, aztán a tegnapi miatt gyorsan el is vetem az ötletet. Nem lehetek ennyire… szerelmes.

 A maradék fél órában inkább csak bámulok kifelé az ablakon, aztán a hotelhez érve vegyülünk a staff egyik felével, akik a recepciónál történő regisztrációnkat segítenek intézni. Viszonylag gyorsan megvagyunk, és elégedetten foglalom el a szokás szerint egyágyas kis birodalmamat. Ha letudom ezt az instore-t, amely pár órán belül kezdődik, végre jöhet a dolog érdemi része: a koncert.

 A nap többi része igencsak egybefolyik a számomra. Yume kopogása, a boltban való ökörködés, a koncerthelyszín feltérképezése, hangpróba, majd maga a nagybetűs Első Koncert. Villámként repkednek a percek, egyik pillanatban még a CD-kel zsúfolt polcok előtt állok, aztán a színpadról nézek le az üres nézőtérre, ezt követően a sminkesek futnak végig a fejemen, eltömítve az összes létező pórust az arcbőrömön. Végül pedig ismét a színpadon állok, mosolygó, kipirult arcok néznek vissza rám a tömegből, miközben teljes szívemből kiáltom: köszönjük!

 A felhajtást csillapítva sétálok ki a koncertterem épülete mögé, immáron smink nélkül, a rendes ruhámban. Kezemben egy doboz cigaretta, zsebemben öngyújtó, előbbiből előhúzok egy szálat, megforgatom az ujjaim közt. Már épp meggyújtanám, amikor lépteket hallok magam mögül. Ösztönösen fordulok meg, tekintetem pedig meN-meN-ével találkozik. Lehajtom a fejem, a cigit visszateszem a dobozba, és az öngyújtómmal együtt a zsebembe süllyesztem.

 Szótlanul áll meg velem egy vonalban, érzem, ahogy fürkészi a testemet, mire akaratlanul is bizseregni kezdek. Eszembe jut, amit anno művelt velem, amit hagytam neki, hogy tegyen. Úgy érzem, hogy mondanom kéne valamit, ezért felnézek, ajkaim elnyílnak, azonban teljesen ledöbbenek attól, ami történik.

 Gyengéden karol át, és húz magához, szájával pedig óvatosan az enyémre tapad. Nem gondolkodom, csak cselekszem, hagyom, hadd történjen meg a csók. Az egész testemet átjárja valami eddig ismeretlen, lágy melegség, ami lángra gyújtja a bensőmet. A szívem lángol, ahogy nyelvével lágyan simogatni kezdi a sajátomat. És nem akarom, hogy ez a tűz elaludjon, minden vágyam örökké érezni az egész extázist.

 – Visszakísérlek – leheli, amikor hosszú percek után elválunk. – Várj meg a bejáratnál a cuccoddal – motyogja, miközben belepuszil a nyakamba. Összerezzenek, ő pedig mosolyogva indul meg befelé. Talán ez lesz az a nap, amikor egy határozott rúgással tüntetem el a nevem melletti ’szingli’-táblát?

 Sietve megyek utána, szívem a torkomban dobog, amiért ez tényleg megtörténhet. Az öltözőben a szokásos, Codomo-féle káosz fogad, amikor Yume lábujjhegyen pipiskedve próbálja meg kivenni Chamu kezéből a telefonját. Dobosunk csak lazán tartja a kezét a magasban, arcán pedig halovány mosoly játszik, ahogy örömét leli a kicsi szenvedésében.

 – De Chamu-kun! – nyöszörög Yume, miközben aprót ugrik. Arcán kétségbeesés tükröződik, aki elég jól ismeri, már tudja, hogy a sírás határán billeg. Persze, ezt most épp Kana ismeri fel először, ezért abbahagyja a röhögést, és feláll a székéről.

 – Chamu, add neki vissza – mondja halk, ámde annál határozottabb hangon, mire a nyúlánk dobos leengedi a kezét, Yume pedig zsebre vágja a telefonját, aztán Kana nyakába ugrik. A két gitáros mindig is nagyon jó barátságban állt egymással, ezért nem lepődök meg azon, hogy Yume érzelmi kirohanásai többnyire Kanát találják meg.

 Gyorsan felkapom a táskámat, aztán elköszönök tőlük, meN ugyanis velem ellentétben nem várta meg a műsor végét. Lábaim remegnek, ahogy kifelé tartok az épületből, ajkaim égnek, vágyódom az újabb csók iránt. Agyam elfelejti a tegnapot, hogy ez nem úgy működik, hanem akkor hogyan? Talán így… Remélem, így.

 Amikor kiérek, meN-meN nekem háttal áll, szemeivel az utat fürkészi. Az autók csendben suhannak el mellette, fényszórójuk néha kellemes fénybe burkolja alakját, én pedig visszatartott lélegzettel figyelem. Talán csak rutinból néz felém, vagy az is lehet, hogy meghallotta, amint kijöttem, de odalép hozzám, aztán a fülem mögé tűri az egyik tincsemet.

 A szavak a torkomon akadnak, pulzusom gyors üteme betölti a hallójárataimat, ujjaim pedig lazán fonódnak össze az övéivel, amikor kézen fog, és elindulunk a pár utcányira lévő hotel felé. A körülbelül tízperces séta óráknak tűnik, melyre még szótlanságunk is rásegít. Ahogy a szemem sarkából rápillantok, látom, amint valamin elmélyülve gondolkodik, ezért inkább csendben maradok.

 A hotelhez érve elengedi a kezemet, a sajátját zsebre teszi, ezért zavaromban én is hasonlóképp cselekszek. Zakatoló szívvel baktatok mellette, aztán a szobámhoz érve megállunk. Rám néz. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, ahogy bízva abban, hogy most már nem húzódik el, megpróbálom megcsókolni.

 – Ugyan – fújtat, miközben eltol magától. Üveges szemmel nézek rá, ahogy megfordul, és eltűnik a szomszédos szobában, amelyen Chamuval osztoznak. Egy darabig csak pislogok, remélem, hogy ez az egész nap csak egy rossz álom volt, sőt, bárcsak az a bizonyos este is megkaphatná ezt a státuszt.

 Azonban, amikor sírva a földre rogyok, már tudom, hogy ez a valóság. A hideg padlócsempétől fázni kezdek, a zokogás rázza a testemet, fogalmam sincs, mennyi időt telhet el, amikor duruzsolást hallok magam elől. Homályosan ki tudom venni Chamu, Kana és Yume alakját, utóbbi pedig, mihelyst felnézek, letérdel mellém, és vékony karjai közé szorít.

 Lépteket hallok, majd ajtócsukódásokat. Yume hátra hajol, kézfejével letörli a könnyeimet.

 – Veled alszom, jó? – kérdezi, én pedig erőtlenül bólintok. Megpróbálok felállni, lábaim még mindig remegnek, ahogy a kezem is, amint a mágneskártyával szerencsétlenkedem. A kicsi nyugtalanul pillant felém, aztán kiveszi a kezemből, és magabiztos mozdulattal nyitja ki az ajtót, majd enged maga elé.

 Odaadom neki az egyik pizsamám, ami valószínűleg lötyögni fog rajta, aztán bezárkózik a fürdőbe átöltözni, amíg én az ágyon ülve teszem meg ugyanezt. A bőröndömhöz nyúlva kotrok ki egy csomag zsebkendőt, és éppen a harmadik darabot könnyezem össze, amikor Yume megjelenik előttem.

 Leül mellém, karja óvatosan a derekamra csúszik, homloka csupa ránc, szemében aggodalom csillog. Most látszik csak, hogy felette is eljárt az idő, jócskán közelít a harminc felé, ami kissé szíven üt. A gitáros valamiért mindig is a fiatalságot és az életkedvet jelképezte számunkra, és ez most sincs másként.

 – Hayato-shi – kezdi, aztán elcsuklik a hangja, látom, hogy ő is a sírás határán egyensúlyozgat, ezért lehajtom a fejemet –, mi történt? – kérdezi végül, én pedig automatikusan az ölébe hajtom a fejem, majd mesélni kezdek. 

Növénytan

 Yuito egy könnyed csuklómozdulattal törölte meg a homlokát. Bár egy csepp izzadság sem garázdálkodott a hófehér bőrön, mégis megjátszotta az ellenkezőjét. Sürgős késztetést érzett ugyanis rá, hiszen valamivel meg kellett győznie Makot munkájának nehéz mivoltáról. Ha mással nem, akkor a hamis, sós cseppek eltüntetésével.

 Azonban a másik fiú pillantásra sem méltatta őt, annyira elmerült a petrezselyem gyomlálásában, hogy Yuito színjátéka sajna közönség nélkül maradt, leszámítva az egyik muskátli levelén üldögélő apró, ártatlan katicabogarat. Az állatka megrebbentette szárnyait, aztán elrepült, egyenesen Mako alakja mellett. Yuito az alsó ajkába harapott.

 Az üvegházat narancsos fénybe vonta a nyári nap fénye, a párás levegő elviselhetetlenül kúszott a fiú orrlyukaiba, miközben az épület túlsó végében lévő bejárat feletti órára szegezte a tekintetét, hunyorogva próbálva leolvasni a mutatók által jelölt számokat. Fél egy. Hamarosan lejár a műszakjuk, és indulhatnak haza. Ráadásul, még mindig nem fejezte be teljesen a nyári háziját, holott két nap múlva ismét kezdődött az iskola.

 Bosszús sóhajjal vette tudomásul, hogy ez az utolsó nap, amikor kedvére nézheti Mako vonásait. Már megszokta az elmúlt hetekben, miszerint csakis az ő tekintete ejti rabságba a másik fiú alakját, anélkül, hogy az bármit is érzékelne a semmis birtokviszonyból. Azonban azzal is teljesen tisztában volt, hogy a mai napnak a leteltével igencsak kevés esélye lesz majd fürdőzni Mako látványában, amaz ugyanis másik felső-középiskolába járt.

 Yuito úgy gondolta, ha akarna valamit a fiútól, akkor azt ma kellene megtennie. De akar ő egyáltalán valamit egy olyan sráctól, akit egészen idáig csak nézett, a nevén, és a korán kívül más információt aligha tud róla, és ezalatt a három hét alatt ezen a héten kezdtek el köszönni egymásnak? Akart. Bár Makot nem érezte szerelemnek, inkább csak lelket perzselő vonzalomnak, mégis jobban ragaszkodott hozzá, mint bárki máshoz, egész eddigi élete során.

 Csalódottan összeszorította az ajkait, mielőtt elkezdte volna leszedegetni a muskátli elszáradt virágait. Ekkor azonban hirtelen összerezzent, és a szirmok a virágföldtől sötétlő csempére hullottak. Mako dúdolni kezdett, hangja erőteljesen férfias volt, mégis lágy, a dallam pedig kedves, akárcsak a tekintet, ahogy a hangosan levegőért kapó, megilletődött Yuitora nézett.

 Mako hirtelen felállt a petrezselyem mellől, és homlokráncolva mérte végig a másikat, végül sarkon fordult, majd eltűnt az üvegház cserépsorai között. Yuito csalódottan fújta ki a levegőt. Érezte a véget jelző, keserves szellőt, amikor megcsapta az elviharzó fiú illata. A levendula kellemes aromájára szíve fájdalmasan dobbant egyet. Örökké meg akarta őrizni magának ezt, így úgy döntött, hazafele vásárol szárított levendulákat, afféle emlékképp.

 Az órára pillantott, amelynek a nagymutatója elérte a tizenkettes számot, míg a kicsi az egyesen pihent. Yuito összesöpörte a lehullott szirmokat, aztán a szemetesbe dobta őket, és elindult az öltözőik felé. Munkaruhája beitta a virágföldek bódító illatát, amelyet kezdett megszokni, sőt kedvelni is, ezért kissé sajnálkozva vette fel az öblítővel kezelt atlétáját és rövidnadrágját. Azonban utóbbi alatt valami meglehetősen szokatlant talált, ahogy kivette a szekrényéből.

 Egy virágcsokor-kísérőkártya várta, mellette apró télizölddel, amelyen kissé megilletődött, azonban ajkaira hamar mosoly húzódott, amikor meglátta a kártyán lévő, szabályos kézírással rótt számokat, és azt a mondatot, amelyet ő sosem mert kimondani az elmúlt három hétben:

 Szívesen megismernélek. 

Alkoholmentes

 Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy mégis miért kell ezeknek minden este segg részegre inniuk magukat. Ez alatt pedig tényleg azt az állapotot értem, amikor a legjobb haverját az illető a saját anyjával keveri össze. Tapasztalatból beszélek.

 Általában Koudai szokott józan maradni, mert nem nagyon bírja az alkoholt. Viszont úgyis olyan ritkán látni őt piával a kezében, valakinek fel kellett áldoznia magát a mentes üdítők oltárán. Na, ki volt az a szerencsétlen? Persze, hogy én. Mert Kuina mindig iszik, megérdemel egy szabad napot! Aztán nesze, narancslé, idd ezt, amíg mi jól berúgunk. Köszönöm srácok, rátok mindig számíthatok!

 Természetesen Koudai már totál kész van, legnagyobb örömét jelenleg épp Tomoya szájának vizslatásában leli. Pedig még csak pár pohárral ivott meg! Végül is, róla beszélünk, még mindig jobb, mint ha vetkőzni kezdene. Akkor már magyarázkodhatok, hogy ennek a vörös hajú nőnek miért van a lába között két krumpli meg egy kolbász. A basszusgitáros egészen addig képes fenntartani az ártatlan, jókislány szerepét, ameddig nem szólal meg. Alapból nincs túl magas hangja, amelyre még a cigaretta is rátesz jó pár lapáttal. Sok első találkozásnak lesz így pofára esés a vége, főleg, mikor randira akarják hívni az ismeretlen vörös „hölgyet”.

 Na, remek, most már Subaru is bújni akar. Méghozzá kihez máshoz, mint hozzám? Azt hiszem ideje lenne hazadobni a csapatot.

 Tomoyára nézek. Körülbelül ugyanannyit ivott, mint Koudai, csak azzal a különbséggel, hogy ő jobban bírja a piát. Még nem lehet annyira kiütve. De akkor miért engedi a csókolózást? Persze, nem szokta elutasítani az aranyos srácokat, józanon pláne. Így már minden érthető. Ilyenkor szoktam elgondolkozni, mégis hová kerültem. Royz. A homoszexualitás olvasztótégelye, a fanservice édenkertje.

 – Rendben lesztek? – kérdezem, ahogy dobosunk felnyalábolja a kótyagos, de továbbra is ragaszkodó basszerost. Csak vigyorogva bólint egyet és kivezeti Koudait a bárból. Ezek szerint Subaruról nekem kell gondoskodnom. Legalább Kazuki eljött volna! A mai szabadnapon inkább hazament a szüleihez, így rá, ha akarnék sem tudnék számítani.

 – Hé! – Óvatosan lököm meg énekesünk vállát. A feje az asztalra borulva, homlokát az alkarján támasztja meg. Lassan felnéz, majd próbál rám fókuszálni, ami láthatólag nem megy neki. Lemondóan legyint egyet, ami inkább részeges csapkodásnak hat. Mivel az is. – Hazamegyünk!

 Hangja monoton, leheletének alkoholszaga pedig az arcomba csapódik, ahogy megszólal:

 – Hozzám? – kérdezi. Nagyon ki lehet már ütve.

 – Hozzád – erősítem meg. Bár csábító a gondolat, hogy elvigyem Tomoya lakására, és ott hagyjam mindhármat főni a saját levében. Megérdemelnék, az egyszer biztos!

 Lassan felnyalábolom, majd hálát adok az égnek, amiért összesen három utcányira lakik az apró bártól. Rendszerint ide szoktunk járni, mivel csendes, nyugodt hely, ráadásul meglepően diszkrét is. A tulaj, avagy a csapos mióta Royzként ismer minket sem szivárogtatta ki a görbe estéink részleteit, amit rendszeres látogatásainkkal hálálunk meg neki. Bár aki látott már részeg embert, az körülbelül tudja, milyen dolgok esnek meg velünk itt.

 A tipikus éjszakai, hűvös nyári levegő fogad minket, ahogy kilépünk onnan a sötét utcára. Subaru szinte már-már alszik rajtam, így végig vonszolom azon a közel nyolcszáz méternyi távon. Ha Koudai komolyan képes ezt minden héten megcsinálni, minden elismerésem! Olyan, mintha az embert kötéllel húznák visszafelé, és percenként haladna előre pár centimétert.

 Végül egy csigánál is lassabban érkezünk meg Subaru lakására. Szerencse, amiért földszinten lakik a lépcső most igazán nem hiányozna. Rendben, lássuk a kulcsokat! Biztos valamelyik zsebében lesz…

 – Kuina, az nem ott van – kotyogott közbe. Ezek szerint kezd ébredezni, ami korántsem túl jó jel, ugyanis idáig egészen békés volt.

 – Miről beszélsz? – motyogom, miközben a farzsebéből kihalászom a lakás kulcsát és kinyitom az ajtót. Épp vinném befele, amikor megragadja a csuklóm és ujjaimat az ágyékára szorítja. Miért büntetnek engem odafent?

 – Hát tudod… Erről – válaszolja végül, mire elkapom a kezem. Ilyen játékokba még ha józan lenne sem biztos, hogy belemennék. Átkarolom a vállát, majd besegítem az előszobájába. Gyorsan végig futtatom a fejemben az alaprajzot, aztán a szobája felé terelem, ahol elfektetem az ágyán.

 Rohadt meleg van idebent, így ablakot nyitok, hátha hűl egy kicsit a helyiség. A hőmérőre pillantok, ami az éjjeliszekrényen van elhelyezve. Harminc fok. Itt huszonhatnál kevesebb nem lesz, az egyszer biztos.

 Az ágyhoz lépek, a párnát pedig a fejtámlának támasztom. Megpróbálom ülő helyzetbe tornázni Subarut, aztán lehúzom róla a pólóját, őt magát pedig a párnának döntöm. A nadrágját is elkezdem hámozni róla, mire halkan megszólal.

 – Tudod, egész izgató így látni téged a lábaim között.

 Ettől féltem. Ujjaival a hajamba túr, simogatni kezdi a fejemet, miközben egyre közelebb húz az ágyékához. Egy pillanatra lefagyok, aztán elsöprő sebességgel állok fel és viszem a ruhákat a fürdőbe. Most már biztos meglesz egyedül is.

 Karok kulcsolódnak a derekam köré, nyakamat forró lehelet csapja meg, majd lassan végig nyal rajta egy nyelv. Testemet hirtelen elönti a melegség, szívem hihetetlen sebességre kapcsol. Elfordítom a fejem és hagyom, hadd ismerje meg a szám Subaruét. Nálam nagyobb barmot keresve sem lehetne találni, az egyszer biztos, de az eszem már megint a másodsorba szorult. Fogadni mernék, egyszer ez lesz a vesztem.

 Másnap reggel ugyanazok a karok fonódnak körém és ugyanaz a nyelv ízlelgeti a sajátomat.

 – Csak azt mond meg, hogyan magyarázzuk meg a srácoknak? – suttogta a fülembe, mire értetlenül pislogok rá.

 – Mégis miért kéne?

 Elfordul tőlem, lehajol valamiért a földre, majd felemeli a nadrágom, a zsebből előhúzza a telefonomat. Kíváncsian oldom fel a kijelzőt. Tíz nem fogadott hívás, öt darab Koudai, kettő Tomoya és három Kazuki, plusz egy SMS a basszusgitárosunktól. Kérdőn pillantok fel.

 – Arra ébredtem, hogy a hülye telefonod rezgett, ne nézz így rám! Aztán úgy a hatodiknál már elkezdtelek felkelteni, innen pedig ne akard hallani a folytatást, oké? – magyarázkodott, mire elnevettem magam. Nem csoda, ha a maradék négy hívást egyikünk sem hallotta. Nemtörődöm módon nyitom meg az SMS-t, ajkaim pedig újabb mosolyra húzódnak, ahogy elolvasom azt.

 – Hoppá! – fordítom Subaru felé a kijelzőt, aki elégedett hümmögéssel fogadja a dolgokat.

 Kuina, vedd már fel, annyira kínos ez az egész! Tomoya nem árulja el, hogy miért zsibbad a fenekem, attól félek, történt valami OLYAN.

 – Kicsi, naiv KouD – csücsöríti a száját az énekes. 

Pocky-tweet

 @royz_214_subaru: Ki akar pocky-játékot játszani?

 Elmosolyodtam. Már rögtön ellepték a tweetet a lelkes rajongók válaszai, de mind tudtuk, mire várnak mindannyian: Arra, hogy valamelyik bandatag vagy zenész barátunk is beálljon a sorba. Onnantól fogva már lehet gyártani a teóriákat, és összehozni minket a többi sráccal. Én még egyik ilyen posztjára sem reagáltam. Most viszont úgy döntöttem, az egész úgyis csak puszta fanservice, semmi bajom nem eshet belőle, maximum beülünk valahová sörözni, ami még jól is jöhet. 

 @royz_705_kuina: Én is, én is!

 Igen, határozottan régen ittam már Asahi Super Dry-t, hiányzik az íze. Vajon melyik bárban lehet olcsón és finoman kapni? 

 @royz_214_subaru: Viszem, Nasu-chan, remélem, szereted az epreset.

 Ó, igen, mézesmadzag kiteregetve, most pedig mehettünk végre sörözni egyet. Azonnal dobtam neki egy SMS-t, amiben arról érdeklődtem, mégis merre találkozzunk. Copfba kötöttem a hajam és felvettem egy ujjatlan felsőt, miközben a válaszára vártam. Hihetetlenül lassan teltek a percek, de semmi reakció nem érkezett felőle, már kezdtem letenni a tervemről, amikor megszólalt a csengő. Ezek szerint elém jött, ami jó jel, mert úgy tűnik, az én lakásomhoz közelebbi helyre fogunk beülni. 

 – Szia! – Mosolyogva nyitottam ajtót, azonban ajkaim megmerevedtek, ahogy pillantásom a kezében szorongatott epres pockyra tévedt. Valami nagyon rosszat sejtettem. – Azt miért hoztad? – mutattam a dobozra, mire beljebb lépett, és levette a cipőjét. 

 – Belementél, nem? – kérdezte, ahogy a szemembe néz. – Játszani fogunk. 

 Ijedten nyeltem egyet, és próbáltam menteni a menthetőt. Anno, a suliban vicceskedvű kamaszként nem nagyon vettem részt ezekben a srácokkal, konkrétan egy-két alkalommal, de akkor is a felénél kettétörtük a rudat. Nem jutottunk el a csókig. Apropó, vajon a többiekkel is ezt csinálta? Sosem sörözni mentek, hanem átugrott hozzájuk pockyzni? Egyre rosszabb lehetőségek.

 – Miért nem megyünk el inkább sörözni? – tettem fel a kérdést, és nagyon reméltem, hogy számomra pozitív választ fog adni.

 – Kereshetek mást is. Rengeteg rajongó írt még rajtad kívül – vont vállat, majd ismét lehajolt, visszavenni a cipőjét. Márpedig rajongókkal nem kavarunk, ez aranyszabály, csúnyán megjárhatja még, ha ezt most komolyan gondolja.

 – Jó, rendben, játsszunk – adtam meg magam, mielőtt még hülyeséget csinált volna. Bár, mindenhogyan arra készült, csak nem volt mindegy, hogy a karrierünk vagy a magánéletünk fordult fel fenekestől. 

 Elindultunk a nappaliba, majd helyet foglaltunk a kanapémon. Óvatosan bontotta ki a dobozt, aztán megpróbálta kézzel széttépni a zacskót is, ami pár kínzóan hosszú másodperc után sikerült is neki. Kivette az első pálcikát, megszemlélte, nem e törött el, végül rám pillantott.

 – Lazítsad el az arcizmaidat! – mondta, miközben hüvelykujjával megérintette a szám sarkát, és lejjebb húzta az alsóajkamat. Engedtem, hadd illessze be a szabad kezével a fogaim közé a rudacskát. A túlsó végére helyezkedett, ujjait a tarkóm köré kulcsolta, mire én is pontosan ugyanígy tettem. Idáig minden ismerős volt. 

 Lassan kezdtünk, gyengén megszorította a tarkómat, innen tudtam, hogy rághatok. Ajkaink egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, és az a fránya pocky csak azért sem akart eltörni! Rémülten pillantottam rá, légzésem felgyorsult, mire végre meghallottam az apró kis roppanást. Villámgyorsan kibontakoztam a közelségünkből, remegve néztem rá. 

 – Sírsz – jelentette ki könnyedén. És valóban, szemeimből lassan csorogtak a könnyek. Féltem. A koncerteken olyan könnyű, mindketten izgatottak és boldogok voltunk, nem törődtünk semmi mással. De most, színpadon kívül, kameráktól távol, féltem. 

 Közelebb mászott hozzám, felém hajolt. Arcunk egy szintbe került, ajkaival lágyan megcirógatta a sajátjaimat. Lehunytam a szemeimet. Éreztem, ahogy legbelül elgyengültem, és ha nem a kanapén lettem volna, száz százalék, hogy összerogytam volna. Karjaim kétségbeesetten fonódtak a dereka köré, mire megcsókolt. Nyelve óvatosan kúszott be a számba, összetalálkozott a sajátommal, majd simogatni kezdte azt. Rendkívül bizsergető, kellemes érzés járta át a bensőmet, percekig csókoltuk egymást, egyszerűen nem bírtunk betelni a másikkal, az érzéssel, melyet a csók okozott számunkra. Mindezt egy szem pocky miatt. 

 – Ugye a többi jelentkezővel nem csináltad ezt? – kérdeztem rá arra, ami a legjobban nyomta a szívem.

 – Nem. Őket elvittem sörözni – mosolygott rám, ujjaival megcirógatta az arcélem. 

 – És engem miért nem? – vontam fel a szemöldökömet, mire vállat rántott.

 – Mert szerelmes vagyok beléd, Kuina. – És nekem ennyi bőven elég.

Páratlan Páros - 7. Piroslámpa, mégis zöldút

 Miután sajnálatos körülmények között realizáltam tegnap este azt, miszerint valami vonzalomnak nevezhető, szerelemhez rémisztő módon igencsak közel eső izét érzek meN-meN iránt, természetesen alig tudtam aludni. Ennek pedig meg is lett az eredménye, ezért állok most mosott fekáliához hasonló állapotban a kiadó épülete előtt, turnépulcsiban meg fehér nadrágban, ami persze egyből szemet szúr az érkező Chamunak.

 – Most komolyan? – vet egy pillantást a lábaimra, mire kérdőn felvonom a szemöldökömet. Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni, amíg a saját, fekete farmerjére nem bök irreálisan hosszú mutatóujjával. – Rémlik az, amit a menedzser mondott?

 Idegesen kezdem el masszírozni az orrnyergemet, amikor leesik a dolog. Fekete nadrág. Hogy esne a franc abba a hülyébe, amiért annyira eltereli a gondolataimat, hogy képtelen vagyok egy ilyen alapinformációt megjegyezni. Nincs mit tenni, valakitől szereznem kell egy megfelelő ruhadarabot, mert anélkül meg vagyok lőve rendesen.

 – Chamu, nincs esetleg…? – kezdek bele a kunyerálásba, de dobosunk megrázza a fejét, sajna nem tud segíteni. meN ezt a pillanatot választja a befutásra, én pedig legszívesebben elsüllyednék, amikor végigmér, aztán rám köszön, és már fordulna is Chamuhoz, viszont engem nyakon csap a hülyeség. Ismét.

 – Szia, Nun’nun! – csúszik ki a számon a becenév, melyet még régebben adtam neki. Szájának jobb sarkát megvető mosolyra húzza, aztán szóba elegyedik a dobossal, megvitatva egy régi, közös gyerekkori csínytevést, amikor szomszédok voltak. Egyszerűen nem értem, mégis miért halásztam elő ezt a nevet pont most, amikor úgyis elég instabil a kapcsolatunk. Ráadásul olyan kibaszottul szexis, ahogy megcsillan az alsó ajka alatti piercing. Gyönyörű szája van.

 A felső ajka pengevékony, szinte alig látszik, míg az alsó telt és dús. Olyan páratlan érzés, amikor az ember köldökét csókolgatják velük, a piercing hűvös kövecskéje pedig kellemesen csiklandozza a bőrt. A fenének fantáziálok én itt meN-meN szájáról, amikor épp nadrágot kéne szereznem!

 Ekkor esik be Yume és Kana, utóbbi pedig emlékezve haragomra, mihelyst meglát, beront a kiadó épületébe, és pár perc múlva egy fekete farmerral a kezében tér vissza, amelyet készségesen nyújt felém. Megköszönöm neki, mert hát mégiscsak megmentett a menedzserünk haragjától, aztán odasétálok a kocsimhoz, beszállok, és a hátsóülésen megejtem a cserét, nem törődve a furcsa pillantásokkal.

 Mikor kiszállok, majd visszalépek a társasághoz, már a menedzser is ott pattog, néhány staffossal az oldalán. A tekintetem találkozik meN-ével, én pedig mélyen a szemébe nézek. Ha harc, hát legyen harc! Csak aztán beugrik az a kép, amikor a csillogó szempár a combjaim közül nézett rám, ezért elkapom a fejem, és szöszölni kezdek a pulcsim ujjával. Csodás! Most már ránézni sem tudok, mivel mindig beugrik valami az estéről, amitől rögvest izgalomba jövök.

 – Akkor Hayato kocsijával jöttök, ugye? – kérdezi a menedzser, mire a csapat bólint, ő pedig a staffal elindul a minibuszuk felé. Nincs igazság! Pláne, amikor Yume izgatott mosollyal jelenti ki, hogy akkor kő-papír-ollóval döntenek az anyósülés felett, ahogy mindig is szoktuk. Valahol, mélyen, legbelül örülök, amiért a sovány kis gitáros ennyire boldog, ugyanis mindannyiunk szívét képes meglágyítani.

 Kissé kihátrálok a képből, amíg rázogatják az öklüket, és figyelmesen követem az eseményeket. Chamu és Kana kiesnek, Yume pedig idegesen megdörzsöli az orrnyergét, aztán meN-meN szemei közé néz, akárcsak egy bikaviadalon. Az apró gitárosért drukkolok a szombat este miatt, mégis a basszeros győzelmét kívánom. A szombat este miatt.

 – Jaj már! – nyafog Yume, amikor meN hatalmas tenyere elnyeli ökölbe szorított kezecskéjét. Úgy tűnik a papír begyűrte a követ, azaz szenvedéseim okozója fogja mellettem tölteni a napot, már, amikor az autóban ülünk.

 Odalépünk a kocsimhoz, Yume pedig egyből feltépi a hátsó ajtót, és elfoglalja a vezetőülés mögötti helyet. Mosolyogva megcsóválom a fejem, amikor lelkesen int Kanának, hogy ő jöjjön középre, ugyanis, amikor a kicsi bealszik, mindig oldalra dől a feje. Ilyenkor jól jön neki egy kényelmes magasságban lévő váll. Ez Chamuéról nem mondható el, lévén ő a legmagasabb az egész kócerájban, szóval ő kerül meN mögé.

 – Hol kezdünk? – teszem fel a kérdést, amely csak látszólag költői, ugyanis szinte kijelentésként hangzik el a számból. Persze mindent az alacsony gitárosunk kezdeti lelkesedésére alapozok, aki vidáman megrázza az öklét, aztán felüvölt, hogy Edison.

 Kiállok a parkolóból, és rátérek az utcára. A staff pár perccel előbb elindult, ahogy mindig is szokták, így mire odaérünk már nagyjából készen állnak a zártkörű esemény megkezdésére. Rendkívül unalmasnak találom ezeket, hiszen mindig ugyanazokkal a boltvezetőkkel hülyülünk, és bár jó őket hosszú idő után újra látni, a rajongók jelenlétében tartott instore-k sokkal izgalmasabbak.

 Az egész úgy zajlik, ahogy várom. Mikor odaérünk, elégedetten szemléljük a stílusosan berendezett állványon a kislemezünk példányait, fotók készülnek rólunk, ahogy elhülyéskedünk az alkalmazottakkal, meg egymással, aztán indulunk is a következő boltba. Persze, azért élvezem, hiszen ez afféle előszele a turnéknak, amelyeket imádok végig csinálni. Érezni a bizsergést a színpadon, ez az én lételemem.

 Fáradtan ülünk be az autómba, miután letudtuk a kötelező köröket a Tower Recordsban. Egy darabig szöszölök a kölcsönnadrággal, kipakolok a zsebéből, meg ilyenek, aztán a visszapillantóba nézek. Yume feje Kana vállán pihen, szájának sarkától egészen az álláig vékony nyálcsík csillog. Gusztustalan, mégis aranyos. Kana szintén alszik, halántékát a kicsi szürke hajkoronájára fektetve, míg Chamu a telefonját nyomkodja.

 Óvatosan pillantok meN-meN-re, aki szintén a mobilját cseszteti, aztán méltóztatik rám nézni, afféle mikor indulunk már? –pillantással, amelynek hatására beindítom a motort, és a parkolóból az útra hajtok. Először Chamut viszem haza, ő lakik a legközelebb, aztán Yume, meN és Kana következik a sorban.

 Csendesen utazunk, a város koraesti fényei kellemes érzéseket ébresztenek bennem. Legszívesebben zenét kapcsolnék, de a gitárosok miatt inkább parkolópályára teszem eme ötletemet. Lassan nyomom meg a féket, amikor a lámpa pirosra vált. Az autót kellemes vörös borongásba vonja a fény, a többiek azonban meg sem rezdülnek. Legalábbis a hátsó sorban, itt, elől ugyanis se perc alatt válik kínossá a helyzet.

 A szemem sarkából érzékelem, amint meN keze megmozdul felém, de próbálok viszonylag normálisan reagálni, ezért nem koncentrálok az izzadó tenyeremre, amely kétségbeesetten tapad a kormányra. Először aprót szorít a térdkalácsomon, majd kínzó lassúsággal kezdi el felfelé húzni az ujjait. Szemeimet a lámpára függesztve fohászkodok a zöld fény megjelenéséért, ám meN-meN kisujja aprót mozdul a bal belső combomon közel testem legérzékenyebb pontjához. Halk nyögésemmel szinte egyszerre vált a lámpa, ő pedig végig simítva az ágyékomon és a csípőcsontomon húzza vissza a kezét.

 Ahogy gázt adok, még oldalra pillantok, de ismét a telefonját nyomkodja, mintha az iménti intermezzo meg se történt volna. Én viszont nem felejtek ilyen könnyen. Még akkor is száguld az ereimben a vér, amikor megállok, hogy kitegyük Chamut a társasház ajtaja előtt. Néma csendben távozik, nehogy megzavarja az alvókat, így nekem és meN-nek csak egy laza intés jut, amikor már kint van a kocsiból.

 Elindulok a következő állomás, azaz Yume lakása felé, amikor is az eszembe ötlik valami: ha Kanát az utca másik végéről közelítem meg, akkor ő jöhet a kicsi után, és meN-meN maradna utolsónak, ami már csak azért is lenne jó, mert tudnék vele kicsit kettesben beszélgetni. Óvatosan oldalra nézek, a basszusgitáros látványától azonban felszökik a pulzusom, így az útra koncentrálok.

 Amikor leparkolok, megfordulok, és hátra nyúlva simogatni kezdem Yume karját, aki először csak nyöszörög, aztán Kanával együtt megébrednek. Mosolyogva közölöm a kicsivel, hogy hazaérkezett, mire hálásan pislogva kikászálódik az autóból. Ezt a pillanatot választom az útvonalterv módosulásának ismertetésére.

 – Kanát viszem haza előbb, oké? – teszem fel a kérdést, mire a gitárosunk fáradtan bólint egyet, meN azonban felvont szemöldökkel várja a magyarázatot. – Álmos. Aki képes végig nyomkodni a telefonját, az marad a végére – ötlöm ki a fals indokot, de meN leint.

 – Chamu is telefonozott – mutat rá a szépséghibára, mire leintem, miszerint dobosunk lakik a legközelebb, meg különben is, innen Kana és ő is körülbelül ugyanolyan messze vannak. Úgy látszik, ezek után inkább beletörődik a döntésembe, mert nem kérdez többet.

 Mikor gitárosunk öt perc után kettesben hagy minket, nem merek elindulni, ugyanis a kezeim remegnek a kormányon, attól félő, a végén még balesetet okozok. meN-meN persze egyből kiszúrja ezt, és felvont szemöldökkel figyeli szenvedésem. Fogalmam sincs, miért váltja ki belőlem ezt a tudat meg az érzet párosítása, mikor kettesben vagyunk, de az biztos, hogy rossz döntés volt utoljára hagyni őt.

 – Fázol? – teszi fel a kérdést, mintha a november esti öt fokos hideg hirtelen helyet cserélt volna a fűtött kocsiban lévő huszonnégy fokkal. Nem reagálok rá semmit, csak hagyom, hogy közelebb hajolva átöleljen. Karjai a testem köré fonódnak, remegésem a tetőpontjára hág, aztán hirtelen abbamarad, amikor elönt a forróság. Zsibbadni kezdek a szenzációs érzéstől, hogy ő most engem ölel át, de rövidesen el is enged, mire méltatlankodva morgok egyet. – Na, már nem remegsz! – konstatálja mosolyogva.

 Dühösen indítom el a motort, amiért nem veszi észre. Nem veszi észre, hogy mit vált ki belőlem, bár, ha érezné azt a forróságot, amelyet én éreztem, amikor átölelt, akkor az biztos felnyitná a szemét. Legalábbis, próbálok hinni ebben, amikor elindítom az autót, és nekivágunk az útnak meN lakása felé.

 Szívem hevesen dobog a mellkasomban, amikor ismét megállunk, ő pedig rögvest kiszáll a járműből. Hirtelen ötlettől vezérelve pattanok ki a hűvös levegőre, egyenesen utána. Felvont szemöldökkel megáll, és a motorháztető felett találkozik a pillantásunk. Veszek egy mély levegőt, aztán megkerülve a kocsit, elé lépek.

 Hallom, amint dobol a fülemben a vér, a pulzusom az egekben, ahogy mélyen a szemébe nézek. Azok a gyönyörű, sötétbarna íriszek rabul ejtenek, a testem nem engedelmeskedik, magától mozdul felé, tekintetem eközben egy pillanatra az ajkaira siklik. Annyira kívánom a csókját, egyszerűen szükségem van rá, arra, hogy végig bizsergesse a testemet.

 Ráhajolok a szájára, sajátommal megpróbálom rávenni a birtoklásomra, de elfordítja a fejét, így csak egy gyengéd puszira futja a részemről. Meglepődök, amiért ezt teszi, és tanácstalanul hajtom le a fejem, amikor halkan megszólal:

 – Ez nem így működik, Hayato-shi! – suttogja, aztán csapódik a bejárati ajtó, engem pedig egy viszonylag újkeletű, magányos érzés kerít hatalmába: fázom.